Menekültek Budapesten: A gyerek azt hiszi, azért csomagolsz, mert kirándulni mentek, közben megszűnt az életed

háború
2022 március 14., 05:03
comments 1
  • Két nő története Kijevből és Dnyipróból.
  • Egyikük második gyerekét várja, másikuk kamasz lányt nevel.
  • Napokig tartó bujkálás a pincében, menekülés a zsúfolt vonaton, aztán érkezés Budapestre.
  • De mi lesz az otthon maradt férjjel és az Alzheimer-kóros anyával a bombázások közepén?

Natalia Zemincka már vagy két hete rosszul aludt. „Mindenféle járt a fejemben. Mit tehetünk, hova futhatunk, ilyen gondolataim voltak. A háborúról is álmodtam, rettenetes volt.”

Az amerikai hírszerzés február 16-ára jósolta az orosz invázió kezdetét. „Semmit sem tudtunk a háborúról, azt sem, hogyan néz ki egyáltalán. Mindenki úgy képzelte, mint egy terrorakciót. Arra gondoltam, ezért ürítik ki a nagykövetségeket.”

Végül az a nap is úgy múlt el Brovaiban, a kijevi agglomerációban, mint a többi. Ha nem is nyugodott meg teljesen, Natalia bizakodott, lassan talán visszatérhet minden a normális kerékvágásba.

photo_camera Natalia Fotó: Szász Zsófi/444

Február 25-én hajnalban felriadt. „Azt a hangot semmivel nem lehet összetéveszteni, félelmetes, szétszakad tőle a lelked, azt sem tudod, a gyereket kapd fel, vagy a dolgaidat pakold gyorsan. Neked nincs szükséged semmire, de a gyereknek kell ruha, ennivaló, pelenka. Csomagolni kezdesz, pánikolsz, és akkor felébred a gyerek, aki nem érti, mi történik. Mosolyog, táncikál, azt hiszi, kirándulni megyünk, miközben hirtelen megszűnt az életed.”

***

Kristina Szentpéterváron ébredt, szinte sokkos állapotban: tizennégy éves lánya odahaza Dnyipróban, Ukrajnában, ő meg Oroszországban. Hogy fog újra találkozni vele, ha elkezdődtek a bombázások?

Úgy gondolta, ilyen viszonyok közt képtelenség észak-kelet felől beutazni Ukrajnába, ezért a jól ismert Szentpétervár-Moszkva-Harkiv-Dnyipró útvonal helyett, amit gyakran végigjár Oroszországban élő férje miatt, inkább a finn határ felé vette az irányt. Ott sikerült fuvart szereznie a helsinki reptérre, onnan Lengyelországba, Varsóba repült, majd tovább Przemyślbe, ahol felvette egy teherautó, és elszállította Lvivbe.

photo_camera Kristina Fotó: Szász Zsófi/444

Amikor külföldön meghallották, merre tart, azt hitték, annyira rosszul beszél angolul, hogy a befelé alatt valójában azt érti, kifelé. Pedig tényleg befelé ment, az ország belsejébe, ahonnan éppen százezrek menekültek nyugatra. A vonat, amin Dnyipro felé utazott, szinte teljesen üres volt. Összesen majdnem egy hétbe telt, mire hazajutott, addigra az oroszok intenzíven lőtték a 200 kilométerre levő Harkivot.

***

Nataliáék tudták, hogy nem maradhatnak Brovaiban, ami katonai létesítményei miatt vonzó célpont lehet az oroszok számára.

Kijevbe menekültek, a nagynénje apjának házába, amihez száraz, biztonságosnak tűnő pince tartozik. „Útközben láttam az első becsapódások nyomait, nem akartam hinni a szememnek.” Az első este még odafent feküdtek le, négyen egy szobában: Natalia, a férje, a testvére és alig másfél éves kislánya. Natalia raádásul gyereket vár, ekkor már csak néhány hete volt a terhességből.

„A kanapé az ablak mellett volt, féltem, hogy éjszaka felrobban, és szétvágnak a szilánkok. Nem tudtam aludni.” Anyja, aki nem volt hajlandó elhagyni brovai lakását, hajnali négykor hívta, hogy azt pletykálják, támadni fognak az oroszok, menjenek le a pincébe. Hamarosan két kilométerrel odébb becsapódtak a rakéták, az egyik lakóházat talált.

