A kultúrpolitika Demeter Szilárd-korszaka a végéhez közeledik, és utána valami még vadabb, sötétebb jön
2023 július 08., 17:46
Az eszköz szentségteleníti a célt
Pajor Tamás, dalszerző írása:
Szabó Tibor Benjámin (a továbbiakban SZTB) tanulmányára reflektálok, amely a minap jelent meg e portálon, „A kultúrpolitika Demeter Szilárd-korszaka a végéhez közeledik, és utána valami még vadabb, sötétebb jön…” címmel.
Elsőként számomra dicséretes az írás merészsége, kockázatvállaló rendszerkritikája. A címben jelzett előrejelzése ijesztő és megfontolandó. Élesen és bátran belemegy a Békés Márton féle kultúrpolitika természetrajzába. Békés, teóriáját, a kulturális hegemónia elméletét, saját bevallása szerint is, az olasz kommunista filozófustól, Gramscitól importálta. Gramsci kétségkívül eredeti gondolkodó és vitathatatlanul bátor ember volt, a Mussolini-féle fasiszta rezsim áldozata, a formálódó sztálini rendszer kritikusa - ám magának a kommunista diktatúrának nemcsak híve, de vezető ideológusa is. Elsőre – de tényleg csak elsőre – mégiscsak meglepő, hogy a döglött oroszlánt rugdaló harsánysággal antikommunista NER egyik, ha nem a legfontosabb ideológusa újra meg újra a XX. századi kommunista filozófusra hivatkozik, amikor a kulturális térfoglalásról beszél.
Ennek a kis paradoxonnak elvileg csúnya zsírfoltként kellene éktelenkednie a keresztény-konzervatív jelzőkkel hímzett faliterítőn.
Ehhez képest elég jól magába szívta azt. Gramsci elméletének lényege, hogy az állami invázió megszállja a kultúra minden molekuláját, hazai adaptációban, a vármegyésítési és főispánosodási átneveződésiségektől, a Petőfi mega-megfilmesítődési milliárdokon és nemzeti dohányboltokon át, akár az ideológiailag szintén nem megvetendő kábeltévés időjárásjelentésekig, Buzz Lightyear-rel szólva:
„A végtelenbe és tovább!”
El kell ismerni Békés Márton kognitív képességeit. A létezés egészét azonban nem tanácsos ideológiai szőnyegbombázás keretében megpróbálni igába hajtani, mert az túl nagy és visszaüthet. Az érzelmi intelligenciára, az intuícióra, a l'art pour l'art szabad szárnyalásra, a kontemplatív semmittevésre, a szent üresjáratokra, a „csak úgy létezésre”, a megmagyarázhatatlan szabálytalanságokra, a virtuóz esztétikai határátlépésekre, a szemtelenül lezser szellemességre és még sok mindenre, meg sok minden hiányára ugyanúgy, vagy még inkább szükség van, mint a racionalizált akarati döntésekre. Legalábbis a kultúrához. Mindezen - még hosszan folytatható - irracionális összetevőket azért soroltam fel mert - „…akárhogy is fáj…” (Beatrice) - ezek sokkal jobban alakítják a kultúrát, mint a hatalom. Szomorú lehet ez azoknak, akik szeretnék szeretni (uralni) a kultúrát, de az élet úgy hozta, hogy ők - ki tudja miért - egy szép nap a hatalom hálószobájában ébredtek fel.
A hatalom pedig nem igazán hoz létre kultúrát, legalábbis maradandót nem, maximum jó esetben segítheti azt, rossz esetben inkább rombolja. Ami a kultúrát létrehozza, az valahonnan a legmélyebb bensőnkből szivárog fel.
Az intuíciók, a szépérzék, a nemes vagy nemtelen vágyak, a szívtájéki morál vagy ennek megsértése forrásvidékéről, a szeretet lakóhelyéről, a bennünk lévő transzcendencia mélyrétegeiből. A félelem, az undor, a bűntudat, a tajtékzó vagy épp elcsendesedő érzelmek vulkanikus talajából. Ez az őstermészettel analóg, nagyvonalúan pazarló antropológiai és égi sokszínűség drága-, és féldrágaköveinek kincsesbányáiból fel és lehozott, pulzáló metanyelv szólaltatja meg az érzékszerveken túlit. Ennek aztán nem sok közös halmaza akad a tekintetes nagyfőméltóságú hatalommal, hacsak nem Kossuth díj-átadási procedúra okán, de ugyebár ez ritkán esedékes.
Ennek a fölösleges szükségességnek, vagy szükséges fölöslegességnek, amit művészetnek hívunk, és ami mégiscsak az emberi kultúra zászlóshajója, nem igen van keresnivalója bármilyen hatalom szögesbakancslistáján.
