• A magyar mozikba is megérkezett a film, amiért Cate Blanchett-et Oscarra jelölték a legjobb színésznő-kategóriában.
  
• Az abuzív karmester figuráját középpontba állító Tár a zaklatási-visszaélési ügyekről és cancel culture-ról szóló viták közepébe talál, és az „el lehet-e választani a művész személyét az alkotástól”-kérdést is feszegeti.
• De milyen, mint film?

Csetüzenetek villannak fel egy élő videón, amin a főszereplő alszik, aztán elsötétül a kép. Elindul a stáblista, a film elejéhez képest szokatlanul hosszan, ráadásul visszafelé lejátszva. Eközben perui őslakos törzs dala szól.

A Tár című filmet igazán nem lehet azzal vádolni, hogy minden erejével be akarná húzni a nézőt a kezdéssel. A metszően elitista első nagyjelenet pedig csak ezután kezdődik. Lydia Tár, a Berlini Filmharmonikusok világhírű karmestere színpadi interjút ad Adam Gopniknak, a New Yorker újságírójának, aki önmagát alakítja. Méltatják a pártalan életművet, repkednek a zenetörténeti utalások. A női karmesterek történelmi szerepéről és Mahler Ötödik szimfóniájáról beszélnek. Arról, hogy Tár tanítómestere Leonard Bernstein volt. Ezzel párhuzamosan pedig azt látjuk, hogyan készíttette el a kifogástalan minőségű ruháját, hogyan készült fel. A magas értelmiség pózai töltik be a vásznat, minden rezdülés azt üzeni: itt van egy megkérdőjelezhetetlen zseni, aki ráadásul olyan pozícióba küzdötte fel magát a szakmájában, ahova nőknek ritkán sikerült. Karmesterként egy kézmozdulattal nemcsak egy teljes zenekart tud irányítani, hanem magát az időt uralja.