„Rohadtul elegem van a mosolygásból” – szakad ki az egyik főszereplőből már az első részben a Netflixen április 6-án bemutatott Beefben, amit mindenféle túlzás és elhamarkodás nélkül merek már most az év sorozatának nevezni. Körülbelül másfél órája fejeztem be az utolsó, tizedik részt, és még mindig a hatása alatt vagyok, már most elvonási tüneteim vannak, és ha olyan típus lennék, aki képes lenne állva tapsolva örülni valaminek, most állva tapsolnék.

Mert Lee Sung Jin Los Angelesben játszódó sorozata vicces, szomorú, néha undorító, ténylegesen meghökkentő és részről részre egyre váratlanabb, egy igazi káosz. Őszintén nem tudnám megmondani, mikor kiáltottam fel utoljára és káromkodtam csodálkozva kikerekedett szemekkel film- vagy sorozatnézés közben – talán A szomorúság háromszöge volt csak ilyen, amit moziban láttam, ott pedig nem ordibálok –, de a Beef alatt a végéhez közeledve ez egyre többször fordult elő.