Így vásároltuk meg egész Hollandia legjobb állapotú biciklijét

Miközben a gyerekeinket költöztettük Hollandiába, végig két összetartozó kérdés motoszkált a fejemben:

1. A következő másfél órában is meglesz a fix 200 euró költés?
2. Miért tanul majdnem mindenki pont Hollandiában?

Utóbbi azért, mert egyszerűen nem fért a fejembe, hogy legyenek bármilyen klasszak az iskolái, és őslakói adjanak ki bármilyen viccesen fuldokló torokhangokat, miért választja annyi diák Lettországtól Dél-Koreáig pont ezt a csinos, gazdag, dúsan parkosított, de teljesen egyforma puzzle-elemekből összerakott országot.

Az embernek ugyanis még többnapos ott-tartózkodás után is az az érzése, hogy ha látott Hollandiából 100 négyzetmétert – amibe belelógott 2 egyforma, pöpec kis téglaház, 1 téglafal, 1 téglából épült garázs, 1 függöny nélküli ablak mögött ülő néni, 1 tehén, 1 liba, 6 tölgyfa, 1 műfűvel borított hátsó kert és 1 kis csatornaszakasz –, akkor az egész országot látta.

Aztán eljött az utolsó 48 óra.

Aminek a kezdetén az egyetemet Amszterdamban kezdő Mirinek még nem volt biciklije.

Bár Európa és Ázsia leendő szellemi-gazdasági elitje normális esetben azzal kezdi hollandiai diákéletét, hogy vesz egy hajléktalantól egy lopott biciklit, én más erkölcsi sztenderdek szerint élek, ezért a Facebook Marketplace-en kezdtem bele a lopott biciklik gusztálásába. Korábban sosem használtam a Marketplace-t, ezért kisgyerekként örültem, amikor a kapásból elküldött hat üzenetem egyikére választ kaptam. A 65 euróra tartott, kifogástalan állapotú bringa az Eindhovennel egybeépült Veldhovenben várt ránk, bár ezzel nem mondtam semmit, mert egész Hollandia egyetlen egybeépült település, fele-fele arányban emberekkel és tehenekkel megszórva.

A négyzet alakú, nagyobb játszótér méretű, füves térséget nem csinos téglaépületek, hanem farostlemez-szerű, első látásra is vékony lapokból összetákolt, egyforma faházak vették körbe. Azonnal feltűnt, hogy több házból is hangos zene szól, pedig holland magánházból eddig maximum fúrás vagy flexelés hangjait hallottam. Közben innen is, onnan is fülsüketítő, üveghangú ugatás hallatszott, mintha itt tartották volna a Mudik Világkonferenciáját. A hangeffektus zavarbaejtően olyan volt, mintha némelyik előkertből nem szólisták, hanem komplett kutyakórusok visítanának. Hollandiában persze előfordulnak kutyák, de az olyan drága szórakozás errefelé, hogy annak ellenére sincs rengeteg belőlük, hogy a lakosság jelentős része él kertes házban.

Lassan jöttem rá, hogy túl az ugatáson és a zenén van valami még alapvetőbben szokatlan az egészben. 50 métert sem gurultunk, és meglett, mi annyira furcsa. Késő délelőtt volt, mégis mindenhol otthon voltak a háziak. Pedig a holland vidék közterületei a munkaidő kezdete után normálisan olyan kihaltak, mint a Karmelita kolostor gyóntatófülkéi.

Mire rájöttem erre, már ott is álltunk a megadott cím előtt.

Odabent két dúsan felékszerezett fiatal nő, egy tetoválásait vakargató izmos, atlétás fiatalember és egy szimpatikus biciklironcs fogadott. A roncsot, amit egy hisztérikusan őrjöngő pomerániai törpespiccekkel teli drótketrec elé állítottak ki az udvar közepére, bivalyszarv alakú kormány és több nagy rozsdafolt díszítette. Az ülése le volt törve, a gumijai pedig olyan laposak voltak, mint a pillantások, amiket a két nő vetett rám, ahogy odaléptem a bringához és vádlón a magasba emeltem a nyerget. „Not broken! Perfect state!” – kiáltott fel mindhárom házigazdánk a letört nyereg láttán.

Jól indult a buli, de a háziak dévaj pillantásai miatt érződött, hogy ebben még bőven vannak tartalékok, ezért Borisz nagy hangon mutogatva elkezdte sorolni a bringa hibáit, amire heves „not broken”-ezés és „perfect bike”-ozás volt a válasz. Ha nem jók a gumik, nem visszük el, közölte Borisz. Imola közben a jó rendőrt játszva az egymás hegyén-hátán gomolygó törpespiccekkel teli drótketrecre mutatott, és minden érintettet meglepve azt kérdezte:

„Hogy hívják a kiskutyát?”Mintha egy juhnyájra mutogatott volna, de a házigazda pasi becsülettel elsorolta a neveket. Aztán beszalajtotta az egyik nőt a házba. A nő egy széncinege méretű kiskutyával tért vissza. A kölyök aranyos volt, bár furcsán bágyadtan mozgott, és olyan kifejezéstelen volt a tekintete, mint a frissen Hollandiába érkezett egyetemistáknak.

„Aranyos kutya” – mondta Imola.
„300 euró” – mondta a fickó.
„Köszönöm, nem, Magyarországról jöttünk” – mondta Imola.
„Én meg cigány vagyok” – mondta a faszi.