Babos tészta, túrós tészta, rántott lé vakaróval, ilyen ételek jutnak a szegények tűzhelyére. Aki közmunkás, annak gyakrabban kerül hús, de az is inkább csak vakaróval. Az Abcug körbenézett Szakácsiban, ki mit tud főzni hó végén. Ballai Vince írása, Magócsi Márton képei.

“Paszulyleves, tojás nélküli tészta. A krumpli a második étel! Krumplimackó” – sorolja Erika, Natasa és Attila Szakácsiban az egyetlen bolt mögött húzódó utcán azokat az ételeket, amiket leginkább főzni szoktak hó végén. “Rántottlé vakaróval, töltelékleves. Rántott gomba, gombapörkölt. Az erdőn megszedjük, ha szezonja van. Mi értjük a gombát: tinóru, harmatgomba, csupros gomba, tövisalja…” – így Attila. “Sós krumpli, szalonna, hagyma, vakaróval, az a kedvencem” – mondja Natasa.

Szakácsiban, egy alig 180 fős lakosú kis csereháti faluban próbáltunk utánajárni, miket főznek maguknak azok, akik jóval a létminimum alatt élnek. Magyarországon nem kevesen vannak: a Policy Agenda április közepén közzétett kutatása szerint tavaly a lakosság több mint 41 százaléka élt a létminimum alatt, vagyis egy felnőttre havonta kevesebb mint 88 ezer forint jutott, egy négytagú, kétgyerekes családra pedig kevesebb, mint 256 ezer. Szakácsiban ennél jóval kevesebből kénytelen kihozni a többség. Van olyan család, ahol hatan-heten élnek havi kevesebb mint százezer forintból.

És, hogy ők miket főznek? Manapság már nem jellemző a szegénységeledel, vagy ínségeledel, hanem inkább nélkülözés van – mondta erről az Abcúgnak Szuhay Péter néprajzkutató, szociológus, a Néprajzi Múzeum főmuzeológusa.

Korábban számos, hétköznapi ember számára szokatlan étel került a szegény roma családok konyhájára, olyan, amiket mások nem ettek meg: malactartó (az anyadisznó méhe), sündisznó, ürge vagy épp varjú, mostanra ezek visszaszorultak, bár a 2000-es évek elején még lefilmezték a kutatók, hogyan készül az ürgepörkölt (kis kutatással itt ön is megtalálhatja). Az ürge például azóta “úri huncutság lett”, a négy éve fokozottan védett állat eszmei értéke 250 ezer forint.

A nyugodt, festői, dimbes-dombos környezetben fekvő Szakácsi házainak nagy részén látszik, hogy nem nagyon jut a karbantartásukra, autó csak néhány portán áll, azok is idősebb típusok, elhasznált állapotban. Óvoda, iskola nincs, a falugondnok viszi a gyerekeket mikrobusszal a szomszédos faluba, az öt kilométerre fekvő Lakra minden nap.

Egyetlen bolt van, de az ottjártunkkor, április utolsó péntekén ki sem nyitott, mert az eladó az egyik rokonának a ballagására ment. A polgármester, Oláh Lajos Szendrőládról jár át, általában naponta, de az említett ballagás miatt aznap ő sem volt. A lakosság körülbelül 90 százaléka roma, és a többségnek szinte csak közmunkából van jövedelme.

Él ugyan a faluban egy holland üzletsszony, aki évek óta próbálja piaci alapon kiaknázni a falusi turizmusban rejlő lehetőségeket, de Elisabeth Van Aerde maga is elismerte az Abcúgnak, hogy a jelenleg működő négy vendégháza mellé még kellene néhány, meg egy kisebb hotel és étterem ahhoz, hogy komolyabb bevételre tegyen szert, és ily módon számottevő, pozitív hatást gyakorolhasson a falu és a helyi lakosok életére, ami amúgy céja is lenne. Most csak elenyésző számú embernek tud állandóan (házak, kertek rendbentartása) és még néhánynak időszakosan (takarítás, főzés) munkát biztosítani.

