„Elég sokszor megköveztek minket, nem? Volt, hogy az utcán azt mondták, hogy fúj, többször így az arcomba. Jött velem szembe két ember és így megláttak, és fúúúj.”

Nemes Anna rendezőt régóta lenyűgözték a női testépítők. Szerette volna megtudni, mi van a felfújt, narancssárgára szolizott izmok, a férfiasan deltás hátak, a szemhéjra kent csillámok és műszempilla mögött. Hogy mi hajtja azokat a nőket, akik férfias testet gyúrnak maguknak. A Beauty of the Beast ilyen nőkről szól.

A testépítő versenyek bizarr, csillogó, kissé groteszk világa mindig jó téma lehet egy dokumentumfilmesnek, de Nemes nem ezeken a szürreális eseményeken forgatott. A film 45 perce alatt olyan nők beszélnek magukról, akikben nagyjából csak az a közös, hogy leküzdhetetlen vágyat éreznek arra, hogy anatómiailag tökéletes testet építsenek maguknak, akkor is, ha maguk is tisztában vannak annak következményeivel. Például hogy az arcuk eltorzul, férfiassá válik, hogy rendszeresen megkapják, hogy szörnyeteget csináltak magukból, és akkor is, ha talán megszállottságuk az oka annak, hogy párkapcsolatuk nem működik tovább.

A filmben tulajdonképpen hangosan gondolkodnak a szereplők, beszélnek arról, megérte-e a sok áldozat, amit a testépítésért hoztak, és bár a válasz nem egyértelmű, azt mindannyian belátják, hogy nem tudnának másmilyenek lenni. Csinálni kell, emelni a súlyt, letolni a kardiót, figyelni minden falatra.