Szuperválogatott 2021

2021 július 12., hétfő 17:48

A 2021-es Európa-bajnokság több szempontból is szuper volt. Soha nem láthattuk a magyar válogatottat hazai környezetben nagy tornán játszani. Soha nem kellett öt évet várni két EB között, és az utóbbi másfél év globális és hazai járványnyomorúsága után egyszerűen szuper érzés volt végre belemerülni a foci fantasztikus világába.

A 24 csapatos mezőnyből fakadó béna lebonyolítási formátum, a Budapest-Baku-tengely homofóbiája, a döntő környéki eszetlen tombolás a Wembley-ben sokat elvettek az élményből. Ami még így is lényegesen jobb volt, mint öt éve. Mostanra mindenki elfogadhatta, hogy a válogatott foci nem a klubtornák vetélytársa, hanem kicsit anakronisztikus, de szórakoztató nyári kikapcsolódás, amin azért felbukkannak jó csapatok és jó játékosok is. Az utóbbiakból áll össze 2006, 2010, 2014, 2016 és 2018 után a szuperválogatott.

Gianluigi Donnarumma

Fotó: LAURENCE GRIFFITHS/AFP

Nem, nem a két megnyert tizenegyespárbaj miatt lett Donnarumma a 2021-es szuperválogatott kapusa. Hanem mert hét meccsen át egyet sem hibázott, és még az sem tudta elbizonytalanítani, hogy az EB-alatt igazolt a Milanból a PSG-be, amin természetesen sokan kiborultak Milanóban. Donnarumma nem modern kapus, soha nem képzeli magát mezőnyjátékosnak, nem játszik középhátvédet. Nem is lenne rá alkalmas, mivel egyetlen komoly hiányossága a lába, egyszerűen nem olyan ügyes a labdával, mint sok kollégája. Cserébe viszont azt csinálja, ami egy kapusnak hagyományosan a dolga: megakadályozza, hogy a labda bejusson a csapata kapujába. Az hagyján, hogy magasságával, abnormálisan hosszú karjaival leszed minden beívelést, de, ahogy például a spanyolok ellen is bizonyította, óriási méreteinek és ehhez képest különösen jó reflexeinek köszönhetően bárhova odaér. Benne van a pakliban, hogy ha karakterben talán nem is, minden másban egyszer Buffon fölé nőjön. Megdöbbentő, de még mindig csak 22 éves.

Giovanni Di Lorenzo

Fotó: PAUL ELLIS/AFP

Valahogy úgy alakult, hogy a 2021-es Európa-bajnokság a baloldalé lett. Hogy miért balra lejtett a pálya nagyobb rejtély, mint hogy miért volt ennyi öngól ezen az EB-n. Gosens, Shaw, Spinazzola, Jordi Alba, Maehle mind a pálya bal oldalán csinálták azt, ami ma egy szélsőnek/védőnek a feladata: 90 percen át fel és alá szaladni, elől beívelni, hátul lefutni az ellenfél kontrázó csatárát, a kettő közt pedig szúnyogként zavarni a túloldal játékát. A gyengébb európai jobboldalnak ehhez képest meg kellett elégednie Trippierrel, Dumfries-szel, Azpilicuetával és a végül a szuperválogatott jobbszárnyát is elfoglaló Di Lorenzóval. Szemben az olasz csapat szinte valamennyi fix emberével, Di Lorenzo teljesen Mancini találmánya a válogatottban. Ő hívta be először kevesebb mint két éve, amit a Nápoly védője azzal hálált meg, hogy az EB-re az egész olasz csapat egyik legmegbízhatóbb tagja lett. Nem olyan ünnepelt vezéregyéniség, mint Bonucci és Chiellini, és nem tőle alélt el a fél világ, mint Spinazzolától a túloldalon, de neki is ugyanakkora szerepe volt az olaszok veretlen végső győzelmében. És azt is meg kell említeni, hogy ebben a külsőségekre sokat adó olasz válogatottban az ő bajszocskája mindent vitt,

