Egy rendkívül gazdag, nagyon sok irány felé elkalandozó festészeti életműbe vezet be a Magyar Nemzeti Galéria augusztus végén megnyílt kiállítása, amely Gerhard Richter alkotói pályájának fontosabb állomásait fogja össze, több jelentős és híres művet is bemutatva.

Gerhard Richter jelenleg a világ egyik legfelkapottabb képzőművésze: a 89 éves német festő életéről 2018-ban Oscarra jelölt film készült (bár a filmtől Richter elhatárolódott), tavaly ősszel pedig 27 millió dollárért ment el egy festménye Japánban, ezzel ő lett az a nyugati művész, akinek alkotását a legdrágábban árverezték el Ázsiában. De a kiállítás tán igazi jelentőségét az adja, hogy Richter tavaly bejelentette, felhagy a festészettel: azaz egy frissen lezárult, minden túlzás nélkül világhírű életmű fontos darabjai érkeztek meg most Budapestre.

Igaz, ez az időzítés csak a véletlenen múlt: mint Bódi Kinga művészettörténész, a kiállítás kurátora elmondta, évek óta dolgoztak azon, hogy Richter festményeit Budapestre hozzák, és ez a kiállítás egy lassan egy évtizede futó, nagyobb sorozat része: a Szépművészeti Múzeum 2012 óta mutatja be a második világháborút követő időszak jelentős német képzőművészeit, Richter kiállítása negyedik a sorban. 2012-ben Günther Uecker Képpé formált anyag című kiállítása volt a sorozat első állomása, majd 2014-ben Jörg Immendorff Éljen a festészet! című kiállítása következett. Legutóbb, 2017-ben Georg Baselitz Újrajátszott múlt című kiállítását mutatták be.

Ebből a generációból, melynek tagjai mind a második világháború előtt születtek, végigélték a világháború pusztítását, 1945 után hirtelen a kommunista NDK-ban találták magukat, és mindannyian még a berlini fal 1961-es megépítése előtt átmentek az NSZK-ba, Richter lett a legismertebb művész, de művészetét nem lehetne érteni a történelmi kontextus nélkül, ami alkotótársai pályáját is meghatározta. A háború és a nácizmus emlékei, a holokauszt, a német felelősségvállalás és identitás kérdése, a kettéosztott Németország tabuja: Bódi elmondása szerint ezek a kérdések mindannyiuk művészetében meghatározóak voltak.

A történelmi sorskérdések különösen élésen jelennek meg a rendkívül tudatosan alkotó Richter művészetében, aki fiatal festőként már az NDK-ban is befutott művész volt. Mint Bódi mesélte, műtermet és lakást kapott a rendszertől, nagy állami megrendelések jutottak neki. Ekkor még szocialista realista stílusban festett, többek között pártházak ebédlőit díszítették a szocialista utópia idilljét bemutató alkotásai.

A visszaemlékezések szerint 1959-ben szinte véletlenül látogatott el a kasseli documentára, a modern képzőművészet jelentős kiállítására, és itt szembesült azzal, hogy másfajta művészet is lehetséges, mint amit addig ismert. Ez egy alapvető, radikális váltást hozott az életében: 1961-ben, a húszas évei legvégén mindent hátrahagyva szökött át az NSZK-ba, teljesen új életet és alkotói pályát kezdve.

1961 előtti műveiből szinte semmi nem maradt fenn: Richter maga tudatosan hagyta hátra ezeket az alkotásokat, míg az NDK-ban a szökése után az állami megrendelésre készült pannóit egyszerűen lefestették. A budapesti kiállításon kevés megmaradt korai művéből néhány rajzot mutattak be: ez az 1957-es grafikai sorozata nemcsak azért jelentős, mert már ezekben fel lehet fedezni az absztrakció iránit érdeklődését, hanem azért is, mert a festést 2020-ban hivatalosan befejező Richter természetesen az alkotással nem tudott leállni, és a járvány alatt sok évtizedes szünet után ismét rajzolni kezdett.

