A zaklatás nem tánc: Beszólogatás, dörgölőzés, alányúlás, leitatás - Ettől félnek a nők, amikor bulizni mennek

nők elleni erőszak
2023 február 17., 05:10
  • A bulikultúra minden elemében tökéletes környezetet teremt a zaklatáshoz, a korlátlan italfogyasztástól a Ladies’ Nightokon át a biztonságos létszám figyelmen kívül hagyásáig.
  • Nem kell feltétlenül a „legrosszabbra” gondolni, a catcalling, a kéretlen kacsintások és érintések, az erőszakosság ugyanúgy minősülhet bántalmazásnak. Sőt, bűncselekménynek is.
  • Ez „A zaklatás nem tánc” cikksorozatunk másfeledik része: foglalkozunk a nőket szórakozóhelyeken érő zaklatásokkal, feltérképezve nemcsak a zaklatás természetét, de a lehetséges megoldásokat is - miközben szeretnénk segíteni azoknak a lányoknak, akik leblokkolnak a hasonló helyzetekben.
photo_camera Fotó: Jakob Owens / Unsplash

A legtöbb zaklatás közterületen és szórakozóhelyeken történik, és ezt nem lehet mindig az alkohol, a vibráló fények és a tömeg számlájára írni. A szexista viccek, az erőszakos italmeghívás, a „minekmentoda” és a nem kívánt érintések nincsenek is olyan messze a fizikai erőszaktól, mint hinnénk. Az egyik normalizálásával tesszük lehetővé ugyanis a másikat: az albertai egyetem Szexuális Erőszak Piramisa épp ezt az összefüggést mutatja be, amit korábbi cikkünkben el is magyarázunk.

Cikksorozatunknak ebben a részében olyan történeteket mutatunk be, amelyeket főleg nők éltek és élnek át, amikor bulizni mennek. Megszólalóink között egyaránt vannak vidéki és nagyvárosi környezetben élő, fiatal felnőtt lányok és nők, akik gyakran megfordulnak klubokban, koncerteken, vagy csak szeretnek néha nyugodtan meginni egy fröccsöt. Elmondásuk szerint mind rendszeresen kapnak kéretlen megjegyzéseket a külsejükre, az italuk szem elől tévesztése állandó szorongást okoz, de nem ismeretlen számukra a tánc közbeni dörgölőzés, alányúlás, a sötét utcán való félelem sem.

Szia cica, van gazdád?

„Jobb félni mint megijedni alapon szinte sosem fogadok el italmeghívást, a közeledések kilencven százalékát pedig azonnal elutasítom, főleg korábbi rossz tapasztalatok miatt”, mondja Aliz, amikor arról kérdezzük, mi az, amit gyakran tapasztal, amikor elmegy egy szórakozóhelyre.

„Szerintem alapvető dolog, hogy amikor az ember lánya megindul bulizni, nem bőszárú melegítőgatyát és nagymamapulcsit vesz fel, hanem szeret csinosan öltözni. De ezt magunkért tesszük, nem azért, hogy fogdossanak, hozzám dörgölőzzenek, minden buszmegállóban lekurvázzon valaki, vagy odajöjjön hozzám, hogy »Szia cica, van gazdád?«, és megpróbáljon meghívni valamire. Pedig ez is általános jelenség.”

Meghívhatsz egy italra, de nem vagyok a tiéd

Hogy mi számít zaklatásnak, arról mást mond a jog és az emberek. A legelfogadottabb nézet mégis az, hogy minden zaklatásnak számít, amikor az elszenvedője azt érzi: átlépték a határait. A zaklatás minden esetben a hatalomgyakorlásról és a kontrollról szól, ami egy bulihelyzetben könnyen tetten érhető, ha a másik úgy helyez ránk nyomást, hogy azt érezteti velünk: tartozunk neki valamivel. Ilyen például az italmeghívás. Aliz szerint

