• Szakmailag mennyire értékelhető egy világbajnokság a klubfocihoz képest, mit lehet kezdeni azzal, hogy az adatforradalom még nem tökéletes, és ki az ideális szövetségi kapitány?
• Ilyen kérdésekre kerestük a választ a francia foci talán legnagyobb magyar rajongójával, az Omlett du fromage blog, a 24.hu és az Eurosport szerzőjével, Szabó Christophe-fal.
• Kitértünk az Olvasd a játékot című könyvre is, amiben Szabó két társával, Szabó Peet Péterrel és Soós Márkkal megpróbálják bemutatni a nézőknek, hogy milyen finomságokon múlik egy-egy meccs eredménye.

A francia foci rajongójaként hogyan élted meg a döntőt?

A 1998-as győzelem idején még kiskamasz voltam, és azóta nem engedtük el egymást, pedig végignéztem a 2010-es teljes szétesést, vagy a 2006-os kudarcot, amikor a francia kommentátor csak azt tudta mondani Zidane fejelése után, hogy “ne, ne, ne így, ne így Zinedine, mindazok után, amit adtál nekünk…”.

A 2018-as válogatottban szerettem azt, hogy Deschamps elvek mentén válogatott: aki kész feláldozni magát a csapatért, de közben a tehetségét is képes megvillantani, annak ott a helye. Ha Adrien Rabiot-nak derogált, hogy csak csere lehet, akkor be sem hívta egy darabig a válogatottba.

Deschamps akkor van elemében, ha vannak megkötései. Kicsit olyan, mint amikor csak egyfajta színű ceruzával rajzolhatsz, vagy csak gyümölcsös csendéleteket festhetsz. A korlátok hozzák ki a kreativitást.

Tavaly viszont nem korlátozta magát és emiatt a bőség zavarával küzdött: visszahívta Rabiot-t és bármennyire is csodálatos játékosnak tartom Karim Benzemát, furcsa, hogy egy felfüggesztett börtönbüntetéssel elítélt játékost is visszahívott, de ugyanez igaz a családon belüli erőszakkal vádolt Kingsley Comanra is. Idén a korlátok a sérülésekből fakadtak. Ügyesen lavírozott, viszont megkötötte közben a saját alkuit. Mint válogatott, jól játszottak és szerettem őket nézni. Mint közösség, voltak fenntartásaim.

Miért nyerte meg Argentína a világbajnokságot?

A jó összetétel, a dinamika és a szerencse kombinációja. Összetétel alatt az egységet és az egymást kiegészítő profilokat értem. Nem lehetett hallani öltözői feszültségről, a kapus Emiliano Martinez többször is hangoztatta, hogy kész meghalni azért, hogy Lionel Messi világbajnok legyen és Rodrigo De Paulra sem véletlenül úgy hivatkoznak, mint Messi személyi testőrére.

Egy sikeres torna sokszor olyan, mint egy hólabda: az első csoportmeccsen nem úgy játszol, mint egy elődöntőben. Az argentinok már az első pillanatban falnak ütköztek Szaúd-Arábia ellen, és a Mexikó elleni első félidő is dögvész volt, Lionel Scaloni viszont fokozatosan dobott be új embereket, akik működtek: Julian Alvarez alig játszik a klubjában, mégis sokkal jobban kiegészült Lionel Messivel, mint Lautaro Martinez, mert előbbi többször indul be területbe, míg utóbbi inkább lábhoz szerette kérni a labdát. Ezt értem a jó profilok alatt: Alvarez bedobásával Messi előtt jobb opciók nyíltak, Messi pedig ritkán dönt rosszul, csak meg kell teremteni neki azokat az opciókat. A középpályán ugyanígy nem számoltak eredetileg a 21 éves Enzo Fernandezzel, mégis sokkal érettebb volt mind a labdás, mind a labda nélküli játékban, mint a versenytársai. Általa pedig egy Alexis Mac Allisternek sem kellett két ember helyett gályáznia.

Scaloni a szemünk előtt rakta össze a puzzle-t, a csapat pedig lendületet kapott. A végelszámolásnál aztán nyilván kellett a bírók előzékenysége a sárga lapoknál, a tizenegyesek 0-0-ás helyzetben, és Martinez bal bokája a döntő 123. percében.

Hova helyezte ez a vébé Messit a focitörténelemben?