„Tudom jól, hogy a magasból még Bukarest is jól néz ki, New York meg még jobban: minél magasabbról szemlélünk egy várost, annél kevésbé látjuk benne az embereket, akik azzá teszik, ami valójában.”

Az is lehet, hogy erre így még soha nem gondoltam, noha abszolút stimmel. Elvoltam annyival eddig, hogy ha valóban érezni akarjuk, egy város micsoda, akkor fel kell kelni hajnalban, és akkor körbesétálni az utcákat, a tereket, a parkokat, a vízpartokat – víztelenül semmit sem ér semmi –, de valóban: emberek nélkül csupán köveket, falakat, homlokzatokat látunk, valaminek a vázát, amit az élet tölthet meg tartalommal. Olyannal, amilyennel.

Az idézet Kondor Vilmos új könyvéből való – a Második Magyar Köztársaság a napokban jelent meg –, és ez az egyik kedvenc bővített mondatom belőle. Van még néhány. Mint például: „Nem vágytam már utazni. Tudom, sokat mulasztok. Hát elmulasztom, ott egye meg a fene. Az egész élet egy nagy mulasztás.”

A magyar hard-boiled krimi megteremtőjeként tisztelt, sokak által szeretett és változatlanul inkognitóban utazó szerző a kétezer-nullanullás évek végén robbant be az irodalomba a Budapest Noirral, komoly sikert aratott, több nyelvre lefordították, filmet is készítettek belőle. Gordon Zsigmond hírlapíró nyomozásaiból sorozat lett – Bűnös Budapest ciklusként ismerjük –, évente jöttek az újabb kötetek, a történelmi kontextust tekintve a Horthy-korszaktól a II. világháborún át az 56-os forradalomig jutottunk.

A Kondor Vilmos-találmány lényege ez volt: a magyar Sam Spade – nem Philip Marlowe, Raymond Chandler hőse romantikusabb és cinikusabb is, mint Dashiell Hammetté – megteremtésén túl újrarajzolni a valaha volt Budapestet, ha egy mód van rá, olyanná, amilyen valóban lehetett. A siker kulcsa az arányokban rejlett, és úgy tűnik, az író nem követett el hibákat ezen a téren. Az olvasók legalábbis szerették a Gordon-történeteket, és a kritikának sem volt oka, hogy elforduljon tőlük berzenkedve. Kondor elérte, amit akart, nemcsak bűnügyi regényekként, irodalomként is értelmezhetőnek és értékelhetőnek bizonyultak szóban fogó művei.

Most egyszerre hasonló, mégis másmilyen fába vágta – szeretem ezt a jelzőt, nem tehetek róla – imaginárius fejszéjét. Az újrateremtés után teremtéssel kezdett kísérletezni. A Második Magyar Köztársaság is krimi, melynek főhőse egy keménykötésű, egyúttal érzelmileg involválható és intellektuálisan kvalifikált nyomozó – Nemes Albertnek hívják, többször is mondja vagy idézi, hogy senki sem érdemli a halált –, a kulissza ellenben egy olyan város és ország, amelyek soha nem léteztek, és nem is létezhettek. Azaz létezhettek volna: ha sikerül a kiugrási kísérlet a nagy világégés vége felé, és Magyarország semleges lesz, ahol sem a nyilasoknak, sem a kommunistáknak nem osztanak lapot, az 1956-os események pedig bár nem maradnak el, de másképpen történnek meg.

További csavar: valóban élt – sőt élő – személyek sokaságának alternatív sorsával játszadozik a szerző, és a történelmi eseményeket sem rest kifordítani önmagukból. Így lesz egyebek közt Kádár Jánosból rendőrfőkapitány, ifj. Horthy Miklósból köztársasági elnök, Bajcsy-Zsilinszky Endréből kormányfő, Bibó Istvánból főpolgármester. Mint mondani szokás: még sorolhatnám, azért nem teszem, hogy ne lődözzem le a poénokat, a fordulatokról nem is beszélve.