A következő hetet odalent töltötték. Eleinte csendesek voltak a nappalok, egy-másfél órára felmerészkedtek a lakásba, ebédet főztek, a sikertelen tűzszüneti tárgyalások alatt a gyereket is kivitték levegőzni.

Háromszor próbálták elhagyni a várost, de túl nagy volt a bizonytalanság, és ahogy telt az idő, egyre kevésbé mertek autóba ülni. Hallották, hogy Kadirov csecsen katonái is megérkeztek az országba, ami különösen nagy félelemmel töltötte el őket. Attól tartottak, ha menet közben találkoznának velük, egyszerűen lelőnék őket.

photo_camera Fotó: Szász Zsófi/444

Ezért megpróbáltak feljutni egy evakuációs vonatra, de az elsőnél akkora volt a tömeg, hogy esélyük sem volt. „Többnyire nőket és gyerekeket, de idős férfiakat is láttunk. Sokan 12 órát töltöttek ott innivaló vagy mosdó nélkül.” Míg a következő vonatra vártak, megszólaltak a légvédelmi szirénák, úgyhogy egy közeli óvóhelyre menekültek.

Ott derült ki számukra, hogy hamarosan újabb vonat indul Nyugat-Ukrajnába. Levegőtlen, sötét vagon volt, és eleinte ülőhely sem jutott, de legalább sikerült felszállnia a kislányával. Egy óra múva, amikor elhagyták Kijevet és környékét, sikerült megnyugodnia.

***

Kristina biztos volt benne, hogy ha már egyszer sikerült hazaérnie, nem fogja elhagyni a várost, hiszen oda kötötte a lánya és Alzheimer-kórral élő anyja is, akit néhány éve bentlakásos otthonban ápolnak.

Aznap este az oroszok több mint száz nehézgépjárműből álló konvojjal indultak Zaporizzsja felé, nagyjából 200 kilométerre Dnyiprótól. Ott található Európa legnagyobb atomerőműve, amit először azért nem tudtak elfoglalni, mert a szomszédos város, Enerhodar lakói elállták a hozzá vezető utat. Amikor a katonák lőni kezdtek, a polgármester hazaküldte a civileket, így az erőmű orosz kézre került, azóta sem tudni, mi történik odabent.

„El sem tudod képzelni, mennyire féltem. Számomra az atomháború a legszörnyűbb, ami történhet. Akkor megértettem, hogy nem maradhatok.”

Egy órán belül mindent elintézett. Két macskáját és a háború előtti hetekben felhalmozott élelmiszerkészleteit a szomszédra bízta, majd az idősotthonba telefonált. Az igazgatónő, akit Kristina igazi hősként emlegetett, lebeszélte, hogy magával vigye az édesanyját, hiszen folyamatos orvosi felügyeletre és gyógyszerekre van szüksége. „Azt mondta, sokkal többet tehetek értük, ha külföldre megyek, munkát találok, és pénzzel segítem őket.”

photo_camera A ház, ahol Kristináék éltek Fotó: Szász Zsófi/444

A legszükségesebb dolgokat már korábban összepakolta, csak a családi fényképeket tette még be a csomagba. A számítógépét, rajta mindennel, amire belsőépítészi munkájához valaha szüksége volt, otthon hagyta.

Délután háromkor mentek ki a lányával az állomásra, órákig vártak a havas esőben, mire sikerült feljutniuk az utolsó, Ungvárra tartó vonatra. Kristina szerencsésnek érzi magát, hogy a körülményekhez képest hamar sikerült elmenekülniük, pedig még a kutyájukat is magukkal vitték.

***

„Amikor Budapestre értem, láttam, hogy az élet megy tovább, az emberek mosolyognak, járnak a buszok, minden rendben. De az az egy hét olyan volt, mint egy rémálom, és eleinte itt sem tudtam rendesen aludni. Ha a híreket olvastam, ha anyámra vagy a férjemre gondoltam, sírtam. És közben sosem éreztem ilyen szintű gyűlöletet. Tudom, hogy ha Putyin a közelemben lenne, gondolkodás nélkül lelőném” - mondta Natalia kedden, amikor egy budapesti parkban találkoztunk.

Egyik rokona az Európa Tanácsnak dolgozik, ő segített elintézni, hogy néhány napig a magyarországi hivatalban gondoskodjanak róla.