„ha meghívnak egy piára, rögtön tartozol nekik valamivel, legalábbis az ő szemükben. Ha okos lány vagy, és rögtön elutasítod, akkor büdös ribanc vagy, aki nem értékeli a jó srácokat. Ha reménykedsz, hogy végre egy kedves emberrel van dolgod, de egy ital után otthagynád, azt mondják, csak kihasználod a férfiakat. Ilyenkor nincs jó válasz” A bulizás nem járhat törvényszerűen fogdosással, az italmeghívás nem konszenzus, a kivágott pólóval nem kéretlen megjegyzéseket veszünk magunkra. Az erőszakpiramis szerint a szexizmus, az áldozathibáztatás és a zaklatást övező szégyen vezet végül oda, hogy a klubokban látszólag kevésbé vannak határok. Vagy csak nem veszünk róluk tudomást.

Félelemszakadék van a nők és a férfiak között

A nők nagy része azzal igyekszik védekezni a zaklatás ellen, hogy keresi az úgynevezett „safe space”-eket: „Az elmúlt években nagyon megválogatom, hova megyek el. De a férfiakat, akik agresszívan közelednek, és figyelmen kívül hagyják az elutasító jelzéseket, így is nehéz kiszűrni”, mondja Anna. „Régebben rengeteg más rossz élményem volt, és ezek rendszeresek voltak: követés, fogdosás a tánctéren, beszólogatás, amikkel folyamatosan átlépték a határaimat”. Mondhatjuk, hogy a nőknek egészen más dolgokra kell felkészülniük, ha bulizni mennek, csak azért, mert nők?

photo_camera Fotó: Jakob Owens / Unsplash

Egyesek félelemszakadékról beszélnek: mivel a lányok sokkal nagyobb arányban vannak kitéve zaklatásnak, gyerekkoruktól kezdve kondicionálva vannak arra, hogyan viselkedjenek, létezzenek úgy, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet - vagy fordítva -, míg a fiúk ritkábban találkoznak ezekkel a félelmekkel, ha jól akarják érezni magukat.

A megszólalók nagy számban meséltek történeteket megfélemlítésről, fenyegetésről, leitatásról, fogdosásról, és volt olyan nő - nem is egy - aki bulihelyzetben lett nemi erőszak áldozata. Hazai adatok szerint a nők legalább 80 százalékát zaklatták már az utcán vagy szórakozóhelyen, és ez külföldön, még a koronavírus miatt sem alakult lényegesen másként. A zaklatás, a nyomásgyakorlás, a szeméremsértés és a nemi erőszak áldozatai között tízből minimum kilenc nő, az elkövetők 85 százalékban férfiak.

A nemi erőszak sem ritka a tánctéren

Réka tizenhat éves volt, amikor bulizni ment egy vidéki nagyvárosban. Hárman voltak lányok, elég sokat ittak, a szórakozóhelyre érve pedig idegen férfiak italokat kezdtek hordani nekik. Ezután képszakadás. Rékának innentől csak emlékfoszlányai vannak arról, hogy többekkel táncol, majd egy fiatal férfi széttépi a harisnyáját, benyúl a szoknyája alá és megerőszakolja. Azt mondja, a történet elmeséléséhez minden szégyenérzetét le kell küzdenie, mert

„másnak mindig könnyebb mondani, hogy nem tehet róla”.Rékát ezután a személyzet kirakta a szórakozóhelyről, de a lélekjelenlétének és az akaraterejének köszönhetően visszakönyörögte magát, hogy ne kelljen éjszaka egyedül, vélhetően partidrog hatása alatt, közvetlenül a trauma után az utcán maradnia. Szerinte a körülményeket csak az enyhítette, hogy kellően talpraesett volt, a biztonságiakra nem számíthatott, a bulizók közül senki sem segített neki.

Ahogy elmondása szerint Réka sokáig nem ismerte fel, hogy ami vele történt, nem oké, és a szégyenérzet győzött, úgy Vica sem: ő több év távlatából „rakta össze”, hogy egy házibuliban szexuális erőszak áldozata lett. „Életem nem sokadik berúgása volt, egy húsz fős baráti társasággal buliztunk egy vidéki házban”, meséli. Egyedül feküdt le egy szobában, majd arra ébredt, hogy egy fiú megerőszakolja. Amikor Vica felismerte, mi történik, sírva kirohant a szobából, és egy kint cigiző férfitól kért segítséget. Ő azonban „semmit sem fogott fel az egészből”.

