A legnagyobb alakítás: a zsidó színész, aki alpesi paraszttá változtatta magát, hogy így térhessen vissza a színpadra

1946-ban Manilában turnézott a külföldön szolgáló amerikai katonák szórakoztatására létrehozott szervezet, az USO, amikor a társulat egyik tagja, Lionel Royce infarktust kapott, és kevéssel később a kórházban meghalt. Royce nem volt ugyan szupersztár, de a korabeli amerikai filmgyártás ismert arca volt, 1938 és 1946 között közel 40 filmben játszott.

Azt azonban akkor kevesen tudták róla, hogy az igazán nagy alakítását nem a színpadon vagy a vásznon, hanem az életben hozta össze. Az Egyesült Államokban Lionel Royce néven ismertté vált színésznek ez már nem az első felvett neve volt. A harmincas évek közepéig Ausztriában és Németországban Leo Reuss néven volt ismert színházi színész, míg eredetileg Leon Moriz Reiss néven született, 1891-ben, egy galíciai zsidó családban. Ugyan az élete különböző szakaszaiban más-más nevet használt, mi a könnyebb követhetőség kedvéért végig Reussként fogjuk emlegetni.

Reuss kalandos története eddig sem volt ismeretlen, de nemrég a számos amerikai kulturális intézményt összefogó Smithsonian Institution oldalán jelent meg Tomas Weber portrécikke, ami az eddigieknél is részletesebben mutatta be életét.

Innen is tudni, hogy bár Reuss a korabeli német színházi élet ismert alakja volt, szülei egyáltalán nem ezt a pályát szánták neki. Még gyerek volt, amikor családja a galíciai kisvárosból a Monarchia virágzó fővárosába, Bécsbe költözött, ahol a fiatal Reuss előbb egy szocialista ifjúsági szervezetben kötött ki, amiért kirúgták az iskolájából, majd amikor az apja orvosnak szánta, és ki is fizette számára az ehhez szükséges tandíjat, a pénzből inkább beiratkozott a művészeti akadémiára. A feljegyzések szerint a fiatal Reuss számára az volt a döntő pillanat, amikor színpadon láthatta a korszak ünnepelt színészsztárját, Josef Kainzot, ekkor döntötte el, hogy színész akar lenni. Amikor apja tudomást szerzett erről, elzavarta otthonról, és Reuss egy kunyhóban kellett meghúzza magát, és egy darabig lopott zöldségeken élt.

Mire végzett, kitört az első világháború. Azzal kapcsolatban eltérnek a feljegyzések, hogy Reuss önként vagy sorozás útján került be a monarchia seregébe, de az biztos, hogy hősiesen helyt állt. Többször meg is sérült, a háború végén hadnagyként szerelt le, bátorságáért pedig kitüntetést is kapott. A háború utáni, elszegényedett Bécsben színészként helyezkedett el (fiatal felesége és egy lánya is volt már ekkor), és az ismert rendező, Emil Geyer társulatánál kapott szerepet. Ekkor vette fel a Leo Reuss nevet is. Ám hamarosan összejött Geyer feleségével, a német színésznő Ellen Neustädterrel. Családját hátrahagyva követte Németországba, előbb Münchenbe, majd a 20-as évek közepén Berlinbe.

Reuss itt vált igazán ismert színésszé, szerepelt Bertolt Brecht és Erwin Piscator által rendezett darabokban is, és dicsérte színészi tudását Joseph Roth is. Ekkor ismerkedett meg Agnes Straubbal, aki felesége és állandó színészpartnere is lett, idővel saját társulatot is alapítottak. Reuss egyike volt azoknak a színészeknek, aki a korabeli beszámolók szerint teljesen azonosult a szerepével, olyan átéléssel volt jelen a színpadon, ami kiemelte kollégái közül. Épp ez az azonosulás lett a kulcsmotívum a számára, amikor Reuss élete egyre jobban kezdett ellehetetlenülni.

Már a nácik németországi hatalomra kerülése előtt elkezdődött a zsidó színészek zaklatása, rendszeres volt, hogy a közönség soraiban náci provokátorok ültek, akik a zsidó színész színpadra lépésekor hőzöngeni, fenyegetőzni, fújolni kezdtek. Weber ír arról is, hogy a nácik hatalomátvétele után az SA „nem megfelelő” színházakat listázó összeállítására is rákerült az intézmény, ahol Reuss játszott, Reusst magát pedig külön név szerint is említették. Ismerni legalább egy esetet, amikor a társulatot vendégül látni tervező lengyel városi színház igazgatója azért kereste meg a társulat vezetését, hogy megkérdezze, Leo Reuss árja-e, mert ha nem, akkor inkább küldjenek helyette valaki mást.

Majd jött 1935 szeptembere, és a nürnbergi törvények elfogadása, melyek értelmében Reuss második házassága a német Straubbal törvénytelenné vált, és színházi szerepek is egyre inkább ellehetetlenültek Reuss számára, aki úgy döntött, visszaköltözik Bécsbe. Az osztrák városban ekkor még virágzott a kulturális élet, de Reuss problémái nem szűntek meg: mivel Galícia az első világháború után Lengyelországhoz került, nem kaphatott osztrák állampolgárságot, emiatt pedig a korszak nacionalista törvényei értelmében nem vállalhatott állást bécsi színházaknál.

