A pápa magyarországi látogatásának egyik, ha nem éppen a legfontosabb célját egy húszperces találkozó szimbolizálja, amelyre közte és Hilarion orosz ortodox metropolita között került sor. Noha sokakat ez az esemény meglepetésként ért (a látogatás előtti napon ugyan feltételes módban előkerült ennek lehetősége), már a pápa magyarországi útjának meghirdetésekor teljes mértékben biztosak lehettünk abban, hogy sor fog kerülni erre a találkozóra, minthogy a kivételes látogatás hátterét eleve a háború és az orosz-ortodoxokkal való kapcsolat alakítása adta. Márpedig ez utóbbi tekintetben Magyarország több szempontból is kiemelt pozíciót foglal el.

A látogatás előtt nem sokkal Hilarion titkára, Philip Champion azt nyilatkozta, hogy „hihetetlenül fontos”, hogy a pápa az általa „a keresztény megújulás bástyájának” nevezett Magyarországra jön most, „ mert a magyar vezetők azon nagyon kevés európai vezetők közé tartoznak, akik a békére hívnak fel, és fontos, hogy a pápa eljöjjön és beszéljen és találkozzon velük.” Több minden is kiderül ebből a megfogalmazásból.

Hilarion (joggal feltételezhetjük, hogy a titkára nem képvisel az övétől eltérő álláspontot), a hivatalos orosz irányvonallal egybehangzóan, elítéli Ukrajna nyugati katonai támogatását, ezzel szembeállítja a magyar álláspontot, amely egyébként az orosz érdekeknek kedvez (hiszen egy azonnali tűzszünet a szakmai közmegegyezés szerint az orosz katonai erők és pozíciók konszolidálásával járna), és mindezt - vagyis az orosz és magyar álláspont tulajdonképpeni egyezését - annak tudja be, hogy Magyarország a „keresztény megújulás bástyája”. Ne hunyjunk szemet afölött sem, hogy az Ukrajnának nyújtott nyugati támogatás implicit elítélése mellett egyetlen szót sem olvashatunk az orosz agresszió kritizálásáról.

Európa új evangelizációja

Na de hogyan függ össze az, hogy Hilarion Magyarországot „a keresztény megújulás bástyájának” nevezi, azzal, hogy az ország szerepet tölthet be a katolikus-ortodox közeledésben? Hosszú története van ennek a közeledésnek. Terjedelmi korlátok miatt legyen elég csak néhány kiemelt részlet. A különösen XVI. Benedek pápa trónra kerülése (2005), majd Kirill pátriárka megválasztása (2009) után erőre kapott katolikus-ortodox párbeszéd egyik csúcspontja a Vatikán és Oroszország diplomáciai kapcsolatfelvétele volt 2010 nyarán. (A korábbi kapcsolatok bonyolultságát jelzi, hogy erre mintegy két évtizedet kellett várni a Szovjetunió összeomlása után is.) Nem sokkal később személyes találkozójukon Hilarion metropolita, akkor a moszkvai pátriárka „külügyminisztereként”, közölte a pápával, „ hogy a katolikus egyház nem lesz egyedül a dekrisztianizált Európa új evangelizálásában, mert mellette lesz az orosz ortodox egyház, ‘immár nem versenytársként, hanem szövetségesként’". Az évek óta tartó közeledés szárba szökkent: a konzervatív Vatikán-szakértő, Sandro Magister szavai szerint „ Róma és Moszkva közötti szent szövetség született ... A közös cél: Európa 'új evangelizációja’".

A Vatikán ezzel egy félelmetes politikai szövetségesre talált - a kommunista helyett immáron új, „keresztény" birodalmi ideológiára váltó Oroszországban. Az orosz ortodox egyház ugyanis, hűen történelmi hagyományaihoz, az orosz állam kinyújtott karjaként tevékenykedett a cári, majd kommunista érához hasonlóan az új, putyini rezsim alatt is. David Satter - a hidegháború időszakában a Financial Times moszkvai tudósítójaként tevékenykedő, neves orosz-szakértő - szavaival:

„I. Kirillnek az orosz ortodox egyház új pátriárkájává való beiktatása … nem fogja megszüntetni az egyház Putyin-rezsimnek való alárendeltségét. Éppen ellenkezőleg, az egyház valószínűleg a diktatúra és a Nyugat-ellenes ideológia még erősebb támogatójaként fog megjelenni.” És valóban: a "keresztény értékek” iránt elkötelezettnek mutatkozó orosz vezetés éppen a Vatikánnal újra indított kapcsolatok szárba szökkenésének időszakában, 2009-ben likvidáltatta például Sztanyiszlav Markelov, Anasztaszija Baburova, Szergej Magnyitszkij, Natalja Esztemirova orosz ellenzékieket.

