Nem emlékszünk az utóbbi néhány évtizedből olyan tornára, ami után szinte mindenki egyetértett volna abban, hogy jó volt. A 2018-as világbajnokság esetében viszont mintha egyöntetű lenne a lelkesedés. Miközben ezzel párhuzamosan a fél világ arról beszél, hogy ezeknek a nagy nyári tornáknak egyre kevesebb értelmük van, és a klubfutball, ahol a nagy pénz van, teljesen megeszi a válogatott focit. Ez is igaz.

Ezért talán nem is a „jó” a megfelelő szó a 2018-as vébére, hanem a „szórakoztató”. Összesen négy meccs volt, amin két olyan csapat játszott egymással, amikről egyaránt el lehetett képzelni, hogy a BL egyenes kieséses szakaszában is megállnák a helyüket: a francia-uruguayi, a belga-brazil, a belga-francia és persze a francia-horvát. De ez nem vett el semmit a meccsek élvezhetőségéből, a Peru-Dániától az Irán-Portugáliáig sok meccset izgultunk végig, hogy az olyan nyilvánvaló közönségkedvenceket, mint a Franciaország-Argentína vagy a Belgium-Japán ne is említsük. 2006, 2010, 2014 és 2016 után következzen ismét a Szuperválogatott.

Thibaut Courtois

Megválasztani egy szuperválogatott kapusát nem könnyű. Egyfelől ott vannak a jó csapatok jó kapusai, akiknek csak nagy ritkán kell védeniük. Másfelől pedig a rossz csapatok jó kapusai, akik meccsről meccsre kénytelenek közszemlére tenni reflexeiket és akrobatikus mutatványaikat, ahogy tette azt ezen a vébén a mexikói Ochoa, a tarajos koreai és a szimpatikus iráni fiatalember, akinek a futballtörténelemben a legközelebbi viszonya volt a kecskékkel azóta, hogy a mattrészeg Garrincha 14 éves korában – állítólag – egy fajtársukkal vesztette az a szüzességét. Visszatérve a lényeghez: 21 perccel a vébédöntő vége előtt még úgy tűnt, hogy Lloris lesz a szuperválogatott kapusa, de miután összehozta a vébédöntők történelmének legnevetségesebb potyagólját, csak a kispadon lehet a helye. Így lett a végső győztes az a Courtois, aki ugyen szuperkapushoz képest egész sok gólt kapott ezen a vébén, de ezek közül legfeljebb a második, teljesen tét nélküli tunéziai gólban volt talán benne. Cserébe viszont neki volt a legtöbb védése a komplett tornán. Amit ki lehetett és kellett védeni, azt ő ki is védte, a brazilok ellen pedig még annál többet is. Ezen a vébén mindenki a belgák támadójátékát istenítette, de védekezni is nagyon tudtak, annak meg Courtois volt az alapköve.

Yerry Mina

Többek közt az a gond ezekkel a modern világbajnokságokkal, hogy a legtöbb játékos a szezonban lejátszott 50-60 meccs után teljesen kifacsarva érkezik, és közel sem tudja azt nyújtani, amire képes. Hadd ne kelljen sorolnunk a példákat erről a vébéről. Ott volt viszont cserébe Yerry Mina, aki januárban érkezett a Palmeirastól a Barcelonához, ahol tavasszal összesen öt meccsen kapott szerepet, és ezek egy része is teljesen tét nélküli bohóckodás volt. Így ő ereje teljében érkezett Oroszországba, ami egy 195 centi magas, elképesztően ruganyos középhátvéd esetében különösen fenyegetően hangzik. Mina pedig bizonyított is: védőként nem hibázott, és három gólt szerzett akcióból, aminél az egész vébén a csatárok közül is csak hárman voltak többre képesek. Ráadásul ezek mind fontos gólok is voltak. A lengyel védelmet neki sikerült feltörnie, Szenegál ellen az ő fejese jelentette a továbbjutást a csoportból, aztán az angolok ellen a 93. percben feltette a teljesíményére a koronát. Érdemes megfigyelni, ahogy körülbelül 30 centivel emelkedett a fejeléshez szintén értő Maguire fölé. Kár, hogy a kolumbiaiak nem rúgattak vele tizenegyest, máshogy alakulhatott volna minden.

