A karaktergyilkosság (angolul smear, oroszul kompromat) a pozíciókért és a forrásokért vívott harc nemtelen eszköze. Immorális cselekedet, amelynek célja a másik morális megsemmisítése.

Bőhm Kornél új könyve (Karaktergyilkosság. Lejáratás a gúnynévtől az álhírig) ezt a jelenséget járja körül. Úgy érvel, hogy bár maga a karaktergyilkosság egyidős az emberi civilizációval, az elmúlt évtizedekben végbement kommunikációtechnológiai változások új és minden korábbinál hatékonyabb fegyvereket adtak azok kezébe, akik a pszichológiai hadviselés e válfaját művelik, így egyre többen válnak a céltábláivá is – különösen mert „a sajtó … kifejezetten kedveli a negatív kampányt; ez teremti meg azt a szükséges »drámát«, ami jól eladhatóvá teszi a műsort” (172. o.). Eszközei változatosak: éppúgy megtaláljuk közöttük a pamfletet és a szószéki kiprédikálást, mint a gúnyrajzot, a graffitit, a politikai viccet, a koncepciós pert, a netes mémet, az influenszerkampányt, a fake news-t és a deep fake-et. A fogalmat Martijn Icks és Eric Shiraev nyomán Bőhm egy személy jó hírnevének vagy hitelességének aláásását célzó, szándékos és következetes törekvésként definiálja (20. o). A támadás alapja éppúgy lehet légből kapott rágalom, mint valós morális vagy jogi normasértés.

A műfaját tekintve talán a tudományos igényű akadémiai munka és az ismeretterjesztő írásmű határmezsgyéjén elhelyezkedő monográfia gazdag forrásanyag alapján vezeti be az olvasót egy olyan kérdésbe, amelynek magyar nyelvű szakirodalmát mindeddig hiába kerestük volna a könyvtárak polcain. A szórakoztató történelmi példákkal illusztrált, olvasmányos kötet számos kortárs magyar esetet is tárgyal, feltárva azt a toxikus politikai és médiakörnyezetet, amelyben a „ha nem nyersz, akkor veszítesz” machiavelliánus elve érvényesül (85. o.).

Bőhm könyve egy olyan játék természetrajzát tárja az olvasó elé, amelynek szabályait a játékosok maguk régóta ismerik – csak a közönség nem. Márpedig a közönségnek kulcsszerepe van a karaktergyilkosságokban: a háborogni mindig kész, olcsó moralizálásra vevő, instant ítéletet hozó közönség nélkül a karaktergyilkosságok sem lennének sikeresek. Az egyén a közösség szigorú morális mércéjével méretik meg. A közönség egyszerre ügyész, bíró és végrehajtó. Egy jól megtervezett karaktergyilkosság pedig napok alatt romba döntheti valaki évtizedek kemény munkájával felépített reputációját, illusztrálva azt a kommunikációtudományi axiómát, hogy huzamosabb ideig senki sem tarthatja ellenőrzése alatt nyilvános képét, public image-ét, mert „a nyilvános karakter a közösség tagjainak fejében élő összkép” (26. o.).

Bőhm mondanivalójának fontos része, hogy a karaktergyilkosság (amit az angol fekete PR-nek vagy obstruktív marketingnek is nevez) nemcsak a politikai játszmák része: „A lejáratás megjelenik munkahelyeken, edzőtermi közösségekben, iskolákban, ahogy mondani szokták: még a legjobb családokban is … korántsem csak a celebek, a politikusok, az ismert sportolók, a művészek vagy a tudósok problémája, hanem valamennyiünké. … Támadási felületet nyújthat, ha az illető nő vagy férfi, meleg vagy heteró, túl fiatal vagy túl öreg, csinos vagy bájtalan, ha nincs gyereke vagy sok gyereke van, ha házas vagy ha elvált, ha külföldi, ha fekete vagy fehér, vagy ázsiai, vagy bármilyen” (11., 13., 50. és 51. o.).

A kommunikációs szakértő, kríziskommunikációs tanácsadó szerző nemcsak feltárja a karaktergyilkosságok természetét, hanem praktikus tanácsokkal is szolgál azoknak, akik lejáratás céltáblájává válnak. Nem a karaktergyilkosság indítékai érdeklik, nem ítélkezik, hanem a jelenség műfaji sajátosságait, „sikerének” feltételeit, hatásmechanizmusát, eszközeit és típusait írja le. Azt ugyanakkor több helyütt is hangsúlyozza, hogy a karaktergyilkosság nemcsak az áldozat reputációját, hanem gyakran az egzisztenciáját, esetenként pedig az életét is veszélybe sodorja. A munkahelyi kirekesztés apropóján pedig azt is megjegyzi, hogy „nagyon is valós az egészségkárosodás kockázata, a testi-lelki egészség romlása, ami önértékelési problémákkal, nemegyszer öngyilkossági gondolatokkal párosulhat” (196. o.).

Bőhm kiemeli, hogy a karaktergyilkosság sokszor magukat az újságírókat, sőt a tudományos életben dolgozókat sem kíméli, és részben ebben látja a ma tapasztalható elitellenesség okát. „Szomorú tanulsága az elmúlt évnek – írja –, hogy például a koronavírusról túl sötét képet festő, »riogató« tudósokat ugyanúgy diszkreditálják, ahogyan korábban a globális felmelegedés veszélyeiről »kényelmetlen igazságokkal« sokkoló kutatókat gúnyolta sokszor a mainstream véleményformálói kör” (180. o.).

A karaktergyilkosság a (negatív) keretezés, a politikai napirend befolyásolásának mestersége, amely a megtámadottat reaktív, defenzív helyzetbe kényszeríti, miközben arra is alkalmas, hogy elterelje a köz figyelmét a beszélő számára kínos ügyekről. Fontos szerepet játszik a csoportkohézió megerősítéséhez nélkülözhetetlen ellenségkép megkreálásában. Célpontjává, mint Bőhm megjegyzi, nemcsak személyek, hanem népcsoportok, nemzetek vagy akár országok is válhatnak. Mi több, az ismert emberek akár haláluk után is karaktergyilkosság céltáblájává válhatnak.

Talán éppen ebben rejlik Bőhm egyébként kitűnő könyvének gyengéje: a karaktergyilkosság fogalmát olyannyira tágan értelmezi, hogy azt afféle catch-all fogalomként mindenre alkalmazza a történelemhamisítástól a politikai kabarén át a vezető politikusok pályáját feldolgozó, kritikus hangvételű életrajzokig. Vajon hol a határ? Hogyan tudjuk megkülönböztetni a karaktergyilkosságot a jogos bírálattól? Bőhm könyvéből arra következtetünk, hogy a különbséget abban látja: a karaktergyilkosság egydimenziós, a megtámadott félnek csupán egyetlen karakterjegyére koncentrál, míg a jogos kritika ennél összetettebb szempontokat követ – ezt a gondolatot azonban nem fejti ki. (Bőhm Kornél: Karaktergyilkosság. Lejáratás a gúnynévtől az álhírig. HVG Könyvek, 2021. Marabu rajzaival, 4200 forint)

Bajomi-Lázár Péter