Tényleg teljesen megváltozhat a focibiznisz egy friss bírósági ítélet miatt?

Olyan ítéletet hozott a múlt hét utolsó munkanapján az Európai Unió legfőbb jogi fóruma Lassana Diarra francia válogatott exfocista ügyében, ami után felhördült a futballvilág. Gyorsreagálású cikkek sora jelent meg arról, hogy az Európai Unió Törvényszékének ítélete az 1995-ös Bosman-döntéshez hasonló horderejű és teljesen átalakíthatja az átigazolások rendszerét. Ezek a cikkek azonban nagyrészt érthetetlenek voltak és pont a lényeg nem derült ki belőlük. Vagyis hogy

• pontosan mit is mondott ki a bíróság,
• az ítélet következtében mi változik az átigazolások frontján,
• és mindez a gyakorlatban kinek kedvez, és mit változtat meg a ma ismert fociban.

Elöljáróban annyit, hogy az ítélet tényleg fontosnak bizonyulhat, elsősorban a játékosok és ügynökeik pozícióit erősíti, és megkönnyíti az eligazolást még olyan esetekben is, amikor a játékos szerződést szegett. A döntés első látásra a szinte korlátlan anyagi lehetőségekkel bíró szuperklubokat erősíti tovább, komoly csapást jelenthet a nevelő-eladó típusú klubokra nézve, ám a lehetséges kimenetelek ennél sokkal izgalmasabbak.

Például azért, mert az ítélet következményei az óriásklubokat is keményen érinthetik. Sőt még az sem kizárt, hogy összeomlanak az árak az európai játékospiacon. De ugyanakkor az sem lehetetlen, hogy nem történik semmi látványos. Hogyan lehetséges ez? Ahhoz, hogy mindezt megértsük, legalább alapszinten érdemes megismerni magát a Diarra-ügyet.

Miről szól maga az alapügy?

Lassana Diarra, aki két évvel korábban még a Real Madrid bajnokságot megnyerő csapatának védekező középpályása volt, a mezén „Lass" felirattal, 2013-ben igazolt a Lokomotiv Moszkvába. Azután, hogy már az előző idényt is Oroszországban töltötte, az Anzsi Mahalcskala csapatánál, egy évvel elkerülve ott Dzsudzsák Balázst.

Diarra nagy formában kezdett Moszkvában, de az idényt második felében egyre többször maradt ki a kezdőből, 2014 nyarára pedig súlyos konfliktusba keveredett az edzőjével és a klubbal. A Lokomotiv ugyanis a rossz formájára hivatkozva csökkenteni akarta a szerződésben rögzített fizetését, ami annyira felháborította a játékost, hogy megtagadta az edzésre járást, mire a klub erre a szerződésszegésre hivatkozva felbontotta a szerződését, amiből még 3 év volt ekkor hátra. De nemcsak felbontotta: a vélt szerződésszegés miatt kártérítést követelve a FIFA megfelelő testületéhez fordult, amely a klubnak adott igazat: hosszú eltiltással sújtotta és 20 millió euró megfizetésére kötelezte Diarrát. Ő azonban az ilyen ügyekben végső fórumként szolgáló CAS-hoz, vagyis a Nemzetközi Sportdöntőbírósághoz fordult. Ám ez a választottbíróság is elmeszelte, fenntartva az eltiltását és 10,5 millió euró plusz kamatainak megfizetésére kötelezve a játékost.

Mindeközben Diarra szerződési ajánlatot kapott a belga elsőosztályú Charleroi csapatátától, akik azonban óvatosak voltak. Írásos garanciát kértek a FIFA-tól arra, hogy Diarra szabadon hozzájuk igazolhat és ők nem fognak anyagi felelősséget viselni a játékos előző klubja felé fennálló tartozása miatt. A FIFA azonban nem adott ilyen garanciát, saját átigazolási szabályzatára hivatkozva. Eszerint ugyanis minden, országváltással járó átigazolás alapfeltétele, hogy kiállítsanak egy úgynevezett nemzetközi átigazolási bizonylatot (ITC). Mivel azonban Diarra nem fizette ki a Lokomotivnak járó összeget, a FIFA nem adta ki neki az ITC-t, a belga szövetség pedig nem volt hajlandó regisztrálni az üzletet. A FIFA egyben megerősítette azt is, hogy a vásárló klub adott esetben anyagi felelőséggel tartozhat a leigazolt játékos korábbi klubja felé.

Diarra ezek után, 2015 decemberében Belgiumban beperelte a FIFA-t és a belga szövetséget arra hivatkozva, hogy korlátozták a szabad munkavállalásban és emiatt jelentős összeg megkeresésétől esett el.

