Betiltották a Barbie című filmet Vietnamban egy benne szereplő térkép miatt
2023 július 03., 11:45
Százmilliós terepjárókkal a patriarchátus ellen
Barbie világában minden tökéletes, minden nap csodálatos, és ez örökké így is lesz - amíg egy nap eszünkbe nem jut a halál. Olvassuk a külföldi kritikákat a kedd este bemutatott Barbie filmről, és nem tudunk másra gondolni, mint hogy a) másik filmre ültünk be véletlenül, vagy b) annyira lejöttünk az életről, hogy már a spektákulum sem tud boldoggá tenni. Pedig a Barbie-ban minden és mindenki cool, jók a színészek, jók a poénok, és a rendező még arra is figyelt, hogy Margot Robbie ne legyen agyonsminkelve.
link
Forrás
Hivatalosan szerda reggelig embargós volt, de kedd éjjel már sok külföldi kritikát lehetett olvasni a Barbie-ról, amiben korszakalkotó mesterműnek nevezik: eszes, többrétegű alkotásnak, ami fricskát mutat a társadalomnak. Végül abban egyeztünk meg, hogy ez csak egy film, mi vártunk túl sokat, valószínűleg a rendező - a Lady Birdöt is jegyző Greta Gerwig -, a szereplőgárda - főszerepben Margot Robbie és Ryan Gosling - és az őrületes hype miatt.
Ha korszakalkotó nem is, korkép biztosan. Mert arról egyik kritika sem szólt, hogy a Barbie úgy tart tükröt a társadalomnak - a fiatal, felső középosztálybeli embereknek, akik nézni fogják -, hogy közben folyamatosan újratermeli az egyenlőtlenségeket, amik ellen elvileg felszólal.
Sztereotipikus Barbie elindul autóval, csónakkal, űrhajóval, lakókocsival és görkorcsolyával, hogy kiderítse, miért lett narancsbőrös a combja. A megérzései az „igazi” világba, a Mattel El Segundo-i székházba viszik, egy tárgyalóasztalhoz, ahol kizárólag kopaszodó ötvenes férfiak beszélgetnek a nők jogairól és boldogságáról. Barbie hamar rájön, hogy valami nem stimmel, és visszavágyik abba a világba, ahol minden fontos pozíciót nők töltenek be. De sajnos ezt már nem élvezheti sokáig: vele tart Kaliforniába Ken is, akinek viszont megtetszik a patriarchátus, és úgy dönt, meghonosítja ezt Barbielandben is. Egyszóval kolonizál.
Az indítás reménykeltő. Azt hittük, végre látunk egy filmet, ami önmagát és a filmipart meghaladva kicikizi a patriarchátust és a populáris feminizmus kontextus nélküli, sablonos üzeneteit, amik csak még nagyobb megfelelési kényszert raknak a nőkre. Aztán jönnek a bajok: a feldobott labdákat nem csapja le senki, az emberek ugyanúgy tökéletesen szépek, a nagyon expliciten elhelyezett millió (milliárd?) dolláros reklámok pedig mégiscsak reklámok - még akkor is, ha a film időnként észreveszi magát, és magán élcelődve kiszól a nézőnek. Egy minden filmes zsánert és sztereotípiát kipipáló, talpig pinkbe és cukormázba csomagolt film meséli el neked, hogy a patriarchátus rossz, a fogyasztásban elveszik az én és a „valódi értékek" - Isten, a párkapcsolat és az anyaság. Azt meg légyszi ne Barbie és Ken próbálja beadni nekünk, hogy „lehetnél, aki csak szeretnél”. Ennél nagyobb hazugság nincs.
Annyira nem tudtunk feloldódni filmnézés közben, hogy még Mark Fisher Kapitalista realizmusa is eszünkbe jutott, ami szerint a kapitalizmusnak nincs alternatívája, a ma embere egyszerűen képtelen elképzelni jobbat. Mivel a rendszer folyamatosan újratermeli önmagát, sosem lesz vége. Marad a depresszió, az apátia, az egyenlőtlenségek és a gyors kapitalista örömök. Azt hisszük, mert a Barbie is ezt akarja üzenni, hogy kellő öntudatossággal, egyénenként kitörhetünk az ördögi körből, de ha valahogy, hát talpig rózsaszínben, popcornt zabálva, kólát vedelve, több tízezres Barbie babákat szorongatva - a díszbemutató egyik sajtóajándéka ez volt - nem fog sikerülni. Ez már a transzkapitalizmus kora. Mi is csak termékek vagyunk, és te is, és ő is.
És mivel lehetne ezt jobban szemléltetni, mint egy sztereotipikus Barbie-val, aki hiába változik emberré - valójában semmi sem változik azon kívül, hogy most már tudatában van a saját kizsákmányolt létének. És lesz nemi szerve. Mármint tényleg.
Az amúgy végig nem egyértelmű, hogy a Barbie belülről mutat fricskát mindennek és mindenkinek, ami a kapitalizmushoz valaha hozzáért, vagy ennyire hülyének nézi fiatal, felső középosztálybeli nők és férfiak millióit.Mert tinifilmnek bonyolult, feminizmus-kritikának és stílusparódiának meg egyszerűen kevés. Így hát marad egy nagyon sok pénzből, az első képkockától az utolsóig tökéletesen kitalált és kivitelezett popfeminista konzumfilm jó poénokkal, még jobb ötletekkel, és teljesen jogosan merül fel a kérdés, hogy miért is vártunk bármi mást. Talán mert az érzékeny karaktereiről is ismert Gerwig olyan filmeket jegyez, mint a Mistress America vagy a Lady Bird, a forgatókönyvíró Noah Baumbach pedig csak pár éve rendezte meg a Marriage Storyt. És mert egy százmillió dollárosra becsült költségvetésű filmtől azért többet reméltünk.
De akkor miért pont most született meg ez a film? Vélhetően azért, mert a célközönség, a legnagyobb Barbie-fogyasztó generáció, a mai 20-30 évesek mostanra jutottak el oda, hogy már nem a szüleik pénzét költik, de még nincs gyerekük és egyéb kötöttségeik, amiért ne ők lennének a legnagyobb vásárlóerő. A kilencvenes évek visszatért, nekünk meg kapitalizmus csörgedezik az ereinkben, és nincs olyan közösségimédia-trend, amivel minket ne lehetne megszólítani. (A Barbiecore-ról, a film körüli hype-ról és a nők testképére gyakorolt hatásáról későbbi cikkekben lesz szó.)
Egyvalamire azért mégis ráébresztett a Barbie: végig aktívan szégyelltük magunkat, hogy egy utolsó centiméterig megkonstruált, bődületesen nagy és drága hazugságon szórakozunk. Aztán rájöttünk, hogy de hát mindig ezt csináljuk, miért lenne ez most másként.
Ez a film pont azoknak a Barbie-knak és Keneknek - nekünk, felső középosztálybeli, magunkat felvilágosultnak nevezni merő embereknek - szól, akiknek végre fel kéne ébrednie az álomvilágból. De így csak megnézhettünk egy újabb filmet fehér emberek érzéseiről, meg arról, hogy az izmos férfiaknak is nehéz.
A Barbie július 20-tól látható a hazai mozikban. Világszerte egyszerre mutatják be Christopher Nolan Oppenheimerével, kivéve Vietnámban.