Harry Maguire

Fotó: ETTORE FERRARI/AFP

Kérem, senki ne nyisson vitát arról, hogy a torna _másik_ nagy védőpárosából Stones a jobb játékos. Szívesen végighallgatom, hogy ő jobb eséllyel szorítaná ki Bonuccit vagy Chiellinit az olasz kezdőből, és készséggel elbeszélgetek arról is, hogy nem véletlenül ő Guardiola Manchester Cityjének az egyik, ha nem a legfontosabb bástyája. John Stones jobb focista, mint Harry Maguire. Mint ahogy Bonucci is jobb focista, mint Chiellini. A nagyon speciális középhátvéd poszton azonban sokan alkottak úgy nagyot, hogy úgy egyébként nem voltak kiemelkedő játékosok. A közelmúltból talán Carles Puyol erre a legjobb példa. A mostani EB-ról pedig az a Simon Kjaer, aki bőven túlteljesítette azt a feladatot, amit általában a védelem tengelyében meg kell oldania. Maguire-nak szerencsére nem kellett életet mentenie, de a lelket, még ha más körülmények közt, de sokszor ő tartotta a csapattársaiban. Komoly szerepe volt a németek hazaküldésében, nagyon fontos gólt fejelt az ukránoknak, amikor azok már éppen elgondolkodtak az egyenlítésen, és tulajdonképpen nem is tizenegyest rúgott Donnarummának, hanem határozottan az asztalra csapott. Lehet azzal viccelődni, hogy Southgate Maguire-on, szemben az angol válogatott több tagjával miért nem tudott rontani, de ez igazságtalanság lenne egy tökéletesen teljesítő játékossal szemben.

Leonardo Bonucci

Fotó: PAUL ELLIS/AFP

Maldini, Baresi, Scirea, Gentile, Costacurta, Nesta, Cannavaro, Fachetti – minden idők legjobb olasz védőit még sokáig lehetne sorolni. Bonuccit és Chiellinit egy ideje már nem szentségtörés ezek a hősök közt emlegetni. A 2021-es Európa-bajnoksággal viszont még egy szinttel feljebb léptek: ennél a Juventusban és a válogatottban is több mint egy évtizede együtt játszó belsővédő-párosnál már nem nagyon lehet jobbat mondani a foci történetében. Nem csak Olaszországban, hanem a világon sem. Talán a szintén a Juventusban összecsiszolódó Scirea-Gentile duó. Na de hogy válassza szét az ember a sziámi ikreket? Lehetne persze mindkettejüket is beválogatni, de ez nem lenne igazságos a 2021-es EB többi remek középhátvédjével szemben. Úgyhogy akkor Bonucci. A három évvel idősebb Chiellini mindig is egy kicsit ügyetlenebb volt a labdával, és az évek előrehaladtával ezek a hiányosságai egyre jobban látszanak. Az is egy kicsit zavaró lett mára, hogy Chiellini gyakorlatilag Chiellini paródiáját alakítja, ami persze minden műfaj nagy sztárjaival előfordul, de ettől még nem teszi szimpatikusabbá például azt a bohóckodást, amit a spanyolok elleni tizenegyespárbaj előtt Jordi Albával szemben előadott. A csendesebb, de ettől méginkább tiszteletet parancsoló Bonucci viszont nem szórakozik se az ellenféllel, se a kamerával. Csak leveszi a pályáról a csatárokat, ha tizenegyest kell rúgni, akkor odaáll és bevágja, ha meg muszáj valahogy bekaparni egy gólt a döntőben maradásért, akkor bekaparja.

Joakim Maehle

Fotó: JONATHAN NACKSTRAND/AFP

Három tradicionális angol futballbölcsesség bukott meg a 2021-es EB-n. Egy: a végén a németek nyernek. Kettő: a Wembleyben azért az angolok. Három: a foci sokkal fontosabb dolog, mint az élet és a halál. Az EB harmadik meccse, egy szép napos szombati koppenhágai délutánon kellemes északi futballünnepnek indult, a semleges nézők által kedvelt dánok és az életük első nagy tornájára kijutó finnek közt. Aztán Christian Eriksen összeesett és majdnem meghalt. Érdekes a pszichológiája annak, hogy a tömeges halálesetek miatt egy évvel elhalasztott tornán történő egyetlen tragédia miért tud sokkal jobban szíven ütni tömegeket, mint milliók korai halála. De ez a cikk nem a pszichológiáról szól, úgyhogy csak tippeljük meg, hogy ez a média hatalma, és ez történik, amikor egy pályára berohanó őrültet direkt nem mutatnak, a gyepen az életéért küzdő fiatalembert viszont több kameraállásból is. Ha már ezt kellett nézni, legalább láttuk az Eriksent közrefogó dánokat, a csapattársa barátnőjét vigasztaló Kjaert, majd a szerencsés végkifejlet után a következő meccseken feltámadó dánokat. Az 1992-es csodát végül nem sikerült megismételni, miután Sterling az elődöntő hosszabbításában feldobta magát, de ez így is nagy menetelés volt. Sokan érdemelnek dicséretetet Kjaertól Damsgaardon át Hjulmand szövetségi kapitányig, de ha csak egy dán fér be a szuperválogatottba, annak Joakim Maehlenek kell lennie. A két gólja mellett ő adta az EB legszebb gólpasszát is, a csehek ellen, bal szélről, jobb külsővel.

