Ajjaj, Bayer Zsolt sem tudta mindig megugrani a saját prolimércéjét

Ungváry Krisztián történész hosszú cikkben ismertette Bayer Zsolt nagyapjának nyilas és ÁVH-s besúgói múltját. Ennek egyik megállapítása volt, hogy „Bayer, aki magát előszeretettel adja ki budai polgárnak, valójában egy igazi proletár házban nőtt fel – nem egy budai villában, hanem egy olyan épületben, amelynek lakói kétkezi munkások voltak. Egy olyan házban tehát, amely épp az ő logikája szerint a nyilasnak és kommunistának átöltöző lumpenproletárok otthona. Ebben az esetben valóban. A XII. kerületi Táltos utca 7–9.-ről Zoltán Gábor írta meg egy megjelenés előtt álló elbeszélésben, hogy az épület valójában egy »nyilaskeltető«, mivel a XII. kerület nyilas tömeggyilkosainak igen jelentős része ebben a házban lakott”.

Bayer a válaszcikkében egy gyerekkori emlék felidézésével igyekezett cáfolni, hogy prolik lettek volna: „A tündéri, csodálatos, mesebeli nagymamám és a hallgatag, inkább mogorva nagyapám. Őróluk – ez talán megbocsájtható – egyszerűen nem tudom elképzelni sem, hogy bármi közük lett volna a XX. század iszonyataihoz bármilyen rendű és rangú tettesként. Egyszerű emberek voltak. Nagyanyámnak talán négy elemije volt mindösszesen. Ám amikor a kintornás elkezdte nyekergetni a verklijét lent az udvaron, a poroló mellett, nagymamám papírba csomagolt egy kétforintost, és a kezembe nyomta, mondván: »Vidd le szegénynek, kisfiam.« Sokan mások pedig kiálltak a gangra, és onnan dobálták le a pénzt, amit a szegény öreg összeszedegetett. Egyszer megkérdeztem nagymamát, miért kell nekem lemennem a harmadik emeletről, és a kezébe adni, miért nem dobhatom le én is. És akkor a négyelemis nagymamám azt mondta:

»Azért kisfiam, mert mi nem vagyunk prolik.«”

Csakhogy Bayer Zsolt 2000-ben ugyanezt a történetet pont úgy írta meg a Magyar Nemzetben, ami az ellenkezőjét állítja: „A Táltos utcában éltek apai nagyszüleim. Kicsi utca az Budán, a Sas-hegy tövében, közel a Gellérthegyhez is – kicsi utca, többnyire egyemeletes, régi házacskákkal, gyerekkoromban járt még ott a jeges, ugrottam hamar a bádogvödörrel, vittem a nagy, nehéz jégtömböt, és szopogattam mellé az apró, szivárványos jégszilánkot, és az boldogság volt, mint a handlé, aki még ordított az én gyerekkoromban, hogy »Óóószeres! Használt ruhát, bútort, képet veszeeek!«, és mint az öreg hegedűs koldus, aki mindig vasárnap jött, megállt a bérház udvarán, a poroló mellett, és játszott... A konyhaablakból lestem, és féltem tőle... Talán a kabátjától, mert nyáron is nagy, furcsa kabát volt rajta... Nagyanyám pedig újságpapírba csomagolta az aprót, két forintot mindig, és a markomba nyomta:

»Dobd le szegénynek, kisfiam«

– és könny csillogott a jóságos nagyanyám szemében, aztán csak szállt a kétforintos, lassan bukdácsolt lefelé, nagyot ugrott a bérház udvarának betonján, az öreg pedig megkereste, zsebre tette, és nem nézett fel soha, úgy emelte meg zsíros, szegényszagú kalapját...”