Magyarországon a keresztény értékekről és a kereszténységről szóló nyilvános beszéd a kormánypártok kommunikációs terepe lett. Ez a kisajátítás szinte teljesen láthatatlanná teszi azokat, akik keresztényként kérdéseket vetnek fel kormányzati törekvésekkel kapcsolatban. A Kovász Közösség 444-en megjelenő cikksorozatában arra teszünk kísérletet, hogy keresztény véleményformálókként más megvilágításba helyezzük ezeket a politikailag kisajátított fogalmakat, és az érintetteket vagy érdeklődőket megkínáljuk a kereszténységről szóló párbeszéd lehetőségével. Első cikkünkben a liberális demokrácia és a szabadság elméleti alapjait jártuk körül, a másodikban az orosz–ukrán háború egyházpolitikai hátterét elemeztük, most pedig a család fogalmának és a családbarát intézkedéseknek a teológiai reflexiójára teszünk kísérletet.

Amikor ma családról beszélünk, olyan idealizált képekről vitatkozunk, amelyek teljesen elfedik a valóságos élethelyzeteket; úgy emelünk ki és rántunk porba családmodelleket, hogy semmit sem tudunk arról, hogyan működnek ezek a gyakorlatban. Hitünk szerint Isten nem azt vizsgálja, hogy törvény szerint, hanem azt, hogy szeretetben élünk-e. A család szerintünk nem önmagában véve érték, ahogy a társadalom egyik intézménye sem az; hanem akkor lesz értékes, ha olyan hellyé tud válni, ahol megélhető a krisztusi szeretetközösség, amely Isten országának előképét jeleníti meg a világban. Lehet olyan együttélési (társadalomszervezési, gazdasági, közösségi) modelleket kialakítani, amelyek Krisztus felé vezetnek. Ez a család lehetősége: mint a legkisebb közösség, a társadalom atomja, kezdettől leképezi azokat a társadalmi interakciókat, erőket, normákat, célokat, amelyeket az egész társadalomban viszont szeretnénk látni. És fordítva is igaz ez: a társadalom dinamikái képeződnek le a családban is.

A család és az érték

A társadalmi, gyakorlati értékek – beleértve mindazt, ahogyan a társadalom a szexualitásról vélekedik – egyre jobban távolodnak az egyház(ak) hivatalos tanításaitól. Az értékek új kontextusba helyeződnek, előrébb vagy hátrébb soroltatnak, maguk is új tartalommal töltődnek meg: nagyon más arcát mutatja például a bátorság a fizikai erőszakot mind hátrébb szorító világban; a személyiségi jogok tisztelete pedig akár száz évvel ezelőtt nem vagy csak alig létezett. Az értékek absztrakt dolgok: készletük bővülhet, szűkülhet, és a gyakorlásuk is rendkívül változékony.

Amikor a családról mint keresztény értékről beszélünk, akkor ezt a kérdést kell vizsgálnunk: hogyan lesz már a társadalom legkisebb egysége az a hely, ahol az Isten országának erőit a legelemibb szinten megtapasztalhatjuk, vagyis hogyan tud értékkel – szeretettel, együttérzéssel, gondoskodással, erőszakmentességgel, áldozatkészséggel, bátorsággal – megtelni?

Nyújthat-e ebben segítséget a „bibliai” és a „hagyományos” családmodell?

A bibliai családmodell teljesen más, mint a mostani keresztény kurzusban előkerülő „hagyományos” családkép. A Biblia nem is ismeri az autonómia vagy az egyéniség mai fogalmait, így a családra nem is egyének elsősorban önkéntes szeretetközösségeként tekint, hanem mint a vérségi és gazdasági alapon szerveződő társadalom színterére. A Bibliában a legkorábbi időkben a család nem a társadalom alapegysége, hanem maga a társadalom: az ezen kívül esőkre más törvények esnek, tisztátalanok, bűnösek stb.; a korabeli társadalom nem más, mint a család felnagyított változata. A családhoz tartoznak a rabszolgák, a jószágok, de még a földtulajdon is; a család minden tagja viseli egy-egy bűn következményét; és a család a megmásíthatatlan hagyomány átadásának a tere. Ez a kép viszont már az Ószövetségben is oldódni kezd (ezért nincs is értelme „bibliai családmodellről” beszélni), és láthatjuk, hogy

már Jézus idejében is egészen más a család, mint mondjuk Ábrahámnál.

