Ilyen vicces a kortárs művészet, ha Horváth Tibor csinálja

Miért csinál humoros répafaragványokat és árulja őket gombokért a neten az, aki pár éve még nagymenő galériák kiállítóterében dugta ládába Orbán Viktort, és akkora aktivista volt, mint Menczer Tamás arca? És miért csak halál komolyan, sőt komoran lehetne fajsúlyos témákról gondolkodni Magyarországon?

Most nyílt meg Pécsett, a Művészetek és Irodalom Házában a jó tíz éve Berlinben élő Horváth Tibor képzőművész igen erős és pont annyira vicces kiállítása. Az utóbbi években a korábbi közéleti-politizáló munkáihoz képest egészen más tematikában és műfajokban utazik, mégis, vagy pont ezért baromi erős. Hogy mennyire és miért, azt a megjelenteknek élőben fejtettem ki, merthogy én nyitottam meg a kiállítást.

De nem maradtál le semmiről, mert ennek a cikknek a lényege ez a megnyitószöveg, egy rakás kiállított munkával illusztrálva. Ha felszínes alak vagy, aki csak mulatni akar az életben, abba ne hagyd ezen a ponton, hiszen én is ilyen vagyok, ezért mostantól egyetlen szakkifejezés sem fog elhangozni!

Kedves közönség, drága zöldségkedvelők, tisztelt gyümölcsfanok!

Pár napja éppen azon ámuldoztam a konyhapultnál állva, a szatyor kipakolása közben, hogy hogy kerülhet 900 forintba egy maréknyi babcsíra, amikor azon vettük észre magunkat a csajommal, hogy arról beszélgetünk, vajon milyen művészetnek számít Horváth Tibor zöldség-gyümölcssorozata. És egyáltalán mi és honnantól művészet.

Tudom, hogy ez hiteltelenebbül hangzik, mintha azt mondanám, hogy tegnap benyitottam a fürdőszobába, ahol a kád fürdősótól lézerkék vizében meztelenül lubickoló Lázár János egy őzet simogatott. De esküszöm, hogy ez az igazság. Nem példátlan ugyan, hogy beszélgessünk a csajommal, de ezúttal úgy belemelegedtünk, hogy a macskának sikerült elragadnia egy nagyobbik kiszerelésű kisteleki juhtúrót, pedig az majdnem akkora, mint egy jégcsapretek.

Horváth Tibor munkái azonban nem csak elméleti síkon vannak jelen a személyes életünkben. A gyerekeink az elmúlt két évben költöztek ki tanulni Hollandiába. A mamám nagyszerű, szerintem általa kitalált népi kifejezésével élve „az isten agarát is rájuk aggatjuk”. Vagyis azóta vettünk már nekik grillsütőt, elektromos olajradiátort, bringát, roskatag olasz robogót és négyrészes, 50 centisre összecsukható horgászbotot is. Utóbbit azért, mert Hollandiában élnek az ismert univerzum legnagyobb sügéréi. De a messze legfontosabb tárgyi hozzájárulásunk egy-egy Horváth-munka volt az itt bemutatott szériából.

Hála istennek itthon vettük át őket, ami azért nagy szerencse, mert utána még egy csomó ideig azon a konyhapulton dekkoltak, ahonnan a macska ellopta a juhtúrót. Így első kézből mondhatom, hogy ezekkel őrült jó együtt élni. Az ember tesz-vesz, ránéz egy ilyenre, és egyszerűen jobb kedve lesz. Ez persze igaz a macskára is, de a Horváth-munkák véletlenül sem dekáznak véres egérhullákkal a frissen vetett ágyban. A fiam ráadásul úgy döntött, hogy az ő Horváth Tiborja maradjon inkább itthon, a szobájában, hogy amikor hazajön, igazán otthonosan tudja érezni magát.

Néha betévedek a szobájába, és ránézek az íróasztalán álló fotóra, amin egy vízcseppekkel pettyezett vöröskáposztafej látható, és amire a kedvenc fényképem, Man Ray Üvegkönnyek című munkájának parafrázisként gondolok. És minden ilyen alkalommal 3D-s betűkkel szedve, Windows-képernyővédő stílusban jelenik meg egy felirat a fejemben

„Man Ray egy káposztába volt szerelmes.”

Mindez rettentően gyanús. Lehet-e sértőbbet mondani egy festményre vagy bármilyen képzőművészeti alkotásra, mint azt, hogy “otthon jól mutatna”? Jó, hogy nem a Zara Home vagy a Butlers random polcáról leemelt cuccokat állítják ki egy rendes művészetnek fenntartott, minőségi kiállítóhelyen.

Horváth Tibor azonban igazi művész, és azon belül igazi punk, vagyis nem köt kompromisszumot, fittyet hány a jó ízlésre, és imádja a borzalmas szóvicceket. De évek óta olyan munkákat csinál, amik arra lettek kitalálva, hogy minél több ember megvásárolja őket, és elhelyezze az életterének egy olyan pontján, ahol naponta sokszor söpör végig a tekintete.

Hogy is van ez akkor?