A helyiek közül páran átjárnak valamelyik szomszédos településre “maszekolni”, április végén ötszáz forintos órabérért verték az uborkakarókat Irotán, ha épp nem esett az eső. Ez sem jut azonban mindenkinek.

Bélának például egyik sem. Az 54 éves férfi látása zöldhályog miatt megromlott, elmondása szerint már csak épphogy, homályosan lát, már huszonévesen leszázalékolták. Gyesből és árvaellátásból van némi bevételük, összesen 80-90 ezer forint havonta, de nem tudta pontosan megmondani.

“Mikor mire jut. Bableves, krumplileves” – szerinte ezeket az ételeket eszik feleségével és öt kiskorú gyerekükkel. Hús havonta egyszer, ha van. Ottjártunkkor ugyan épp húslevest főztek, de csak azért, mert vett egy disznót a közelmúltban (a falu közmunkából fenntartott hizlaldáját fel kellett számolni, többen is vásároltak a kedvező áron kínált, nem túl nagyra, 80-100 kilósra hízott sertésekből). Béla megmutatni nem akarta az ebédjüket. “A feleségem ideges típus” – magyarázkodott.

“Most tettem oda a babot, zöldség nélkül, kiskagylóval esszük majd” – Lídiának sincs munkája, elküldték a közmunkáról a közelmúltban. Most férje, József révén jutnak bevételhez, aki juhászkodik a falu egyik gazdájánál. Reggel kihajtja az állatokat, dél körül hazamegy kis időre, este pedig behajtja őket, alig van otthon. Ezzel havi 60 ezret keres, és mellé ételt is kap. “Egész életemben dolgoztam, sosem voltam gazdag’ – mondja a nyugdíjaskor közelében járó férfi.

Nagyon nehezen jönnek ki anyagilag, pláne, hogy sokszor rájuk hárul menyük és unokáik segítése is. Fiuk többször is börtönbe került, többnyire külünböző, időben meg nem fizetett bírságokért. “Az unokák lefosztanak engem” – mondja Lídia.

Viktóriának nincs állása, és férje is épp munka után jár. Azt mondja, a tartalékaikból élnek és családi segélyből, meg az egy szem gyerekük után járó 23 ezer forintból. A csütörtöki ebéd “hússal tészta”, de többször paprikás krumplit és vakarót esznek. Gyereke miatt aggódik, aki májbeteg, és ugyan most tünetmentes, de félő, hogy komolyabb problémái lehetnek.

“Minek főzzünk?” – kérdezi Rózsi, aki alig pár napja költözött be a faluba Szendrőről, párjával, Karcsival és a gyerekeikkel. Állítólag pár tízezret kellett csak fizetniük az elhanyagolt, kissé repedezett falú, málló festésű, de szép faborítású födémmel épült régi parasztházért. Aznap nem főztek, de este szalonnát nyársalnak az udvaron, ami Karcsi testvérétől, Rafaeltől van. Ő a helyi közmunkások brigádvezetője. A gyerekek -, több szomszéd és rokon gyerekkel együtt – lelkesen vetik magukat a nagy bozótvágóval kihegyezett nyársakra húzott, durván vágott szalonnadarabokra. Dugják az udvaron lobogó láng közepébe, hamar kormosra is égetik. “Ők így szeretik” – mondja Karcsi, aki ugyancsak közmunkán van, és sajnálja, hogy ide kellett költöznie Szendrőről.

Amikor felsétálunk a házak felett magasodó dombra, hogy megnézzük a kilátást, nagyot játszik a gyerekekkel. Majd csillogó szemmel meséli, mennyivel szebb a látvány a szendrői várból, és mennyivel több dolgot lehet ott csinálni, mint ebben az elzárt kis faluban. Pedig a lágy dombok között fekvő Szakácsi fekvésére sem panaszkodhat senki, igaz, térerő például csak itt, a dombtetőn van.