A keresztény tanítás szerint a becsületet nem a születési rang, hanem a közösség szolgálata adja; a gyülekezethez tartozás felülírja az etnikai és társadalmi határokat; a vagyon és a tulajdon pedig megkérdőjeleződik. Az engedelmesség is relatívvá válik, azt pedig, hogy a család előbbre való lenne, Jézus nyíltan cáfolja (például itt és itt). Az ószövetségi családkép tehát teljesen más, mint az újszövetségi, amely a modern liberális demokráciák alapja; az előbbi kívánatosnak tartása regresszió lenne, emellett élhetetlen, és a mai gazdasági-jogi viszonyok között elképzelhetetlen is.

Hagyományos-e a hagyományos családmodell?

A „hagyományos családmodell”, azaz az általunk megszokott és ismert nukleáris család (apa-anya-gyerekek) viszonylag új jelenség, akárcsak a társadalomban egyre elterjedtebb mozaikcsalád is. Míg tehát korábban a történelem során a család elsősorban gazdasági vagy rituális közösség volt, a szerelmi házasság újkeletű jelensége tagadja a korábbi modelleket. A többgenerációs együttélési modell szociális biztonságot jelentett a már keresőképtelen, idős családtagok számára; ezeket ma a jóléti társadalom szociális intézményi hálója igyekszik pótolni. Az ipari forradalom idején történt paradigmaváltás következtében elterjedt a nukleáris családmodell, és ez az urbanizációs tendencia folytatódott a szocialista és kommunista uralom alatt is. Mindez a társadalom atomizálásához vezetett, azonban ott, ahol az emberek nem bízhatnak a szociális ellátórendszerben, mindig felértékelődik a család szerepe – így történt ez Magyarországon is.

Bárkinek, aki a hagyományos családmodellt tűzi zászlajára politikai vagy netán keresztény értékként, azt a tényt sem szabad figyelmen kívül hagynia, hogy „az emberek ki­sebbsége él most az úgynevezett klasszikus, 1950-es évekbeli családban, ahol mindkét szülő együtt él a házasságból szárma­zó gyermekeikkel, ahol az anya főfoglalkozású háztartásbeli és a férfi a kenyérkereső” – írja Anthony Giddens Elszabadult világ című könyvében. Társadalmi környezetünk része az is, hogy egyre több gyerek születik házasságon kívüli kapcsolatból – és nevelkedik akár élethosszig tartó élettársi kapcsolatban; egyre több nő nem szeretne gyermeket szülni; és egyre több a válás, ezzel az egyszülős, illetve a mozaikcsaládok száma is növekszik.

A keresztény család ugyanakkor nem törzsi vagy vérségi alapon szerveződő közösség, hanem alapját a szeretet és a szeretetre való képesség adja. A szeretetközösség pedig meghaladja a konvencionális társadalmi határokat (ahogy tette ezt évezredekkel ezelőtt, és fogja tenni a jövőben is). Krisztus egyértelmű kijelentése szerint: „Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám.” (Mt 3,35) Hogy ezt Jézus mennyire szó szerint értette, arra példa, hogy féltestvérei közül egyedül Jakab követte őt, a többiek egész egyszerűen nem hittek benne (Jn 7,5).

Az első mozaikcsalád a kereszténység történetében, amely épp ezt a szeretetet testesíti meg, nem más, mint Jézusé.

