Amikor fékek és ellensúlyok rendszeréről, demokrácia és önkény határvonalairól beszélünk, ezek gyakran elvont és ezért kissé unalmas elméleti kérdésként tűnnek fel. Közjogi méltóságok kinevezésének szabályozása, az igazságszolgáltatás és egyes hatóságok működési rendje, a gazdaságot és a médiát átszövő formális és informális, nehezen feltárható hálózatok, ilyesmikről szokott szó esni.

Donald Trump esetében a hátérátlépés látványosabb: sokszor tényleg úgy viselkedik, mint egy császár, abból is az őrültebb fajta.

Magunkra vonatkoztatok két nagyon különböző példát. Képzeljük el, hogy a magyar miniszterelnök előzetes bejelentés nélkül elkezdi leromboltatni, gépekkel szétveretni a parlament vagy a Sándor-palota egyik szárnyát. Az amerikai elnök ezt tette: korábban nem győzött fogadkozni, hogy a magáról elnevezett bálterem építése nem érinti majd az amerikai történelem szent helyét, a Fehér Ház létező épületegyüttesét, aztán csak nekiestek a munkagépek a keleti szárnynak.

Vagy képzeljük el azt, akármilyen abszurd, hogy Magyarország köztársasági elnöke támadást vezényel egy távoli ország ellen, a hadsereg és kormány vezetőinek tanácsa ellenére, parlamenti felhatalmazás nélkül, a legnagyobb titokban. Trump pont ezt tette Iránnal: úgy halnak meg ott amerikai katonák, úgy költenek el ott felfoghatatlan összegeket az amerikai adófizetők, hogy senki nem kérdezte meg őket. A felmérések szerint utálják is az egészet, de a háború miatti áremelkedéseket nekik kell elszenvedniük. Na meg nekünk, magyaroknak és a fél világnak – persze minket se kérdezett meg senki, a NATO-szövetségeseket csak akkor akarta (sikertelenül) bevonni Trump, amikor már kiderült, mennyire elszámolta magát ezzel a háborúval.

Egy új könyv arra vállalkozik, hogy feltárja ezeknek az átláthatatlan döntéseknek a hátterét, vagyis megírja a második Trump-adminisztráció első másfél évének történetét. A Fehér Ház 0-24-ben önti magából a netes és tévés, virális és vérforraló kontentet, de a folyamatos szereplés inkább eltakarni hivatott a lényegi információkat. A szünet nélküli hazudozás, hablatyolás és a lépten-nyomon megszegett ígéretek felszíne alatt néhány ember hozza meg a világpolitikát meghatározó döntéseket, és ezekről sokszor a kormány tagjai is csak az utolsó pillanatban értesülnek.

Mivel a legfontosabb megbeszélésekről semmilyen feljegyzés nem készül, ezért az amerikai újságírók tényfeltáró munkája lehet a legfontosabb forrás a jövő történelemkönyveihez.

A két sztárriporter, Maggie Haberman és Jonathan Swan azt ígérik, hogy megmutatják, mi történik ezeken a titkos találkozókon.

A New York Times két Fehér Ház-i tudósítójának könyve, a június végén megjelent Regime Change: Inside the Imperial Presidency of Donald Trump (Rendszer-/rezsimváltás: Donald Trump birodalmi elnöksége belülről) a nyár slágere lett az egy hét alatt eladott 300 ezer példánnyal. Ez még az amerikai piacon is elképesztő szám, különösen akkor, ha tekintetbe vesszük a fásultságot, amely tíz év nonstop Trump-show után azért már érezhető. A szerzők egyik fő meglátása, a címben is tükröződő állítása azonban éppen az, hogy

a második ciklus alapvetően más, mint az első – vagy mint bármi a modern amerikai politikában.

Bár vannak hiányosságai és sokszor elveszik a részletekben, a Regime Change pont azt segít megérteni, milyen érdekek és impulzusok vezérlik a legkiszámíthatatlanabb és legnagyobb hatalmú vezetőt a Földön. Néha szórakoztató, néha rémisztő a látvány, ami a félrehúzott függöny mögül előbukkan.

Minden a hatalom