Az utókor nem fog emlékezni lánctalp-szimfóniákra, rendvédelmi alakzat-kompozíciókra, gumibot-slágerekre, szögesdrót-operettekre, büntetésvégrehajtási verslábakra, közigazgatási-szerelmi drámákra, kabinetülés-metaforákra vagy effélékre…
Maradjanak ezen eszközök az elrettentő erő homokozójában, az úgy is nagyobb, mint a Szahara, a Kalahári és a Góbi sivatag együtt, nem kell ezeket hibridálni azzal, amivel úgy sem lehet.
Intő példa, a valós anekdota a haldokló Aczél Györgyről, aki Konrádhoz esedezett bűnbocsánatért halálos ágyán. Konrád válaszában egyebek mellett azt mondta: „..tetszettek volna kevesebbet akasztani”.
Pedig azt nehéz vitatni, hogy Aczél nemcsak hiperművelt volt, de kiváló minőségérzékkel is rendelkezett, viszont ahogyan a ráció, úgy a műveltség sem ment meg a állami bűnök történelmi ívű, rút mintázatától.
A politika részéről ez az önkiterjesztés vágyálom, merő illúzió, az eredménye pedig egy-két emberöltő múltán - ha nem már valós időben - röhejesen karikaturisztikus.
Szintén érdeme SZTB írásának a művészet légies funkciótlanságáról való értekezése, amely nagyszerűen kimutatja, hogy épp az eldologiasuláson, a haszonelven túli emelkedettség tud korokat meghaladó értékeket hagyományozni.
Nézetem szerint azonban hibásan vonja le a következtetést, amely szerint a szellemtörténet kvázi kirostál magából mindenkit, aki nem Petőfi karakterű radikál-forradalmár.
Már miért is tenné?
Sok-sok ezen állítást cáfoló példa mellett, mit gondolunk Aranyról, vagy Deákról, akinek kompromisszumkész bölcsessége a magyar történelem egyik legvirágzóbb korszakát indította el.
A sor hosszú, a híres cinquecento nagy alkotói is beépítették mecénásaik, pl. X. Leó, vagy Lorenzo de Medici, firenzei államférfi kívánalmait. Ő támogatta egyébként Sandro Botticellit vagy Andrea del Verrocchiot, akinek leghíresebb tanítványa Leonardo da Vinci volt. De itt van maga Maecenas, akinek a neve fogalommá vált, és akinek többek között azt köszönhetjük, hogy az augustusi béke-évtizedekben a világirodalom egyik óriása, Vergilius azon kevés költők egyike a történelemben, akik nemhogy nélkülözni nem voltak kénytelenek, de kifejezetten tehetségükhöz méltó jólétben éltek pusztán a művészetükből.
És nem gondolhatjuk, hogy mindezen nagyhatalmú támogatók (akár a Mediciek, akár X. Leó, akár az uralmát valóságos vérfürdővel megalapozó Augustus) egytől-egyig folttalan becsületű államférfiak voltak.
Szóval miért is írná ki magát a szellemtörténetből egy állami intézménytől, és így az adófizetők pénzéből finanszírozott támogatás elfogadója? Nyilván sok példa van, akikre ez igaz, de ez inkább kontextus és személyfüggő.
SZTB már előrevetíti, hogy a vele vitázók ezt az érvet fogalmazzák majd meg. Ennek ellenére azért említem ezt, mert a NER minden disznósága dacára, olyan messze azért nem ment, hogy klasszikus értelemben vett, véreskezű, zsarnoki rendszert építsen fel, amelynek határpontját a Konrád által is jelzett emberölés eszközének alkalmazása jelentheti.
A sok meglátásában helyes rendszerkritika elveti a sulykot, amikor kényszerítőzik. Oké, intézzen kihívást a lelkiismerethez, de a döntés legyen mindenkinek a személyes kompetenciája, és az eredményt nem kéne csípőből kategorizálni.
Kinyilatkoztatás igényű szózattal ugyan elő lehet idézni bűntudatot azokban, akik nem hajlandók ab start elfogadni a szerző által felállított keretrendszert, de azért ne már a bűntudatkeltés legyen a motiváció. Nem jó, ha egy kritika maga is elköveti ugyanazt a hibát, ami kritikájának tárgya.
Egyáltalán miért akar bárki bárkit is folyton bármilyen táborlogika eszközévé tenni? Legyen az kormányoldal, vagy ellenzék. Mi van, ha az ember egyiket sem kedveli, vagy mindkettőben lát értékeket, persze eltérő arányban, de csomagban egyik sem kell?
(A túl hosszan, túl vitatható eszközökkel hatalmon lévők persze mindig meredeken csökkenő szimpátiaindexet vívnak ki.) Továbbá miért baj, ha valaki az egész létezést, a benne lévő igazságosságot vagy igazságtalanságot, nem kizárólagosan a társadalmi berendezkedés aktuális helyzetéből vezeti le, és szándékozik alakítani, hanem például metafizikai okokból és síkon? Legyen az sztoikus, epikureus vagy éppen bibliai vagy más spirituális szemléletmód…
Egyáltalán ki lát bele bárki más lelkiismeretébe?