Kalvin Phillips

Fotó: FRANK AUGSTEIN/AFP

Kalvin Phillips kerek 25 perc pihenőidőt kapott Gareth Southgate-től a 2021-es EB egy hónapja alatt. Amikor a negyeddöntőben az angolok már 4:0-ra vezettek az ukránok ellen, a betegesen óvatos Southgate le merte cserélni sokat melózó csapatának legtöbbet melózó tagját. A Leeds-i születésű, egész életében a Leeds Unitedben focizó Phillips egy éve ilyenkor még a Premier League-be feljutást ünnepelte Marcelo Bielsa keze alatt, most pedig már úgy néz ki, hogy a klub élő legendája lesz – kivéve, ha egy angol vagy európai nagy csapat kivásárolja. A válogatottban most mutatott teljesítménye alapján meg is érdemelné. Mindjárt a horvátok elleni első meccsen, ahol többek közt Luka Modric is a pályán volt, ő volt a mezőny kiemelkedően legjobb középpályása. Ha valaki addig azt hitte volna, hogy a Yorkshire-i Pirlo becenév csak olyan viccelődés, mint Kleinheislert Scholesnak hívni, az a Sterlingnek adott tökéletes gólpassza után alaposan elgondolkodhatott az északkelet-angliai futball fejlődésén, valamint Bielsa hatásán a játékosaira. Phillips csendes vezéregyénisége volt az évtizedek óta legreménykeltőbb angol válogatottnak, ami minden sérelemért visszavágott a németeknek, rommá verte az ukránokat, tudott szenvedni a dánok ellen, és csak balszerencsével, tizenegyesekkel kapott ki egy nagyon jó olasz csapattól. Nem lebecsülendő teljesítmény.

Jorginho

Fotó: MATT DUNHAM/AFP

Idén két brazilnak jött össze a bravúr, hogy néhány héten belül egyaránt megnyerjék a legnagyobb európai klub- és válogatott trófeát is. Emersont és Jorginhót nem csak az olasz válogatott és a Chelsea kötik össze, hanem az is, hogy mindketten brazilok. Olaszországban mindig is nagy hagyományai voltak a dél-amerikai játékosok honosításának, de a futball hőskorában Európa és Amerika között ingázó argentinoknál legalább tényleg volt szoros olasz szál. Emerson és Jorginho esetében már a nagymamák szintjén kellett olasz gyökereket kutatni, de ez a focijuk minősége szempontjából persze irreleváns. Emerson tisztességesen helytállt a balszerencséjére lesérült, addig viszont csodálatos Spinazzola helyén – akinél talán csak Jorginho volt még csodálatosabb. Nem volt véletlen, hogy a spanyolok az elődöntőben 120 perc alatt elsősorban az ő semlegesítésével foglalkoztak. Luis Enrique pontosan tudta, hogy ő az a fogaskerék Mancini gépezetében, akinek kiiktatásával az egész olasz válogatottat meg lehet állítani. Egyedül még ő sem tud komplett támadásokat feltartóztatni, és ha kikapcsolják az olasz támadások felépítéséből, az ő labdakihozatalai és passzai nélkül látványosan nehézkesebb és ötlettelenebb lesz az olaszok játéka. Nem az ilyen játékosok szokták megkapni az Aranylabdát, de ha 2006-ban Cannavarónak odaadták, ez sem kizárt. És nem is lenne semmivel sem kevésbé megérdemelt.