Kondor régebbi nyilatkozataiban azt állította: a „szocialista” Magyarországról nem tudna krimit írni, az képtelenség, és az utolsó, '56-os Gordon-történet sem mond ellent ennek, lévén, hogy a forradalom idejére a „szocializmust” felfüggesztették. A Második Magyar Köztársaságban írmagját sem találhatni neki, csak a szomszédban, a nagy Szovjetunió ugyanis létezik annak rendje-módja szerint.

A fordulatokhoz visszatérve: mivel továbbra is bűnügyi regényről beszélünk, ezekből is akad bőven. Mint anno a Bűnös Budapest kötetei, ez a könyv is önmagát viharos sebességgel olvastató krimiként működik elsősorban. Én legalábbis egy árva nap reggelétől estéjéig befaltam az 570 oldalt, ez egyéni rekord; kiskölyök koromban két és fél nap alatt tettem magamévá 4 kötetnyi Winnetou-t, az is szerényebb átlagra jön ki.

Az 1966-ban játszódó sztoriról röviden: a sikerei csúcsán a budapesti Nemzeti Stadionban fellépésre készülő Beatles koncertje előtt profi gyilkosra utaló módon végeznek a zenekar egyik technikusával, a tettes nyomába Nemes Albert főfelügyelő ered, aki partnert is kap maga mellé egy liverpooli skót rendőr személyében. A szálak előbb a csepeli Szabadkikötőbe vezetnek, ahol – mint már említettem, semleges országról beszélünk két világ határán, a 90-es évekbeli balti államok jutottak eszembe róla – sajátos belső törvények érvényesülnek, virágzik a bűn, élik a világukat a csempészek és a gengszterek, a klubok táncparkettjein amúgy igazi, bár egy-másfél évtizeddel későbbi Hungária-slágerekre rázzák a jampecek és a nőik. Mi több: a nagyfőnök, bizonyos Játékos jobbkezét Fenyves Miklósnak hívják. Itt nagyban mennek a dolgok, és még „eredeti” amerikai módszereket is alkalmaznak: ha épp arra van szükség, vödörbe betonozzák a sokat kérdezősködők lábát a Duna-parton.

Azt, hogy innen milyen irányba bonyolódik tovább a „mese”, nem bogozgatom tovább, maradjunk annyiban, a történelem, a politika, az ideológiák és az ordasnak nevezett eszmék egy olyan univerzumban is életképesek maradhatnak, amelyben metróvonalak és sugárutak sokasága szeli keresztül az újjépített fővárost, és ahol Bibó főpolgármester valamiért betiltotta a taxizást mindenestül.

Hogy a megfejtés a végén kielégíti-e az olvasót, rábíznám mindenkire egyenként. Én ritkán szoktam maradéktalanul elégedett lenni a krimik feloldásaival, pontosabban tényleg csak akkor, ha nem fontos, hogy ki a gyilkos – itt fontos, és az is, hogy miért –, viszont az olvashatósággal kapcsolatban van még egy megjegyzésem.

Leginkább az apróságokat szerettem a könyvben, az olyasmiket, amikkel kezdtem a cikket, és az egyéb ínyenckedős kitérőket. Volt ilyen sok, de a sodrás miatt nagyjából csak a kötet feléig torpantam meg mellettük, utána elragadott a lendület. Olyasmikre gondolok, mint Az ötödik pecsét c. Sánta Ferenc-regényből készült Fábri Zoltán-film Oscarja, vagy Szentkuthy Miklós Szent Orpheus breviáriuma c. gigantikus könyvfolyamának Nobel-díja. De lehetett itt még millió finomabb, mélyebbre rejtett utalás vagy akár vendégszöveg is, amiket észre sem vehettem a rohanásban. Egy-két apróbb hibát viszont igen, amik felett talán a szerkesztő siklott el: mint Kádár János egyszer zseniális, egyszer amatőr sakktudása, vagy Frau Cremer, aki korábban Brantner volt. Mindegy, a második kiadásban majd javítják.

Nem tudom, hogy Gordonhoz hasonlóan ciklus lesz-e Nemes Albertből, ez sok mindenen múlhat. Az alapok mindenesetre meg vannak teremtve ehhez is. Mást ne mondjak, a nyitva hagyott szerelmi szál például okvetlenül folytatást kívánna.

(Kondor Vilmos: Második Magyar Köztársaság, Open Books 2022)