A trippelő frissnyugdíjasok és a nemzeti lótuszfókusz

Szerdán egyszer csak azt mondta Imola, hogy mi lenne, ha elmennénk Vácrátótra, az arborétumba, megnézni a lótuszvirágzást, mert állítólag lenyűgöző.

Három napja érkeztünk haza Hollandiából, hogy sorrendben második, egyben utolsó gyerekünknek is az Undorító Rántott Ételek Hazájában rendezzünk be diáklakást, átlépve közös életünk második gyermektelen korszakába. Az első ilyen korszakunk kiváló volt, bár igen rövid. Annyira, hogy nem sokra emlékszem belőle azon kívül, hogy állunk a Retek utca sarkán, és Imola a nevetéstől fuldokolva elemzi, hogy olyan hangon hányok, mint egy üvöltő szamár, és a szünetekben helyettem kiabálja, hogy IÁ-IÁ. Másfél évre rá már profin meg tudtam kötni a hordozókendő csomóját a hátam mögött, és további évekig esélyem sem volt hányásközeli helyzetbe kerülni.

„Hát azért nem úgy képzeltem a nyuggeréletet, hogy kapásból fogok egy gombolyag fonalat és befekszem egy vastüdőbe. Jó, hogy nem veszünk egyből egy 600 ezer forintos gyógytakarót és egy egymilliókettes krómacél edénykészletet” – gondoltam a programötlet hallatán, de hallgattam, mint a fogatlan gyógypedikűrös.