Van ez a kitörölhetetlen emlék kisgyerekkoromból, egyike azoknak, amik élénken fognak élni a fejemben, amíg csak élek. ‘95 lehet, a szüleim tévéznek, ahogy késő este szoktak. Úgy tudják, alszom, hisz nyolcéves vagyok, az idő pedig ugye későre jár. De én nem alszom, a folyosóról leskelődök a nappali nyitott ajtaján át, ahonnan látni a tévét, talán az X-akták megy épp. Egyszerre félelmetes és szórakoztatóan izgalmas, mindenképp jobb, mint aludni. Aznap este azonban – tudom, csaknem lehetetlen – nem Mulder és Scully kalandjai a legfélelmetesebbek. Hangos robaj kúszik be kintről, ami hamarosan akkora lesz, hogy remeg az egész ház. A szüleim és én, aki lebuktam a folyosón, kifutunk a kertbe. A fejünk fölött repülőgépek húznak el. Vadászgépek vezetik a sort, nagy szállítógépek követik őket, a zúgásuk ide-oda cikázik, ahogy a Mecsek visszaveri, és az égi konvoj nem ér véget.

Aznap este amerikai repülők települtek át Taszárról valahova a Balkánra fenntartani a békét, és épp a házunk fölött vezetett az útjuk. Csalóka emlékeim szerint legalább fél órán át néztük őket, miközben a szüleim nyugtattak, hogy „nem kell félni, hisz ők a jók, akik segítenek befejezni a háborút”, ami tőlünk alig száz kilométerre zajlott, és ami már el-eljutott a tudatomig.

Mint a legtöbb gyerek, lelkesedtem a repülőkért. Abban az évben is elmentünk a taszári repülőnapra, és a Top Gunt is akkoriban néztem meg először. Az aznap este látott repülőket és a pilótáikat már el tudtam képzelni, mégpedig olyanoknak, amilyen Tom Cruise karaktere. Nem lettem megszállottja a filmnek, sem a repülésnek különösebben, de a Top Gun mindenképp gyerekkorom egyik fontos emléke volt. A film, amit tátott szájjal néztem újra és újra, ahogyan sokan mások, akik a ‘90-es években voltak tizenévesek.

Aztán több mint húsz évig nem hallottam a film felől. A következő emlékem róla, hogy a feleségem Top Gun-os pólót viselt, amikor megismertem. Nemsokára meg is néztük a filmet együtt, és sokkoló volt ráébredni, hogy mennyire nagyon rossz. Akkoriban láttam a The Room című filmet is, ami azzal lett híres, hogy a világ legrosszabb filmjének tartják. Utóbbi tényleg az első perctől annyira szörnyű, hogy az már szórakoztató. Ezt úgy éri el, hogy a rendező/főszereplő komolynak gondol egy gyerekes, faék egyszerűségű történetet, és mindehhez rettenetes színészi játék párosul.

Felnőtt fejjel újranézve érthetetlen, hogy miért nem a Top Gun lett az, amivé a The Room vált.A dialógusok egyszerűen nevetségesek. Olyan, mintha valaki azzal kísérletezett volna, hogy össze lehet-e rakni egy mozifilmet csupa bullshitből. Bárhol fel lehet ütni ehhez, de legyen itt egyetlen példa, ahol a főszereplő az újdonsült szerelmének mesél az apjáról:

- Apám remek vadászrepülő volt, de a halála körülményei titkosak.

- Valaki csak tudja.

- Valahol mindent tudnak.

A zene – leszámítva az egyetlen slágert, a magyar rádiókból azóta is kiirthatatlan Take My Breath Away-t – olcsó midivel kevert lakossági "rock". (Most is felnevettem, ahogy kerestem ide egy példát.)

A színészi játék nagyjából abból áll, hogy mindenki mindenhol nagyon izzad, magán a történeten pedig a Tarantino-féle megközelítés árnyal talán valamennyit, aki szerint a Top Gun valójában a homoszexualitásról szól.

Ezt leszámítva képtelenség komolyan venni ezt a filmet (ez persze Tom Cruise egész pályafutására igaz), és épp ezért zseniálisan szórakoztató. Ilyen hülyeségre ennyi pénzt még Kovács Ákos sem tudna elkölteni. És az 1986-os Top Gun költsége (15 millió dollár) aprópénz ahhoz képest, amit a több mint 30 év után érkező utánlövésre költöttek (152 millió dollár).

Miután én lettem az a szerkesztőségből, aki – a fenti élmények miatt – elvállalta, hogy elmegy a Top Gun: Maverick sajtóvetítésére, jó hírrel szolgálhatok: minden cent és minden év várakozás megérte.