klasszikus

2018. március 8.
2018. január 28.
2017. november 29.
2017. november 8.
2017. november 7.
2017. július 23.
2016. október 21.
2016. május 23.
2016. január 22.
2015. március 25.
2015. február 7.
2015. január 15.
2014. december 22.
2014. október 18.
2014. augusztus 21.
2014. augusztus 6.
2014. július 31.
2014. július 8.
2014. június 22.
2014. június 21.
2014. április 28.
2014. április 27.
2014. április 23.

Az utolsó egyszarvú

LU1.jpgAligha találni olyan, a legfontosabb fantasy írókat felsoroló százas, vagy akár ötvenes listát, amin ne szerepelne Peter S. Beagle neve. Igazi reneszánszember ő, akinek munkássága messze nem merül ki a hírnevét leginkább megalapozó fantasztikus írásaiban, ezek mellett ugyanis tevékenykedett és tevékenykedik mindmáig dalíróként és -előadóként, valamint forgatókönyvíróként (az 1978-as Gyűrűk ura animációs filmet is ő jegyzi), szerteágazó érdeklődési köre, klasszikusnak mondható műveltsége pedig jól tetten érhető sokrétű, filozofikus fikciós műveiben. Nálunk, mint a legtöbb, a fantasy fősodrától néhány lépéssel arrébb helyezkedő alkotó kicsit kevésbé ismert, bár a 2000-es évek derekán a Delta Vision kiadó eléggé nem magasztalható módon, Kleinheincz Csilla pazar fordításában szerencsére kiadta az életmű legfontosabb darabjait. Kivéve a fő művének számító Utolsó egyszarvút, mert arra már korábban lecsapott a Ciceró, de üsse kő, lényeg, hogy hozzáférhető magyarul. Utóbbiról egyébként jó eséllyel még az is hallott, akinek Beagle neve az égvilágon semmit nem mond, vagy a fantasyhez fűződő viszonya kimerül a Harry Potter-filmek ismeretében, hiszen 1982-ben egy azóta klasszikussá, és a karácsonyi tévéműsorok örök favoritjává nemesült feldolgozást is kapott, ami nem csupán kiváló adaptáció, de egész egyszerűen az egyik legszebb és leginkább időtálló rajzfilm, ami valaha készült.

Örök tavaszba merevült, álomszerű rengetegében tengeti napjait a névtelen, romlást és halált nem ismerő, hófehér és tökéletes egyszarvú. Nem öregszik, nem változik, így környezete sem. Ám egy napon két messziről jött vadász téved az erdőbe, akiket kihallgatva borzasztó gyanúja támad: lehet, hogy ő fajtájának utolsó képviselője. Egy kerge pillangó hamarosan megerősíti félelmét, ugyanis a szóbeszéd szerint, talán nem is olyan régen, az egyszarvúak a rettentő Vörös Bika elől menekülve nyomtalanul eltűntek a föld színéről. Így hát legendákban született főhősnőnk (mert mi más lehetne a szűziesség jelképe, mint nőnemű?) berzenkedve bár, de megteszi az elképzelhetetlent, és erdejét sorsára hagyva nekivág a sivár és ismeretlen külvilágnak, hogy megtalálja elveszett társait. Azonban egy halhatatlan, magát a szépséget megtestesítő teremtmény számára a vak és mulandó emberek rögös, a mítoszait lassan, de feltartóztathatatlanul feledő világban kanyargó utai csak nehezen járhatóak, még akkor is, ha néhány pikareszk fordulat után megértő útitársak is akadnak: Schmendrick, a dilettáns varázsló, és Molly Grue, az egykor magasztos álmokat kergető, ám mostanra megkeseredett rablólány. A furcsa, szedett-vetett csapatocska végül egészen hihetetlen, a játékosan komikustól a riasztón groteszken át egészen a fennkölten szépig ívelő kalandokat követően eljut a hírhedten rideg szívű Haggard király udvarába, ahol eldől, megmenthetőek-e az elveszett egyszarvúak.