Bea négy gyereket nevel egyedül, háza elhanyagolt, azt mondja, nem érdemes semmit ráköltenie, mert nem az övé, csak engedik, hogy ott lakhasson. Másik házban élt, vagy kettővel lejjebb, de rákos nagy fia öngyilkos lett a közelmúltban, és amikor emiatt pszichiátriai kezelésre kellett mennie a gyerekeivel, máshogy nem tudták megoldani, csak úgy, ha anyaotthonba költöztek. Amíg odavoltak, széthordták a dolgaikat, és törlesztenie kell a temetésre felvett hatszázezres kölcsönt is – mondja. A gyerekek után járó havi 77 ezer forintból ezt nehéz megoldania, de valahogy kijönnek. Nagyobbik fia malacokat nevel a domboldalba vájt ólban, ő meg megveszi előre a tartós élelmiszereket. Bablevest készített ő is, vegetás, paprikás liszttel rántotta be.

Erika konyhaszekrényén unokájának a reggelire apróra vágott virlsije van egy tányéron. Pénteken még nem főzött, a hűtője majdnem üres, pedig a ház egész szépen van berendezve. Korábban ő volt az alpolgármester, de feloszlott a testület, három hónapja nem kap fizetést, és közmunkát sem. Lányát is elküldték, úgy vélik jogtalanul, emiatt munkaügyi bírósághoz fordultak. Havi 50 ezer foritnból próbálnak kijönni, amit élettarsa kap közmunkásként. Fia szociális segélyen van. OTP-hitelt is kell törleszteniük, mert több haláleset is volt nemrégiben, és a temetésekre kölcsönt kellett felvenniük.

“Ugye mondtam, hogy tálban gyúrva puhább” – okítja menyét Zsófia. Húst főznek vakaróval, menye, Ibolya helyeslően bólogat, miközben az asztallapon nyújtja a keletlen lisztből készülő kenyeret. “Rizzsel laktatósabb voltna, de nincs” – mondja Zsófia. Ők is egy régi parasztházban laknak, az utcai szobát használják alvásra és főzésre is. A sparhelt egyik lába egy tuskó, oldalán már elvékonyodott a lemez: látni a lángokat. A ház egykori konyhája hideg és huzatos, az udvar felé eső szoba oldalfala a szomszéd felé ki van dőlve egy részen, odabent csak pár közmunkához használatos talicska áll.

Zsófiának férje és fia is közmunkás. Fia, Laci korábban vasbetonszerelő volt, azt mondja, Budapesten is dolgozott, de már egy ideje csak közmunkát végez a faluban. Ők is vettek disznót a hivataltól, 30 ezer forintba került, hitelbe kapták, majd kifizetik a bérükből. Laci ábrándozva meséli, hogy egyszer volt 17 millió forint a kezében – a közmunkások bére -, amikor elkísérte a polgármestert felvenni a pénzt. “Nem is tűnt olyan soknak.” Arról is mesél, hogy milyen nagyra becsüli a katonákat, valamelyik korábbi árvízi védekezéskor azért is járt ki lelkesen, mert katonákkal együtt pakolhatta a homokzsákokat.

Tibor a szerencsésebbek közé tartozik. Közmunkán van, és maszekolni is el tud járni délutánonként. Ő az egyik, akiért jönnek a szomszéd faluból, hogy uborkakarót verni vigyék. Kalapáccsal ütik le a köves földbe 60-70 centiméter mélyre, napi négyszázzal kell végezniük, ötszáz forintot kapnak óránként, sötétedésig csinálják. Cigizni sincs nagyon idejük, az a szerencsés, aki munka közben tudja a szája sarkában tartani a cigarettát – mondja. Ő és családja amúgy viszonylag jól állnak, hó végén is jut alkalmanként hús. Pénteken bablevest készítettek, oldalassal, sárgarépával, petrezselyemgyökérrel, paradicsomos-paprikás-levesporos rántással, tésztával és vakaróval. Ez az ebéd és a vacsora is volt egyben. “Most jól vagyunk, este meg éhen fekszünk” – mondja a felesége, Ildikó.