Befolyásolási művelet

Putyin Oroszországa számára a Vatikánnal való kapcsolatépítés valójában egy befolyásolási művelet része volt, amelyet annak érdekében indítottak, hogy megnyerjék vele a Moszkvával szemben a szovjet idők miatt hagyományosan idegenkedő nyugati konzervatív erőket, akik éppen ebben az időszakban kerültek hatalomra például az orosz geopolitikai szempontból kiemelt jelentőségű Németországban. Kristina Stoeckl szavaival: „Az orosz ortodox egyház antiliberalizmusa vonzó a nyugati konzervatív keresztények számára is, akik nehezményezik saját társadalmuk liberális és szekuláris jellegét. Ez különösen igaz az Európai Unió néhány újabb tagállamára, amelyekben a közelmúltban politikai jobboldali fordulat következett be. A gyorsan változó társadalmak miatti konzervatív ellenérzés gyakran párosul az EU és Brüsszel nemzeti ügyekbe való beavatkozásával szembeni általános ellenállással. Egyes európai jobboldali pártok nemcsak a hagyományos értékek antiliberális retorikáját vették át, hanem Putyin Oroszországát is a kormányzás tekintélyelvűbb megközelítése mintájának tekintik. Ebben az összefüggésben az orosz ortodox egyház ma aktív szerepet játszik az orosz külpolitikában és Oroszországnak a szekuláris Nyugat-Európával való szembenállásában.”

A Vlagyimir Putyin orosz elnök alatt éppen megújuló titkosszolgálati gondolkodás hasonlóan megannyi, a szovjet időszakban végrehajtott befolyásolási művelet módszertanához, megadta az ellenfélnek, amit az akart, hogy aztán az így kialakított függőségen keresztül szolgálja az orosz stratégiai érdekeket, amelyek tulajdonképpeni célja a nyugati szövetségesi rendszer megosztása és az európai biztonsági architektúra orosz geopolitikai érdekeknek megfelelő átalakítása. Az ortodox egyház felhasználásával folytatott nemzetközi orosz befolyásolási művelet kibontakozásához egészen konkrét politikai események is hozzájárultak. Németországban különösen fontos kihívásként jelentkezett az oroszbarát szociáldemokrata kormány bukása 2005-ben, amivel Putyin egy rendkívül fontos szövetségest veszített el a számára talán legfontosabb európai stratégiai színtéren, ráadásul egy kritikus időszakban.

Baráti fülek

Ekkor ugyanis, sőt már 2002 óta, tárgyalás alatt állt az USA által különösen szorgalmazott, Csehországba és Lengyelországba telepítendő NATO rakétavédelmi rendszer kérdése, amit Oroszország ellene irányuló fenyegetésként értékelt. Ugyancsak folyamatban volt az Északi Áramlat I gázvezeték megvalósítása, amellyel szemben az USA és néhány európai ország próbált minden követ megmozgatni. Putyin számára ezért - a Jamestown Foundation elemzőjének megfogalmazásában - nélkülözhetetlenné vált a konzervatív politikai tábor megszólítása Németországban, „annak érdekében, hogy a Kreml politikájával kapcsolatban baráti fülekre találjon.” Ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy éppen erre az időszakra tehető a magyar jobboldal vezetőjének 180 fokos fordulata is Oroszország kapcsán: Orbán Viktor 2009-ben, egy hónappal (!) az orosz-vatikáni diplomáciai kapcsolatok felvételéről szóló hivatalos döntés előtt, ellátogatott Szentpétervárra és találkozott Putyinnal. Az orosz elnök számára ekkor már teljesen világos volt, hogy az elkövetkező néhány ciklusban egészen biztosan a magyar politikus fogja vezetni Magyarországot, aki emellett ráadásul már évek óta egyre fontosabb szerepet töltött be az „Európa rekrisztianizációját” zászlójukra tűző nyugati keresztény politikai körökben is.

