Budapest egyik legmenőbb helye lehet az atlétikai vébé lakosságnak átadott stadionjából az új parkkal és a szenzációs futókörrel

Csodálatos hely a Kvassay-zsilip környéke, de eddig nem volt való mindenkinek, csak a melankolikus hangulatban porladó ipari épületek és a poros-olajos telephelyek rajongóinak. Én ilyen vagyok, de a többség sajnos nem. Most viszont egy olyan különleges lakossági bulihelyszín készült el ott, aminek az egyik fele hagyományos értelemben vett szabadtéri park növényekkel, sporteszközökkel, kertmozival, különleges kilátással, folyóparttal, majdnem-stranddal és növényekkel, a másik fele egy stadion belseje, de az egyik a magyar közpénzt megszégyenítő észrevétlenséggel folyik át a másikba.

A hely a jellegénél fogva igazi világritkaság: alig akad példa ugyanis arra, hogy egy világversenyre épült stadiont utólag ilyen formában hasznosítsanak, kvázi visszaadva azt a helyi lakosságnak. Attól, hogy valami egyedülálló, persze nem kell automatikusan jónak is lennie, gondoljunk csak Szijjártó Péter öltözködésére, ezért is mentem el megnézni, mit főzött ki egy kormányzat alá tartozó szervezet és egy helyi polgármester együtt.

A Józsefvárosban nőttem fel és egészen kiskoromtól kezdve imádtam a porló betont, a rozsdás vasat, a falból kinövő ecetfákat, a beroskadt tetőkről lelógó baljós kátránypapírcsíkokat, az olajszagot és a rég kitört gyárablakokat. Miután másodikban elkezdtem pecázni, először a mai Ludovika-kert tavára jártunk Attilával és Sancival, aztán egyre távolabbra merészkedtünk, az óbudai Hajógyári szigettől a Népszigeten és a rakparti kanálisok befolyóin át egészen idáig, a Kvassayig. Mindegyik helyet a búbánatos enyészet és a vidám dunai élet kontrasztja meg az óriási, halott épületek romantikus szomorúsága miatt szerettem, de egyik kedvencünk sem volt annyira kietlen, mint a Kvassay környéke, még a Népsziget sem az elhagyatott hajógyárral. A Soroksári úton érkezve az értelmezhető emberi civilizáció a vasúti híd előtti sarokházzal és az Adnan Polat és magyar cinkosai által akkor még le nem rombolt Közvágóhíddal szűnt meg, utána jött a ráckevei HÉV állomása és a Csepelre vezető út, ami pont olyan volt, amilyennek Romániát képzeltem akkoriban. Ettől még imádtam errefelé kavarogni, mert mind a Kvassay-zsilip, mind az innen Csepel felé eső Francia-öböl príma horgászhelynek számítottak.

Pont illet ezekhez az emlékekhez, hogy most kétfokos hidegben, üvöltő szélben kellett kimotoroznom a tetthelyre, hogy megnézzem, milyen lett az a lakossági park, amit az atlétikai vébé stadionjának épületében és a pálya telkén alakítottak ki.

Ez az a park, amit Baranyi Krisztina taposott ki a kormányból az atlétikai vébé támogatása fejében, a ferencvárosi ellenzéki polgármester, a Főváros és a kormány emlékezetes alkuja során. Ez volt az az alku, amire a közélet iránt érdeklődők többsége csak legyintett, takibácsis mozdulattal, hogy na persze, majd pont ezt az ígéretét tartja be a Fidesz.

„Valami azért csak lesz a kerítés mögött” - biztattam magam, ahogy leparkoltam az Orlen-kútnál, hogy Baranyi Krisztina, a fenntartó Nemzeti Sportügynökség emberei és Ferencz Marcel építész megmutassák, mi az, amit decemberben most már állítólag tényleg megnyitnak, az eredetileg ígérthez képest jó pár hónap csúszással.