Személyesen akkor ismerkedtem meg Horváth Tiborral, amikor már réges-régen Berlinben élt és répákat faragott, és csak némi spéttel kötöttem össze, hogy ő az a csávó, aki azokat a fantasztikus, politikai-közéleti témájú konceptuális munkákat csinálta, amik közül legélesebben talán arra a The Prime Minister of Hungary címűre emlékeztem, ami egy koporsószerű, fekvő láda, a hosszanti oldalán végigfutó réssel, amibe benyúlva végigtapogathatjuk a benne fekvő, életnagyságú Orbán Viktort.

Fokozatosan esett le, hogy hány olyan kép költözött be az agyamba a kétezertízes években és kering ott azóta is, amik mögött igazából ő állt. A kartonból kivágott Orbán-maszkkal a kezében recskázó vagy nem recskázó fickó is ő.

Meg a márványból faragott MacBook Air a kokainozás céljára szolgáló réssel az almalogó helyén.

Meg az az energiaitalos dobozokból összeszerkesztett, láncra vert szadomazó óriásféreg!

Az aztán végképp személyesen érintett, mert amikor megismertem, akkor éppen napi másfél liter Adrenalin márkájú energiaitalt ittam munka közben egy olyan irodaházban, ami Schmidt Mária és gyermekei, valamint Spéder Zoltán tulajdonában állt, aki egyben az Index tulajdonosa is volt, ahol dolgoztam.

A magyar közélet olyan, mint a heroin, csak a kezdeti eufória nélkül, egyből a szenvedős résszel indítva. Én aztán tudom, mert független újságíróként sok-sok éven át pont olyan függő voltam tőle, mint Horváth Mester. Elsőre talán vonzó, de életveszélyes és legfőképpen egészségtelen szórakozás ez. Először csak minden hírt olvasol el, hallgatsz meg és nézel meg videón. Ahogy - képzeled magadban - igazából minden önmagára adó állampolgárnak kéne. De szép lassan belecsúszol a következő fázisba, amikor filmsorozatok helyett is kormányzati influenszereket nézel, és éjjel egykor, elalvás előtt még feltétlenül lecsekkolod, hogy az Öreg Rocker nevű megafonos tényleg azt a szöveget posztolta-e ki, hogy

Pankotai Lili előadást tartott valamelyik egyetemen!!! Vajon miről? Csak nem a szabályos tamponcseréről? Másról aligha!

Hát tényleg.

Aztán azt veszed észre, hogy mindenütt ott vannak, és elfoglalják már a hasonlataidat is. Hamar eljön a pillanat, amikor valami már nem akkora, mint egy ház, egy kék bálna egy bécsi kapu vagy egy kétajtós szekrény,

hanem mint Menczer Tamás arca.

Menekülni pedig egyáltalán nem könnyű, a heroinhasonlat itt aztán végképp megáll. Emiatt a megnyitó miatt körkérdést intéztem a 444.hu-s kollégáimhoz, hogy volt-e olyan pillanat az életükben, amikor úgy érezték, hogy kibírhatatlanul sok magyar közéletet fogyasztanak, és ha igen, mit próbáltak ekkor tenni, és milyen sikerrel.

Egy nem újságírói munkakörben dolgozó huszonéves kollégám válasza:

“2018-as választás után gondolkodtam el azon, hogy mennyi időt basztam el arra, hogy tájékozódjak, és mennyire nem volt semmi értelme. Inkább csináltam volna bármi mást. A változás az lett, hogy nem jelentkeztem masterre, hanem inkább elkezdtem dolgozni. És most megint Orbánnal baszom el az időmet és a kedvemet.”

Tényleg nem könnyű. Horváth azonban lépett. Először is kiköltözött Berlinbe, aztán átköltözött az internetre, és megcsinálta a földi civilizáció egyetlen Facebook-accountját, amit követni érdemes a Kezdő juh és kecsketartók csoportján kívül, ahol az utolsó bejegyzés, amit olvastam, így kezdődött:

“Sziasztok.
Ivarérett lett az első bakunk.
A lányok külön vannak, mert 1 és fél évesek csak.
A bak egy póni kancával van egy karámba, és borzasztó amit művel.
Kergetné, üvölt, prüszköl, ugraná.
Azt hittem csak akkor indul be, ha ivarzik a nőstény. Most már minden ősszel ezt fogja csinálni a bak?”

De Horváth Tibor még ennél is jobb internetező! A következő lépését, vagyis a farigcsálás elkezdését mondjuk a totál véletlennek köszönhetjük, amennyiben 2020-ban jött a Járvány, ő meg beszorult otthonra, és azzal kellett dolgoznia, amit a konyhában talált. Vagyis zöldségekkel és gyümölcsökkel. Amiket a Mester átalakít, aztán lefényképez, kiposztol a publikus műterem-galériájaként értelmezett Facebookra, majd 15 X 15 centis printek formájában árusít az interneten, de alkalmanként még vásárokban is.

Mi az igazából, amit itt látunk?