Domagoj Vida

„Én vagyok a világ egyik legjobb hátvédje” - közölte valahol az elődöntő tájékán Dejan Lovren, aki csak annyit felejtett el hozzátenni, hogy „de azért csak a horvát válogatottban jobb nálam Vrsaljko és Vida”. Bár Vidára tulajdonképpen ki sem kellett térnie, annyira nyilvánvaló volt, hogy ő a sokat dicsért horvát középpálya nyugalmat biztosító hátországa. Vida ráadásul a világbajnokság előrehaladtával csak egyre jobb lett, a döntőben pedig talán már ő is volt csapata legjobbja. Minden labdát magabiztosan takarított el, és még arra is képes volt, hogy amikor a nála három sebességgel gyorsabb Mbappé elszaladt mellette, pont annyira billentse csak ki, ami szabálytalanságot ne érjen, csak az akció befejezését tegye lehetetlenné. Vida az oroszoknak még gólt is fejelt, a tizenegyesét is berúgta, mindennek a tetejébe pedig szívet melengetően hozza arcra és frizurára azokat a figurákat, akik 1995-ben a Fortuna diszkó és Tasnádi Péter között ingáztak.

Diego Godín

A horvátok sikere kicsit elhomályosította az uruguayi válogatott teljesítményét, úgyhogy itt és most legyen leszögezve, hogy aki ezt az uruguayi válogatottat nem szereti, az a focit, a foci történelmét és úgy általában az életet sem szereti. És „ez” alatt nem a 2018-as uruguayi válogatottat értjük, hanem azt, amely az utóbbi tíz évben a világfutball egyik legmegbízhatóbb, legsikeresebb csapata volt, és amit joggal lehet nevezni a kora 1930-as évek utáni második nagy uruguayi válogatottnak (igen, Enzo Francescoli és a Maracanazo hősei felett). Ugyan a negyeddöntőben kiestek, de elképesztő balszerencsével: Cavani, a csapat mostani legjobbja lesérült, Muslera kapus beszedett egy iszonyatos potyagólt, a túloldalon meg Lloris a torna védését mutatta be egy egészen Gordon Banks-szerű nyújtózkodással Cáceres fejesére. És hát a franciák voltak az ellenfél, nem a svédek vagy az oroszok, akiket Luis Suárez egyedül is kivert volna. A jövő uruguayi válogatottja a Betancur-Nández középpályás párosra fog építeni, ennek a mostaninak viszont a Giménez-Godín középhátvéd duó volt a szíve és a lelke. Úgy persze könnyű, hogy ők ketten az Atlético Madridban is együtt játszanak, sőt, az előbbi tulajdonképpen egyfajta inasként az utóbbi mellett tanulta ki a szakmát, de ettől még tény, hogy ők ketten alkották a világbajnokság legjobb védőfalát, amely fejjel az ellenfél kapujára is nagyon veszélyes tudott lenni. Giménez fejelt is egy fontos gólt, de a védelemből néha a középpályáig is fellépő, az ellenfél játékát mindig tökéletesen olvasó Godín még nála is jobb volt egy hajszállal. Ezzel ő az egyetlen, aki a négy évvel ezelőtti szuperválogatottból ismételni tudott.

Kieran Trippier

Akár elhiszik a kedves olvasók, akár nem, Trippiernek már azelőtt biztos helye volt a szuperválogatottban, hogy a horvátok ellen rúgott egy gyönyörű szabadrúgásgólt, majd a meccs utolsó perceiben sérült, tragikus hősként, kvázi sírva volt kénytelen leballagni a pályáról. A szerencsés sorsolásnak és a furcsán alakuló meccseknek köszönhetően nehéz volt eldönteni, hogy valójában mit tud ez az angol válogatott. Egyfelől mégiscsak negyedikek lettek, másfelől viszont komolyan vehető ellenfeleik közül csak a svédeket voltak képesek megverni, és a horvátok és a belgák ellen nagyon látványosan fogyott el a tudományuk. Maradjunk annyiban, hogy ebből a fiatal csapatból még bármi lehet, ezzel mindenki egyetérthet. Mint ahogy azzal is, hogy a legjobb teljesítményt ebből a csapatból a jobbszárnyat teljesen uraló, védekezésben és támadásban is rendkívül hasznos, bátran, de nem hebehurgyán vakmerően focizó Trippier nyújtotta. Több világklasszis teljesítményt is láttunk ezen a vébén Marcelótól Meunier-ig, de az angol simán felvette velük a versenyt. Ráadásul pedig számtalan gólban - vagy legalább tizenegyesben - végződő beívelés rúgójaként ő volt a sarokköve válogatottja legveszélyesebb fegyverének, a pontrúgásoknak,