Az idén márciusban és áprilisban készült rajzok közvetlenül az 1957-es grafikai sorozat mellé kerültek, és izgalmas élmény látni, hogy mennyire sok közös vonás van a közel 60 év különbséggel készült művek között. És mint Bódi Kinga fogalmazott, Richter egész életműve a személyesség kizárásáról is szólt, ehhez képest az idén készült rajzai, melyekkel indul a kiállítás, sok szempontból messze a legszemélyesebb munkáinak számítanak.

Richter az NSZK-ban ismét tanulni kezdett: Düsseldorfban beiratkozott a képzőművészeti akadémiára, és ekkor kezdett el alaposabban elmélyedni a modern irányzatokban. Ekkor talált rá a fényképekre is: a 60-as években a fotókra épülő, alapvetően realista, de torzult, homályosított képet visszaadó festményeivel vált ismertté Nyugat-Németországban. Gyűjteni kezdte a bulvárlapok és a reklámok fotóanyagait, sok ezer képet vágott ki magazinokból és rendezett albumokba. Sigmar Polke, Konrad Fischer és ő az úgynevezett kapitalista realizmus megalkotói lettek: a nyugati fogyasztói társadalom emblematikus pillanatait dolgozták fel, de mindig csavartak rajta egyet. Richternél ezt a homályosítás, az apró torzítások jelentették, melyek mindig eltávolították a fotót az eredeti jelentésétől.

A budapesti kiállításon bemutatott egyik festmény egy Magyarországról emigrált, nyaraló családról készült magazinfotó továbbgondolása: az arcok homályosítása révén semmi nem marad az eredetileg egy vidám pillanatot ábrázoló fénykép felhőtlenségéből:

Richtert ebben az időszakban érezhetően érdekelték azok a történetek, amelyeket felkapott a bulvársajtó: meggyilkolt szeretők, ünnepelt sportolók alakjai köszönnek vissza groteszk formában a vásznairól. Annyira aprólékosan és finoman kidolgozva, hogy néha egészen közel kell menni a festményhez, hogy elhiggyük, tényleg olajfestékkel készült, és nem egy fotóprintet látunk.

Szintén a hatvanas években kezdett el Richter tudatosan foglalkozni a második világháborúval: a drezdai születésű festő testközelből élte meg a város bombázását, és amikor a hatvanas években német magazinok légi fotókat közöltek a Németországot bombázó repülőkről, Richter elkezdte ezt a témát is feldolgozni. Mint Bódi meséli, Richter a háborúban két nagybátyját is elveszítette, szeretett nagynénje pedig, akitől gyerekkorában a művészet iránti rajongást tanulhatta el, a náci eutanázia-program áldozata lett, mert skizofrén volt.

A hetvenes évek elejére már az NSZK-ban is befutott művész volt, 1972-ben ő képviselhette hazáját a legjelentősebb képzőművészeti eseményen, a Velencei Biennálén. Erre az alkalomra egy különleges projekttel készült: 48 portrét festett meg, melyekhez a fotókat lexikonokból vágta ki. A portrék jelentős gondolkodókat, tudósokat, írókat ábrázoltak. Csak férfiakat: Richter a saját elmondása szerint a lehető leginkább homogenizált sorozatot akarta létrehozni.

A biennálén az U-alakú német pavilonba belépve a látogatókat középen Kafka képe fogadta, Richter ugyanakkor nem írta ki a neveket, az ismerős tekintetekkel való találkozás közben a tárlat látogatói nem mindig tudhatták, hogy éppen ki néz rájuk. Richter ekkor már tudatosan dolgozott azon, hogy a festészet és a fényképezés eszközeit vegyítse: a fotókról készített festményeiről fotókat készített, és ezeket is önálló műként tartotta számon. Budapestre is fotósorozat érkezett a prágai Nemzeti Galériából.

Az MNG-s kiállítás egyik legszembetűnőbb vonása, hogy teremről teremre nagyon eltérő stílusú és hangulatú festményekbe botlunk. Bódi Kinga elmondása szerint ezt a fajta „stílusnélküliséget” kritikaként is megfogalmazták már Richterrel szemben, de ő pályája során tudatosan törekedett arra, hogy ne ragadjon benne egyetlen stílusban.