Pedri

Fotó: MAXIM SHEMETOV/AFP

Egy érdekes kérdés: mikor volt utoljára egy torna meghatározó játékosa olyan fiatal focista, mint a 18 és fél éves Pedri? Az ember elkezdi visszafelé pörgetni az EB-ket és a vébéket, hüledezik-hüledezik, majd eljut 1958-ig, és eszébe jut az akkor 17 éves Pelé. Nem, Pedrit valóban nem lehet Peléhez hasonlítani, de amikor Luis Enrique a kiesésük után arról beszélt, hogy ő ilyet ilyen fiatal játékostól még nem látott, még Don Andrés Inisetától sem, cseppet sem túlzott. Iniesta, minden idők valószínűleg legjobb spanyol játékosa, a 2008-12 közt szinte verhetetlen válogatott és mellette persze a Barcelona középpályása, aki nagyjából ugyanazon a poszton játszott, mint Pedri, csak 22 évesen mutatkozott be a válogatottban, és két évvel később lett annak alapembere. Ehhez képest Pedri, aki alig több mint egy éve még a Las Palmasban focizott a spanyol másodosztályban, egy év alatt előbb a Barcelona, majd a spanyol válogatott egyik legfontosabb alkotóeleme lett. Neki, és kisebb részben Busquetsnek volt köszönhető, hogy az éveken át csak szenvedő és a világ összes tizenhatosát meddően körbepasszoló spanyol csapat 2021-ben ismét megtanult a kapu irányába focizni, és ők ketten voltak az egyetlenek az EB-n, akik egy komplett meccsen át rá tudták kényszeríteni az akaratukat a torna legjobb csapatára, Roberto Mancini Olaszországára. Hogy az Európa-bajnokságra a legfiatalabb kerettel érkező spanyol válogatott sorsa hogy alakul a következő években, még kérdéses. Az viszont biztos, hogy ez jelentős részben attól függ, hogy Pedri, akinél látványosabban rég nem robbant be tinédzser a világ focijába, tud-e még fejlődni. Sőt, neki ezt a szintet megtartani is elég lesz a következő 15 évben.

Federico Chiesa

Fotó: FRANK AUGSTEIN/AFP

Egy jó csapatba kellenek emlékezetes fejek. A 2021-es olasz válogatottban bőven voltak ilyenek, Chiellini orrától Bellotti szuperhős-koponyájáig. Federico Chiesa szigorú, mindenre elszánt arcát focista apjától örökölte, de nem ezért került be a szuperválogatottba, hanem mert az egész tornán az ő teljesítménye ívelt a legszebben felfelé. Az első csoportmeccsen 10, a másodikon 20 perc jutott neki. Wales ellen, az olaszok szempontjából már tét nélküli utolsó csoportmeccsen végig játszhatott, és ha már megkapta a lehetőséget, ő is lett a meccs embere. A nyolcaddöntőben csak az utolsó percekben állhatott be, de a hosszabbításban már ő törte fel az addig nagyon masszív osztrák védelmet. Az utolsó három meccsen már kezdő lehetett. A spanyolok ellen gólt szerzett, a döntőben pedig ő volt az olaszok legjobbja a kényszerű lecseréléséig. Volt egy olyan akciója, amikor Messiként cselezte körbe az angol tizenhatost, és csak Pickford nagy védésének volt köszönhető, hogy nem lőtte ki a bal alsót. Ha nem sérül le, neki kellett volna lőnie Jorginho helyett a mindent eldöntő büntetőt, és akkor nem kell megvárni Saka bénázást. Sokkal jobb érzés berúgott, mint kihagyott tizenegyessel nyerni. Na mindegy, az EB-győzelem és a szuperválogatottság talán megvigasztalja Chiesát.

Raheem Sterling

Fotó: NEIL HALL/AFP

Ne nevezzük hibának, inkább csak elméletnek, hiszen mégiscsak a története során először EB-döntőbe juttatta Angliát, de volt Gareth Southgate-nek egy nagy elmélete 2021 nyarán. Olyan angol válogatottat akart, ahol nem az egyéni ügyesség és kreativitás a fő szervezőerő. Így történt, hogy Foden, Grealish, Rashford, Sancho és Saka csak epizódszerephez juthattak ezen a tornán, ha egyáltalán bármihez. Az egyetlen kivétel Raheem Sterling volt, aki az összes meccsen játszhatott, többnyire végig. Bár Harry Kane négy gólt lőtt, ő meg csak hármat, Sterling volt az, aki gyorsaságával, cseleivel jóval több gondot okozott az ellenfél védőinek. A dánok elleni elődöntőben kicsit könnyen esett össze a 16-oson belül, és ezen felbuzdulva az olaszok ellen is volt hasonló próbálkozása. Nem volt ebben nagy sportszerűtlenség, inkább csak az a ravaszság, ami Gareth Southgate-ből, és neki köszönhetően a csapatából is teljességgel hiányzott ezen az EB-n, és ami nélkül elég nehéz tornát nyerni. Lásd az olaszok legendás időhúzását a belgák elleni utolsó percekben. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a 2018-as elődöntő és a mostani döntő után 2022-ben az angolok még egy lépcsőfokkal feljebb tudjanak lépni, de ahhoz Southgate-nek engednie kell, hogy több Sterling kerülhessen a szuperválogatottba.