Férje, ha akart volna, se távozhatott volna legálisan Ukrajnából, de édesanyjának szinte könyörgött, meneküljön vele. „Még választás elé is állítottam, hogy a kutya meg a lakás fontosabb-e neki, vagy a lánya és az unokája.” Hiába az unszolás, nem hatottak az érvek. „Ötvenöt éves, és attól fél, hogy a háború után sosem kapná vissza a munkáját. Most a testvére családjával van, és a védekezésben résztvevő önkénteseknek főz.”

photo_camera Fotó: Szász Zsófi/444

Ha nem lenne gyereke, Natalia is szívesebben maradt volna otthon a többiekkel. Édesanyját naponta kétszer, férjét négyszer hívja, de az egész családdal állandó csetkapcsolatban van. „A férjem az ő rokonaival lakik. Naponta ellenőrzi a lakásunkat, minden rendben van-e.”

„A kislányom még nem érti a helyzetet, de látom rajta, mennyire hiányolja az apját. Ha az ablakban lát elmenni valakit, azonnal kiáltozni kezd, papa, papa, papa. Ilyenkor sírhatnékom van.”

***

Kristinával szerdán, budapesti befogadócsaládja ebédlőjében találkoztunk. Két nappal korábban érkeztek a Nyugati pályaudvarra, ott ismerték meg önkéntes segítőiket, akik a kutyájukkal együtt szívesen adtak nekik szállást.

Kamasz lánya odafent aludt az emeleten, ahogy napok óta szinte folyamatosan, szerinte ez egyfajta stresszkezelési reakció lehet. „Nem piszkálom, hagyom, hadd aludjon amennyit szeretne.”

Kristina is folyamatos kapcsolatban van az otthoniakkal. Harkivban élő nagybátyja épp azt mesélte a napokban, hogy a házuk alsó két emeletén mindenhol betörtek az üvegek, két háztömbbel arrébb pedig becsapódott egy rakéta. „Amikor legutóbb beszéltünk, evakuációra várt, azóta nem veszi fel. Remélem, menekülőben van.”

photo_camera Nagybátyja házát kis híján eltalálta egy rakéta - amikor Kristina nem találta a megfelelő angol kifejezést, rajzban értette meg magát Fotó: Szász Zsófi/444

Szerinte súlyos probléma, mégis kevés szó esik róla, hogy ukránok tömegei kénytelenek most hátrahagyni idős szüleiket.

Vannak, akiknek az egészségi állapotuk engedné, mégsem mernek útnak indulni, mert félnek a semmibe érkezni, aggódnak, hogy nem beszélnek idegen nyelvet, „meg vannak róla győződve, hogy nem képesek semmire, és nincsenek jogaik”. Sokan kevésbé félnek a háborútól, mint attól, hogy Európában kelljen segítségért kuncsorogniuk.

Mások, mint az édesanyja is, magán fenntartású idősotthonokban élnek. „Az igazgatónő azt mondja, van pénzük és élelmük, de egyre nehezebben talál gyógyszert, hiába járja be egész Dnyiprót.” Néhány napja az áram is elment, Kristina nyaralójából tudtak csak generátort szerezni.

***

Natalia időközben elhagyta Magyarországot. Grúziai ismerősöknél húzza meg magát, ott fogja világra hozni második gyerekét is - mint mondta, még mindig könnyebb neki, mint azoknak az ukrán nőknek, akik pincékben szülnek ezekben a napokban.

Csütörtök reggel Kristináék is vonatra szálltak, előbb Párizs felé, ahonnan Dublinba mennek tovább. Abban bízik, angol nyelvtudása elég lesz ahhoz, hogy munkát találjon. Elvállalna bármit, a lényeg, hogy újra a saját lábára állhasson, és lánya is folytatni tudja a tanulást.

Natalia abban bízik, hamarosan véget ér a háború, és hazatérhet a férjéhez. Kristina ennél borúlátóbb, szerinte legalább 3-4 évig nem lesznek élhető viszonyok Ukrajnában, pláne egy tizenéves gyerek számára. „Szeretném, ha a lányom egészséges felnőtté válna.”

photo_camera Kristina és a kutyája Fotó: Szász Zsófi/444

A cikk elkészítésében közreműködött Szász Zsófi és Gazda Albert.

Kommentek

Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére a közelmúltban a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg felületeinken. Ebben közösségként együttes a felelősségünk, a mienk kiemelt. Amíg újragondoljuk a teendőinket, nem minden cikkünk alatt lehet kommentelni. Egyszersmind kérjük és köszönjük, ha nem csak szabályzatunk betűjének, de a szellemének betartása felett is segítetek őrködni.

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt