Egyházak a politika fogságában: a liberális demokrácia keresztény alapjai

február 16., szerda 5:04
42

Magyarországon a keresztény értékekről és a kereszténységről szóló nyilvános beszéd a kormánypártok kommunikációs terepe lett. Ez a kisajátítás szinte teljesen láthatatlanná teszi azokat, akik keresztényként kérdéseket vetnek fel kormányzati törekvésekkel kapcsolatban. A Kovász Közösség 444-en megjelenő cikksorozatában arra teszünk kísérletet, hogy keresztény véleményformálókként más megvilágításba helyezzük ezeket a politikailag kisajátított fogalmakat, és az érintetteket vagy érdeklődőket megkínáljuk a kereszténységről szóló párbeszéd lehetőségével. Írunk a keresztény szabadságról, az egyházak politikai fogságáról és a keresztény családmodellről a családpolitikai intézkedések tükrében. Első cikkünkben Tarcsay Tibor a liberális demokrácia és a szabadság teológiai alapjait járja körül.

Sokan feltárták és leírták már, hogy a jézusi társadalmi programból hogyan nőtt ki organikusan a liberális demokrácia; a legjelentősebb ilyen magyar mű Az európai társadalomfejlődés értelme Bibó Istvántól. Ami azt mutatja be, hogy a modern államszervezet elméleti alapjai – vagyis az egyenlőség, szabadság, testvériség – megfelelnek a kereszténység társadalmi dimenziójának: az igazságosságnak, a szabadságnak és a felebaráti szeretetnek. Óriási siker Jézus és tanítványai (és előfutáraik, a próféták és zsoltárírók) számára, hogy az evangélium társadalmiasításának programja – „tegyetek tanítvánnyá minden népet” – odáig jutott, hogy

ma a világ meghatározó része egy tökéletlen, de mégiscsak jézusi alapokon nyugvó államformában él, amiben alapvetés az erőszakmentesség.

A hatalmi ágak megosztása; az állampolgári kontroll a képviselők és a végrehajtók felett; a hit-, szólás- és sajtószabadság; az általános választójog; az egyesülés és vállalkozás szabadsága; a kiterjedt önrendelkezés, ezek mind-mind a kereszténység társadalmi dimenziójának szekuláris gyümölcsei (amik sokszor épp a kereszténység hivatalos, hatalmi képviselőivel szemben jöttek létre). Ahogy Bibó írja, ezek „végső gyökerei abban a társadalomszervező munkában gyökereznek, amelyet a kereszténység Nyugat-Európában elindított [...] és ebben az értelemben a szabadságjogoknak ez a rendszere talán az egyetlen sikeres megvalósulási formája a kereszténység erőszakmentességet hirdető erkölcsi programjának.”

Magyarországon ugyanakkor jelenleg – a kormány öndefiníciója alapján – nem valósul meg a liberális demokrácia. A gyakorlatban a kormánypártok a hatalom megőrzése érdekében lebontották vagy támadják a liberális demokrácia (eleve csak részlegesen megvalósult) intézményét, és a helyére a „keresztény szabadság” ideológiáját próbálják ültetni. Csakhogy ez az ideológia nem keresztény, és nem is szabad.

Mit jelent szabadnak lenni?

A szabadságot egyszerre és ugyanolyan legitim módon lehet értelmezni negatív (mentesség) és pozitív (lehetőség) dimenzióban is – ez A szolgálólány meséjéből is ismerős lehet; magát a distinkciót 1958-ban Isaiah Berlin dolgozta ki. A negatív szabadság azt jelenti, hogy az ember mentes mindazoktól a korlátoktól, amik megkurtítják cselekvőképességét; ezzel szemben a pozitív szabadság az, hogy mit képes (tud, akar, szeretne stb.) cselekedni. A hétköznapi értelemben vett liberális felfogás a negatív szabadságot tartja fontosnak: meg kell határozni azokat a köröket, ahol az egyén a közösség beleszólása és kényszerítő ereje nélkül gyakorolhatja akaratát. Ennek radikális formája az individualizmus, amikor a közösség normáit, vagy akár az igazságosságot és a természet korlátait is zavaró tényezőként vagy kényszerítő limitációkként értelmezzük.

Ezzel szemben a pozitív szabadság Berlin szerint az irányítottság kérdése: ki vagy mi irányíthatja vagy determinálhatja az akarat célját? Leggyakrabban ez kerül elő keresztény kontextusban, a hagyományos válasz szerint pedig a szabadság alárendelt a mind nagyobb, isteni jónak. Fontos, hogy ez megegyezik azzal, hogy hagyományos államelméletünk szerint a közösség – amit itt az állam képvisel – java felülírja az egyénét. Ennek radikális formája pedig a náci, sztálinista vagy épp maoista diktatúra.

Ma Magyarországon a politikai elit számára a szabadság az individualista, negatív aspektusát jelenti: a kormányzati hatalom deklarált célja a mind nagyobb szuverenitás, amiben minden közösségi tényező (az Európai Unió, nemzetközi szerződések, a saját állampolgárai széles tömegeinek sorsa és vágyai, politikai ígéretek, értékközösségek) vagy eszköz vagy megszüntetendő korlát a hatalom birtokosai szemében. Különösen látványos ez a kormány (és a kormánypárt) sorozatos pálfordulásai tükrében, elég mondjuk arra gondolnunk, hogyan használták az európai politikai közösséget világpolitikai súlyuk és pénzügyi forrásaik növelésére, majd szembesülve annak morális korlátaival, hogyan teszik ellenséggé, verbális erőszakot alkalmazva.

Fotó: HANDOUT/AFP

Eközben a társadalom a pozitív szabadság egyre extrémebb formáival szembesül: csak a politikai elit (tehát épp az előbbi szűk kisebbség) által meghatározott célok számítanak nem tiltottnak („szabadnak”), az ezen kívül eső, vagy ezekkel szemben alternatívát mutató törekvések előbb-utóbb támadás alá kerülhetnek, olykor fizikai erőszak formájában is. Ebbe pedig beletartoznak a kereszténységgel összhangban lévő törekvések is: amikor a kormány erőszakra és gyűlöletre uszító menekültpolitikája ellen mondjuk nem kisebb szereplő, mint a pápa emeli fel a hangját, azonnali gyűlöletkampány indul ellene.

Pedig – Magyarországon, keresztényként is – tudatában kellene lennünk a szabadság és a szabadságot garantáló demokratikus intézmények sokértelmű és sokoldalú természetének. Szabadnak lenni nem pusztán annyit jelent, hogy az ember eljárhat például meggyőződése szerinti istentiszteletre. A szabadság szerintünk nem más, mint a lehetőség Isten szeretetének mind tökéletesebb megvalósítására: embertársaink (felebarátaink és ellenségeink) felé, a természet felé, a világ felé, a még el nem jött jövő felé – ebben pedig egyszerre van jelen a pozitív és negatív szabadság is.

A „keresztény szabadság” kormány által politikai érdekek mentén kisajátított terminológiája különösen veszélyes kiforgatása ennek. Az Orbán Viktor által népszerűsített kifejezés csak a pozitív szabadságra vonatkozik, szembe állítva egy szándékosan félreértelmezett „liberális szabadsággal”:

„nem lesz elég azt megmondani, mitől akarunk szabadok lenni, arra a kérdésre is meg kell találni a választ, mire akarjuk használni a szabadságot … míg az előbbi [a liberális szabadság] szerint mindent szabad, ami a másik szabadságát nem sérti, addig az utóbbi [a keresztény szabadság] tanítása szerint amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, azt te se tedd másokkal. [...] A liberális szabadság szerint az egyéni teljesítmény magánügy, nem eshet a közösség erkölcsi megítélése alá; a keresztény szabadság szerint viszont az az egyéni teljesítmény érdemel elismerést, amely a közösség javát is szolgálja: öngondoskodás és munka, saját egzisztencia megteremtésére való képesség, tanulás, egészséges életmód, adófizetés, családalapítás, gyermeknevelés, a nemzet dolgaiban és történelmében való eligazodás képessége, a nemzet önreflexiójában való részvétel.”

Abban az értelemben, ahogy Orbán Viktor itt használja, nem létezik „keresztény szabadság.” Krisztus parancsa ugyanis nem tiltó, hanem megerősítő: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük.” (Máté 7:12) Jézus társadalmi innovációja meghaladja az egyszerű pozitív-negatív szembeállítást, amikor az egyént és a közösséget egymás kapcsolatában kezeli, a közös vágyakból kiindulva a félelem helyett. A szabadság pedig önmagában nem feltételez erkölcsi vizsgálatot, értékítéletet.

Amikor tehát a miniszterelnök kijelöli a „közösség és a nemzet javát” mint az egyetlen legitim szolgálandó célt, ideológiát kreál a szabadságból, ami nem ideológia.

A kereszténységet olyan dolgokkal festi át, amelyekhez egyébként annak teológiailag nem feltétlenül van köze: adófizetés, családalapítás, egészséges életmód, „eligazodás a történelemben” – jelentsen ez utóbbi bármit is. Meg lehet tölteni ezeket a fogalmakat a kereszténység szellemével; de nem ezekből áll a kereszténység, sem a szabadság.

A kereszténység szabadsága a prófétai szerepre

Paradox módon épp ez a „keresztény szabadság” az, amely ellehetetleníti a kereszténység valódi szabadságát: hogy konzisztensen, a saját, hitből táplálkozó morális álláspontjából állítsa pellengérre a társadalmi igazságtalanságot és elnyomást, az erőszak minden formáját, oldal- és pártfüggetlenül, és megtérésre hívjon meg mindenkit.

Az új populista vezetők által kijelölt „értékalapú politizálás,” a társadalom felosztása „miránk” és „őrájuk,” „keresztényekre” és „ellenségekre”, Krisztus parancsával megy szembe: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.” (Máté 5:44-45.)

A kereszténység valódi szabadsága pontosan a ciklikus erőszak és bosszúállás logikájának meghaladása: szabadságunk van arra, hogy az igazságtalanság és a gyűlölet körforgását megtörve addig szeressük a gonoszt, amíg jóvá nem válik.

Ennek a szabadságnak az ellentéte pedig a félelem: a félelem attól, hogy egyházakként elveszítjük a hatalom vagy a polgárok bizonyos csoportjainak jóindulatát, támogatását; a félelem attól, hogy számot adjunk róla, erőszakmentesebbé tettük-e a ránk bízott társadalmat; a félelem attól, hogy kiderül, jól gazdálkodtunk-e a ránk bízott emberekkel és javakkal. Ez a félelem a múltunkból táplálkozik, és bizalmatlanságot teremt a változással, embertársainkkal és a jövővel szemben. Az egyházak osztoznak a magyar társadalommal a fojtogató bizalmatlanságban és félelemben; és mivel ez a félelem megakadályozza, hogy felszabadító küldetésünket – egyházként vagy keresztény hívekként – megkezdjük és végezzük, közösen egyre mélyebbre süllyedünk az egyre erőszakosabbá váló társadalmunkba és állami működésbe.

A félelem ellen

Bibó nem tesz mást, mint újrafogalmazza a jézusi tanácsot: „A félelemtől pontosan úgy szabadulhatok meg, ha sem én nem állok embertársaimnak nyomasztó kényszere alatt, sem én nem tartok embertársat nyomasztó kényszer alatt.” Ennek a félelemmentességnek pedig három alapfeltétele van, amelyek épp azok, amelyek a liberális demokráciában kiegészítik a szabadságot: az egyenlőség (igazságosság) és a testvériség (felebaráti szeretet). Ez a triász egymást erősíti, és egyik sem lehet meg a másik nélkül.

Bibó és családja, középen apósa, Ravasz László püspök Fotó: Youtube

Ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy Isten előtt mindenki egyenlő: Isten végtelenségéhez (végtelen létéhez, tökéletességéhez és szeretetéhez) képest mindenki véges. Ez az egyenlőség, meghaladva a lehetőségek és eredmények (equality - equity) egyenlőségét körüllengő vitákat, nem arról szól, hogy milyen csoportot diszkrimináljunk másokkal szemben vélt vagy valós célokat követve, hanem radikális és rendszerszintű változást: annak kell megteremteni a feltételeit, hogy mindannyian egymást szeretve, segítve és erősítve növekedjünk a szeretetben és a tökéletességben. Ez a diszkriminációtól való mentesség – a társadalmi bizalom – éppen azért fontos, hogy a szabad akarata helyes gyakorlásával és Isten kegyelmének támogatásával minden ember elérhesse egyénileg és közösségileg saját maga egyre nagyobb kiteljesedettségét és szeretetteljességét. Minden olyan megkülönböztetés, amely az embert nem választott tulajdonságai alapján diszkriminálja (akár negatívan, akár pozitívan) épp az Isten általi elhivatást korlátozza vagy teszi lehetetlenné. Krisztus nevetségessé tesz és lebont minden társadalmi konvenciót példabeszédeiben és intéseiben: a családot, a vagyont, munkához fűződő viszonyunkat, a bűnnel és büntetéssel való kapcsolatunkat, még magát az egyházat és a papságot is.

Jézus nem a mai világgal való kiegyezésre hív minket, hanem radikálisan másra: a szeretet legteljesebb testvéri közösségére, amelyből még az sincs kizárva, aki ki akar menni, mert mindig nyitva tartjuk számára az ajtót, és szabadon visszatérhet.