Továbbá és nem mellesleg ezáltal egyre szorosabb kapcsolatokat épített ki a Vatikánnal, legfőképpen a katolikus-ortodox közeledésben meghatározó szerepet játszó – és jelenleg a leendő pápaesélyesek között is számon tartott - magyar bíboros, Erdő Péter támogatásával. Hogy miért érte meg ez a szövetség a magyar kormányfőnek, arról egyelőre csak találgatni tudunk, azonban az orosz külpolitikai érdekekkel egyértelmű egyezést mutató magyar külpolitikai mozgások - például Ukrajna kapcsán vagy a Nyugat-Balkánon - geopolitikai természetű egyezséget sejttetnek. Mindenesetre tény, hogy a magyar miniszterelnök az orosz invázió megkezdése előtt (február 24.) alig két héttel (február 12-én) a következőket jelentette ki évértékelő beszédében: „A keresztény Európa saját belső gyengeségei és a külső csapások ereje miatt nagy bajban van. Úgy látszik, magam is úgy látom, a latin kereszténység Európában már nem is tud megállni a saját lábán. Az ortodoxia, a keleti keresztényekkel kötött szövetség nélkül aligha éljük túl a következő évtizedeket.”

Különös szavak ezek egy miniszterelnök szájából, amelyekről azonban mindeddig kevés szó esett. Figyelemreméltó, hogy a magyar kormányfőnek erre a nyilatkozatára, amely az ortodoxokkal való szövetség mellett tett hitet, csupán mintegy tíz nappal azt követően került sor, hogy Putyinnal való személyes találkozóján (2022. február 1-én) - saját későbbi szavai szerint - már látta, hogy az orosz elnök készül valamire. Mindez aligha lehetett véletlen elszólás, vagy súly nélküli kijelentés, annál is inkább, mert az orosz ortodox egyházzal kötött szövetség az ortodox egyház orosz állammal és annak titkosszolgálataival való hagyományos összefonódás miatt egyet jelent az Oroszországgal kötött szövetséggel. (Noha ez közismert tény, érdemes felidézni, hogy Konsztantyin Preobrazsenszkij, a KGB egykori alezredese, a szovjet és orosz titkosszolgálatok elismert szakértője 2007-ben megjelent könyvében például azt a kijelentést teszi, hogy a Moszkvai Patriarchátust „KGB-ügynökök irányítják,” és “teljes mértékben állami ellenőrzés alatt áll.”) Érdemes még azt is megjegyezni, hogy már jócskán zajlott az orosz-ukrán háború, amikor a magyar miniszterelnök még mindig kitartott amellett, hogy „a legtöbb remény ma az ortodoxokban van. Ők nem vitatkoznak, hanem hisznek. Mi [protestánsok és katolikusok] állandóan vitatkozunk”. Ezt követően a miniszterelnök az ortodox keresztényeket „a legfontosabb tartaléknak” nevezte a nyugati keresztények számára, hogy visszanyerjék vallási támaszukat.

Ezen új „szent szövetség” tagjainak politikai egymásrautaltságát mi sem érzékelteti jobban, mint Oroszország Szentszékhez akkreditált nagykövetének, Alekszandr Avgyejevnek az orosz elnök és a katolikus egyházfő 2019-ben tartott találkozója alkalmával tett kijelentése, miszerint „eljött az idő, amikor a katolikusok már számos problémát és fennálló kihívást nem képesek megoldani anélkül, hogy figyelembe vennék Oroszország politikai logikáját és ortodoxiánk tapasztalatait”.

John Allen, neves katolikus Vatikán-szakértő és tudósító ekkortájt világított rá ugyanerre az összefüggésre, ugyanakkor az ebben rejlő morális dilemmára is, mondván, hogy amennyiben a Vatikán globális erkölcsi vezető pozíciót akar magának, „akkor a Putyinnal és csapatával való együttműködés az egyetlen reális lehetőség.” Viszont „a kérdés, amely a jelek szerint Ferencre a jövőben is ránehezedik, az, hogy mennyi a túl sok - más szóval, mikor válik a rugalmasság és a pragmatizmus gyáva megalkuvássá. A válasz e kérdésre még nem született meg,” fogalmaz a katolikus szerző.