Romelu Lukaku

Fotó: MATTHIAS HANGST/AFP

Meddig juthattak volna a belgák, ha pechükre nem egy másik, tökéletes csoportkört záró csapattal, az olaszokkal kell játszaniuk a negyeddöntőben? Ha nem szereznek kilencből kilenc pontot, kaphatták volna ők is a cseheket, aztán az angolokat, és talán máshogy alakul a sorsuk. Ez volt a belga aranygeneráció utolsó dobása, vagy jövőre Katarban kapnak még egy esélyt? Isten tudja, viszont Romelu Lukaku egyetlen játékosként a 2018-as szuperválogatott után a 2021-esbe is bekerült, és egyáltalán nem lenne meglepetés, ha ez a mutatvány jövőre is összejönne. Nála több akciógólt ezen a tornán csak a cseh Schick szerzett, de nem ez volt a fő érv beválogatása mellett. Még csak az sem, hogy ha egyszer elindul, mint egy rögbijátékosról, úgy pattannak le róla az ellenfelek, és általában csak a rögbi szabályai szerint, gyakorlatilag ráakaszkodva lehet megállítani. Sőt, az sem hogy De Bruyne hiányában mintha ő szervezte volna legelőlről a belga válogatott játékát. Hanem mert Lukaku amellett, hogy az utóbbi 3 nemzetközi tornáján 10 gólt szerzett, egyfajta jóságos óriásként teljesen nélkülözi azt a fajta agresszivitást és azokat a sztárallűröket, amik például egy Ibrahimovicot elviselhetetlenné tesznek. Lukaku mindig jól játszik, és még jó ember is mellé. Ez a csúcs egy focistától.

Szövetségi kapitány: Roberto Mancini

Fotó: FACUNDO ARRIZABALAGA/AFP

Voltak ezen az EB-n jó edzőteljesítmények. Elsősorban nyilván a dánokat majdnem döntőbe vezető Kasper Hjulmand. Említést érdemel Vladimir Petkovic és Jaroslav Sihlavy is, akik nélkül a svájciak és a csehek nem okoztak volna gondot náluk papíron sokkal erősebb csapatoknak, ráadásul időnként kifejezetten jó focit játszva. Gareth Southgate teljesítményét még korai lenne megítélni, különösen ilyen frissen az a döntő után, ahol tényleg voltak látványos mellényúlásai. De ettől még tény, hogy évtizedek óta a legreménykeltőbb angol válogatottat építette fel. A 2021-es szuperválogatott kispadján azonban természetesen Roberto Mancini ül. Azt a torna előtt is lehetett tudni, hogy valamennyi szövetségi kapitány közül neki a leghosszabb a CV-je (bár BL-t még pont nem nyert), az viszont meglepetés volt, hogy micsoda csapatot tudott építeni abból az olasz válogatottból, ami a világ szégyenére ki sem jutott a 2018-as világbajnokságra. Az egyenes kieséses szakaszban már nem brillíroztak úgy, mint a csoportmeccseken, és aki két tizenegyespárbajjal nyer egy tornát, azt nyilván a szerencse is segíti, de ettől még tény, hogy messze az olasz válogatott volt a 2021-es EB legjobb csapata. Ők voltak ez egyetlenek, akik nem csak egy-egy meccsre vagy félidőcskére lángoltak fel, hanem stabilan úgy játszottak, hogy akár a legjobb európai klubcsapatok ellen is lett volna esélyük. Ráadásul olyan szép, bátor, kezdeményező focival, amit olasz válogatottól rég láthattunk. És ez elsősorban Roberto Mancini érdeme volt.

---

Cserék: Pickford, Sommer, Kjaer, Chiellini, Stones, Jordi Alba, Gosens, Akanji, Spinazzola, Shaw, Busquets, Verratti, Shaqiri, Damsgaard, Dumfries, Dani Olmo, Forsberg, Lewandowski, Cristiano Ronaldo, Kane, Schick

Kommentek

Ha kommentelnél, ahhoz Közösség vagy Belső Kör csomagra van szükséged. Ha csak olvasnád a többiek hozzászólásait, ahhoz nem kell előfizetés.

  1. Ha még nincs, regisztrálj 444 profilt
  2. Fizess elő a Közösség vagy a Belső kör csomagunkra
  3. Az előfizetésnél használt email címmel regisztrálj a Disqusra és azzal lépj be a cikkek alatt