Mi történik, ha meztelen nők beülnek a szaunába?
A címben olvasható kérdésre talán nem olyan meglepő a válasz: a szaunában meztelenül ülő nők női dolgokról beszélgetnek. Ha nagyon röviden és tömören akarnánk összefoglalni, akkor így lehetne leírni Anna Hints észt rendező legújabb dokumentumfilmjét, a Smoke Sauna Sisterhoodot, aminek bár nincs magyar címe, de talán úgy lehetne lefordítani, hogy Füstszauna nővérek. A film a Sundance Filmfesztiválon 2023-ban elnyerte a World Cinema szekció legjobb rendezésnek járó díját.
Az észt dokumentumfilmet Magyarországon a Mozinet Filmnapokon mutatták be először, ahol nemcsak a telt ház - többségében nőkből álló közönség - jelezte, hogy egy nagyon várt filmről van szó, de a film jelentőségét növelte, hogy egy performanszt is szerveztek a vetítés elé. A moziterem két oldalán a Varsányi Szirének, egy autodidakta női acapella csoport tagjai álltak fel és énekeltek.
A kórus a saját feldolgozásait adta elő: a filmben is elhangzott észt dalt, magyar nyelvű gyermekdalokból összeállított 4 szólamú művet és két angol dalt. Ekkor még a nézőknek nem feltétlen volt egyértelmű, de a kórus előadása és a dokumentumfilm között erős a kapcsolat, ugyanis a film szereplői is rengetegszer énekelnek észt népdalokat, miközben a szaunában főnek. Ez egyébként egy észt néphagyomány. Az éneklés és a szaunázás is. Olyannyira, hogy az észt füstszaunázás még az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára is felkerült.
A Barbie dokumentumfilmes adaptációja
A Smoke Sauna Sisterhood egy csapat nőről szól, akik elmennek Észtországban egy erdőbe, egy tó mellé szaunázni, és egy éven keresztül bizonyos időközönként visszajárnak. Meztelenül ülnek a szaunában, beszélgetnek olyan, a nőket legdurvábban érintő problémákról, mint: pöcsképek, elvárt szépségideál, első menstruáció okozta szégyen, rosszul sikerült első szex, leszbikusság és előbújás, bántalmazás, mellrák, halva születés, abortusz, nemi erőszak. Néha egy észt népviseletbe öltözött idős asszony is feltűnik, aki arról beszél, régen milyen volt nőnek lenni. A beszélgetéseket pedig meg-megtörik a dalok, amiket énekelnek és a szaunaszeánszhoz tartozó hagyományok: nyírfaágakkal csapkodják egymást, megfürödnek a tó jeges vizében.
A filmnek nincs kifejezetten története, nem jutunk el A-ból B-be, inkább csak a nők történetei lesznek egyre durvábbak. A történetek dinamikája egyébként kifejezetten jó, Anna Hints megfelelő ritmusban töri meg az egyes zenei elemekkel a nehéz témákat, de azt is eléri, hogy a film végére egyre jobban nőjön a nézőkben a feszültség, ahogy haladunk a megrázóbb történetek felé. A fősodorú történet hiánya azonban abszolút hátránya is a filmnek, így ugyanis olyan, mintha a rendező egy listán ment volna végig a nőket érintő kérdésekben.
Szintén nem segít sokat, hogy a borzalmasabbnál borzalmasabb történetekre nem igazán érkezik reakció a szauna hallgatóságától, ettől pedig olyan az egész, mintha ők ezer éve ismert történeteket mesélnének el újra a nézők a kedvéért. Ez pedig erőteljesen felveti a hitelesség problémáját. Ahogy az sem derül ki, hogy pontosan milyen reláció van a nők között, vagy egyáltalán hányan vannak.