N’Golo Kanté

A döntő előtt még egyértelműen Kanténak kellett volna adni a torna legjobb játékosának járó címet, de mivel az utolsó meccsen magához képest megdöbbentően rosszul játszott – Deschamps inkább le is kapta a második félidő elején, mielőtt még nagyobb bajt csinál – a franciát csak a torna két-három legjobb játékosa között szabad emlegetni. De játszhatott volna egy hetedik tökéletes meccset, akkor sem kapott volna semmilyen egyéni címet: az az ő pozíciójának egyszerűen nem jár. Olyat már látott a világ, hogy egy kapus kapjon Aranylabdát, de egy védekező középpályás soha nem fog. Pedig az, hogy Kanténál egyszerűen nem lehetett jobban teljesíteni ezen a vébén nem egyéni vélemény, hanem statisztikai adatokkal világosan bizonyított tény. A foci legmelósabb, legtöbb verítékkel és legkevesebb dicsőséggel járó posztján sokféleképpen lehet játszani, ahogy azt ezen a világbajnokságon is láttuk. Busquets furcsa balettjától Casemiro tankszerű darálásán át Mascherano agresszív pitbullkodásáig. De Kanté még ebből a mezőnyből is kilóg. Voltak meccsek ezen a vébén, amin a nevét is alig mondták ki a riporterek, és nem azért, mert a magyar riporterek nem értik a játékot, hanem mert Kanté játéka akkor a legjobb, amikor teljesen észrevehetetlen. Pusztán helyezkedésével képes a legjobb középpályás ellenfeleket is teljesen kikapcsolni a játékból, amikor pedig még oda is szúr egyet-egyet a labdához, végképp ellehetetleníti a csapata ellen indított támadásokat. Uruguay ellen is tanári volt, a mindenki máson átgázoló belgák megállítását pedig nyugodtan lehet az ő számlájára írni.

Ivan Perisic

Amikor 2016-ban Ivan Perisic bekerült a Eb szuperválogatottjába annak ellenére is, hogy a horvátok a legjobb nyolc közé sem jutottak be, két dolog nagyjából egyformán valószínűtlennek tűnt: hogy a horvát válogatott két évvel később vébédöntőt játsszon, és hogy Perisic még hasznosabb tagja tudjon lenni a csapatnak. Ehhez képest a leginkább balszélső, valójában gyakorlatilag svájcibicska Perisic volt a horvátoknak az a játékosa, aki Rakitic és Modric eszét gyorsaságával, fáradhatatlanságával, cseleivel és persze góljaival kiegészítette. A döntőben kezére pattanó labdát leszámítva nem is nagyon volt hibája, és azt is elég nehéz hibának nevezni. Az egész vébén ő futotta a legtöbbet, 72 kilométert, és ha még három hosszabbítást kell játszaniuk, azokat is végigsprinteli. Angliának és Franciaországnak is borzasztóan fontos gólt rúgott, és az oroszoknak és az angoloknak is lőtt egy-egy kapufát. Kis szerencsével akár gólkirály is lehetett volna.

