• Annát éveken át rendszeresen bántalmazta a férje, akivel egy Pest megyei romatelepen élt hét gyerekkel. A környezetük hiába tudott róla, hiába kértek többször is segítséget, Annát a rendőrök hagyták cserben: kimentek a helyszínre, beszéltek a bántalmazóval és vele is, látták, hogy a lakásban gyerekek vannak, mégsem intézkedtek.
• A romatelepekre ugyanis sokszor hiába hívják ki a rendőrt. A Bagázs Közhasznú Egyesület évek óta jelen van a telepeken, a roma közösségek és helyi ellátórendszer között segítenek kapcsolatot teremteni. Jegyzik azokat az eseteket, amikor a rendőrök a segítségkérés ellenére sem mennek ki, de azt nem tudjuk, hány esetben marad el az intézkedés.
• Anna és a gyerekek végül önerőből és a Bagázs segítségével jöttek el. A mulasztások miatt a Helsinki Bizottság képviseletében beperelte a rendőrséget, akik peren kívül félmillió forintban egyeztek meg vele.
• A hasonló esetek megmutatják, mennyire nagy a szakadék a periférián élők és a rendvédelem között: a rendőrség nincs felkészülve arra, hogyan kommunikáljon a családon belüli erőszak - vagy bármilyen más bűncselekmény - áldozataival, a jogaikat nem ismerők pedig könnyen elvesznek a rendszerben.

Anna eredetileg budapesti, 2006-ban, húszéves korában ismerkedett meg férjével - akinek a nevét nem közöljük a cikkben -, és egy Pest megyei romatelepre költöztek, ahol Anna házat is vett. Elmondása szerint férje erőszakos, betegesen féltékeny volt és drogfüggőséggel küzdött,

de Anna nem tudott lépni: a szüleit korán elvesztette, a barátaival megromlott a viszonya, nem volt hova mennie.Amikor arról kérdezem, hogyan kezdődött a bántalmazás, azt mondja: voltak előjelek. Korábban is előfordult, hogy a férje megütötte, az elmúlt két évben egyre gyakrabban, amiről a környezetük az elejétől kezdve tudott is. Időnként segítettek is Annának, „de hát mindig nem tudtak velem lenni”, mondja. Férje a romatelepről származik, ott lakik a családja, a barátai; Anna szerint „ez az ő közege”, amely sokszor inkább a bántalmazó oldalára állt.

A szomszéd telefonjáról kértek segítséget

Anna férje gyárban és alkalmi munkahelyeken dolgozott, amíg ő háztartásbeliként otthon volt a gyerekekkel. „Volt idő, hogy dolgoztam ott a faluban, mint közmunkás, de az is csak azért volt, hogy egy kicsit kimozdulhassak otthonról”, mondja. Tavaly február 8-án, amikor a férje este hazaért, először szóban órákon át vegzálta Annát, majd később, amikor a gyerekek már aludtak, fizikailag is bántalmazta: többször is orrba verte, megütötte, a falba verte a fejét.

A rendőrséget végül a legidősebb, akkor tizennégy éves lányuk hívta hajnali négykor a szomszédból, ahova átszaladt segítséget kérni, azt hazudva, hogy iskolába készül. Máshogy nem is ment volna: Annáéknak csak egy telefonja volt, és azt is a férje használta.

Amikor a rendőrök megérkeztek a helyszínre, mindkettőjükkel elbeszélgettek, és habár látták, hogy a lakásban gyerekek vannak, ismerték a korábbi családi konfliktusokat és tudták, hogy Anna korábban is kénytelen volt krízisellátást igénybe venni, nem intézkedtek. Őt és a gyerekeket a bántalmazó férfival hagyták éjszakára, aki másnap reggel többször orrba verte, fojtogatta Annát, majd először egy ablakkitámasztó kővel, aztán feszítővassal fenyegette, hogy megöli. Végül úgy menekült el a hét gyerekkel, hogy a Bagázs munkatársai értesítették a családsegítőt, és sikerült bejutniuk egy krízisotthonba.

A krízisotthonokról keveset tudunk, nem véletlenül

Az ott lakó anyák és gyerekeik ugyanis általában menekülnek valami, vagy inkább valaki elől. Annával és az őt képviselő Ivány Borbálával, a Helsinki Bizottság ügyvédjével mi is külső helyszínen találkoztunk, hogy a bántalmazója még véletlenül se ismerje fel, hol lakik. Az otthonokban a nők általában egy-másfél évig maradhatnak, amíg össze nem szedik magukat annyira, hogy - a gyereknevelés mellett - munkát, albérletet találjanak, és közben megpróbáljanak felgyógyulni az őket ért traumákból. Ez nem sikerülhet mindenkinek: vannak, akik annyira kilátástalannak érzik a helyzetüket, hogy inkább visszamennek a bántalmazójukhoz.

Az ellátórendszer kapacitáshiányát mutatja, hogy Annáék elhelyezése mennyire nem ment könnyen: először egy otthonuktól nagyon távoli, számukra teljesen ismeretlen vidéki városba kerültek, ahol - ahogy Anna fogalmaz - „volt két hónapjuk megnyugodni”, most pedig egy nagyvárosi anyaotthonban élnek,

heten két kis szobában.A hetedik gyerek, Anna legidősebb lánya egy vidéki kollégiumban él; a bántalmazó férj Anna házában maradhatott. Február 14-én, Valentin-napon a ház felgyulladt, mindenük elégett.

