Látványos vita bontakozott ki Magyar Péter és a szlovák elnök között: Peter Pellegrini (és sok más politikus is) sérelmezi a Felvidék szó használatát. Ezt a magyar kifejezést a szlovákok többsége ismeri, és sokuk valamifajta magyar arroganciaként értelmezi a használatát. Mi a szlovákok baja a Felvidék szóval? Mit használnak ők, amikor történelmi témákról beszélnek? És mi a történészek (egy részének) javaslata?
A szlovákság többségének a fő problémája a „Felvidék” kifejezéssel, hogy az őket a dualizmus kori magyarosító politika időszakára emlékezteti. A szlovák tankönyvekben és történelmi könyvekben rendre felbukkan egy Felvidék című könyv, amit 1878-ban írt Grünwald Béla zólyomi alispán, és amiben az északi vármegyék oktatásának és közigazgatásának modernizálását, egyben a magyar nyelv terjesztésének programját foglalta egységes koncepcióba. Grünwald Bélát a magyar közigazgatás történetében mint modernizátort tartják számon, a szlovákok számára ez a programalkotó könyv és annak címe a magyarosítást testesíti meg. A szlovák gimnáziumi tankönyvek bizonyos kiadásaiban a könyv borítója is szerepel, ez pedig megpecsételi a fogalom szlovák körökben való elfogadhatóságát.
Annak ellenére, hogy a Felvidék szó annyira köznépivé vált a 19. század folyamán Magyarországon, hogy nyilván számos más kontextusban is ezt használták, nem csak a magyarosító oktatáspolitika kapcsán. De a fogalom valójában a magyar nemzeti mozgalom feléledésével, a reformkortól kezdve vált divatossá; előtte inkább a Felföld kifejezés került elő. Fényes Elek statisztikus Magyarország vármegyéit leíró, 1848 előtt megjelenő munkáiban kizárólag Felföldről ír. A több mint egy évtizedig megjelenő Felső Magyar Országi Minerva folyóirat (1825–1836) néha ír Felföldről, Felvidékről azonban sosem. Az 1854-től megjelenő Vasárnapi Újságban az indulást követő években a Felföld többször szerepel, mint a Felvidék; aztán fordul ez a trend, 1860 után lassan a Felvidék válik gyakoribbá.
A Felvidék és ehhez hasonló kifejezések szlovák változatának használata helyett a szlovák közbeszéd és a tudományos szövegek egyszerűen a „Szlovákia” kifejezést használják a régióra mindenfajta történelmi kor kapcsán, a mai országnevet egy földrajzi névként kezelve. Ezért születnek olyan fejezetcímek, hogy „Szlovákia az ókorban”. Az e gyakorlatot támogató szlovák történészek azzal magyarázzák ezt, hogy ez esetben nem államnévről van szó, hanem földrajzi területről, és a mai állam lakóit, diákjait a mai állam területének történelmével szeretnék elsősorban megismertetni. Nyilván joggal vethető ez ellen, hogy az olvasóban óhatatlanul etnicizálja a térség történelmét, akár tudat alatt, hogy folyton „szlovákföldről” lehet mindenütt olvasni. A Szlovák Tudományos Akadémia egyetemi tankönyvnek szánt kiadványa (angol változata: A Concise History of Slovakia) elismeri: mivel Szlovákia mint pontos határokkal rendelkező terület csak 1918 után tűnt fel Európa térképén, a korábbi korok kapcsán a „mai Szlovákia területén” kifejezés lenne korrekt. Érdekes viszont az ehhez tett megjegyzés: ennek folyamatos használata „stilisztikailag nehézkes lenne”, ezért ettől a könyvben is eltekintenek.
A szlovák emlékezetpolitika egyébként előszeretettel emeli ki azokat a mozzanatokat, amikor valahol történelmi szövegben a „szlovákok földjére” tesznek utalást a 19. század előtt is. Így például Robert Fico és kormánytársai támogatásával díszkiadásban adták ki a konstanzi zsinatról az 1420-as években írt Konstanzi Krónikát, amelyben az egyik, a zsinatra utazó résztvevőnél azt írja a szerző, hogy Magyarország északi részén, „Szlávföldön” át érkezett (Windenland). Ez a 15. századi szöveg az első, ahol a mai Szlovákia területét annak szláv etnikai jellege alapján nevezik el. Aztán még sporadikusan előfordulnak hasonlók; ezekből Rákóczi Ferencet érdemes kiemelni, aki „tót impériumról” ír az északi vármegyék kapcsán.