Luka Modric

Érdekes lenne megvizsgálni, hogy a 2018-a világbajnokság után összeállított vébéválogatottak között van-e olyan, amiből kimaradt Luka Modric. És amennyiben igen, szintén nagyon érdekes lenne annak összeállítójának látását, eszét és főleg a szívét alaposabban megvizsgálni. A horvátoknak most az sikerült, ami korábban senkinek - nem, a magyaroknak sem 1954-ben, hiszen mi akkor egyértelmű esélyesnek számítottunk. Itt egy olyan kiscsapat jutott a döntőbe, amelynek az egyébként fociban sem nagyon tévedő piac szerint a legjobb nyolcban sem lett volna helye. Hogy mégis csak egy kis balszerencse választotta el őket a világbajnoki címből, az elsősorban Modricnak volt köszönhető. A spanyolok szánalmas bukása után a fél világ a türelmes passzjáték halálán élvezkedett, aztán a Real Madrid középpályása villámgyorsan helyretette a dolgokat, és megmutatta, hogy ez a sport mindig azoké lesz, akiknek van elég eszük és idejük gondolkodni, majd megtalálni a legjobb megoldást. Különösen az angolok elleni negyeddöntőben volt látványos, hogy Modric mennyivel hatékonyabb fegyver, mint az a direkt játék, amivel Kane-ék próbálkoztak. Ha a horvátok megnyerik a világbajnokságot, az idén a BL-t is megnyerő Modricnak KELLETT volna adni az Aranylabdát. Így csak illene, de persze úgysem fogják.

Paul Pogba

Ez volt a szuperválogatott szövetségi kapitányának legnehezebb döntése. De Bruyne és Hazard is teljes joggal lehetnének itt, de végül mégis Pogbára esett a választás. Leginkább azért, mert ő volt a játékos, aki ezen a világbajnokságon a legnagyobbat ugorva végre átlépte a saját árnyékát, és azt hozta, amit évek óta elvár tőle mindenki. Tőle, aki 2016-ban a világ legdrágább játékosa lett, és aki sem előtte, sem utána nem tudott egyenletes, megbízható teljesítményt nyújtani, csak néhány pillanatnyi felvillanást. Oroszországban viszont Pogba hatalmas meglepetésre éppen hogy egyenletesen jó és tökéletesen megbízható, fegyelmezett játékos volt. Talán megkomolyodott, talán Deschamps felfedezte, melyik gombokat kell rajta megnyomni, a végeredmény szempontjából mindegy is. Sokkal fontosabb, hogy a védekezésben is sokat segítő Pogba volt a kapocs a hátul a horvátok elleni első félidőt leszámítva sziklaszilárd francia védelem és Griezmann és Mbappé közt, a veszélyes támadásaik jelentős része indult az ő furcsán szökdécselő nyargalásával. Csak remélni lehet, hogy ha nem is Manchesterben, de egy klubcsapatban is sikerül fenntartani ezt a formáját.

Romelu Lukaku

Kár, hogy az elődöntőben Deschamps ügyes húzással olyan taktikai gúzsba kötötte a belga középpályát, hogy Lukakunak releváns labdaérintése sem nagyon volt a franciák ellen. Addig viszont a belga csatár tökéletes vébét játszott. Nemcsak azért, mert csak Mbappé, Cserisev és ő tudtak akcióból négy gólt lőni ezen a vébén, hanem mert a nyolcad- és a negyeddöntőt is ő döntötte el. A brazilok ellen ő volt, aki a második gól előtt a középpályán tankként, vagy még inkább Jonah Lomuként előretörve eljuttatta De Bruyne-ig a labdát, a japánok ellen pedig még ennél is nagyobbat alakított. Abban a 94. percben vezetett kontrában nem De Bruyne és nem is a naivan kitámadó japánok voltak a főszereplők, hanem az a Lukaku, aki előbb középre húzta a japán védőt, hogy Verthongen teljesen üresen maradjon a jobbszélen, majd volt annyi lélekjelenléte, hogy az ő beadását átengedje a szabadabban érkező Chadlinak. És mindezt sprintelés közben. Tényleg voltak pillanatok ezen a világbajnokságon, amikor úgy tűnt, hogy ő egyszerre a világ legügyesebb, leggyorsabb, legokosabb és persze legerősebb játékosa. És persze mindez vizezett tejre építve.

