A magyar védelmi vitákban még mindig túl sok szó esik vasról, és túl kevés a szoftverről

Világunk a ’90-es évek eleji liberális jövendölésekkel ellentétben nem a békés egymás mellett élés felé halad. Úgy tűnik, hogy amíg az ember ember marad és civilizációkat hoz létre, elkerülhetetlenül konfliktusokat teremt. Itt most természetesen a nagyobb léptékű konfliktusokról, emberek szervezett csoportjainak összeütközéseiről beszélünk. Abból kell tehát kiindulnunk, és eszerint kell felkészülnünk, hogy háborúk – ha változó formában is – velünk maradnak.

Fontos leszögezni, hogy a nemzeti ellenállóképesség és a nemzeti haderő fejlesztése nem helyettesíthető a katonai szövetségre való támaszkodással. Még akkor sem, ha örvendetes módon most szorosabbra fűződhet ez a szövetségesi együttműködés. A NATO nem valami távoli hatalmas erő, amely ha baj van, itt terem, és megmentenek bennünket. A NATO ereje a szuverén tagállamok erejének az összessége, a nemzeti erőt pedig minden országnak a saját feladata fenntartani, ideális esetben növelni.

Mára nem kérdés, hogy a NATO és így a tagállamok erejének növelése szükséges az euroatlanti biztonságpolitikai komplexumot érő fenyegetések miatt. Ezek a fenyegetések sokrétűek, mint ahogy a biztonság értelmezése mára már korántsem csak a katonai, fizikai biztonságot jelenti. Azonban a biztonság legbelső köre a fizikai biztonság, amelynek védelme nemzetállamok és szövetségi rendszerek esetében a fegyveres haderő. A jól képzett, jól felszerelt, megfelelő létszámú haderő az utolsó védvonal, amelyre a biztonság többi rétege is alapozható.

Szövetségi és nemzeti érdek

A Magyar Honvédség erejének fejlesztése egyszerre nemzeti és szövetségi érdek, és a két érdek ráadásul szinergikusan hat egymásra. A 2025-ös hágai nyilatkozat szerint a szövetségesek 2035-ig a GDP legalább 3,5 százalékát alapvető védelmi követelményekre, további legfeljebb 1,5 százalékát pedig többek között kritikus infrastruktúrára, hálózatvédelemre, rezilienciára, innovációra és védelmi ipari bázisra fordítanák. Ez magyar viszonylatban a hidegháború vége óta nem látott haderőfejlesztést jelentene. Magyarország hivatalos célja a védelmi kiadások GDP-arányos 3,5 százalékra emelése 2034-re. Vagyis az ország néhány éven belül mintegy 4500 milliárd forintot költ erre a célra. Ezt a pénzt jól kellene elkölteni.

Ukrajna 2022-es orosz inváziója óta már mindenki számára egyértelmű, ami a 2014-es krími és donbaszi illegális orosz agresszió óta már a szakértőknek az volt: a konvencionális háború nem került ki a nemzetközi problémarendezések eszköztárából. Mára már egyértelmű, hogy a 1990 után létrejött világrend nem tartható fenn, csupán az a kérdés, hogy mi lesz utána, valamint, hogy mennyi idő alatt megy végbe az átrendeződés, és milyen konfliktusok árán. Az viszont nem kérdés, hogy ezen konfliktusok jelentős része hagyományos háború lesz – tehát országok vagy szövetségi rendszerek a katonai erejük révén akarják a politikai akaratukat rákényszeríteni más országokra ill. szövetségi rendszerekre. Természetesen a katonai erő alkalmazásának csak a vége a nyílt háború, előtte számos más háborús küszöb alatti tevekénység (erődemonstráció, tengeri- és/vagy vízi blokád stb.) is elképzelhető. Mindezek közös ismérve, hogy a teljes haderő vagy annak egy jelentős része részt vesz benne. Nyílt, totális háború esetén a részt vevő felek teljes erejükkel harcolnak, a háború ipari méreteket ölt, a vele járó ipari méretű erőforrás-felhasználással és ipari méretű szenvedéssel együtt.

Akár a háború megvívása, akár a sikeres elrettentés szempontjából alapvető a megfelelő méretű haderő, megfelelő mennyiségű és minőségű haditechnikai eszközzel felszerelve. Az eszközök előállítása, fejlesztése a hadiipar feladata. Ez a hadiipar napjainkban gyökeres változásokon megy át.

A digitális haderő nem modernkedés, hanem az egytelen értelmes fejlesztési irány

A magyar védelmi vitákban még mindig túl sok szó esik vasról, és túl kevés szó esik szoftverről. Harckocsiról, tüzérségről, lőszerről, gyárról, páncélról beszélünk, és örömteli, hogy e téren szükséges, de még korántsem elégséges lépések történtek. De a modern háborúban ezek önmagukban már nem haderőt alkotnak, hanem drága, lassú és részben vak eszközparkot. A döntő kérdés ma nem az, hogy van-e technikánk, hanem az, hogy a technika lát-e, beszél-e egymással, frissíthető-e, védhető-e, és képes-e gyorsan döntéshez juttatni a katonát.

Az orosz–ukrán háború legfontosabb tanulsága nem az, hogy „mindent a drónok döntenek el”. Ez több szempontból is egy téves leegyszerűsítés. A pontosabb tanulság az, hogy az kerül fölénybe, aki a szenzort, az adatot, a döntést és a csapást egyetlen működő láncba tudja kötni, az ellenségnél pontosabban és gyorsabban. Az ukrán DELTA rendszer nem csak azért fontos, mert digitális térképet ad, hanem azért, mert valós idejű helyzetképet, művelettervezést és egységek közötti információmegosztást tesz lehetővé.

