Az lett először gyanús, hogy egy koordinátát kaptunk találkozási pontnak, de aztán arra jutottunk, nincs itt semmi látnivaló, a katonák így kommunikálnak. Érkezéskor nagyon nézelődni nem tudunk, de gyanús, hogy mi vagyunk az egyetlen civilek, akik ide behajtanak. Szymon Głazowski százados, a sajtótiszt két Ford pickup mellett vár ránk. Miközben fáradhatatlanul magyaráz lengyelül, feltűnik, hogy a két kocsi tele van katonákkal, többen a negyven fokban is balaklavát viselnek. Fura, de hát egy katonai bázis mellett vagyunk, Belarusz meg innen már tényleg csak egy köpésre van, 2026-ban csak nem ez lesz a legszokatlanabb dolog.

Arra számítottunk, hogy Lengyelország keleti határának védelmére felállított egység sajtótisztjével fogunk interjúzni a bázison. Az interjú végül meg is történt, csak épp a belarusz határtól körülbelül húsz méterre, a bialowiezai erdő lápos-mocsaras ingoványában.

Lengyelország keleti határán vagyunk, a pusztító hőkupola alatt, a lengyel-belarusz határon, amelyet 2021 augusztusa óta nem csak a határőrség, hanem a lengyel hadsereg is véd. A Podlasie Katonai Műveleti Csoport (Wojskowe Zgrupowanie Zadaniowe Podlasie, ZZ Podlasie) katonáit kísérjük el járőrözni. Ez nem egy önálló katonai alakulat, hanem különböző lengyel haderőnemekből és egységekből összeállított, ideiglenes műveleti kötelék, amelyet 2024-ben hoztak létre a korábbi Granica (Határ) Műveleti Csoport helyett, hogy támogassa a határőrség munkáját a Belarusz felől érkező migrációs nyomás kezelésében.

Végül az eligazítás után kocsival elindulunk az erdőben a határkerítéshez, előttünk és mögöttünk balaklavásokkal tömött pickupok, a cél, hogy megnézzük, hol állomásoznak a katonák. Ekkor még nem tudjuk, hogy nem a kerítés melletti aszfaltsávon fogunk beszélgetni. Útközben félreállunk, megkapjuk a golyóálló mellényt, a telefonokat a katonák kérésének megfelelően repülőmódra állítjuk. Magas a belarusz telefonszámla, meg hát amúgy is, az esetleges kellemetlenségek elkerülése érdekében egyszerűbb ez így, nem kell Lukasenkát a telefonunkban hazavinni, jobb, ha nem jelentkezik át a telefonunk belarusz hálózatra.

Az öt és fél méteres határkerítés végénél, annak a tövében parkolunk le, utána már a mocsár – és egy, a kerítéshez képest visszafogott drótkerítés – jelenti a határt. Meg persze mindkét oldalon kamerák, szenzorok mindenfelé, a legtöbbet nem is látjuk, csak ők érzékelnek minket. Az ingoványba épített kis fapallót csak akkor vesszük észre, amikor a pickupokból kiszállt, azóta már felfegyverkezett katonák megindulnak, a sajtótiszt pedig int, kövessük.

Mialatt a mocsárra épített ösvényen keresztül újra az erdősebb részre érünk, majd nem sokkal később elérjük a katonák első őrhelyét, a sajtótiszt a járőrözési trükkökről mesél. Éjjel-nappal mennek, mindig más időpontban, különböző útvonalakon, próbálnak nem kiszámíthatóak lenni.

A határőrség támogatása mellett a fő feladatuk a kiképzés, az ide érkező következő váltások felkészítése is ezen a környéken zajlik. Amióta 2024-ben egy fiatal katona meghalt itt egy összecsapásban, az evakuálásra a korábbiaknál is nagyobb hangsúlyt fektetnek a felkészülés során – magyarázza Głazowski százados, miközben megyünk be a mocsárba.

„Sokan kérdezik, miért nem látni a határ túloldalán belaruszokat, akik ugyanígy védenék a határt, mint mi. De hát ki akarna Belaruszba átszökni? Abba az irányba senki nem akar menni, persze, hogy nincsenek illegális határátlépések.”

- mondja a sajtótiszt, miközben a rajokban támadó vérszívókat hessegetjük magunkról. Láthatóan csak a friss hús (mi) érdekli őket, a katonákat már megszokták.

A csilliárdos szuperkerítés

Lengyelország eddig 3 milliárd zlotyt (körülbelül 250 milliárd forintot) költött a belarusz határ megerősítésére. A legfontosabb fejlesztések közé tartozik az 5,5 méter magas acélkerítés, amely Podlasie vajdaság északkeleti részén 186 kilométer hosszan húzódik, valamint egy elektronikus megfigyelőrendszer, amely a határ 206 kilométeres szakaszát – beleértve a folyók jelentette természetes határokat is – fedi le. Délebbre, a Lubelskie vajdaságban, a Bug folyó mentén Lengyelország kiépített egy 172 kilométer hosszú elektronikus megfigyelőrendszert.

A fal mára annyira masszív lett és annyira masszívan felszerelték szenzorokkal, hogy a hadseregnek kifejezetten a falnál nem kell járőröznie. „De fogalmazzunk úgy, hogy ettől még azt is őrizzük” – mondja sokat sejtetően a százados, miközben az őserdőben sétálunk. (A határőrökkel közösen, a határőrök kocsijával közös járőrökre azért mennek a katonák is, erről már egy határőr mesélt.)

„Semmi kétség, a másik oldalon pontosan tudják, hogy most itt vagyunk, és beszélgetünk. Akárhányszor megjelenünk itt a határsávban, biztosak lehetünk abban, hogy a belaruszok is jelentik a maguk parancsnokainak, hogy itt vagyunk. Tényszerűen tudjuk, hogy megfigyelnek minket, gyűjtik az információkat. Sokszor látjuk, ahogy a kerítés túloldaláról teleobjektívekkel fotózzák, ki van a határon. Nem mondhatok konkrét számot, de lényegében minden nap szembesülünk a jelenlétükkel.” – mondja.