Földbe vájt világ jégországban: ismeretlen színes fotók a Don-kanyarból

Amikor Magyarország 1941-ben hadat üzen a Szovjetuniónak, Wágner Levente fővárosi útépítőmérnök azt gondolta, hogy 46 évesen, I. világháborús veteránként már nem kell még egyszer bevonulnia. A magyar 2. hadsereget szállító vonatok április óta mentek egymás után a keleti frontra, Kállay Miklós miniszterelnök kezdetben azzal búcsúztatta a frontra indulókat, hogy szeptemberre minden honvéd hazatér. Ehelyett szeptember 8-án Wágnerhez is bekopogott egy katona, hogy átadja neki a SAS-behívót:

„Sürgős Azonnal Siess”.

A mérnöknek két nap múlva már alsódabasi állomáshelyén volt jelenése, ahol megkapta a parancsot: tartalékos hadnagyként két zsidó munkaszolgálatos századot kell más tisztekkel együtt a frontra vinnie. Ekkor még ők sem tudták, hogy a célállomás Alekszejevka, nem egészen 50 kilométerre a Don-kanyartól. Odaérve hamarosan megismerték a körülményeket.

„A kormányzó úr névnapján ugyan jólesett a fejenként kiosztott egy deci rum és húsz darab Honvéd cigaretta mint különleges meglepetés, de ez az élelemhiányt nem pótolta. A legtöbbször délben is, este is kiadagolt főtt krumpli rossz külleme és kellemetlen íze miatt már emberiétel-számba sem volt vehető… Átadtuk magunkat a koplalás művészetének” – jegyezte fel naplójába Horthy nevenapján.

A budapesti születésű mérnök már az I. világháborúban is fotózott, és nem volt a magyar katonák között egyedül azzal, hogy Leicáját a következő viláégésbe is magával vitte. Bár a Don-kanyarból való keserves visszaúton többször is kifosztották, és eközben sok képe is elveszett, 160 fotója így is hazakerült. Ezek a képek aztán a padláson várták évtizedeken át a sorsukat, ahogy a részletes frontnaplóját is magának tartotta meg.

Sokan voltak ehhez hasonló helyzetben. A Don-kanyar államszocializmusban sokáig elhallgatott-elhazudott katasztrófájáról a hetvenes évek után, majd főleg a rendszerváltást követően kezdett egyre több dokumentum nyilvánosságra kerülni, de még több család élt évtizedeken át a magára kényszerített feledésben.

Wágner Levente naplójának 45 évig lappangó szövege és 120 színes fotója most kerülhet nyilvánosságra: a volt tartalékos hadnagy unokája közösségi finanszírozással készül ezeket kiadni Néma hadsereg címen.

Rózsahegyi Barnabás szenvedélyes családtörténész, nagyapja háborús dokumentumainak feltárásán négy-öt éve dolgozik. Az üvegre sült, rossz állapotú diapozitívakat menet közben restaurálta, digitalizálta, a képek nagy részét sikeresen lokalizálta, és elvégezte a szükséges háttérkutatást is. A naplóban foglaltakat hadtörténeti dokumentumokkal egészítette ki, most pedig a brancsközösség oldalán gyűjti a támogatókat-előfizetőket. A célösszeg 90 százaléka már összejött.

„Már gyerekkoromban hallottam a naplóról, de édesanyám haláláig azt senki más nem látta. Nagypapa megírta ezt a naplót, aztán örökre elzárta, miután kiírta magából ezt a traumát” - mondta nekünk Rózsahegyi. Ő végtelenül segítőkész, szerény emberként emlékszik Wágner Leventére. „Úgy került a családjukba, hogy miután 1945 januárjában nagyanyám első férje fejlövést kapott, miközben egy sebesült katonának próbált segíteni, elvette a két kisgyerekkel özvegyen maradt sógornőjét. Tulajdonképpen megmentette a családunkat, ezért is éreztem kötelességemnek, hogy emléket állítsak neki.”

Az eredetileg gyorsírással lejegyzett háborús napló szinte haditudósításszerű részletességgel számol be a magyar 2. hadsereg mindennapjairól 10-20 kilométerre az arcvonaltól, majd pedig az orosz áttörés után a pusztulásáról. És a munkaszolgálatosokéról.

„A föld nagyon átfagyott, és így ruszin zsidóink föld helyett mintha sziklát vágnának, de a didergő test mozgást kíván, hogy kimelegedjék. Látni itt kocsisokat, alföldi magyarokat csonttá fagyott ruhában, reggeltől estig a bakon.”

A keleti fronton körülbelül 40 ezer magyar munkaszolgálatos szolgált a korabeli szóhasználat szerinti „zsidószázadokban”. Egy pár bakancson és sapkán kívül nem kaptak katonaruhát sem, saját, sárgacsillaggal ékesített ütött-kopott kabátjaikban építették a bunkereket, ásták a sírokat és lövészárkokat, készítették ellenséges tűzben, valódi kiképzés nélkül a tankcsapdákat és végezték az aknamentesítést - mindazt, amit a honvédségben aljamunkának néztek, vagy egyszerűen túl veszélyes volt.

Wágner Levente a 205-ös munkavezetői csoport tisztjeként állomásozott a munkaszolgálatosokból álló műszaki törzsével, de a Harmadik Birodalomban a zsidóknak szánt sorssal már a frontra menet, a megszállt Lengyelországban szembesülnie kellett.