Ez azért különösen bosszantó, mert a film azt sejteti (egyébként szerintem helyesen), hogyha nők - akár idegen nők - meztelenül beülnek egy szaunába, akkor az számukra olyan biztonságos környezetet teremt, ahol nyíltan beszélnek olyan traumákról, amelyekről máshol, másnak nem tudnának.
A dokumentumfilm azt az üzenetet közvetíti, hogy a világon minden nőt összekötnek az őket ért traumák, ez a közös alap pedig nővérekké teszi őket.
A fenn felsorolt témákon túl viszont nem esik szó másról, még olyan témákról sem, amelyek nőket érintenek, de nem annyira tragikusak, mint a fenn felsoroltak. A mozitársnőm annyit mondott a film végén: nekem azért ennél összetettebb nőnek lennem.
Viszont amiatt, hogy a dokumentumfilm ennyire ömlesztve, egymás után zúdítja a nézőkre a női lét minden borzalmát, valóban figyelemfelhívó. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a nagysikerű Barbie dokumentumfilmes adaptációját nézném. A cél mindkét filmnél ugyanaz: ráébreszteni az embereket arra, hogy a nőket még mindig rengeteg hátrány és bántalmazás éri. Ugyanakkor, miközben mindkét film nyilvánvalóan jót akar, egyben le is egyszerűsíti a nőket, amivel viszont ellentétes hatást ér el. Erről itt írtunk bővebben.
Naturalista ábrázolás
A látványra egy külön fejezetet kell szentelni, ugyanis az valóban nem mindennapi. Joggal gondolhatnánk azt, hogy mi az istent lehet 89 percen keresztül filmezni egy kisszoba méretű szaunában? Meglepően sok mindent.
Anna Hints nagyon adott a látványra, és magát a füstöt mint állandó visszatérő elemét a filmnek is művészien jeleníti meg. A film ábrázolásmódja egyszerre nagyon naturalista és nagyon elvont: pont olyannak mutatja a női testet, amilyen, annak minden hibájával együtt, miközben minden egyes filmkocka esztétikumra törekszik. A film végére pedig annyira hozzászokik a szemünk ahhoz a látványhoz, amit a társadalom nádszálvékony modellek mögé rejtve dugdos évszázadok óta, hogy pont annyira válik a néző számára is természetessé a pucérság, mint a szaunázó észt nőknek.
A beszűkült játéktér ellenére a filmkockák nagyon változatosak, a rossz fényviszonyokat is előnyére tudta fordítani a film, ráadásul műszaki dolgokhoz vagy kamerákhoz értő emberek el tudják képzelni, hogy nem lehet könnyű technikailag egy ennyire extrém hőmérsékletű helyszínen forgatni. Az operatőr, Ants Tammik egy interjúban mesélt arról, hogy mekkora kihívást jelentett a 90 fokos szaunában filmezni. A kamerákra hűtődobozokat szereltek, hogy ne melegedjenek túl, de az igazi küzdelmet az jelentette, hogy a lencsék bepárásodtak. Annak érdekében, hogy ezt elkerüljék, a kameralencséket 3-4 órával (!) a forgatás előtt berakták a szaunába, hogy akklimatizálódjanak. De még így is tönkrement két lencse és egy monitor, az operatőr pedig egy alkalommal szén-monoxid-mérgezés miatt elájult.
A készítőknek azzal is meg kellett küzdeniük, hogy nem mindenki vállalta arccal a filmet, emiatt sokszor nem látjuk annak az arcát, aki beszél. Ez ráerősít a film azon üzenetére, hogy ezek a történetek bármelyik nőhöz tartozhatnának, hiszen annyira általánosak, ugyanakkor el is idegenít, és nem kis iróniával azt üzeni: a nő csak egy test ebben a társadalomban.
Nem kérdés, hogy ezt a dokumentumfilmet minden nőnek és a férfinak látni kell, mert a hibáival együtt is egy gyönyörű film, ami a női lét egy kicsi, de nagyon jelentős és szomorú szegletét mutatja be.
link
Forrás