• Anna Wintour 34 éve az amerikai Vogue főszerkesztője, emellett a több száz millió olvasót elérő kiadó, a Condé Nast egyik legfontosabb embere.
  
• A divatvilágban mindig is furcsának tartották: nem smúzolt, nem haverkodott, csak szigorúan a munkára koncentrált.
• Ezért aztán hamar pletykák és legendák kaptak szárnyra róla.
  
• Egy új életrajz most megpróbált a híres napszemüveg mögé nézni.
  

A szívtelen jégkirálynő. Kegyetlenül kritikus. Munkaalkoholista, tulajdonképpen egy gép. Senkire sincs tekintettel. Kontrollmániás. Maga az ördög, Pradában. Humortalan. Kíméletlen vezető, aki egy perc alatt képes romba dönteni vagy felemelni embereket. Rasszista, imperialista és elitista. Eljárt fölötte az idő. Ez csak néhány olyan dolog, amit Anna Wintourral, az amerikai Vogue főszerkesztőjével kapcsolatban gyakran szokás hangoztatni.

Hirtelen nem is jut eszembe másik, világszerte ismert, fontos pozíciót betöltő, keménynek tartott nő, akinek ennyire egyöntetűen negatív lenne a megítélése.

Még Hillary Clintonnak is voltak rajongói és Angela Merkelt is kedvesen Muttinak becézték. De Wintourról az utca embere valószínűleg nem sok jót tudna mondani.

Onnantól kezdve, hogy 15 évesen, szinte egyik napról a másikra őrületes módon elkezdett érdekelni a divat, viszonylag hamar elkönyveltem, hogy Anna Wintour nagyon nem jó fej, és unalmas, amit csinál. Ezen a meggyőződésemen nem segített, hogy az amerikai Vogue divatanyagai hónapról hónapra ugyanazokon az ismétlődő sémákon alapultak: egyszínű stúdióháttér előtt meglepett arccal ugráló, hosszú lábú lányok, vadregényes kertekben vagy dekadens bárokban ődöngő modellek, fénylő, szálkás testű amazonok, hatalmas, furcsa díszletek közé állított színésznők és hasonlók.

Aztán ott volt a 2009-es The September Issue című dokumentumfilm (egyébként remek), amiben szintén Anna tűnt a rossz zsarunak Grace Coddington divatszerkesztő mellett. És persze Az ördög Pradát visel: a film készítői ugyan tagadták, hogy Wintourról formázták Miranda Priestley-t, nagyjából mégis mindenki készpénznek vette, hogy így volt. A film körüli felhajtás még azokkal is megismertette Anna Wintour nevét, akiknek addig fogalmuk sem volt róla.

Ez volt az a pont, amikor a képmása - a mérnöki pontossággal vágott és beszárított bobfrizurája, a napszemüvege, a drágaköves nyakékei, a Chanel-kosztümjei és virágos ruhái által - végképp popkulturális ikonná vált.

Azok közé tartozik, akinek a keresztneve elég ahhoz, hogy mindenki tudja, kiről van szó. A Wintourt körüllengő mítoszok nagyon kényelmesek, így egészen addig, amíg ki nem derült, hogy Amy Odell könyvet ír róla, nem is érdekelt különösebben, hogy igazak-e vagy sem. Odell újságíróként, szerkesztőként maga is a divat, a popkultúra és a magazinok világában dolgozik: ő tette tényezővé a 2010-es években a New York magazin The Cut nevű blogját, majd ő virágoztatta fel és emelte ki a sekélyes, pusztító butaságból az amerikai Cosmopolitan online kiadását.

Május elején jelent meg a nagy várakozásokkal övezett életrajz, az Anna, amitől sokan azt remélték, hogy egyszer s mindenkorra megfejti a divatvilág koronázatlan királynőjének rejtélyét. Anna Wintour 34 éve az amerikai Vogue főszerkesztője, 2012-ben emellett a magazint kiadó Condé Nast vállalat művészeti igazgatója lett, majd 2020-tól kezdve globális tartalmi vezérigazgató. Azon túl, hogy Odell rengeteg memoárt, archív cikket és interjút átolvasott, a kötet attól igazán különleges, hogy több mint 250 emberrel készített interjút hozzá a Wintourral kapcsolatos emlékeikről, tapasztalataikról. A főszerkesztő ugyan nem akart a könyvhöz nyilatkozni, a maga módján mégis áldását adta a projektre, hiszen Odell általa fért hozzá sok megszólalóhoz: beszélt Wintour barátaival, közeli munkatársaival, egykori és jelenlegi főnökeivel, asszisztenseivel, üzletfeleivel, divattervezőkkel, mentoráltakkal.

Gyors és kíméletlen