A Megváltó családja ráadásul többszörösen is az: egyrészről az özvegy József első házasságából származó gyermekei és Mária „apátlan” fia révén; másrészt Jézus utolsó rendelkezésén keresztül, amikor Jánost és Máriát egy családdá teszi. És épp a jézusi családmodell az, ami a keresztény család mintája lehet, ugyanis Jézus mozaikokból összeálló mikroközösségét maga Jézus teszi családdá. Ez pontosan azért különleges, mert nem különleges – pedig Isten maga az, aki az egyik tagja. Dolgoznak, főznek, takarítanak, részt vesznek egymás ünnepein, örülnek, támogatják egymást, gyászolnak. Amit ebből a családra vonatkozó tanításként értelmezhetünk, az az, hogy ugyanazzal a szeretettel és odaadással kell odafordulnunk egymás felé, ahogyan Isten fordul felénk: és, hogy ezen az alapon bárki családtaggá válhat, akárcsak János és Mária esetében is.

Biztosítja-e a „hagyományos családmodell” a keresztény értékek megjelenését?

Giddens kiemeli, hogy a férfi és a nő közötti egyenjogúság hiánya hozzátartozott a hagyományos családhoz, és e tény jelentőségét a szociológus szerint nem lehet túlhangsúlyoz­ni. „Európában a nő férje vagy apja tulajdona volt, a jog fogalmai szerint vagyontárgy. A férfi és a nő közötti egyenlőtlenség persze kiterjedt a szexuális élet területére is.”

A nőkhöz hasonlóan a gyerekeknek sem voltak jogaik a családban. Történelmi mértékben csak nem régen történt meg a gyermeki jogok deklarálása jogsza­bályokban. A premodern korokban – csakúgy, mint a hagyo­mányos kultúrákban még ma is – a gyermeket nem saját érde­kében vagy a szülők kedvére nevelték fel. Azt mondhatnánk, hogy a gyermeket nem személyként kezelték – írja Giddens.

Mindemellett mára a szexualitás visszavonhatatlanul és teljesen elvált a gyereknemzéstől, a reprodukciótól.

A szexualitás, amelyet egykoron szigorúan a házasság és a legiti­máció fényében definiáltak, most már alig kapcsolódik ezek­hez. És bár statisztikailag a házasság továbbra is sokak által vonzónak tartott és választott életforma, a házasság je­lentése is teljesen átalakult. Ma már leginkább annyit jelent, hogy egy párnak stabil párkapcsolata van, amelyről nyil­vánosan is kijelentést tesz. De a párkapcsolat meghatá­rozó alapja már nem a házasság, vagy nem csak az.

A gyermekek helyzete ezekben a fejleményekben érdekes és kissé paradox. Az elmúlt néhány generáció során radikáli­san megváltozott szemléletünk a gyermekekkel és védelmük­kel kapcsolatban. Nagyon megbecsüljük a gyermekeket – részben mivel a születések száma visszaesett, és részben mivel a gyermekvállalással kapcsolatos döntés ma nagyon különbözik attól, ami a korábbi generációkat jellemezte.

Keresztény érték-e a család?

A hazai társadalmi közbeszédben két ellentétes irányú hatás érvényesül: az egyik célja a család fogalmának kibővítése, míg a másiké ezen folyamat megakadályozása, de gyakran tovább szűkítése. A jelenlegi kormány politikai kommunikációjában kiemelkedő helyet foglal el a kizárólag a családmodell kérdésére csupaszított „keresztény értékrend;” így érdemes a kormány által létrehozott családtámogatásokra és családvédelmi törvényekre teológiai válaszokat is adni.

A modern jóléti állam szociális hálózata épp annak a társadalmi életnek és támogató közegnek a helyettesítésére jött létre, amely a földművelés visszaszorulásával és az iparosodás felerősödésével, illetve az urbanizáció tömegessé válásával felgyorsult. A fizikailag egymástól elszakított, napjaikat az otthonuktól távol, munkával töltő családtagok gyermeknevelési és támogatói erőforrásait helyettesíti (és egyben lehetőséget kínál a különböző családi hátterekben keletkezett egyenlőtlenségek betöltésére); ennek eszközei a bölcsőde, óvoda, iskola, kórház, a táppénz, a nyugdíj, a családi pótlék stb.