Az utcán is sokat parázunk

Ha egy tömött tánctéren vagy egy házibuliban sem mindig vagyunk biztonságban, a hajnali üres utca sem lesz kecsegtetőbb. A megszólalók beszámolói alapján pedig úgy tűnik: a hatóságok sem minden esetben felkészültebbek.

Juli egy téli estén lépett ki egy kocsmából, ahová gyakran jár, törzsvendégnek számít. Már a szórakozóhelyen észrevette, hogy egy ismeretlen férfi bámulja, de elmondása szerint nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak, nem szólt a személyzetnek sem. Hazaindulva a férfi azonnal utánaeredt és követni kezdte, amit Juli észlelt is, de az utca üres volt, nem volt kitől segítséget kérnie. A férfi először cigit kért tőle, majd megkérdezte, hová megy. Juli elutasító volt, de a férfi tovább beszélt hozzá: többször felhívta magához, majd azt mondta neki, hogy

addig szexelne vele, amíg bele nem hal. Juli leblokkolt, a telefonját kezdte nyomkodni, mire a férfi sarkon fordult és elment. Másnap feljelentést akart tenni, de hiába a halálos fenyegetés, azt tanácsolták neki, ne tegyen feljelentést, mert az utcában nincs térfigyelő kamera - és azon egyébként is csak annyi látszódna, hogy egy férfi beszél hozzá.

„Már kétszer is meggondolom, menjek-e bárhova”

„Sok félelmetes sztorim van arról, hogyan követtek, jöttek utánam az utcán éjszaka, hogyan próbáltak fogdosni a sötétben, nem beszélve arról, hogy megbámulnak, sértegetnek, aláznak, beszólogatnak, akár egyedül, akár csoportosan. Most már azért van ez ritkábban, mert sokkal kevesebbet járok bárhova", meséli Anna.

„Egyszerűen elfáradtam ebben. Néha túl nagy árnak érzem, hogy bulizni menjek, akkor inkább nem megyek sehova, és kész. De legalábbis kétszer meggondolom.”Annához hasonlóan több nő is azt mondta, a zaklatástól való félelem mostanra oda juttatta őket: inkább otthon maradnak, mert elfáradtak a folyamatos taktikázásban. A zaklatás talán nem, de a szorongás elkerülhető lehetne, ha lennének eszközeik a hasonló helyzetekre, mind egyéni, mind intézményes szinten. Egy nőket érő zaklatás elleni szervezet szerint nagy probléma, hogy sokszor fel sem ismerjük, hogy zaklatást látunk, ezért nem tudunk segíteni, védekezni.

photo_camera Fotó: Jakob Owens / Unsplash

Legyen szó bármilyen edukációról, ha nincsenek következmények, az áldozatok csak a saját tapasztalataikat kérdőjelezik meg, mondja a Stand Up oktatási programja: így jöhetnek létre olyan helyzetek, amikor nem ismerjük fel, hogy zaklatás vagy bántalmazás áldozatai, vagy éppen „csak” szemtanúi leszünk. A szervezet honlapja szerint ha ilyen helyzetet tapasztalunk - még ha nem is tudunk róla-, és nem lépünk közbe, azzal az azt elszenvedőben mélyítjük a traumát, a zaklató felé pedig azt mutatjuk, hogy a viselkedése rendben van.

Nem csak áldozatként és szemtanúként kell fellépnünk a szórakozóhelyi zaklatások ellen: a jogalkotóknak, a rendőrségnek, a hatalmi pozíciókban lévőknek, a szórakozóhelyek tulajdonosainak és személyzetének is felelőssége van. Cikksorozatunk következő részében a szórakozóhelyeken történő zaklatások természetével, okaival és a jelenséget övező sztereotípiákkal foglalkozunk.

Címlapkép: Jakob Owens / Unsplash

Kommentek

Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.