Az egyre súlyosbodó anyagi problémákkal küzdő, lelkileg is egyre meggyötörtebb Reuss 1936 tavaszán úgy döntött, otthagyja Bécset, és a hegyekbe költözik. Straub még évekkel korábban vásárolt egy kis alpesi faházat, ahova eddig csak pihenni vonultak vissza, de most új jelentőségre tett szert: Reuss itt kezdett el dolgozni élete főművén, Kaspar Brandhofer szerepén.

Reuss ugyanis azt találta ki, hogy tiroli gazdálkodóként fog visszatérni a színház világába. A nyári hónapok alatt szakállat növesztett, és sokat gyakorolta a helyi nyelvjárást, miközben tetőtől talpig vegyszerekkel kiszőkítette a testszőrzetét. A visszaemlékezések szerint esténként egy helyi paraszttal, Kaspar Altenbergerrel kártyázott, és a férfival beszélgetve találta ki a tervét. Altenberg felajánlotta segítségét, és odaadta saját dokumentumait, bár Reuss úgy döntött, hogy ezt csak a hivatalos ügyintézés során használja majd, és a színpadon egy új névvel, Kaspar Brandhoferként fog feltűnni.

A nyár végén Reuss elhagyta a völgyet, és a salzburgi színházi fesztiválra tartott, ahol a korszak legjelentősebb német nyelvű rendezője, Max Reinhardt szervezett nyári színházi ünnepet. Reinhardt maga is zsidó volt, és 1938-ban el is menekült Hollywoodba, de ekkor még a régió fontos színházi alakja volt. Reuss szerencséjére sosem dolgozott korábban együtt a rendezővel, ezért is tűnhetett jó ötletnek, hogy rajta keresztül tér vissza a színházi életbe. De a terve ekkor nem jött össze, a hatalmas tömegben nem találta meg a rendezőt, így nem tudott bemutatkozni neki. Ezért új stratégiát eszelt ki: Reinhardt feleségének írt bemutatkozó levelet, hangsúlyozva, hogy jó módban élő paraszt ugyan, de mégsem elégedett, mert gyerekkora óta tudja, hogy színész akar lenni. Tíz percet kért a művészházaspár idejéből, hogy meghallgassák, mire képes. Ezúttal sikerrel járt, hamarosan a házaspár palotájában találta magát, ahol végül öt órán át dolgozhatott együtt a híres rendezővel. A parasztidentitás mögé bújt Reuss a Tell Vilmos, a Machbeth és a Faust monológjait is előadta aznap, és a visszaemlékezések szerint nagy hatást tett Reinhardtra, aki nagyon lelkes ajánlólevelet állított ki a számára.

Weber cikke szerint Reuss ekkor úgy döntött, hogy még nagyobbat kockáztat, és a kölcsönkapott személyazonosságát kihasználva átment a náci Németországba: a Harmadik Birodalom fővárosába, Berlinbe utazott, hogy a Német Színház Hamletjének meghallgatásán próbálja ki magát. De nem járt sikerrel, a rendező, Heinz Hilpert ugyanis felismerte, Reuss pedig rémülten menekült el Berlinből, vissza az ekkor még önálló Ausztriába. 1936 őszén Bécsben vett ki egy hotelszobát, és alpesi paraszt identitása miatt a visszaemlékezések szerint rendre nagy figyelem kísérte a kozmopolita városban.

Bécsben aztán a Theater in der Josefstadt-ban ment el meghallgatásra ahhoz az Ernst Lotharhoz, aki pár évvel korábban Reusst még visszautasította az egyik darabjához, de most nem ismerte fel, és látott is fantáziát az ismeretlen hegyi gazda szerepeltetésében. Reuss azzal magyarázta színházi tudását, hogy miközben a teheneket legeltette, mindig volt nála egy-egy dráma, és a szabadidejét ezek megtanulására szánta. Lothar állítólag meg is jegyezte, hogy Brandhofer túlzott gesztikulálásában és túlzásba vitt arcjátékéban egy tipikus amatőr vonásait lehet látni, ennek ellenére nagyon tehetségesnek találta a férfit.

A meghallgatáson ott ült Emil Geyer is, akinek a feleségével Reuss lelépett több mint egy évtizeddel ezelőtt. A nő később, miután Reuss elhagyta, öngyilkos lett. És bár Geyer felismerte egykori kollégáját, nem leplezte le: barátjának írt levele szerint rögtön tudta, hogy Reuss állt előtte, de „közben mégsem ő”. Hanem egy olyan ember, aki megpróbál kitörni a diszkrimináció alól, és ha rájönnének és megbüntetnék, az nem az a bosszú lenne vele szemben, amire Geyer vágyott annak idején. Reuss ugyanis többé nem az az ember, aki egyszer rosszat tett vele szemben, hanem annak az embernek a szimbóluma, akivel éppen rosszat tesznek. A szintén zsidó Geyert 1942-ben tartóztatta le a Gestapo, és a mauthauseni koncentrációs táborba deportálták, ahol szökési kísérlete közben ölték meg.