Ez a per tehát nem közvetlenül a korábbi, Diarrát nagy összeg fizetésére kötelező döntés megváltoztatását célozta, hanem azt sérelmezte, hogy a játékost nem engedték Belgiumba igazolni.

Ez az a per, amiben múlt hét péntekén ítéletet hozott az Európai Unió Törvényszéke. Az ítélet több ponton is az uniós törvényekkel ellentétesnek találta a FIFA átigazolási szabályzatát. Az uniós joggal ellentétesnek mondva ki azt, hogy a játékost leigazoló klub anyagi felelősséggel tartozik az illető korábbi klubja felé. Fontos ugyanakkor, hogy az ügy ezzel a pénteki törvényszéki döntéssel még nem ért véget, abban nem született még jogerős ítélet. Hogy mi történt most , ami miatt mindenki ennyire megbolydult?

A per kilencedik éve csordogál az illetékes belga bíróságokon, most az történt, hogy a felek egyike az Európai Unió Törvényszékéhez fordult jogértelmező ítéletért. Az Európai Unió Bíróságát, illetve ikertestvérét, a Törvényszéket ugyanis pontosan erre találták ki: feladatuk az, hogy értelmezzék az uniós jogot azért, hogy azt minden tagországban ugyanúgy alkalmazzák. És bár a Bíróságon tagállami kormányok és uniós intézmények közötti jogvitákat döntenek el végső fórumként, a Törvényszékhez magánszemélyek is fordulhatnak. Ez történt most. Az EUT tehát nem jogerős ítéletet hozott, a Diarra vs FIFA és belga szövetség ügyben, hanem olyan kötelező érvényű jogértelmezést mondott ki, amit az illetékes belga bíróság vezérfonalként fog követni a végső, jogerős ítéletében. Ami még nem született meg, ezért is annyi a bizonytalanság az ügy körül.

Ami azonban nem bizonytalan, az az, hogy az Unió legfőbb jogértelmezési fóruma kimondta, hogy a FIFA átigazolási szabályzatának több pontja ellentétes az uniós jogszabályokkal. Ez azt jelenti, hogy függetlenül attól, mi lesz a belga bíróság végső ítélete Diarra perében, a nemzetközi fociszövetségnek legalább részben át kell írnia a szabályzatát.

Az érintettek ítélet utáni első reakciói nem is lehetettek volna ellentétesebbek. A FIFA azt emelte ki, hogy az ítélet a vaskos átigazolási szabályrendszerének mindössze két pontját érinti, annak lényegét nem, így nincs is semmi látnivaló. A Diarrát képviselő ügyvédek, Jean-Louis Dupont és Martin Hissel – ugyanazok, akik Bosmant képviselték 95-ben – viszont Diarra és minden profi focista totális győzelmeként és egyfajta rendszerváltás kezdeteként ünnepelték azt.

Pedig a FIFA-nak sokkal több oka van aggódni, mint azt mutatja. A bírósági ítélet kivonatos indoklása szerint ugyanis az volt a bíróság baja az eddig szabályozással, hogy az aránytalanul megnehezíti, hogy egy játékos jogos szerződésbontási ok nélkül távozzon a klubjától, illetve szükségtelenül korlátozza a versenyt azzal, hogy az érdeklődő kluboknak nem teszi lehetővé ilyen játékosok igazolását.

A tényleg alapvető változásokat hozó 1995-ös Bosman-ítélet egyrészt eltörölte a légiósok számára vonatkozó kvótákat uniós játékosok esetében. Másrészt arról szólt, hogy a klubok nem kérhetnek pénzt a lejárt szerződésű játékosaikért, és ilyen pénz követelésével nem akadályozhatják azok távozását. Az Unió Törvényszéke pénteken lényegében azt mondta ki, hogy egy játékos nemcsak a szerződése lejártával vagy a klubja szerződésszegése esetén távozhat, ezt akkor sem akadályozhatják meg aránytalanul drákói tiltások, ha nem volt jogi indoka erre.

Fontos, hogy az EUT nem azt mondta ki, hogy bárki játékos szabadon felrúghatja az érvényes szerződését. Hanem azt, hogy hiába jogos a FIFA, mint jogalkotó szándéka arra nézve, hogy a fociszerződések stabilak legyenek, ezt az egyébként elfogadható célt nem kényszerítheti ki aránytalanul kemény jogi eszközökkel.

És a mostani szabályozást aránytalanul, az uniós munkajogot sértő módon keménynek mondták ki. Illetve azt is kimondták, hogy a szabad versenyt aránytalan mértékben korlátozza az a pont, ami szerint a vásárló klubok anyagilag is felelhetnek a játékos korábbi, otthagyott klubja felé.