A testvériségre való felszólítás Krisztus legismertebb parancsa: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! [ez] többet ér minden égő­ vagy bármi más áldozatnál.” (Mk 12:30-33) A testvériség pedig, ahogy az Irgalmas Szamaritánus példájával, illetve kereszthalálával Jézus megmutatja, nem csak valamiféle absztrakt, maximum az imádkozásban, esetleg főünnepeken tartós élelmiszer gyűjtésében kimerülő „szeretet”. Hanem a kockázatot és veszélyt is vállaló, saját magunk vagyonából és életéből áldozó szeretet, ami úgy támogatja a segítségre szorulót, ahogy arra neki van szüksége, nem pedig úgy, ahogy mi gondoljuk.

Ennek a leggyakorlatiasabb és Ferenc pápa Fratelli tutti enciklikája által szorgalmazott módja nem más, mint a közösségi érték- és érdekérvényesítés az igazságtalan hatalommal szemben, vagyis a közösségszervezés. Ez pedig nem lehet sikeres őszinte, értékalapú, bizalmi (tehát félelem- és erőszakmentes) kapcsolatok és demokratikus folyamatok nélkül. Olyan közösségek nélkül, amelyek tagjai – bízva egymás támogatásában, a közös értékekben és a szeretet erejében – a strukturális változásért az elnyomókkal szemben az erőszakmentes ellenállást is vállalják, hiszen egy jobb, igazságosabb és erőszakmentesebb világ megteremtésén dolgoznak.

Jézus pontosan ezt vitte végbe tanítványaival – és ennek száz meg száz sikeres példája van a kereszténység történetében, például a modern korban a protestáns közösségekből kiinduló rabszolga-felszabadítási, illetve fekete- és női polgárjogi mozgalmak; Magyarországon pedig a Bokor közösség erőszakmentes ellenállása a kommunista diktatúra katonai sorozásával szemben. Közösségünk, a Kovász is ennek a hagyománynak a felélesztésén munkálkodik. A kereszténység természeténél fogva alulról szerveződő mozgalom: a jászolból, a legegyszerűbb sorú emberek közül indult. Krisztus a kitaszítottak és a perifériákra szorítottak között volt a legtevékenyebb: a leprások, koldusok, prostituáltak, bénák, özvegyek, árvák oldalán – és ami ugyanennyire fontos, az ő szeretetükre és kiteljesítésükre szervezett közösségeket ő és tanítványai.

Azonban a közösségszervezés és a közvetlen segítségnyújtás mellett más lehetőségeink is vannak. Az épp a kereszténység révén átmoralizált államok, köztük Magyarország is, magukra vettek egyes jószolgálati feladatokat: oktatás, egészségügy, a rászorultak gondozása, a menekültek és a gyermekek védelme stb. Ez helyes és követendő irány, és keresztényként arra kell törekednünk, hogy ezek a jószolgálati feladatok mind nagyobb teret kapjanak az állam elnyomó, kizsákmányoló, igazságtalan aspektusaival szemben.

Az állami költségvetés nem más, mint a társadalom erkölcsi lenyomata: minden egyes forint a prioritások bizonyítéka.

Fontosabb-e a tömegsport, mint a gyermekéhezés megszüntetése? Inkább filmstúdióknak, szállodáknak adjuk-e a pénzünket, vagy megmentjük belőle közös természeti kincseinket? Luxusstadionokat építünk-e, vagy minőségi oktatási és egészségügyi rendszert az egyenlőtlenség felszámolására?

Kilépni az áldozat szerepéből

Végezetül szólnunk kell a szolidaritásról. Ez a kereszténység szemszögéből azt jelenti, hogy a más sérelmére elkövetett bűn nem maradhat leplezetlenül, és a másokat megnyomorító bűnös nem maradhat bűnbánatra és jóvátételre való felhívás nélkül. A szolidaritás – akárcsak a szabadság és az egyenlőség – politikai oldaltól független. Nem tehetjük meg azt, hogy csak a számunkra kedves csoportokkal vagyunk szolidárisak: „Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? [...] Nem így tesznek a pogányok is?” (Mt 5:46-47) A szolidaritás igen nagy bátorságot igényel, nem csak azért, mert esetleg olyanok szabadsága mellett kell szeretetből kiállnunk, akikkel egyébként nem értünk egyet, hanem mert sokszor az elnyomó hatalom erőszakkal, büntetéssel fenyegeti a kiállást, épp azért, hogy a szeretet összefogását gyengítse. Krisztus ígérete szerint az ő nevéért, az ő tanítása követéséért üldözni fogják tanítványait – tehát nem csak a keresztényeket, hanem mindenkit, aki az ő tanítását követi, így vagy úgy. Más hitű, vagy épp hitetlen felebarátaink igen gyakran végeznek krisztusi munkát, amiért ők ugyanúgy üldöztetésben részesülnek, mint az egyház. Nem mi vagyunk egyedül az isteni igazságosság munkásai.