A cigánysorra sokszor ki sem mennek a rendőrök

A későbbi orvosi látlelet szerint a bántalmazástól Anna arccsontja és orra eltört, az ujjai megzúzódtak, és egyéb nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket is szenvedett, ami miatt a kórház is értesítette a rendőrséget - nekik ez kötelességük. A Pest Vármegyei Rendőrfőkapitányság végül peren kívül egyezett meg vele most februárban: levélben elnézést kértek tőle, és

félmillió forint sérelemdíjat ítéltek meg neki az okozott károkért. Annának a bántalmazásból való felépülés, a költözés, a gyereknevelés és a gyógyulás mellett arra is maradt ereje, hogy közel egy évig pereskedjen a rendőrséggel, mindezt azért, hogy erőt adjon másoknak - és hogy változásra bírja a rendszert. Mivel családon belüli erőszak történt, a rendőröknek távoltartási végzést kellett volna kiadniuk a férjjel szemben, és el kellett volna őt vinniük a házból, hogy a bántalmazás ne ismétlődhessen meg. Sőt, a jogszabály szerint erre akkor is szükség van, ha egyáltalán fennáll a veszélye annak, hogy erőszakra kerülhet sor.

A félelmet választják a bizonytalanság helyett

A bántalmazás elleni fellépésnek minimum három lépcsőfoka van: ismernünk kell hozzá a jogainkat, felismerni, hogy bántalmazás áldozatai vagyunk, és végül segítséget kérni - ha van kitől. Ivány Borbálát arról kérdezem, mit tapasztal, melyik lépcsőfoknál akadnak el a legtöbben. Elmondása szerint ők jogvédőként már a folyamat végét látják, de az olyan segítő szervezetek jelenléte, mint a Bagázs is, esélyt ad a helyieknek csupán azzal, hogy jut rájuk egyéni figyelem.

Így elhihetik, hogy senki, még a férjük sem bánthatja őket, a rendőröknek pedig kötelességük megvédeni őket.Az ügyvéd szerint ettől tudnak eléggé megerősödni ahhoz, hogy belevágjanak egy jogi eljárásba, és végig is tudják csinálni azt. Pedig a tárgyalások, a hatóságokkal való találkozás, a történetek újra és újra elmesélése folyamatosan traumatizál.

“Itt nincsenek hozzászokva az emberek, hogy a dolgoknak következménye van”,veszi át a szót Anna. „Hiába vannak tisztában azzal az emberek, hogy sérülnek a jogaik, inkább a félelmet, a bántalmazást választják a bizonytalanság helyett", mondja. A segítő szervezeteknek és neki is elképesztő munkája van abban, hogy felismerte, a helyzete nincs rendben, és mert segítséget kérni.

A mostani rendőri és bírósági eljárások jellemzően nem a marginalizált csoportokra vannak kitalálva, főleg nem azokra, akiknek nehezebben megy az érdekérvényesítés. Sokan inkább bele sem kezdenek: a bürokratikus eljárásrend megértése szinte mindenkinek kihívás, hát még azoknak, akik segítség nélkül teljesen elvesznek a rendszerben. Az ügyvéd szerint a hasonló kis közösségekben az is nagyon gyakori, hogy az áldozatok inkább nem szólnak, ha a rendőr igazságtalanul járt el velük szemben, mert félnek:

ez később még visszaüthet rájuk.

A dolgok ott akadnak el, amikor az áldozat és a rendőr nem értik egymást

Anna azért fogadta el a félmillió forintos sérelemdíjat, mert szeretné végre lezárni az ügyet, és hét gyerek mellett nem is ér rá örökké pereskedni. Már beadta a válópert és feljelentést is tett a férje ellen súlyos testi sértés miatt. Reméli, hogy el tudja adni a telket a leégett házzal, ami segít, hogy teljesen új életet kezdhessenek. Amikor arról kérdezem, van-e valami, ami ebben az élethelyzetben erőt ad neki, azt mondja: nagyon büszke a gyerekeire, mert továbbtanulnak, és „ilyen körülmények között is előre tudnak nézni, mert van bennük akarat”.

Ivány azt mondja, valószínűleg kevesebb bűncselekmény történne bárhol, ha az érintetteket, főleg az áldozatokat számukra érthető módon tájékoztatnák, és ha mindig lenne valaki, akihez bizalommal fordulhatnak. Mert a dolgok legtöbbször ott akadnak el, hogy az emberek nem tudják, mihez van és mihez nincs joguk, és nem igazán hiszik el, hogy valaki segít rajtuk.

Romatelep ide vagy oda, hogy szám szerint mennyire gyakoriak azok az esetek, amikor az áldozatok rendőrt hívnak, de a rendőrök nem intézkednek megfelelően, nem tudjuk. Azokról az esetekről, amikor a bántalmazás a négy fal között marad, még kevésbé lehet tudni. A Helsinki ügyvédje szerint az Annáéhoz hasonló esetekkel a legnagyobb probléma, hogya rendőrök és az állampolgárok, különösen a periférián élők közt nincs valódi, értő, kölcsönös kommunikáció.Anna házát és a régi életét nem hozza vissza, hogy a rendőrség végül tisztességesen kivizsgálta az esetet, és elismerte, hogy hibázott. De Ivány szerint ezek az ügyek nem csak a hasonló helyzetben lévőknek adhatnak reményt, hanem a hivatalos szervek is kapnak lehetőséget arra, hogy fejlődjenek. Felkerestük a Pest Vármegyei Rendőrfőkapitányságot, hogy kívánják-e a kommentálni a történteket, vagy a megegyezéssel lezártnak tekintik az ügyet. Amennyiben választ kapunk, cikkünket frissítjük.