Gombaparadicsommá vált az újra megnyitott Margit-sziget

Borzalmas három hete lehetett minden elvonási tünetektől szenvedő budapesti kocogónak, bringóhintó-mániásnak és bokrok között bujkáló perverznek, de kedden délben végre véget ért a Margit-sziget lezárása, így a törzsvendégek újra birtokba vehették a kedvenc parkjukat. 12:10-kor már én is ott voltam, hogy első kézből számolhassak be arról, mi változott az ismert szigeten.

A Margit-szigetet, mint ismeretes, azért zárták le, mert egy, a Genovai-öböl felett kialakult mediterrán ciklon mellékhatásaként szeptember elején egyszerre 1200 ellenzéki politikus próbált gumicsizmás videót posztolni innen, ezért felrobbant és kigyulladt a Víztorony tetején található átjátszóállomás. A kormánypárti politikusok nagy szerencséjükre ekkor még aludtak, csak Németh Szilárd szenvedett enyhe égési sérüléseket, amikor túl nagy lendülettel dobta bele a forró zsírba a reggeli zabkásáját ízesítő ökörfejet.

A motort a Margit-hídi bejárónál állítottam le. Az első lépések pont olyanok voltak, mint régen, ám miután a Centenáriumi emlékmű magasságában balra fordultam, az ösvényre érve úgy éreztem, hogy ma valahogy ruganyosabb vagyok, mint hónapok óta bármikor. A Buda felőli parti sávba érve már szinte pattogtam. Mi lehet ez? Ekkor még ötletem sem volt.

A futópálya és a budai partra néző rézsű közötti pár méteres zöld sáv az árvíz hatására igazi folyóparti dzsumbujjá változott. Azt hittem, minden tele lesz uszadékkal, de csak pár fahalom emlékeztet arra, mi lehetett itt pár hete. A langyos késő őszi napsütésben egy fickó a világ leghosszabb nyelű szivacsával tisztogatta a Sportuszoda ablakait.

Az újranyitás híre még nem terjedhetett el, mert csak néha tűnt fel egy-egy kósza kocogó az iszapfoltokkal díszített biorekortánon.

Aztán megpillantottam egy csiperkét.

Jól meg is ünnepeltem, ritkaságnak járó tisztelettel le is fotóztam, hogy két lépéssel később belebotoljak a következőbe. Óvatosan körbenéztem. Minden irányban gombák vettek körül. De szinte kizárólag csiperkék.

Hát persze, az egész sziget átitatódott vízzel, mint valami gigaszivacs! Hát ezért voltam annyira ruganyos! Mármint nem én voltam az igazából, hanem a talaj.

Most feljebb emeltem a tekintetemet. A közeli nyárfa törzsén olyan slank gyík napozott, mint aki a Tisza pártban próbál karriert csinálni. Ábrándos tekintettel figyeltem a nagyvárosi hüllők Nagy Ervinjét. Moccanni sem mertem, úgy bámultam a gyíkot. A napsütés egészen elzsongított. A város olyan halkan duruzsolt a háttérben, mint Somlai Bálint hibrid Porschéja.

A gyík ekkor hangos, fuldokló hörgést eresztett ki magából.

Rémülten hátraszökkentem, extra nagy frekvenciájú halálsikolyt hallatva és kis híján leverve a lábáról a 150-200 kilós, hangosan ziháló kocogót, aki annyira megijedt attól, ahogy előpattantam a fa mögül, hogy kiguvadt szemekkel lefékezett, majd sarkon fordult és menetiránnyal szemben elmenekült.

Már nem jöttem hiába, de mentem tovább. A parti sáv tele volt gombával, de nem volt nálam papírzacskó, így jobb híján a sisakomat kezdtem teleszedni.

Micsoda tökéletes termőtalaj! - mondtam magamban, mire susogó zaj támadt és tőlem jobbra, a Palatinus kerítésénél egyszer csak megjelent példaképem, Nagy István agrárminiszter szelleme. Egyik kezében koktélospoharat, a másikban méteres pávatollakból kötött legyezőt tartott.

Puha, nedves és illatos! - mutattam a földre.

Mint a szürkemarha csókja - válaszolta Nagy István, majd megemelte a poharát. Ezen mindketten nevettünk, aztán viccből meglöktem Nagy István szellemét, de átszaladt rajta a kezem, amin még hangosabban nevettünk, aztán ő is meglökött, de én el is estem, de nem fájt, csak cuppogott.

Egymást kergetve, nagyokat szökellve szeltük át a szigetet, mint kér, ember méretű, szerelmes nyest, hogy megnézzük, ennyire szuper-e a talaj a parti sávtól távolabb is. Mit mondjak, mintha Hollandiában buliztunk volna, csak itt nem volt minden tele lengyel koldusokkal.

A sziget közepén valamivel kevesebb a csiperke, de ahogy megközelítettük a Pestre néző part sávját, újra gombában gázoltunk. A rengeteg csiperke mellé itt be tudtam szerezni egy csinos tinorut.

A kis állatkert a jelenlegi állapotában mindkettőnknek nagyon tetszett, olyan ugyanis, mint egy radikális állatvédő álma: nincs benne egyetlen állat sem.

Nagy István szelleme a bejárat előtt nem sokkal kissé mentegetőzve búcsúzott el tőlem azzal, hogy órák óta nem posztolt az Instára, úgyhogy megy beállni a növények közé egy jó fotóra. Ahogy elszaladt, láttam, hogy valami ráfirkant a "HAZÁÉRT" feliratot viselő márványköcsögöt formázó emlékműre. Odaléptem megnézni, hogy mit. "CHOOSE LIFE" - állt a márványon. "Ez annyira István!" - mondtam magamban, aztán a tanácsot megfogadva elindultam a Város felé.

A szakmaiságtól szinte szédülve ültem motorra, mert kitaláltam, hogy a pontos tájékoztatás és az olvasók látókörének tágítása végett kedvéért hivatalos gombavizsgálóval fogom megnézetni, hogy mit is szedtem.

De a Fény utcai piacnál kiderült, hogy míg nem figyeltem oda, a régi jó ingyenes gombavizsgálói rendszer is összeomlott és csak hétvégén van vizsgálat meg néhol hétfőn, kedden viszont csak a Fehérvári úti piacon, ahová már nem volt időm elugrani. Úgyhogy a Balfasz Szakács című gasztrosozatunk után nemsokára a Fostos Szakács című új széria első része lesz olvasható a 444-en.

Az isten irgalmazzon a bélbolyhainknak, aki pedig szereti a műfajt, az addig menjen csiperkézni a megújult Margit-szigetre, amíg túl hideg nem lesz! Több árvizet mindenkinek!