A mariupoli Nagyezsda Szuhorukova kiment megpisiltetni a labradorját. Aztán a Facebookon megírta, hogy mit látott és arról mi jutott közben az eszébe. A sétáltatás gyakran a nagy megfejtések helye. Szuhorukova azonban nem fejtett meg semmit, csak próbálta megérteni, mi történik éppen vele. Ha megpróbálod elképzelni, milyen lehet most Mariupolban, próbálj konkrét emberekre gondolni, például Szuhorukovára. íme a sétanapló:

A bombázások közötti szünetben megyek ki az utcára. Meg kell sétáltatnom a kutyát. Aki megállás nélkül tüsszög, reszket és mögém bújik. Állandóan álmos vagyok. A magas házakkal körbevett udvarunk csendes és halott. Már nem félek körbenézni.

Velünk szemben nyílik a 105-ös számú ház bejárata. A lángok elemésztettek öt emeletet és lassan lenyelik a hatodikat. A tűz olyan takarosan pattog a szobákban, mint a kandallóban. A sötét ablakokban nincsen üveg. Nyelvekként lógnak ki rajtuk a megégett függönyök. Nyugodtan, elátkozva figyelem a látványt.

Biztos vagyok benne, hogy hamarosan meghalok. Napok kérdése. Ebben a városban mindenki csak a halált várja. Remélem, nem lesz túlzottan félelmetes. Három napja meglátogatott az idősebbik unokaöcsém egyik barátja és elmesélte, hogy találat érte a tűzoltóságot. Tűzoltók haltak meg. Egy nőnek leszakadt egy karja, lába és a feje. Arról álmodom, hogy a testrészeim a helyükön maradnak még egy repülőbomba robbanása után is.

Nem tudom, miért, de azt hiszem, hogy ez fontos. Bár a harcok közben nem temetnek. Ezt mondták nekünk a rendőrök, amikor megkérdeztük őket, hogy mit csináljunk egy barátunk halott nagymamájával. Azt tanácsolták, hogy tegyük ki az erkélyre. Hány erkélyen fekhetnek holttestek?

A Mira sugárúton csak minket nem ért közvetlen belövés. Két lövés azért érte az épületet és pár ablak kitört a robbanások miatt, de más házakhoz képest nem érte sok kár. De az egész udvart így is hamu, üvegcserép, műanyag és fémdarabok rétegei borítják.

Próbálok nem ránézni arra a fém dologra, ami a játszótérre esett. Gondolom, valami rakéta vagy aknagránát lehet. Nem érdekel, csak kellemetlen. Ahogy megpillantok egy arcot egy harmadik emeleti ablakban, remegni kezdek. Kiderül, hogy az élőktől félek.

A kutyám vonyítani kezd, és rájövök, hogy megint lőni fognak. Az utcán járok fényes nappal, körülöttem temetői a csend. Nincsenek autók, hangok, nincsenek se gyerekek, se nagymamák a padokon. Még a szél is meghalt.

Azért látni pár embert. A ház falánál és a parkolóban fekszenek a ruháikkal letakarva. Nem akarok odanézni. Attól félek, ismerőst látnék.

A városomban most minden élet a pincékben parázslik. A mi óvóhelyünkön olyan az élet, mint egy gyertyaláng. Olyan könnyű eloltani. Bármilyen remegés vagy kis szellő hatására leszáll a sötétség. Sírni próbálok, de nem tudok. Sajnálom magamat, a családomat, a férjemet, a szomszédaimat, a barátaimat.

Visszamegyek a pincébe, és hallgatom a fém csúnya, súrlódó hangját. Két hete megy ez, és nem hiszem, hogy előtte valaha is lett volna másmilyen élet.

Még mindig vannak emberek a mariupoli pincékben. Minden nappal nehezebb túlélniük. Nincs víz, nincs élelem, nincs fény, nem mehetnek ki a szabadba. A mariupoli embereknek túl kell élniük. Segíts rajtuk. Terjeszd a híreket. Tudja meg mindenki, hogy továbbra is civileket gyilkolnak.