Az absztrakció felé történő kalandozásait több remekmű képviseli Budapesten: a hetvenes évek elején nagyon nagy hatással volt rá Tiziano Angyali üdvözlet című festménye a velencei San Salvador templomban, és Richter elhatározta, hogy kezdeni akar valamit ezzel a festménnyel. De mint Bódi meséli, az is világos volt a számára, hogy egy az egyben ezt a festményt lemásolni nem lehet: a 20. századi művészeti irányzatok után egyszerűen nem lehet ugyanúgy nyúlni egy ilyen témához. Bódi szerint Richter megoldását lehet úgy is értelmezni, mint egyfajta hiány beismerését: a magát nagyon tudatosan az európai festészeti hagyományban elhelyező festő világosan látja, hogy a múlt jelentős stílusai már odavannak, és ezeket nem lehet visszahozni. Ezért Richter végül négy fázisban gyakorlatilag szétabsztrahálta az Angyali üdvözletet: színekké, vonásokká bomlasztotta fel Tiziano festészetét.

De szinte ugyanebben az időszakban nyitott a színelmélet és a színminta-lapok világa felé, és született a hetvenes években olyan alkotása, ami mintha csak a Magyar Nemzeti Galéria legutóbbi jelentős kiállításáról, Sean Scully Átutazó című tárlatáról maradt volna itt

A folyamatosan megújuló, a magát a legkülönfélébb irányokban kipróbáló Richter idővel a német kortárs művészet egyik legjelentősebb alkotója lett: a budapesti kiállításon egy dokumentumfilm emlékezik meg arról, amikor Richter 2007-ben Európa legnagyobb gótikus templomának, a kölni dómnak készíthetett új üvegablakot, és a 113 négyzetméteres felület 11500, véletlenszerűen elrendezett apró színes üvegdarabból állt.

Külön termet kapnak Richter azon alkotásai, melyekkel jól ismert művészettörténeti hagyományokhoz kapcsolódik: tájképek, csendéletek, családi portrék köszönnek vissza a falakról, de mindegyik műfajban tud valami váratlant, nem megszokottat húzni. És esetében már az is meglepő, ha valami privát, személyes vonás bukkan fel a képeken. Mint a kiállítás plakátjára is felrakott portrén, amit első házasságából született lányáról festett:

Az absztrakt festészettel való kísérletezéshez kapcsolódik szorosan a tán legjelentősebb Budapesten látható munkája is: Richter évtizedeken át küzdött azzal, hogy feldolgozza a holokauszt témáját, több kísérlete is kudarcba fulladt, és mint Bódi mesélte, végül 2007-ben, amikor a Frankfurter Allgemeine Zeitung lapjain meglátta azt a Saul fiából is ismerhető négy fotót, amit a Sonderkommando tagjai készítettek Auschwitzban, akkor érezte úgy, hogy e fotókon keresztül tudja feldolgozni azt, amiről tudta, hogy figurálisan amúgy feldolgozhatatlan.

Richter éveken át dolgozott a festményeken: fehér vászonra előbb ceruzával egy az egyben felvitte a fényképeket, majd fekete-fehér stílusban átfestette, kicsit elhomályosította, végül szürkével és feketével absztrahálta. De a rétegek mögött ott vannak a fotókról készített rajzok, melyeket oldalt a fotókkal, szemben pedig négy nagy méretű, szürke tükörrel együtt állítottak ki. Bódi elmondása szerint ez volt a kiállításon az egyetlen terem, melynek installálásához Richter konkrét utasításokat adott.

A Valós látszat című kiállítás mellett fut egy társkiállítás is: a termek végigjárása után a zárófolyosón Benjamin Katz portréfotóit lehet még megnézni. Katz évtizedeken át fotózta Richtert műtermében, ezekből a fényképekből érkezett 60 Budapestre, jóval közelebb hozva a festményein keresztül magáról általában olyan keveset eláruló művészt.

A Gerhard Richter: Valós látszat című kiállítást november 14-éig lehet megnézni a Magyar Nemzeti Galériában.