Tény, hogy a „globális erkölcsi vezetői pozíció” megszerzésére irányuló vatikáni manőverezés olykor felettébb ambivalens morális és politikai helyzeteket produkál. Így például a színfalak mögött már javában zajlottak az Ukrajnával szembeni orosz agresszió titkosszolgálati és katonai előkészületei, amikor Erdő Péter meghívására Hilarion metropolita 2021 szeptemberében a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nyitóalkalmán beszédet mondott - ahogyan a metropolita fogalmazott: Kirill moszkvai pátriárka áldásával. Arról a Kirillről van szó, aki néhány hónap múlva már az ukránok legyilkolására induló orosz katonákat buzdítja a következőképpen: „A világ jövője a szó teljes értelmében hazánk, népünk, egyházunk jövőjétől függ, mert hazánk ma azokat az értékeket védi, amelyek gátat szabnak a hitehagyásnak, vagyis az idők vége felé, az antikrisztus uralma alatt való elmozdulásnak.”

A Kirill pátriárka áldását közvetítő Hilarion metropolita elmozdítását a moszkvai pátriárka „külügyminiszteri” pozíciójából és Magyarországra helyezését sokan kegyvesztésnek értékelték, hivatkozva arra, hogy a metropolita, eltérően főnökétől, visszafogottságot tanúsított a háború kapcsán. Hilariont azonban tévedés lenne Kirill ellenzékeként kezelni, ahogy téves az az értékelés is, miszerint pusztán a pátriárka pénzügyeinek intézése miatt került volna Budapestre. Keveseknek tűnt fel, hogy a metropolita, közvetlenül Magyarországra helyezése előtt Budapesten járt, és megköszönte a magyar kormánynak, hogy Magyarország határozottan kiállt Kirill pátriárkának az Uniós szankciós listára való felvétele ellen, mondván, hogy „a politikai válság korszakában az egyház hangját nem szabad mesterségesen elnyomni”.

Hilarion budapesti látogatásának politikai dimenzióját félreérthetetlenül előtérbe helyezte, hogy a magyarországi orosz nagykövet is fogadást adott számára. Hilarion egy neves, a katolikus-ortodox közeledésben fontos szerepet játszó, konzervatív katolikus szerző szerint is végletekig lojális volt Kirill pátriárkához, akinek az életrajzírója is volt. Ne gondoljuk továbbá azt sem, hogy feljebbvalójának, vagyis Kirillnek az engedélye nélkül került volna most sor a találkozóra közte és a pápa között. Ahogy azt se gondoljuk, hogy Kirill erre anélkül adott volna engedélyt, hogy ő pedig a saját „elöljárójától”, vagyis Putyin elnöktől ne kapott volna jóváhagyást. Azt is nehéz elképzelni, hogy a pápa és Hilarion budapesti minapi találkozójára mintegy véletlenül került csak sor, különösebb cél nélkül. Túl sok utánajárásra volt szükség ennek a találkozónak a létrejöttéhez ahhoz, hogy a szervezésbe ölt energiát pusztán udvariassági találkozásra pazarolják.

A vatikáni-orosz-magyar közös projekt

Noha az orosz ortodox egyházon belül többféle irányzat versenyez egymással, Hilarion titkárának fentebb idézet nyilatkozatából láthatjuk, hogy a volt ortodox „külügyminiszter” követi a hivatalos orosz irányvonalat, noha annak kétségkívül szofisztikáltabb szószólója. Jól jöhet ez akkor, amikor Oroszországnak egy békülékenyebb hangnem fog az érdekében állni, ha nem is éppen a Szentlélek hatására, hanem saját hadseregének katasztrofális teljesítményét és az Ukrajnának juttatott nyugati fegyver-szállítmányokat látva, egy kis szusszanás céljából. Hilarion szerepe egy esetleges „béke” közvetítésben megkerülhetetlen. Jó kapcsolatokat ápol az orosz vezetésen túl a katolikus-ortodox közeledésben az elmúlt évtizedekben kiemelt szerepet játszó Erdő Péter bíborossal.

