90 évesen elhunyt Berkes Péter író – erről szerda este tájékoztatta a család az MTI-t, én azonban szégyenszemre csak ma vettem észre a hírt, akkor is csak segítséggel. Ilyenek is voltak még ebben a hírben: gyerekek generációinak írt felnőtt igazságokat tartalmazó regényeket, forgatókönyveket és ismeretterjesztő kiadványokat. Az „Utánam, srácok!” és „Az öreg bánya titka” című ifjúsági regényeiből filmsorozat készült. Ő írta továbbá „Az ország háza” és a „Hangország” című ifjúsági ismeretterjesztő művet. „A művész mindig próbál üzenni az utókornak, így a művei örök üzenetet rejtenek a jóságról, a barátságról és a kalandról, amelyek nélkül gyermek nem nőhet fel” – írta Berkes Péter családja.

Megkésett, de el nem hagyható megemlékezésem oka, hogy Berkes Péternek és néhány művének különleges helye van a könyvespolcomon. (Annyira, hogy még tavaly megjelent Leningrádomban is kapott egy fejezetet.)

Az „Utánam, srácok!” alapjában véve nem valami rejtett gyöngyszem, öregecskedő generációm nagyon jól ismeri közel ötven évvel ezelőttről, ám ennek elsősorban nem a könyv az oka, hanem a tévésorozat. Érdekesség: nem megfilmesítés történt, Berkes Péter párhuzamosan írta a regényt és a forgatókönyvet, és ha jól rémlik, nagyjából egyszerre jelentek meg.

Mivel azonban első körben – nem emlékszem, hogy miért, lehet, hogy egy-két évvel fiatalabb voltam még, mint a célcsoport – lemaradtam a sorozatról, a kötetre ellenben bizonyos véletleneknek köszönhetően kb. hatodikos-hetedikes koromban, tehát a legideálisabb pillanatban szert tettem, az olvasás megelőzte nálam a nézést. Ez nem lehetett túl gyakori a nyelvterületen – ha a hetvenes évek magyar kiskamaszainak széles tömegeit vesszük alapul –, így bizonyára a következtetésem is rendhagyó:

könyvben sokkal, de sokkal jobb volt.

Villámgyorsan elolvastam, majd nekikezdtem elölről, és valami olyasmit mondtam máris: na tessék, ez a Berkes Péter nagyon tud valamit, ez a regény tényleg rólam és rólunk szól. Holott én egy határon túli kisvárosban éltem, az Utánam, srácok! szereplői ellenben egy meg nem nevezett, bár Miskolcként beazonosítható vidéki magyar nagyvárosban.

A dolgaink, a problémáink, a konfliktusaink és az örömeink azonban meghökkentő mértékben hasonlóak, sőt lényegében azonosak voltak.

Arra sokkal később jöttem rá, hogy mi volt Berkes Péter legnagyobb trükkje – vagy felismerése-ráérzése –: a könyvben semmifajta idétlenkedés és gügyögés nincs, a kamaszok nem bugyuta gyermekekként viselkednek, beszélnek, cselekednek, nem úgy, ahogyan azt némely felnőttek elképzelik, hanem pontosan amúgy, ahogyan egyébként a kamaszok szoktak. Hol okosak és kedvesek, hol hülyék és aljasok, na és kegyetlenek is, ha úgy adódik.

Lett egy még későbbi felismerésem is: az Utánam, srácok! arról is szólt, hogy a dolgok és az emberek megjavíthatók, a problémák megoldhatók, az ellenségek akár barátokká szelídíthetők. Ez nem biztos, hogy igaz.

Ezzel együtt a mai napig rendszeresen újraovasom a könyvet – két másik Berkes-művet is, az öreg bányát és a jóval kevésbé ismert Tolvaj Janót, igaz, ezeket ritkábban –, és még mindig nagyon szeretem. Alig néhány héttel ezelőtt megint így tettem. Úgyhogy a mellékelt fénykép kedvéért nem a polcról kellett levenni ezt a kissé megviselt első kiadásos példányt, hiszen még vissza sem került oda május eleje óta.