A magyar-szlovák viták ezzel csak tovább tekerednek: a magyar kommentár erre az, hogy ezek az esetek sporadikusak, és hogy valójában nem szlovákokról, hanem szlávokról tesznek említést. És hogy például a tót elnevezés a középkorban, koraújkorban az északi és déli szlávokat is egyszerre jelentette a Magyar Királyságon belül, tehát nem volt különálló regionális-etnikai tudata a szlovének és szlovákok akkori őseinek.
Vagy csak a magyarok nem tudtak különbséget tenni köztük? Érdekes, hogy váratlanul, minden előzmény nélkül bukkan fel Heltai Gáspár 1575-ben kiadott könyvében a „Sclovákország” kifejezés. De ő ezt a délszlávokra használja. Az északi szlávokat „csetót” (cseh tót) néven írja le. Ezután a „szlovák” szó megint nem kerül magyar szövegekben egészen a 19. századig.
Valamilyen etnoregionális tudatot mindenképpen sugallnak, tükröznek a szláv-szlovák írástudóknak a megnyilvánulásai a késő középkortól, de ez érdekes módon nem a magyarokkal szemben nyilvánul meg, hanem a csehekkel szemben. A Prágába kerülő magyarországi szláv diákok és tanítók kezdik magukat tudatosan megkülönböztetni a helyiektől, és magukat Slovien-nek nevezni, amiből a cseh nyelv csinált Slovákot.
Eközben a 14. századtól egyre gyakoribbak az északi vármegyék városaiban a német, magyar, szláv népnyelvi csoportok közti viszályok, amelyekben egyébként sokszor a magyarok és szlávok-szlovákok együtt küzdenek a német többség ellen.
E vita-sértés-komplexus-görcskavalkádban könnyen elvész az, hogy az Északnyugati Kárpátok vidéke mennyire talaja volt a soknyelvűség kultúrájának. Volt Prágában tanuló diák, aki latin versben védte a szlovák nyelvet, de magyarul is írt. A török korban számos több bilingvis költő volt, magyarul és szlovákul párhuzamosan írtak, mint a nemesi Beniczky család tagja, Beniczky Péter. És az első összefüggő szlovák nyelvemléket, egy szepességi mise prédikációjának szövegét a 15. században egy odakerült alföldi magyar pap vetette papírra… ez a nyelvtani hibákból is látszik.
Az illető Mátyás király bizalmasa, gyerekkori barátja volt. A prédikációban Mátyás királyról is szót ejt. Az első szlovák nyelvemléket Mátyás király bizalmasa írta, magyar-szlovák kétnyelven verselők vitáztak a csehekkel. A nyelvi együttélésnek az ilyen emlékei aztán a 19. századi monolit nemzeti történelmi narratívák kialakulásakor elvesztek.
Ezek a terminológiai viták sokszor még a legjobb szándékú történelem-szakmai párbeszédet is ellehetetlenítik. Nehézkes a szövegek fordítása, a szlovák vagy magyar történészek sokszor kifogásolják, hogy olyan szövegek születtek az írásaikból a másik nyelvén, amellyel ők olyan formában nem értenek egyet. Kialakul a szövegek lefordíthatlanságának problémája, ami inkább műfordításoknál szokott előkerülni, de a szlovák-magyar viszonylatban a szakfordításokat nehezíti. Ha Esterházy Péter vagy Ablonczy Balázs „Felvidékről” ír, azt nem lehet Szlovákiának fordítani, ez eléggé evidens. Ha a szlovák szövegben meghagynánk a Felvidéket (vagy annak szlovák változatát: Horniaky), akkor a szlovák olvasóközönség szemében valami sajátos szlovák-ellenes él kerül be a szövegbe, amit az írók nem gondoltak bele.
Van egy javaslat, amit a magyar és szlovák történészek egy része javasol (e sorok szerzője sem tartja rossz megoldásnak): hogy ahol lehet, visszatérünk a 19. század előtti Felföld kifejezéshez. Minden ilyen nyelvi „variálás”, tudatos változtatás a píszí jegyében kicsit erőltetett tud lenni, de mint láttuk, valóban sokáig létezett és dívott ez az elnevezés. Felföldi vármegyékről vagy török kori felföldi szlovákságról például könnyen lehetne beszélni. De a bejáratott nyelvi gyakorlat („felvidéki magyarok”) mellett talán elsőre döcögős és zavaros lenne „felföldi magyarokról” írni. Bár lehet, hogy csak idő lenne ennek bejáratása. Illetve az is kérdés, hogy azt a szlovákot, akit zavar a Felvidék szó, megnyugtatja-e, ha Felföldet hall. Mindenesetre a történelemben jártas szlovákok felé üzenet lehet, hogy szeretnénk valahogy a vitákat valóban lezárni, továbblépni.
A szerző történész, a Budapesti Corvinus Egyetem és a Pozsonyi Comenius Egyetem kutatója.