Kylian Mbappé

A francia támadósor a teljesen értelmezhetetlen Giroud-ból, és három kirobbanó formában lévő zseniből, Pogbából, Griezmannból és Mbappéból állt. Bár az összehasonlítgatások Messivel, sőt, Pelével feleslegesen túlzóak voltak, de ettől még tény, hogy ezen a világbajnokságon Mbappé volt az egyetlen játékos, aki mindenkiből elő tudta hozni a focimeccsek nézése közben tapasztalható talán legbizsergetőbb érzést: azt, amikor a tévé előtt okoskodók mind elhallgatnak, és egy kicsit előrehajolnak a fotelban, hogy lássák, mi fog történni. Mert ha ő labdát kap, akkor valami fog. A már a csoportmeccseken is jól játszó Mbappé az argentinok elleni nyolcaddöntőben nyújtotta a legnagyobbat, nem is a két gólja miatt, hanem ahogy az első félidőben néhány labdavezető sprintjével nyugdíjba küldte Mascheranót és kétségbeesett kollégáit. Az Uruguay és a Belgium elleni taktikai csata nem kedvezett az ő játékának, bár amikor az utóbbiak ellen sarokkal ugratta ki Giroud-t, tényleg nem volt túlzás Pelét is belekeverni a dologba. Aztán a döntőben ismét megmutathatta, hogy miért ő és nem Neymar a poszt-Messi-Cristiano-korszak legnagyobb ígérete. És csak remélni tudjuk, hogy az a néhány kínos színészi alakítása csak fiatalkori botlás volt. 

Szövetségi kapitány: Didier Deschamps

Igen, a döntőben a szerencse a franciákkal volt. Ez azonban semmit sem von le annak a teljesítménynek az értékéből, hogy Didier Deschamps 2018-ban egy szinttel feljebb léptette a francia válogatottat, az „egyszer összejött egy vébé” kategóriából az igazán nagyok, Argentína, Brazília, Olaszország és Németország mellé. (Bár a szuperválogatott kispadjához ennek nincs köze, de azért muszáj megemlíteni, hogy Deschamps-nak mindkét francia vébégyőzelemben fontos szerepe volt.) Jogos kritika, hogy ez a francia válogatott nem a világ, és még csak nem is a világbajnokság legjobb fociját játszotta, hogy a dánokkal összehozták azt a szégyenletes 0:0-t, hogy az ausztrálokat és a peruiakat is alig verték meg. Ez azonban teljes félreértése Deschampnak, a nagy focitornáknak, és úgy általában a focinak is. A világbajnokság előtt is nyilvánvaló volt, hogy ő nem fog fejjel a falnak rohanni, és az okosabbak azt is tudhatták, hogy nem az elején kell brillírozni. Szépen tovább kell jutni a csoportból, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. És Deschamps éppen abban volt nagy, hogy bármi jött szembe, csapatával a legkülönbözőbb feladatokat is tökéletesen megoldotta. Szétfutották az argentinokat, leküzdötték a nagyon kemény uruguayiakat, majd egyszerűen gúzsba kötötték a náluk talán jobb csapat belgákat. És igen, a horvátok ellen kellett a szerencse is, de valahogy a döntőben is úgy tűnt, mint szinte az összes többi meccsen, az argentinok elleni nyolcaddöntőt leszámítva, hogy ha olyan nagy szükség lenne rá, ez a francia csapat egy pillanat alatt magasabb sebességbe tudna kapcsolni. Egy olyan edzőnek, aki egy vébé döntőjében szemrebbenés nélkül leszedi Kantét, a torna addigi legmegbízhatóbb játékosát, mivel pontosan látta, hogy aznap nincs formában, nyilván simán ment volna a feljebb kapcsolás is. Teljesen megállja a helyét az az állítás, hogy a franciák a 2018-as világbajnokságot úgy nyerték meg, hogy meg sem kellett igazán izzadniuk. És ez Didier Deschamps érdeme.

Kispad: Lloris, Pickford, Granqvist, Umtiti, Yoshida, Meunier, Marcelo, Verthongen, Carrillo, Lozano, Casemiro, Quintero, De Bruyne, Coutinho, Hazard, Cavani, Cserisev, Griezmann

FRISSÍTÉS: Többen is rámutattak Varane fájó hiányára minimum a cserék közt. Jogos, egyszerűen kifelejtettem. 

FRISSÍTÉS 2: Rakitic viszont egyszerűen eltűnt a cserepadról, valójában ott a helye.