Lubics Szilvia ultrafutó jelenleg a világ egyik legkülönlegesebb hosszútávú futóversenyén, az Antarktisz250-en vesz részt. Ez pont az, amit a neve alapján sejteni lehet: az indulók az Antarktiszon futnak le 250 kilométert. Nem egy huzamban, hanem az eredeti tervek szerint hét nap alatt hat szakaszban, elsősorban a földrész szélén található szigeteken, de mint Lubics a verseny előtt írta oldalán, itt minden rendkívül időjárásfüggő, szóval sok minden majd csak a helyszínen derül ki.

A verseny mindenesetre három napja elkezdődött, azóta a hazaküldött, néha jelentős késésekkel beérkező üzenetek révén lehet olvasni a történésekről Lubics oldalán. Hétfő délután egyszerre négy üzenet futott be, melyeket egyetlen posztban tettek ki az oldalára. Ebben a szombati, 38 kilométeres futásáról is írt:

„Ma őrült egy nap volt. Reggel nagyon nagy szélvihar volt. Kb. 30 másodpercet voltam a fedélzeten, de szétfagytam. Úgy volt, hogy ki sem tudunk menni futni, aztán délutánra jobb lett az idő, és partra szálltunk. Erős szél fújt, de sütött a nap. A napsütésen kívül nem sok élvezet volt benne. Hogy konkrétabban fogalmazzak, borzalmas itt futni. Egyfolytában beszakadt alattam a hó. Eddig csak halvány elképzelésem volt róla, de most már tudom, mit is takar a mondás: küzd, mint malac a jégen. Na, ez én vagyok az Antarktiszon. A pulzusom olyan, mintha 4:30-ban futnék otthon, küzdök, de nem haladok. A bokám teljesen kicsinálódott. A hó még szemüvegben is vakít, alig látom, hova lépek, ami ezen a talajon nem túl előnyös. Nem merek sokat inni, nehogy meg kelljen állnom pisilni, mert akkor lehet, odafagyok, és sosem indulok el újra. A zselét áttettem kis kulacsba: egy gond volt, nem lehetett kinyomni, mert befagyott. Azt hiszem ez a legdurvább futásom, ami valaha volt. Mikinek már mindkét bokája kifordult. Ő is szenved. Ma jót röhögtünk, mikor ez volt az első mondata, mikor meglátott a futás után: “Szilvi, ugye milyen fasza kis verseny is volt az a Badwater?” Hát, igen. Nem tudom, hogy fogom ezt végigcsinálni. Végül 38 km-et futottam, 950 méter szint lett benne. A ruhát most eltaláltam. A szöges hótalp kezdettől rajtam volt. A cipőm mindig beázik, de a vízálló zokni szuper, a bőröm nem ázott fel.”

De a kőkemény körülményeken túl még további nehézségek is vártak rá:

Ma olyan szigeten futottunk, ahol voltak pingvinek. Már alig vártam, hogy láthassam őket, annyi klassz képet láttam róluk. Erre futok békésen, gyönyörködöm bennük, élvezem, hogy köztük lehetek, erre az egyik pillanatról a másikra az egyikük megtámad! Odarohan hozzám, se szó, se beszéd, felborít, és elkezdi ütni a csőrével a lábam. De úgy rendesen. Teljesen lesokkolódtam. Két másik futó rohant oda hozzám, ők kergették el. Azt hittem ezek cuki állatok…. Biztos nem véletlenül támadott meg, tudom, hogy én futottam az ő területükön, de ez akkor is váratlanul ért. Vicc nem? Már csomó helyen futottam a világon, ahol megtámadhatott volna valami vadállat – amitől be is voltam rezelve – de semmi nem történt. Erre az Antarktiszon megtámad egy pingvin. Tudom, egy egyed alapján nem lehet megítélni egy egész állatfajt, de most kicsit átértékelődött bennem a pingvinek iránti szeretet.
Összegezve: örülök, hogy túléltem a napot. Azt, hogy hogy fogok tudni futni holnap, még nem tudom…És azt sem, mit fogok érezni a pingvinek iránt.”

A vasárnapi és a hétfői beszámolót az oldalon lehet elolvasni, Lubics Szilvia éppen hétfő este vágott neki a negyedik szakasznak, ami várhatóan hat órán át fog tartani.