A mostani családtámogatásokkal az az egyik alapvető probléma, hogy legtöbbjük hitel, tehát függenek a már eleve adott anyagi helyzettől, így az veheti igénybe, aki fogja tudni fizetni a nem kevés törlesztőrészletet, ráadásul a feltételek nem teljesülése esetén akár csődközeli állapotba is juttathatja a családokat. A társadalmi probléma másik része abból adódik, hogy anyagi hátrány éri a gyermeket nem vállalókat, így társadalmi feszültséget okoz gyermekesek és gyermektelenek között. Az szja-visszatérés kapcsán több cikk született arról, hogy az ismételten a nagyobb keresetű családoknak kedvez. Harmadrészt számolni lehet azzal a nem kicsi kockázati tényezővel is, hogy az ilyen típusú anyagi egymásrautaltság, valamint a válás körülményesebbé válása egy ilyen hitelkonstrukció miatt rengeteg embert tarthat méltatlan házasságban pusztán jogi és gazdasági kényszerűségből.

Nyilvánvaló, hogy a gyermeknevelés költséges műfaj, a családtámogatások tehát szükségesek. Erre szolgál a családi pótlék is, amelynek jelenlegi vásárlóértéke minimális, így egy lehetséges opció lenne ennek növelése, amiért egyébként szakmai szervezetek évek óta kampányolnak is. Az ingyenes iskolai étkezés (bizonyos jövedelemküszöb alatt) és az ingyenes tankönyv jó és a társadalmat nem megosztó intézkedések, ugyanakkor szigorúan karitatívak, és a problémát nem kezelik a gyökerénél. Fontos cél lenne az édesanyák anyagi és munkaerőpiaci megbecsülése, hogy a gyermekvállalás ne járjon anyagi és szakmai hátránnyal. (Ahogyan a gyermektelenek nem kerülhetnek anyagi hátrányba, úgy a gyermeket vállaló nők sem.) Nem utolsósorban pedig a tisztességes bérek alapvető családvédelmi funkciót látnának el.

A családtámogatási hitelek intézménye több teológiai etikai kérdést is felvet. Először is azt, hogy a támogatás igénylőinek határidőre gyermeket kell produkálniuk. Teológiailag ez a legproblematikusabb pont, mivel a házasságot idegen célokkal terheli meg. A keresztény protestáns és római katolikus teológiai etikában a házasság öncél. Önmagáért van, és arra szolgál, hogy benne az élet és a felek kiteljesedjenek. Méltatlan a házassághoz, hogy azt anyagi vagy más céllal megterheljük.

A keresztény értékrend szempontjából nem házasodhatnak anyagi haszonszerzés céljából a párok, sem pedig azért, mert az egyik fél mindenáron gyermeket szeretne.

Magáért a házasságért kell házasodni, azért, mert az ember a választott társával és csak vele házasságban akar élni. Amennyiben valaki anyagi megfontolásból házasodik, az már nem házasság, hanem sokkal inkább üzlet. Hasonló megítélés alá eshet, ha valaki azért vállal egynél több gyereket, mert azért magasabb támogatás jár. Persze a többség egyébként is akar gyereket, gond akkor van, ha tényleg a pénzért vállal többet – ez azon gyermekkel szemben etikátlan és méltatlan, akit „pénzért szültek”.

Felvethető az a kérdés is, hogy mennyiben tekinthető családbarátnak az a kormány, amelyik nem ratifikálja az Isztambuli Egyezményt, amelyért nő- és gyermekjogi szervezetek évek óta munkálkodnak. Bár az áldozattá vált gyermek védelme érdekében történtek pozitív változások (a Barnahus-modell adaptálásának folyamata megkezdődött), a civil szervezetek még mindig jóval többet tesznek ezen társadalmi problémák orvoslásáért, mint az állam. Bár a célkitűzés jó, hisz a család- és gyermekvédelem fontos ügy, az érintettek igényei javarészt mégis figyelmen kívül maradnak. Nap mint nap hallani családon belüli erőszakról; a nők társadalmi helyzete még mindig elmarad a férfiakétól (fizetés, munkalehetőség, gyermekvállalás miatti jövedelemkiesés vagy munkától való elesés); a gyermekbántalmazás statisztikai adatai (erről itt és itt olvashatsz) az egekben.