Falfestmény a texasi El Paso templomának falán Fotó: JIM WATSON/AFP

Emellett pedig az áldozati szerepből való kilépésre is szükségünk van. Az a gondolat, miszerint Magyarországon vagy Európában „folyamatosan támadják a kereszténységet”, annak a rossz helyzetértékelésnek a része, miszerint a magyarok és a keresztények jellemzően áldozatok, és ezért nincs is a kialakult problémákban felelősségük. Kétségtelenül ez lehet az érzése (!) sokaknak. Épp ezért érdemes lenne – azon túl, hogy mint szubjektív élményt komolyan vesszük – tudatosítani az ettől félőkben is azt, hogy ez egy érzés, és hogy kik, milyen okokból táplálják ezt.

Ennek az érzésnek egyik folyománya (amit tudatosan használnak is az erőszak hívei), hogy

amíg áldozatok vagyunk, nem vagyunk felelősségre vonhatók. Az áldozatoknak meg kell védeniük magukat, bármi áron, bármi is legyen a következménye.

Ma Magyarországon nincs keresztényüldözés, a kommentszekciókban megtapasztalható keresztényellenesség pedig sokkal inkább a Fidesz- és újpopulizmus-ellenesség következménye. A mi eszközünk ennek megszüntetésére nem az elnyomás és elhallgattatás, hanem az okok erőszakmentes felszámolása, még akkor is, ha a választott képviselők, a társadalom többsége vagy épp a saját szövetségeseink, vezetőink döntenek úgy, hogy valakit elnyomnak. Hiszen, ahogy Ézsaiás is írja: „Jaj azoknak, akik gonosz törvényeket hoznak, akik csak elnyomó rendeleteket írnak. Akik nem szolgáltatnak igazságot az elnyomottnak, s megfosztják jogaitól népem szegényeit.”

Ez a feladat a keresztények számára nem új: ez az, amire Krisztus 2000 éve meghívott bennünket. Ugyanakkor két millennium alatt semmit sem veszített félelmetességéből, veszélyességéből, nehézségéből – és szépségéből. Krisztus pedig igenis farkasok, az erőszak hívei közé küld minket. A megváltás munkája társadalmi is: nem szerethetjük Istent anélkül, hogy minden művét, azaz az egész világot, benne minden embertársunkkal, ne szeretnénk, feléjük hetvenszer hétszer megelőlegezett bizalommal ne fordulnánk. Ugyanakkor minden egyes esetben teljes figyelmünkkel, okosságunkkal és szeretetünkkel kell odafordulnunk; az általánosítások, leegyszerűsítések, „hagyományok” túl kockázatosak, túl könnyen elfedik a valóságot, és lesznek a sötétség eszközévé az igazságtalanságban, majd elnyomásban, végül pedig erőszakban.

Ezzel szemben kell egyenlőnek, igazságosnak és szolidárisnak lennünk a családunkban, az országunkban, az Európai Unióban és az egész világon, a legkisebbektől a legnagyobbakig. Meg kell tanulnunk erőnket újra arra használni, hogy a társadalmunk fejlődjön, és a krisztusi szeretet- és erőszakmentesítési program szabadsága mind jobban átjárja rendszereinket.

„Ne engedjétek tehát ócsárolni szabadságotokat. Hiszen az Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben.” (Róm, 14,16-7)

A Kovász Közösség keresztény hívőkből álló, hálózatosan felépülő közösségszervező csoport. Célunk, hogy egyházainkat helyi és össztársadalmi kérdésekben együtt gondolkodásra, összefogásra és aktivitásra buzdítsuk. Helyben a gyülekezetek tagjait felelősségvállalásra, a szolidaritás és irgalom aktív cselekedeteire hívjuk; országosan pedig a társadalmi és környezeti igazságosság rendszerszintű kérdésein dolgozunk.

A Kovász blogon szeretnénk teret engedni a különböző nézőpontok ütköztetésének az általunk fontosnak tartott kérdésekben, hozzájárulva ezzel a társadalmi párbeszéd minőségének javításához. A Kovász Közösség a Civil Kollégium Alapítvány hitalapú közösségszervezés projektjének támogatásával működik.

Kommentek

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt