Solymár akár már holnap város lehetne, de nem akar

Magyarország legnagyobb nagyközsége a Budapest szomszédságában fekvő, 12 ezres Solymár. De vajon miért nem város, miközben az ezer lelkes Pálháza vagy a nála nem sokkal nagyobb Őriszentpéter, Igal vagy Pacsa város.

Oké, ezek a települések 2015 előtt nyerték el a városi címet, amikor még nem voltak olyan szigorúak a feltételek. A Fidesz 2010-es visszatérése után eleve jóval kevesebb települést nyilvánítottak várossá. Emlékezetes Lázár János mondása abból a korszakából, amikor a Miniszterelnökséget vezette: A várossá nyilvánítás fontos a polgármesternek, a képviselő-testületnek, az ott élőknek, de attól, hogy valamelyik települést kerek pár száz éve alapították, az még nem város. (A kerek évforduló mellett a megkérdőjelezhető városalapítások gyakori oka volt a település üdülő jellege vagy az, hogy egy aprófalvas térségben közel és távol nem volt város.)

A kormány végül 2015-ben magasra tette a lécet, a legfontosabb feltételek a következők:

• a lakosság lélekszáma eléri a 10 ezer főt,
• csatornázottsága minimum hatvanszázalékos,
• a belterületi utak kilencven százaléka szilárd burkolatú,
• van alapfokú és középfokú nevelési-oktatási intézménye,
• van rendőrsége,
• van tűzoltósága,
• van egészségügyi alapellátása.

Nos, a kormányhatározatnak egyetlen egy magyarországi nagyközség felel meg: Solymár. De akkor miért nem város már régen?

Solymár már a 20. században sem akart város lenni

Találtam egy 1999-es Népszabadság-interjút a nagyközséget 1994 és 2006 között vezető Enczmann László polgármesterrel, ez volt az az időszak, amikor szinte mindenki megkapta a városi címet, aki csak óhajtotta. Már a cikk címe is meghökkentő, különösen az akkori légkörben: Solymár nem akar város lenni. Akkoriban már kilencezresre nőtt a rendszerváltáskor még jó hatezres település, a falu infrastruktúrája is rendben volt, leszámítva az úthálózatot, a polgármester ezzel együtt kimondta: semmi sem indokolja a várossá válást. „Természetesen számunkra is fontos a település folyamatos fejlődése, azonban eközben meg kell őriznünk Solymár értékeit” - nyilatkozta.

Ennél pontosabb magyarázatot nem mondott. Az interjú még a 20. század legvégén készült, elkezdtem hát kérdezősködni solymáraiknál, hogy miért is nem város még a település. A beköltözőknek jellemzően fogalmuk sincs róla, de maguk is kíváncsiak rá. A tősgyökeres solymáriak se adtak egzakt választ a kérdésre. Eleve nem központi téma, érzéseik vannak inkább, szeretnének nagyközség maradni, mintha ez is az erős helyi sváb hagyomány része lenne, és ezt is féltenék az esetleges várossá válástól. Egy szó, mint száz: otthonosabbnak érzik, ha településüket falunak (nagyközségnek) nevezhetik, nem pedig (alvó)városnak. Nem beszélve arról, hogy már-már reklámértéke is van annak, hogy az ország legnagyobb nagyközségének mondhatják magukat. (A következő a sorban a kilencezres Csömör, egy másik agglomerációs, Budapesttel szinte egybeépült nagyközség.)

A hagyományokat, akár a svábot, akár a magyart, nem feltétlen a városi cím, hanem a tipikus agglomerációs településsé válás, a hirtelen naggyá válás veszélyezteti. Tavaly például vízhiány volt a nagyközségben.