Mindebben a társadalomnak és az egyházaknak is felelőssége van. Bár a döntéseket nem az egyház hozza, mégsem hangos attól a társadalmi élet, hogy az egyház élvén prófétai elhívásával, szót emelne az elnyomottak mellett.

Milyen lehetne a keresztény családpolitika?

A házasság tehát nemcsak a gyermekek gondozását szolgálja, hanem a házaspár közösségét és javát is. Emellett a helyesen működő családban tanuljuk először meg, mit jelent embernek lenni, mert „a család egyfajta iskolája a mélyebb emberségnek”; itt tanuljuk meg szeretni Istent és egymást. Anyának és apának lenni rendkívüli feladat, az egyház ebben támogatóként kell megjelenjen.

Olyan szemléletnek kellene lennie, amely kívülről hatékonyan képes támogatni a családok szeretetközösséggé válását, és ehhez minden támogatást és eszközt szeretne megadni. Ha a családot a társadalom központjának tartjuk, abban az esetben a társadalom erőforrásainak ide allokálása is központi fontosságú. Ahogy minden másban, itt is az a legfontosabb, hogy nem ítélkezünk, hanem segítünk abban, hogy a család – legyen az bármilyen konfigurációban – valóban olyan szeretetközösség lehessen, mint Jézus (mozaik)családja volt.

Tudomásul kell vennünk, hogy a család már mást jelent, mint ötven, ötszáz vagy ötezer évvel ezelőtt. Ez nem a fontosságát csökkenti, hanem az egyház és a hívek számára kihívás, hogy hogyan tudnak viszonyulni hozzá. Szükséges lenne, hogy a világ változásaira – benne az emberek változó élethelyzeteire – ne úgy próbáljunk reagálni, hogy visszafele akarjuk forgatni az idő kerekét, hanem valódi odafordulással és jelenléttel.

Keresztény alapokról le lehetne vezetni egy egészen más családtámogatási rendszert is,

amelyben a gyerek- és nővédelem megreformálása, a szociális szakemberek képzése és versenyképes fizetésük biztosítása ugyanúgy szerepelhetne, mint az egyszülős családok vagy az idősek védelme. Az egyszülős családokat támogató nagycsalád híján szociális hálóval lehetne védeni, amely képes hasonló segítséget nyújtani szeretetben és gondoskodásban, mint a nagyszülők, rokonok. (Erre egyébként épp a Kocsis Máté által is felkarolt józsefvárosi Egyszülős Központ is kiváló modell. De ehhez hasonló kezdeményezéseknek, pótnagyszülőköröknek bátran élére állhatnának keresztény közösségek vagy akár a gyülekezetek idősödő, de unokával még nem rendelkező tagjai.) Kezdeményezhetné, hogy a bölcsődék, óvodák, napközik ne csak gyerekmegőrző helyek legyenek, hanem valóban a családok életének részei: ehhez pedig meg kell becsülnünk a dolgozóikat, és mindenekfelett meg kell tartanunk őket. Az oktatási, nevelési intézmények nyitvatartási ideje is sokkal-sokkal családbarátabb lehetne. Támogathatná azokat az örökbefogadó szülőket és szülőpárokat, akik feltehetőleg ugyanazzal a szeretettel fordulnak a örökbefogadott gyermekek felé, ahogyan József is fordult Jézushoz. És ami legalább ennyire fontos: a család tagjai az idősek is, akik ugyanúgy segítségre és támogatásra szorulnak, méltóságuk mégis gyakran csorbul magukra hagyatottságukban saját otthonaikban és idősek otthonában is.

Nem lehet keresztény az a családmodell, amelyik kirekesztő, amelyik nem veszi figyelembe a családok és helyzetek számosságát, a megoldási lehetőségek sokféleségét, és amelyik nem az esendő embert támogatja, hanem egyféle, lehetőleg kirakatba tehető családképet. Nem lehet keresztény az a családmodell, amelyiket nem érdekli, mi van a kirakat mögött, hogyan zajlanak a hétköznapok, és azokban milyen nehézségekkel küzdenek egy-egy család tagjai, az állam polgárai.