LU4.pngAz Utolsó egyszarvú hiába vonultat fel a klasszikus, tolkieni hagyomány főbb ismertetőjegyei közül rögtön kettőt (eposzi küldetés, és az utazás motívuma által keretbe foglalt, lineárisan bekövetkező kalandok laza láncolata), messze nem szabványos fantasy. Egyfelől a kitalált világ itt abszolút a háttérbe szorul: sokkalta inkább engedelmeskedik a tündérmesék logikátlan logikájának, mint bármiféle tudatos konstrukciónak, egyedül annyiban lényeges, amennyiben a történet kibontását szolgálja, és mondjuk Középföldével vagy annak klónjaival ellentétben, a sztorin kívül nem is létezik. Másrészt a cselekmény is csak a lehető legfelületesebben törődik a belső konzisztencia követelményével, helyette a maga teremtette költőiség medrében csordogál előre kényelmesen - inkább Andersen, mint Tolkien. Márpedig a költőiség, vagyis a lírai sűrítés legalább olyan fontos ismérve az igazán jó, értékálló fantasynek, mint a még oly nagy léptékű elrugaszkodottság ellenére is jelen lévő racionalitás a jó sci-finek. Az Utolsó egyszarvú ízig-vérig allegorikus, ön- és műfajérzékeny mese magukról a mesékről – valami olyasmi, amire a Beagle-nél jóval felkapottabb Neil Gaiman is törekszik, meglehet, kevesebb tapintattal, bölcsességgel, alázattal és sikerrel.

Ugyanakkor a mű az önreflexión kívül még úgymond „szól” is valamiről: elsőre nem könnyű ugyan kihámozni az egymásra pakolt rétegekből, de a központi értelmezési szálat szűkebben a lányból nővé érés, bővebben az ártatlanság, annak elkerülhetetlen és szükséges elmúlása, és az ezzel szemben tanúsított lehetséges magatartások feletti elmélázás, még tágabban pedig általában a mulandóság adja. Gyerekfejjel könnyű volt átsiklani felette, de visszatekintve már nehéz nem észrevenni, hogy a Vörös Bika az első menstruáció alig burkolt szimbóluma, mégis hiba lenne azt gondolni, hogy itt megállhatunk. Beagle azt követően, hogy szimbolikussá tett egy önmagában is központi és átérezhető emberi jelenséget (jelesen a felnövést – hogy ezt pont a nővé érésen keresztül érzékeltette, csak azért lehet, mert annak biológiai folyamata jóval könnyebben tematizálható, mint teszem azt, az első magömlés), továbbment, és szinte észrevétlenül átfolyatta kiindulópontként szolgáló megfeleltetését egy nagyobb, még általánosabb érvényű allegóriába, hogy végül eljusson egy melankolikus töprengésig a törékenység, az idealizmus, és a valóság viszonyáról.

Ékesen beszél erről hősnője és antagonistája drámai ütköztetése: a világ (és önmaga) változékonyságát konokul elutasító egyszarvú és az örömöt az önzéssel összetévesztő Haggard király mindketten ugyanannak a hübrisznek esnek áldozatául, vagyis annak az eredendően emberi tévhitnek, miszerint a boldogság egy alanyi jogon járó, birtokolható, konzerválható jelenség. Konfliktusuk nem egymásban, hanem saját megrögzöttségeikben gyökeredzik, így győzedelmeskedni is csak az tud, aki túllép saját korlátain. Aki pedig elbukik, az nem a másik, hanem maga miatt teszi. Itt még a „főgonosz” is tragikus hős, mint ahogy az egyébként leginkább kamaradarabra emlékeztetően szűkös szereplőgárdából mindenki más is - nincs olyan közöttük, aki ne kapcsolódna szervesen, ne tenné hozzá a magáét a központi témához (ahogy első találkozásukkor Molly Grue kereken lebassza az egyszarvút, majd zokogva számon kéri rajta, hol volt egész eddig, az egyszerre torokszorító és felemelő), ami nagyon jól mutatja a mű átgondoltságát. Szívhez szóló, átélhető, gyönyörű.

LU2.jpgPersze a fenti erények még csak a regény sajátjai, szerencsére azonban a rajzfilm olyan közel került az eredetihez, amennyire csak lehetett. A könyv komplexitását másfél órában visszaadni természetesen képtelenség lett volna, de az Utolsó egyszarvú még így is döbbenetesen összetett és hűséges, sokadik újranézésre is újabb, apró nüánszokat nyújtó adaptáció. Ha azt vesszük, hogy a forgatókönyvet maga Beagle szállította, ez nem annyira meglepő, de ha a Jules Bass – Arthur Rankin Jr. rendezőpárosról rendelkezünk némi előzetes tudással, már annál inkább. Említett úriemberek ugyanis a 70-es és 80-as évek legtermékenyebb, ám messze nem legmegfontoltabb rajzfilmgyártói közé tartoznak, többek között olyan káromlásokat köszönhetünk nekik, mint a Hobbit, vagy a Király visszatér méltán elfeledett, a szombat reggeli, sorozatgyártott cartoonokat idéző meggyalázásai. Ebben az esetben azonban valahogy nem csak átugrották a lécet, de konkrétan feljebb tették. A többnyire sötét tónusokkal operáló, enyhe keleties (naná, a rajzolók 99%-a japán volt) jegyeket hordozó animáció, ha nem is kiemelkedő, de mindmáig élvezhető, a sztori ritmusa pedig szinte hibátlan, ami már csak azért is hatalmas szó, mert a cselekmény tetemes hányadát lassan hömpölygő párbeszédek, vagy éppen klipszerűen összevágott dalbetétek teszik ki. Bizony, elég sok danolászás van a filmben, de kéretik nem holmi Disney-operettre gondolni: a soundtrackért Beagle személyes jóbarátja, a híres singer-songwriter Jimmy Webb, valamint a folkrockban utazó America együttes feleltek, és bár a végeredmény elég vegytiszta, középutas rádiózene, amitől személy szerint alapesetben hülyét kapok, a film képsoraival együtt az esetenkénti nyálassága ellenére is nagyon hatásos.