Reuss végül szerepet kapott a társulatnál, és vitte tovább az alakítását: náci újsággal a hóna alatt járt a próbákra, miközben kollégáival étkezve ügyetlenkedett az evőeszközök használatával. A próbák szüneteiben Reuss a technikai személyzettel barátkozott, és egy fültanú szerint volt, hogy előttük meg is nyílt: egyszer sírva beszélt arról, hogy rettenetes honvággyal küzdött, nagyon hiányzott neki a színház.

A darab, amiben szerepet kapott, az osztrák zsidó író, Arthur Schnitzler novelláját dolgozta fel, és a decemberi bemutató után Brandhofer előadása hatalmas érdeklődés váltott ki, a színikritikusok nem győzték dicsérni, az újságok kritikarovatai sorra kiemelték a hegyekből érkezett ember tehetségét, és a náci sajtó is felkapta, mint az árja őstehetség példáját. De ahogy azt sejthető volt, ezt az álcát nem lehetett sokáig fenntartani: nem sokkal később az egyik előadáson a nézőtéren ott volt a novella szerzőjének fia, Heinrich Schnitzler, aki maga is színész volt, és korábban közös öltözője volt Reussal. Miután rájött, kit lát a színpadon, rohant Reinhardt feleségéhez, aki a darab producere volt.

A darab után Schnitzler Reusst is szembesítette a felismerésével, aki nem tagadta a dolgot. A rendező Lothar életrajzában később arról írt, hogy ő szerette volna titokban tartani, de a színészek egy csoportja mindenképp nyilvánosságra akarta hozni a leleplezést. A társulat így végül kiadott egy közleményt, melyben elismerték, hogy Kaspar Brandhofer valójában Leo Rauss. A színháznál úgy döntöttek, hogy maradhat a társulat tagja, csak ezentúl Kaspar Brandhofer-Reuss néven fog szerepelni a színlapon.

A leleplezést botrány követte, de sokan fogták Reuss pártját, aki egy interjúban arról beszélt, hogy ha valaki teljes erőbedobással arra összpontosít, hogy mássá váljon, akkor a világ elkezdi őt másnak látni. Kevéssé volt megengedő a szélsőjobbos sajtó, amelyik pár napja még éltette Brandhofer alakítását, most már azonban zsidó ármánykodást látott a dologban, és kormányzati intézkedéseket követelt.

Vádat is emeltek ellene: 1937 januárjában bíróság elé kellett állnia, mert visszaélt más személyazonosságával. Tárgyalásán még mindig szőke szakálla volt, és a tárgyalóteremben a korszak számos színésze, rendezője jelen volt. Reuss ügyvédje a tárgyalás elején benyújtotta a bíróság elé a férfi 11 oldalas levelét, amit a darab bemutatója előtti este írt, és melyben azt üzente meg, hogy ha bármilyen okból meghalna vagy lelepleznék, azt kívánja, hozzák nyilvánosságra, hogy ez az egykor szép, de undokká vált világ megtudhassa, milyen ocsmányul viselkedett, és hogy őt, a színész Leo Reusst azért üldözték el Németországból, mert nem megfelelő felmenői vannak, de közben ő teljes szívével egy színész maradt, és élete elveszíti az értelmét, ha nem engedik, hogy színész lehessen.

A bírót viszont nem hatotta meg ez az érvelés, és Weber cikke szerint 48 órányi börtönbüntetésre ítélték, két évre felfüggesztve. Az ítélet után Reuss még pár hónapig kisebb zsidó színházaknál kapott szerepeket, ezúttal már saját nevén, de aztán hamarosan egy olyan ajánlatot kapott, ami feltehetően az életét is megmentette: a kelet-európai születésű, zsidó Louis Mayer ekkor már az Egyesült Államokban élt, ahol egyik alapítója volt a Metro-Goldwyn-Mayer stúdiónak, ami az amerikai filmgyártás egyik legfontosabb intézménye lesz.

Mayer is értesült Reuss többszörös alakításáról, és fantáziát látott a férfiban, aki 1937 nyarán írt alá az amerikai stúdióhoz, majd két, immár nagykorú gyermekével Los Angelesbe költözött. Ekkor ismét új nevet választott, innentől Lionel Royce néven szerepelt a stáblistákon.

A sors iróniája, hogy az angolt német akcentussal beszélő Royce már első amerikai filmes szerepében is náci tisztet játszott, és innentől rendszeresen kérték fel őt, ha egy filmben németet vagy nácit kellett alakítani. Reuss végül közel 40 amerikai filmmel a háta mögött érkezett 1946-ban a manilai katonai bázisra, ahol szívroham vitte el. Mint Weber írja, számos gyászjelentés született a korabeli amerikai sajtóban az ismert színész halálát követően, és volt lap, amely úgy számolt be a haláláról, hogy a „Nácit alakító halt meg Manilában”, miközben a cikkben egyetlen szót nem vesztegetettek arra, hogy Reuss zsidó volt.