A nemzeti ünnepekről szóló tudósítás nem egy bonyolult dolog: odamész, magadba szívod az atmoszférát, megnézed, mennyi a sör meg a zászló, kicsit dumálgatsz a nézőkkel, meghallgatod a Beszédet, utána megint dumálgatsz a nézőkkel, megnézed, mennyire gyorsan oszlik a tömeg, magadba szívod az atmoszférát újra, aztán leülsz valahová, és azon frissiben megírod az élményt.

Rutinos újságíróknak ez jutalomjáték, kaptafameló, semmi extra.

Na, ma nem ez volt, sőt, elég sok rutinos újságíróval együtt állapítottuk meg többször is, hogy nahát, ilyet még nem láttunk. Pedig őszintén, 2024-ben, 14 évnyi NER-lét után kevés dologról tudnám elképzelni is, hogy meglepne.

Kezdjük az elején. Szokás szerint regisztráltunk az állami ünnepségre, kivételesen csak annyit írtak vissza, hogy a dobogón, ahová a fotósok állnak, már nem lesz nekünk hely, amúgy minden remek, tali negyed 10-kor a sajtósátornál.

Oda is értünk időben, szépen átvilágították a táskáinkat, kaptunk nyakba akasztható sajtókártyát, fél 10-re már bent is voltunk, szép tömött sorokban beterelgettek minket egy kordon mögé.

És ennyi.