„Történetesen" éppen az orosz vezetéssel kivételesen jó kapcsolatban lévő „békepárti” - és mint fentebb láthattuk: ortodox-párti" - Magyarországon tartózkodik. Magyarország régóta a vatikáni-orosz-magyar közös projekt része, “Európa keresztény megújulásának bástyája” , éppen ezért egy esetleges békítő folyamatban - Hilarionnal együtt- felértékelődhet a nemzetközi szerepe. A folyamatban játszott szerepe nem mellesleg felértékelheti az orosz-ortodox közeledésben Hilarionnal együtt fontos részt vállaló Erdő Péter magyar bíboros szerepét is, akinek ezzel viszont nagymértékben megnőnének pápaválasztási esélyei is. Ezt egészen biztosan örömmel fogadná Moszkva is, mivel ezáltal egy ortodoxokkal régóta szoros kapcsolatban lévő személyt tudhatna végre a pápai székben.

„A katolikus egyház és az ortodox egyház dogmatikailag olyan közel áll egymáshoz, hogy nekem személyes fájdalmat okoz, hogy a közösség nem teljes és tökéletes,” fogalmazott még 2010-ben Erdő Péter magyar bíboros, miután találkozott azzal az orosz ortodox Filaret minszki és szlutszki ortodox metropolitával, aki korábban a KGB ügynökeként az Egyházak Világtanácsa, a Keresztény Békekonferencia és nem mellesleg a Vatikán vezető tisztviselőivel kapcsolatos hírszerzési és befolyásolási műveletekben vett részt.

Az orosz-ukrán háború hátterén azonban nem minden katolikus örül a Vatikán ortodox egyházzal kapcsolatos, végső soron inkább megengedő politikájának. A neves konzervatív katolikus gondolkodó, George Weigel Kirill pátriárkának a háborús agressziót vallási célokkal felruházó szózata kapcsán a következőket jelentette ki: [Kirill pátriárka] „nyilatkozata … új mélypontot jelentett, amikor szándékosan keresztény jelképekre hivatkozott, hogy meghamisítsa az Ukrajnában zajló eseményeket. Az Isten dolgainak ilyen szándékos, eltévelyedett használatára a szakkifejezés az istenkáromlás. ... A Vatikán az 1960-as évek eleje óta odavan az orosz ortodoxiával való kétoldalú szövetség gondolatáért. Bármilyen nemes szándékok is voltak emögött, ez egy esztelen vállalkozás volt, és itt az ideje az ökumenikus újraindításnak. Ha a bolygó két legmegvesztegethetőbb, legkorruptabb szervezete - a Nemzetközi Olimpiai Bizottság és a FIFA, a világ futball-hegemónja - megszakíthatja kapcsolatait Oroszországgal annak halálos agressziója miatt, akkor a Vatikán is igazán megtehetné, hogy közli Kirill pátriárkával, miszerint a Szentszék ökumenikus kapcsolatai az orosz ortodoxiával mindaddig szünetelnek, amíg Kirill el nem ítéli Ukrajna megszállását, és ezzel nem bizonyítja, hogy nem Putyin bábja.”

Alighanem ezek a megállapítások érvényesek lehetnek arra a Hilarionra is, aki védelmébe vette Kirillt, és aki fontos szerepet játszott a nyugati közvélemény oroszpárti „megdolgozásában”. Márpedig a nyugati közvélemény befolyásolására is alapozva kalkulált úgy Moszkva - tévesen -, hogy megéri számára megindítani az Ukrajnával szembeni inváziót, mert nem fog egyöntetű nyugati elutasításba ütközni.

Mindezek hátterén nehéz elhessegetni azt a benyomást, miszerint ami most a szemünk előtt zajlik orosz részről, valójában semmiben nem különbözik a szovjet időkben megismert „békeharctól”, amikor Moszkva kísérletet tett arra, hogy relatív katonai előnyt kovácsoljon a maga számára a nyugati közvélemény háborúellenes, a nyugati fegyverkezés visszafogására irányuló manipulálásán keresztül. (A közelmúltban számolt be egyébként a Washington Post arról minősített orosz titkos dokumentumok alapján, hogy Moszkva „háborúellenes” koalíciót akar létrehozni a szélsőjobboldali AfD és radikális baloldali politikusok részvételével. Ne gondoljuk tehát, hogy a módszer kiment volna a divatból.) Mint láthatjuk sok esetben még a szereplők is azonosak, a módszer pedig mindenképpen ugyanaz. Nagy kár és rendkívül komoly hiba volt egy későbbi háborús bűnössel „szent szövetséget” kötni. Még végzetesebb tévedés lenne ezt a félresikerült szövetséget egy újabb befolyásolási műveletben való közreműködéssel feltámasztani.

Buda Péter, volt nemzetbiztonsági főtiszt