Amikor másfél évtizeddel ezelőtt felvettem pár színháztörténeti órát az egyetemen, Robert Wilsonnak már régóta bérelt helye volt a 20. századi művészet klasszikusai között. Úgyhogy amikor kaptam egy Zoom-meghívót a vele folytatott beszélgetésre, kicsit úgy éreztem magam, mintha Ingmar Bergmannal vagy Gabriel García Márquezzel készülnék csetelni.

A közvetlen előzmények kevésbé voltak emelkedettek. Wilson a Vidnyánszky-féle MITEM fesztivál díszvendége lett volna tavaly, amit a Nemzeti Színház igazgatója egyik legnagyobb eredményeként hirdetett, olyanokat nyilatkozva, hogy

„Robert Wilson a színházi élet koronázatlan királya”, „a világ legnagyobb színházi rendezője”.

Az előadását be is mutatták a Nemzetiben, a rendező viszont otthon maradt, és maga helyett egy nyílt levelet küldött. „Mély szomorúsággal követtem, ahogy Magyarország kormánya korlátozza a művészet és az oktatás szabadságát. Az SZFE tavaly kivitelezett, úgynevezett modellváltása antidemokratikus támadás volt az egyetem autonómiája ellen” – írta.

Ezt még megfejelte azzal, hogy a Vidnyánszkyéktól kapott honorja felét a Freeszfe-nak adta, és másokat is arra buzdított, hogy támogassák az elfoglalt SZFE-ről távozó hallgatókat, akik azóta adományokból próbálnak működni. Vidnyánszky válaszlevelében arra emlékeztette Wilsont, hogy „a MITEM-et az Ön által kritikával illetett magyar kormány támogatja (az adófizetők pénzéből), és ebből a MITEM fennállásának kimagaslóan legnagyobb gázsiját fizettük ki az Ön nevével fémjelezett produkciónak, így nyilván személyesen Önnek is, mint rendezői gázsit.”

Tavalyi nyílt levelében Wilson azt is megígérte, hogy hamarosan részt vesz egy beszélgetésen a Freeszfe hallgatóival, ez történt meg kedd délben. A beszélgetésbe a Freeszfe-sek mellett a salzburgi Mozarteum hallgatói és néhány újságíró is bekapcsolódhatott.

Wilson azzal kezdte, hogy mindenki szólítsa nyugodtan Bobnak.

Ezután Upor László kérdései mentén mesélt arról, honnan merít alkotókedvet 60 év színpadi lét után; hogy ellágyul-e néha, ha visszanézi a hideg fejjel komponált régi munkáit; és hogy olvasta-e, mit írt róla Pilinszky. Nem olvasta, de hallott róla – hangzott a válasz. (Pilinszky a Wilson által felfedezett Sheryl Suttonnal készített – félig fiktív – beszélgetőkönyvében számol be az előadás rendkívüli hatásáról: „Az újabb korból igazában négy ilyen művészt ismerek. Az egyik Dosztojevszkij, a másik Simone Weil, a harmadik Witold Gombrowicz és a negyedik Robert Wilson, amikor a »Süket pillantása« című művét színre hozta.”)

A zoomos beszélgetésen Wilson sokat mesélt a korábbi előadásairól, de ezek részleteibe nem megyünk most bele. Különösen érdekes lehetett a Freeszfe környékén, amiket az elképesztő Watermill Centerről mondott. Ezt a központot Wilson a fiatal alkotók támogatására hozta létre, és a lenti videó segít elképzelni, milyen helyre érkeznek az ösztöndíjasok. Nem akart iskolát alapítani, a kreatív gondolkodás laboratóriumát hozta létre, mondta a helyről, amelynek ajtaja nyitva áll mindenki előtt, legyen az gazdag vagy szegény, képzett vagy tanulatlan. A jórészt adományokból működő alapítványnak olyan tanácsadói és kurátorai vannak, mint Marina Abramovic, Giorgio Armani és Tom Waits.

link Forrás

De vissza a magyar valóságba. A moderátor Upor – aki az SZFE rektora lett volna, ha a kormány nem kaszálja el a kinevezését – a végén szóba hozta, hogy a művészek is kénytelenek viszonyulni a társadalmi-politikai környezethez, amiben élnek. Egyben megköszönte Wilsonnak, hogy kiállt mellettük a nehéz időkben.

„Ha ott áll előtted a sárkány, ki a karddal”

– mondta erre Wilson, de utána már Anna Frankot idézte arról, hogy az emberek alapvetően, a szívük mélyén jók. Amikor a végén lehetett kérdezni, azt tudakoltam, hogy kereste-e a kapcsolatot Vidnyánszkyval a tavalyi konfliktus óta, illetve az kereste-e őt; Vidnyánszky ugyanis anno azzal zárta válaszlevelét, hogy nyitott volna a párbeszédre. Wilson elmondta, hogy egyikük sem kereste a másikat, de szerinte is szükség van a párbeszédre.

„Az ajtó nyitva áll” – mondta, és egy erős párhuzamot is vont: „Az ukrajnai háború idején muszáj beszélő viszonyban lennünk Vlagyimir Putyinnal is.”

A hvg.hu kérdésére, hogy mit tanácsol azoknak a művészeknek, akik Magyarországon a szabad alkotás szűkülő tereit látják maguk körül, annyit válaszolt: „Az elmétek a tiétek, azt senki sem veheti el.”