És még ha belelátna is, akkor sem ítélkezhet fölötte.
Legfőképpen pedig mennyire indulhatunk ki abból, hogy emberi-materiális-társadalmi törekvések valaha is elvezethetnek egy optimális berendezkedéshez?
Netán a történelem és különösen a Biblia fényében mindez nem illúzió-e?
És miért kéne elítélni azokat, akik esetleg a NER legnyilvánvalóbb visszaélései ellenére is, szabad meggyőződésből ezt tartják a kisebb rossznak? Ők már bizonyosan minden morálon kívül lennének?
Ki merné ezt kimondani, és vajon az ilyen mondás elősegíti-e a szerző által is kívánt diskurzust? Mert a diskurzust izgalmasabb lefolytatni a velünk egyet nem értőkkel.
Az érdemi párbeszédet pl. leginkább az egymás mellett elbeszélés, a fogalmak konszenzus nélküli használata nehezíti, amelyben már egyre inkább mindegynek is tűnik, hogy ki mit mond. Ezzel együtt pedig a szavak - köztük a legsúlyosabbak - erodálódása.
Legalább a legfontosabb használt szavaink vonatkozásában kéne minimális konszenzus, vagy ne használjunk szavakat, hanem inkább emojikat.
Az jobb is, hiszen azok kevésbé sértőek, egyszerre sok mindent jelenthetnek, de akár itt mindig épp csak azt, amit gondolni szeretnénk róluk.
Pl: hüvelykujj = szeretem
szívecske = nagyon szeretem
szmájli = nagyon jó
sírva nevető szmájli = nagyon jó, mert nagyon vicces, egyenruhás alak = állam. Hát akkor annyit mondanék, hogy sírva nevető szmájli + hüvelykujj + szívecske + egyenruhás alak + szmájli! Vagyis nagyon jó, mert nagyon vicces, hogy szeretem, sőt nagyon szeretem az államot, mert nagyon jó.
Egyébként hívőként számomra a legérzékenyebb pont, hogy a jelen vagy bármely politikai kurzus igényt tart a keresztény jelzőre. A kereszténység nem államosítható, vagy ha államosítják, az már nem igazán kereszténység. Az elnevezés ugyanis a görög Khrisztosz szóból származik, ami a Felkentet jelent, vagyis Isten fiát, és nem a magyar kereszt szóból, ami ugye egy kivégzőeszközt jelölne. Isten nevének hiába történő felvétele pedig a Tízparancsolat első kőtáblájának hangsúlyos tilalma. És vajon melyik hatalom képes ezt a mércét megugrani?
Az állam kezében főképp kényszerítő eszközök vannak, a bibliai hit alapfeltétele pedig a szabadság, különösen újszövetségi szempontból.
Az erőszak a hitet ugyanúgy ellehetetleníti, ahogy a kultúrát is.
Az erőszak alkalmazása a hittérítésben Ágoston írásértelmezési tévedésen alapul, mely szerint a nagy vacsoráról szóló jézusi példázat tételmondata adja a legitimációt az állam ilyetén szerepéhez: „Erre az úr azt mondta a szolgának: „Menj ki az utakra, a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni onnan is embereket, hogy megteljen a házam!” (Luk 14:23)
Jézus és az Újszövetség ismeretében ez nyilvánvalóan súlyos félreértés és ilyen kisiklást gyakran eredményezhet egy adott korszellem, még ekkora gondolkodóknál is.
Jézus ezzel szemben egyértelművé tette: „Az én királyságom nem ebből a világból való…” (Jn18.36/a)
Ez éppen szöges ellentéte Békés Márton Gramscitól importált, tőről metszett bolsevik hatalomtechnikájának.
Jó ellenérv lenne, hogy erre a térfoglalásra azért van szükség, mert Soros és szervezetei különben megkaparintják a világot, ezért helyes bevetni hasonlóan akarnok, manipulatív eszközöket, csak ebben az esetben nem volna szabad hivatkozni a kereszténységre, mert abba meg már ezek nem férnek bele. Ezt a problémás helyzetet talán leginkább a hatalom, önmagukat keresztényként definiáló képviselői érdekében is fontos hangsúlyozni, hiszen az ő szívük is beláthatatlan emberi szempontból, és természetesen tőlük se vitassuk el az éghez való jogot. Függetlenítsünk pozíciójuktól és tekintsünk rájuk, mint bármely más emberi méltósággal bíró individuumra. Számukra is fontosabb kell(ene) hogy legyen az igazság, mint a hatalom.
Szóval a keresztény szót ajánlott lenne óvatosan használni, de egyben a konzervatív jelzőt is, hiszen alapvetően az is értékmegőrzést jelent.
A „cél szentesíti az eszközt” elve a politikában működik ugyan, de ha szakrális jelzőket használunk, viszont kőkemény hatalmi eszközöket vetünk be, akkor ennek az ellentéte fog bekövetkezni: az eszköz szentségteleníti a célt.