A digitalizáció katonai értelme nem a „modernkedés”. Három nagyon egyszerű dologról szól. Először: ugyanazt a harctéri valóságot lássa a gyalogság az első vonalban, parancsnok, a tüzér, a drónkezelő, a logisztikus és a magasabb vezetési szint. Másodszor: a felderítéstől a csapás utáni kiértékelésig tartó ún. pusztítási lánc legyen rövidebb, mint az ellenségé. Harmadszor: a rendszer legyen elég rugalmas ahhoz, hogy egy új drónt, szenzort, szoftverfrissítést vagy elektronikai hadviselési tapasztalatot ne évek alatt, hanem hetek-hónapok alatt lehessen beépíteni.

Aki kész platformokat vásárol, kiszolgáltatott marad

Ebből következik, hogy a hadiipari digitalizáció nem választható el a nemzeti hadiipar fejlesztésétől. Aki csak kész platformokat vásárol, de nem érti és nem birtokolja a rendszerek adat-, kommunikációs és szoftverrétegét, az háborúban sorban állhat a beszállítóknál. A NATO-tagság ezt nem oldja meg automatikusan. Sőt, az erős szövetségben is az tud érdemi szereplő lenni, aki saját képességet tesz az asztalra: gyártási kapacitást, mérnöki tudást, javítási hátteret, kiber- és adatbiztonsági kontrollt, valamint olyan termékeket, amelyek békeidőben piacképesek, válságban pedig skálázhatók. Még egy adalék a saját, nemzeti megoldások fontosságához. A covid alatt az ellátási láncok villámgyorsan szakadtak szét, pedig nem is háborúról, hanem „csak” egy világjárványról volt szó. Képzeljük el, hogy egy egész szövetségi rendszert érintő háború során milyen biztonsággal számíthatnánk egy szintén hadban álló szövetségesünk valamelyik hadiipari cégétől arra, hogy a mi haderőnk szükségleteit is kielégítse. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a nagy távolságú precíziós csapás mérési képességek korában milyen könnyen szét lehet zilálni egyes közlekedési infrastruktúrákat.

Ebben a keretben kell értelmezni azokat a nagy értékű, több évre szóló védelmi-technológiai és digitalizációs szerződéseket is, amelyek a közbeszédben elsősorban a nagyságrendjük miatt keltenek figyelmet. Egy tízéves, 1311 milliárd forintos keret önmagában valóban jelentős összeg. A lényegi kérdés azonban nem pusztán az, hogy mekkora a szám, hanem az, hogy a forrásból milyen valós katonai, ipari és technológiai képesség épül: javul-e a vezetés-irányítás, rövidül-e a felderítéstől a döntésig tartó idő, erősödik-e az adat- és kommunikációbiztonság, létrejön-e hazai fenntartási és fejlesztési háttér, és a rendszer illeszkedik-e a NATO szövetségi működéséhez. Ha ezekre a kérdésekre szakmailag megalapozott válasz adható, akkor a vita nem a közbeszerzési számok szintjén, hanem a haderő tényleges működőképességének szintjén folytatható.

Európában több ország már hozzáfogott mindennek a megteremtéséhez. Németország D-LBO programja a szárazföldi műveletek digitalizációját célozza: nem egyszerű rádiócseréről van szó, hanem katonák, járművek és harcálláspontok digitális összekötéséről, közös helyzetképről, adatcseréről és NATO-interoperabilitásról. A Bundeswehr szerint a csökkentett alapverziót mintegy 16 ezer meglévő járműbe és platformba építik be, az első nagy digitalizált kötelék pedig a 10. páncéloshadosztály lenne 2027 végéig. A programhoz kapcsolódó egyik megrendelés (szállító a blackned GmbH., a Rheinmetall egyik leánycége) bruttó 1,2 milliárd eurós, több mint 10 ezer harci és támogató jármű integrációjával.

Franciaország a SCORPION programmal más utat mutat: új járművek, vezetési rendszerek és információmegosztás egyetlen harccsoport-szintű modernizációs logikában jelennek meg. A francia szenátusi anyag szerint a program célja az összfegyvernemi harccsoportok hatékonyságának és védettségének növelése az információcsere jobb kihasználásával. A belga–francia CaMo együttműködés pedig azt mutatja, hogy az ilyen digitalizált szárazföldi képesség export- és interoperabilitási kérdés is: Belgium 442 SCORPION-jármű beszerzésére kötött megállapodást, mintegy 1,5 milliárd euró értékben.

Magyarország számára a hadiipari digitalizáció nem iparpolitikai mellékszál. Hanem szuverenitási kérdés. Ha a következő években valóban nagyságrendileg több ezermilliárd forintnyi védelmi forrásról beszélünk, akkor a legnagyobb hiba az lenne, ha ezt kizárólag platformokban mérnénk. A digitális harctéri rendszer, a szoftveres frissíthetőség, a drón- és ellendrón-képesség, az elektronikai hadviselés, a kiberbiztonság, az adatfeldolgozás és a logisztikai digitalizáció nem „kiegészítő”. Ezek döntik el, hogy a megvásárolt eszközök egyáltalán haderőként viselkednek-e.

A végén nem NATO-százalékokat kell teljesíteni. Nem kommunikációs paneleket kell gyártani, nem táblázatokban kell modernizálni. Működő, harcképes, ellátható és gyorsan tanuló haderőt kell építeni, amely képes egy ipari méretű háborúban, szövetségi kötelékben rákényszeríteni az akaratát az ellenségre.