• Magyarországon az elmúlt évtizedekben nem szabadabbak lettek az emberek, hanem fokozott rabságba estek – mondta a 444-nek Spiró György.
• Az író úgy látja, az emberek nem nyelnek le mindent, ha huzamosan és mélyen sértegetik őket, fellázadnak.
• Magyarországért az államiság fennmaradása szempontjából szokott aggódni.
• Az 1820-as évektől kezdve újra és újra meg kellett küzdeni a viszonylagos sajtószabadságért, egyetért azzal, hogy most is meg kellene.
• Szerinte az a baj, hogy „Magyarország kicsi, és minden nehéz helyzetben az elnyomóink szoktak megsegíteni minket”.
• Azt szokta mondani, hogy Magyarországon nem oligarchák, hanem aligarchák vannak: kinevezték őket, és egyelőre leválthatók.
• Utolsó regénye, a Padmaly után úgy érzi, „nyugalomba van vonulva”, ilyen érzése korábban nem volt.

444: Amikor egyeztettük az interjút, még a parlament előtt volt a független sajtót ellehetetlenítő törvényjavaslat. Azóta levették a napirendről, de mekkora szintlépésnek tartja a rendszer szempontjából, hogy ilyen egyáltalán az eszükbe jutott?

Spiró György: Ilyesmi szokott az eszükbe jutni, úgyhogy nem csodálkozom rajta. Ezekben a rendszerekben az ilyesmi mindig napirenden van, így nem tudom, mit nevezzek szintlépésnek. Táncsics Mihály – akiről a legújabb regényem szól – az 1840-es években egy külön röpiratban mindent leírt a sajtószabadság feltétlen szükségességéről, ez azóta is érvényes és aktuális.

Nem tartja elkeserítőnek, hogy ezek a problémák ismétlődnek? Vagy ez is természetes?

Ha az ember nagyon nagy léptékekben szemléli a dolgokat, azt látja, hogy a francia forradalom óta ugyanabban a korszakban élünk, csak vannak jobb és rosszabb évtizedek. 5-10 éves távlatban vannak persze nagy romlások, és előfordulnak javulások is, bár ritkábban. Nekem olyan szerencsém volt, hogy békében születhettem, és végig béke volt. Kivételes korszak, a szüleink, a nagyszüleink életében nem volt ilyen elképesztő nyugalom, amikor lehetett dolgozni és gondolkozni, és a gyermekeink, unokáink életében sem lesz ilyen. Időnként még cenzúra sem volt. Cenzúra azért szokott lenni, mert a hatalomnak az az érdeke, hogy a kritikát elnyomja. Az 1820-as évektől kezdve újra és újra meg kellett küzdeni a viszonylagos sajtószabadságért, és most is meg kellene, ezzel egyetértek.

Az Orbán-rendszert hogyan definiálná?

Nem szoktam definíciókat keresni, de ez kétségtelenül feudális típusú kelet-európai rendszer, és sokkal inkább keleties, mint amennyire szeretném. Úgy látom, hogy a rendszerváltás óta egyre fokozódó mértékben csúsztunk bele a szovjet rendszerbe. Paradox, hogy amint megszűnt a Szovjetunió, Magyarországon némi fáziskéséssel szovjet mentalitás alakult ki, ez általános közönyt, reménytelenséget, beszűkült tudatot és bénultságot jelent.

A mai orosz viszonyokat nem ismerem, de annak idején aránylag sokszor jártam a Szovjetunióban, és ugyanazt tapasztaltam a 2010-es években a vidéki Magyarországon, amit odakint a 70-es, 80-as években. Nem a hatalmi felépítményekről beszélek, arról elég sok mindent elmondtak már, és nincs is közvetlen tapasztalatom a mai uralkodó rétegek gondolkodásáról és cselekedeteiről, csak azt látom, ami a sajtóban megjelenik. De a népi mentalitás hasonlóságát kénytelen vagyok érzékelni. A gyűlölködés általános. Eleve a rosszat feltételezik a másik emberről, és a sajtó korábban leszerepelt előítéleteket harsog.

Ön szerint mi ennek az oka?

Nem állíthatom, hogy a jó kormányzással ez járna együtt. A Kádár-rendszer is hazugságokra épült, de a közepén és a végén Magyarország sokkal magasabb civilizációs szintre került, mint ma. Ez nem a kultúrát jelenti – nem is tudom, mit nevezzek pontosan kultúrának –, de a civilizációba sok minden beletartozik. Például az, ahogy az emberek egymással viselkednek, a lépten-nyomon tapasztalható rettenetes ingerültség, az irigység és a közöny. Ehhez a mentalitáshoz közeledett erősen Magyarország az utóbbi években, talán évtizedekben.

Ezt néha balkáni mentalitásnak szoktuk nevezni, de ez nem pontos, mert a Balkánon élőkben van életöröm, vidámság és olyasmi, amit „magyaros vendégszeretetnek” szoktak nevezni, csak nálunk már nyoma sincs. Más kérdés, hogy időnként hogyan nyírják és öldöklik egymást. Magyarországon a súlyosabb és depressziósabb közöny működik, és elhatalmasodott a nemtörődömség. Erre mondják, hogy ebek harmincadján.

Magától hatalmasodott el, vagy a kormány a rossz kormányzáson kívül is tett érte?

Az a kérdés, hogy az állampolgárokat egy kormányzat becsüli-e valamire, vagy nem, és az egyes ember élete számít-e az országban. Ez nem egyszerűen egyes vezetők hozzáállásától vagy akaratától függ, hanem a kollektív tudat alakul rosszul vagy rosszabbul. Kormányok és kormányzottak együtt hozzák létre.

A jugoszláv polgárháború előtt nagyon baljós jeleket lehetett érzékelni. Érzelmileg érdekelve voltam abban a világban, és amikor Kaposváron dolgoztam, a zágrábi tévéadásokat néztem. Egyszer lefelé menet az autórádióban véletlenül elcsíptem Milosevic híres koszovói beszédét, leértem, és mondtam a barátaimnak, hogy Jugoszláviának vége, náci beszédet tartott a vezetőjük. Pesszimistának tartottak, és azt mondták, amit mindig, hogy rémeket látok. Nem sokkal később jött az emberirtás.

2022 nyaráig lehetett nézni a magyar tévében a Nyugatra szánt orosz központi adást, néztem szorgalmasan. Mondogattam néha, hogy abból az uszításból is iszonyatos háború lesz, néztek rám hitetlenül. Pedig pontosan lehet tudni, hogy amikor elszabadítják az indulatokat, és felszólítják a népet, hogy minden civilizációs gátlást vetkőzzön le magáról, az rossz következményekkel jár. A közép-kelet-európai tapasztalat azt mondatja velem, hogy nem áll jól a térség. Nem mintha a többi térség jól állna, de azokat nem követem ilyen közvetlenül.

Mi következhet itthon a közönyből, a szovjetizálódásból, a hiszterizálódásból, ami most van?