A szinkronstáb meg egyszerűen olyan kaliberű, hogy akár egy élőszereplős mozit is simán elvinne a hátán, még ma is. Alan Arkin, Jeff Bridges, Angela Lansbury, Mia Farrow, Christopher Lee - utóbbinak egyébként olyannyira szívügye volt a projekt, hogy bizonyos részek a könyvből direkt az ő unszolására kerültek be, arról nem is beszélve, hogy a német változatban Christopher Lee szinkronhangja: Christopher Lee. Mikor aztán pár éve felmerült, majd sajnálatosan (vagy szerencsésen, a lehetőség kétesélyes) a produkciós pokolban ragadt egy tényleges filmváltozat ötlete, az eredeti gárdából rögtön háromra is igényt tartottak volna az alkotók. Aztán ki tudja, Beagle állítólag mindmáig élesen tart egy többszörösen átfésült forgatókönyvet.

LU3.jpgNem tudok máshogy zárni, mint hogy megismétlem: az Utolsó egyszarvú az egyik legjobb, még fontosabb, az egyik legszebb történet és rajzfilm, amit valaha láttam. Kortalan, mély, elgondolkodtató, keserédes. Az a kategória, amit ha gyerekként látsz, örökre beléd ég, felnőttként pedig egyes pillanataiban anélkül képes elérzékenyíteni, hogy tudatos manipulációra gyanakodnál az alkotók részéről, vagy szégyellnéd magad, mert harmincas, sörhasú barom létedre könny szökik a szemedbe. Még arra is képes, hogy a következményekre való tekintet nélkül ilyen érzelgős hülyeségek írására és közzétételére késztessen.

2013. december 3.

Az ártatlanok

innocents4.jpgHenry James amerikai születésű, brit író 1898-as, The turn of the screw (A csavar fordul egyet) című kisregénye a kísértettörténetek egyik legismertebb és legtöbbet adaptált képviselője: számos megfilmesítés mellett készült belőle képregény, opera, előzményfilm, rádióműsor, meg amit még el lehet képzelni – Alejandró Amenábar 2001-es, egészen kitűnő The Otherse (Másvilág) is rengeteget merített a műből, még ha szó szerinti feldolgozásról ebben az esetben nem is beszélhetünk. A leggyakrabban hivatkozott változat azonban a sorban második, 1961-es The Innocents, ami a horrorfilmes klasszikusok listáján legalább olyan rangos helyet tudhat magáénak, mint a kisregény az irodalmi megfelelők között.

Miss Giddens, a kezdő nevelőnő szakmai tapasztalatlansága ellenére is megkapja álmai munkáját. Az elárvult, kiskorú kuzinjait nyílt közönnyel kezelő, dúsgazdag nagybácsi vidéki udvarházában kell felügyelnie azok szellemi-lelki gyarapodását, egyetlen kikötéssel: teljesen magára van hagyva, ha bármilyen probléma adódna, oldja meg, segítségre ne számítson. Papíron remek kis meló, hiszen ki ne akarna egy festői környezetben elterülő, több ódon épületből álló háztartásban dolgozni, ahol az egyetlen dolga két jól nevelt, bűbájos kisiskoláskorú gyerek felügyelete?