Első megközelítésben egy rakás sistergős vizuális ötlet, szellemes és gyakran pokoli vicces tárgyi poén. Ezt a művész sokféle formában és csatornán juttathatná el a közönségéhez. Ő ezek közül az internetet, a közönségével fenntartott közvetlen kapcsolatot és az elérhető művészet jegyében a galériai típusúhoz képest értelmezhetetlenül alacsony árakat választotta. Minden ilyen munkája 30 euróba kerül.

Arról lenne szó, hogy Horváth besokallt az elfogadott művészeti színtértől és infrastruktúrától, leszámolt a klasszikus értelemben vett képzőművészléttel és átment minőségi lakásdekorációt előállító vásározóba?

Vagy csak besokallt a közélettel való mániákus foglalkozástól és amíg kitalálja, hogy merre érdemes továbblépni, farigcsál?

Ez a Voltaire-féle “műveljük kertjeinket” XXI. századi verziója lenne, csak kertek helyett szupermarketekkel?

Hiába tűnik elsőre annyira másnak, erős a gyanúm, hogy ez ugyanaz a Horváth Tibor, aki mindig is a merev, intézményesült struktúrák kegyetlenül vicces kritikusa volt, közben pedig, hasonlóan az újságírókhoz, mániákus kérdező, rákérdező és visszakérdező. Ezek a munkák más irányból, mint a korábbiak, de ugyanazt kérdezik, ugyanolyan magas színvonalon és intenzitással és nem utolsósorban szórakoztatóan: mi a művészet? Milyen viszonyban van a hétköznapi életünkkel? Hogyan és miért úgy vesszük magunkhoz és miért nem másképp? Min tud változtatni, és min nem?

A Mester már akkor elérte a célját - fellengzősebben azt is mondhatnánk, hogy a műalkotása akkor született meg -, amikor a vásárlója egy pillanatra elgondolkodik azon, hogy mit is vásárolt.

Egy jó műalkotás végül is egy jó kérdés, nem egy jó válasz.

Horváth Tibor mint igazi punk az ellentmondások nagymestere. Hiszen mindazt, amiről eddig beszéltem, most éppen egy, az elfogadott struktúrák részét képező, magas minőségű kiállítóhelyen mutatja be. Teljes joggal. Már az gyanút ébreszthet, hogy a nagy megtagadó ilyen baromi jól kinéző, minden ízében átgondolt, a közönség szinte összes érzékére ható, összművészeti jellegű, csakis élőben hatni tudó kiállítást csinált.

Amin belül külön felhívnám a figyelmet a faragványoperára. Horváth megkérte egy berlini zenész barátját, hogy írjon egy olyan darabot, amit a faragványai inspiráltak. Ez hangzik el itt időnként úgy, hogy minden hangnak egy el nem enyésző anyagból készült gyümölcsmunka felel meg, amit annak elhangzásakor meg is világítanak, így rövid időre látható válik.

link Forrás

És még a zöldségek és gyümölcsök sem azok, aminek esetleg látszanak. Persze nem olyan direktek, mint meztelenül bámulni egy Orbán-maszkot. Sőt semennyire sem direktek. De az élet, a nagy bányász akkor is a felszínre hozza az új és új jelentésrétegeket, ha a művész azokra adott esetben egyáltalán nem is gondolt.

Hiszen lássuk be, mi boríthatott ki jobban egy úgynevezett “magyar embert” az elmúlt két évben, mint a zöldségfélék elképesztő áremelkedése. Egy édeskömény-faragvány Berlinben talán bázisdemokrata trash artként értelmezhető, 2024 Magyarországán azonban inkább olyan, mint egy jádeszobor

Horváth ezt Berlinből is olyan pontosan érzékelte, mint Matolcsy Ádám platinatokos, Patek Philippe márkájú szeizmográfja, amikor Nagy Márton leesett Semjén kitömött jávorszarvasáról?

A privát véleményem az, hogy eszébe sem jutott ilyesmi.

Ezzel együtt lassan ott tartunk, hogy Itthon csak olyan művészek engedhetnének meg maguknak egy retekfaragványt, mint Szőke Gábor Miklós vagy L Simon László vagy Ókovács Szilveszter vagy a Hazának Használj! - Az Adria-Palota története című kötet társszerzője, Tiborcz István.

Amit Berlinben egy koldus sapkájába is szégyenkezve dobnál, azt nálunk a Dérynében beapoelsriccezett káderfeleségek dobálják Rakonczay Imre zongorájára a melltartójukkal együtt.

Kimondhatjuk-e ezek után, hogy Horváth Tibor a rendes ember Szőke Gábor Miklósa? Végre egy kérdés, amire tudom a választ: nem, ha valaki, akkor ő továbbra is az én személyes Ai Weiwei-em.

És hogy Horváth maga mit gondol ezekről a munkáiról? Fogalmam sincs, eszemben se volt ilyeneket kérdezni tőle, ehhez bele kéne látnom a fejébe. De igazából tök szerencse, hogy nem látunk be mások fejébe, például mert egy csomó undorító, véres trutyit látnánk ott. A kölyök mudink egyszer elrabolta az egyik görög teknősünket, és rágott rajta egy lyukat, amin benéztem, azóta nem akarok belátni sehová.

Jó műélvezést, jó szórakozást mindenkinek, a kiállítás ezennel meg van nyitva!