Életének 104. évében meghalt Keleti Ágnes, ötszörös olimpiai bajnok tornász, aki a világ legidősebb élő olimpiai bajnoka volt.

Ha nem tör ki a második világháború, akkor már az 1940-es, meg nem rendezett olimpián is aranyesélyes lett volna. Karrierjét a háború a zsidó származása miatt is kettétörte, 1945-ben folytatta a tornászást. Az 1948-as londoni olimpián a versenyszáma előtt két nappal súlyosan megsérült, innen sikerült felállnia. Az öt olimpiai aranyérméből egyet 1952-ben, négyet pedig 1956-ban, 35 évesen nyert. A melbourne-i olimpia után disszidált, Izraelben telepedett le, ahol elismert tornászedző, főiskolai tanár volt. A rendszerváltás után egyre több időt töltött Magyarországon, majd haza is költözött, szinte haláláig fantasztikus szellemi és fizikai állapotban volt.

Azt mondta magáról, hogy három élete volt, az első a viszonylagos jólétben, családi biztonságban töltött második világháború előtti évek, a második a vészkorszak utáni, család nélküli kommunista időszak, amikor a tornán kívül semmije sem volt, a harmadik pedig 1956-tól a haláláig terjedt.

Az első élet

1921-ben született a család második gyermekeként. Szegedről származó édesapja, Klein Ferenc egy sonka- és konzervgyár társtulajdonosa, exportőr volt, jólétben éltek a két világháború között. Az apa volt az, aki megszerettette lányával a sportolást, hegyet másztak, úsztak, eveztek, síeltek. Tornásztehetségére korán felfigyeltek, bár ő szívesebben táncolt volna. Egy 1940-es magyar-olasz tornászversenyre is beválogatták az akkor 19 éves lányt, de végül zsidó származása miatt kihagyták a csapatból. Egyetemre a zsidótörvények miatt nem mehetett, szűcsinasnak állt.

Hamis papírokkal cselédlányként vészelte át a háborút Szalkszentmártonban és Pesterzsébeten, édesanyja, testvére és az ő gyermeke egy Pozsonyi úti védett házban leltek menedékre. Édesapját Auschwitzban gyilkolták meg. Üllői úti lakásukat lebombázták, a család teljes egzisztenciája megsemmisült.

A második élet

Az 1948-as olimpián a verseny előtti napon megsérült, a lengőgyűrűről leugorva elszakadt az ínszalagja, így a lelátóról nézte iszonyúan mérgesen a társait. Úgy érezte, hogy ez méltó folytatása addigi balszerencsés életének.

Az 1952-es helsinki olimpia alatt szerelmi bánat gyötörte, nem lelte örömét a sportolásban, szívesebben doktorált volna le. A versenye előtt egy hosszú erdei sétára indult az otaniemi olimpiai faluból, megnyugodott, meg is nyerte a versenyt. A Népsport így írta le első aranyérmét:

„Kissé sápadt, amikor befut a középre. Csodálatosan tornázik. Nehezebbnél nehezebb elemek váltakoznak gyakorlatában. Az erő részek nagyszerűen olvadnak be a nőies ritmikus mozdulatokba. Hibátlan futólagos kézenállása, spárgája után nagyszerűen sikerül a mérlegbeállása is. Amikor befejezi gyakorlatát, az egész magyar csoport szinte egy emberként kiált fel.

– Megvan a második...

Mármint az aranyérem.

Felmutatják a táblákat. Két 10-est látunk, a többire nem tudunk figyelni, mert csaknem az egész közönség betódul a terembe, hogy gratuláljon a csodálatos gyakorlatokhoz. Csak azt látjuk már, hogy összpontszáma 9.85. Tehát ez is sikerült.”

Ekkor már harminc éves elmúlt, az akkori viszonyok között is kifejezetten idős tornásznak számított, mégsem hagyta abba. Az motiválta, hogy az 1956-os melbourne-i olimpián találkozhasson Ausztráliában élő, 1946-ban kivándorolt testvérével, ahová saját pénzéből nem tudott volna eljutni.

Melbourne-ben négy aranyérmet nyert, megvédte olimpiai bajnoki címét talajon, de nyert gerendán, felemás korláton és a kéziszercsapat tagjaként is. Úgy gondolta, egy normális olimpián esélye sem lett volna ilyen sikerekre, csakhogy 1956-ban az oroszok kénytelenek voltak a forrongó világpolitikára figyelni, a pontozóbírókat nem volt erejük, úgymond, megszervezni.

A harmadik élet

Az olimpia után egy rövid ideig Ausztráliában maradt, Sydney-ben dolgozott egy rádiókat összeszerelő üzemben betanított munkásként, de az országot nem neki találták ki, pedig a forradalom után az édesanyja is kiköltözött Budapestről. (A magyar állam Keleti Wallenberg utcai öröklakásáért cserébe engedte ki az országból.) Németországba akarta követni egy ismerősét, hogy összejöjjön a repülőjegyre való, éjszakai lokálban mutatott be gerenda- és szalaggyakorlatokat.

Németországi kitérővel Izraelben telepedett le, ahol megalapozta a versenyszerű tornasportot - gerendát ő vitt magával -, huszonkét évig volt az ország női tornászválogatottjának vezetőedzője. Két fia már negyven éves korán túl, az Izraelben kötött második házasságából született. Legközelebb 1983-ban tért haza Magyarországra a budapesti tornász-világbajnokságra. Sokáig kétlaki életet élt, 1989-ben visszakapta a magyar állampolgárságot, a 2010-es években végleg hazaköltözött.

A tornasport jövőjéről megvolt a maga véleménye. Nem tetszett neki, hogy sokszor tizenéves, a növekedésükben szándékosan visszafogott kislányok szerzik az olimpiai érmeket, a női tornáról úgy gondolta, hogy jelenlegi formájában egy halálra ítélt sportág.

2019 óta ő volt a legidősebb élő olimpiai bajnok, 2016 óta pedig a legidősebb élő magyar olimpiai bajnok. Nagyon büszke volt arra, hogy Magyarországnak öt olimpiai aranyérmet szerzett. Nála is többet csak a vívó Kovács Pál, a kajakos Kozák Danuta (6-6) és a szintén vívó Gerevich Aladár (7) nyert. És volt még egy lista, ahol előkelő helyen állt: „Én vagyok Mark Spitz után a második legeredményesebb zsidó sportoló a világon!” - szerette mondani magáról.

Források:

• Jocha Károly: Ötkarikás beszélgetések aranyérmeseinkkel. Budapest, 2017.
• Pokolból a mennyországba. Nemzeti Sport, 2002. március 21.
• Hajlékony vagyok. 168 óra, 2015. január 15.
• Közel, Keleten, s néha itthon. Nemzeti Sport, 2005. október 21.
• „Nem kezdhetem újra az életem, ezért meditálni sem érdemes rajta”. Képes Sport, 1983. december 20.