Mondjuk az, aki előbb sejteni kezdi, hogy az általa ismert személyzeten kívül mintha még minimum ketten lennének a házban, akikről elfelejtettek szólni neki, majd kisvártatva kideríti, hogy az előző nevelőnő az erőszakos, zsarnoki hajlamú ember hírében álló, majd furcsa halált halt inassal folytatott viszonya után öngyilkos lett. Ilyen körülmények között az se tesz jót az ember lelki békéjének, ha a gondjaira bízott gyerekek apránként életkoruktól és jellemüktől idegen viselkedést kezdenek tanúsítani.

innocents3.jpgRégi, a maguk nemében mérföldkőnek számító horrorfilmekről érdemben nyilatkozni nem túl hálás, hiszen a műfaj mára javarészt olyan mértékben megkövült toposzokból építkezik, olyannyira képtelen elrugaszkodni saját alapvetéseitől, hogy a kútfőként szolgáló eredeti alkotások innovációinak méltatása szinte egyenértékű az azóta létrejött dömping főbenjáró kliséinek felemlegetésével. Az „akkoriban még ez új volt” érv hiába jogos, egy mai nézőt nem feltétlenül hat meg. James írása megjelenésekor márpedig tényleg újszerű volt, lehetséges értelmezéseiről egészen komoly polémiák dúltak kritikai körökben, Az ártatlanok pedig (melynek forgatókönyvét egyébként részben Truman Capote jegyzi) szinte hibátlanul fordítja le filmes nyelvre a forrásanyag ambivalenciáját. Ha tehát a fordulatokon meglepődni ma már aligha fog bárki, aki látott akár csak egy csavarosnak mondott, pszichológiai thrillert is, abban még bőven lehet gyönyörködni, mennyire elegánsan oldja meg Jack Clayton rendező a feladatot.

Ha innen nézem, akkor Az ártatlanok egy ősi udvarházba zárt, szellemek által megszállt gyerekekkel viaskodó dadus sztorija, és mint olyan, hatásos. Csak éppen sunyi módon bőséges támpontot nyújt ahhoz, hogy amonnan is nézhessem, így viszont egy saját elfojtásaival küszködő, az elszigetelt környezetben apránként megőrülő nő katasztrófával végződő pokoljárása, ami sokkal kényelmetlenebb, mintha szimplán a kísértethistória mellett döntöttem volna.

A történetben a kisregény címe által sugalltakkal ellentétben csavar nincs, kétértelműség annál inkább, ami azonban erősebben odacsap, mint bármilyen, a történet utolsó pár percére tartogatott, meghökkentő fordulat. Egy hangsúlyos csattanó utólag ír felül mindent, egy kezdettől fogva lebegtetett kétértelműség viszont minden egyes jelenetnél, minden beállításnál és párbeszédnél agyalásra készteti a nézőt, és akkor már óhatatlanul be is vonja a történésekbe. Ez a motívum az első percektől fogva következetesen végigvonul filmen, és bár maga a főszereplő szerencsére soha nem kérdőjelezi meg saját szemszögének tarthatóságát (hiszen ez pont a jótékony balladai homályt oszlatná el), nézőként mindvégig azt érezzük, hogy itt valami többszörösen nincs rendben, és akkor nem is feltétlenül a távolban megjelenő, ijesztő alakokra és a kísértetfilmek többi, kikerülhetetlen kellékére gondolok: a környezet kicsit túl idilli, a házvezetőnő egy kicsit túl joviális, bár kínosabb kérdések feszegetésekor a megszokottnál szűkszavúbbá válik, Miss Giddens a paranoiává fajuló aggodalma mellett mindvégig kicsit túl naiv és elfogadó, a gyerekek meg olyan aranyosak, hogy az egyre sűrűbben adagolt, koravén megnyilvánulásaik annál nyugtalanítóbbak.

innocents1.jpgClayton finom, mértéktartó rendezése meghökkentően időtálló, amit a kiemelkedő operatőri munka és vágás is támogat. Az elzárt, vidéki környezethez tökéletesen passzoló, lassan csordogáló, egymásba álmatagon áttűnő jelenetek követik egymást, amikből a lassan gyülekező, nyugtalanító jelek eleinte alig tűnnek ki, és később, a klimax felé közeledve sem válnak tolakodóvá vagy hatásvadásszá. Amikor valami természetfölötti - vagy annak vélt - esemény történik, nem kezdenek el idegtépően cincogni a hegedűk, nem közelít rá villámgyorsan a kamera a rémület tárgyára. A dadus felnéz a toronyra, és ott áll egy férfi a tetején - ennyi, de nem is kell több. Ha valahol hibát kéne keresnem, akkor Deborah Kerrt jelölném meg, aki, bár szemre nem kellemetlen, de ahhoz képest, hogy kamaradarab főszereplőjeként ő lenne hivatott a cselekmény és a nézői figyelem központjaként szolgálni, bociszemű pihegésen és bárgyún eltúlzott érzelmi hullámvölgyeken túl nem sokat produkál. Akkor már inkább a védencei - nem sok olyan filmet láttam, ahol a gyerekszínészek hitelesebb játékot nyújtanak, mint a felnőttek, de Az ártatlanok ilyen.

No igen, a gyerekek. Végső soron róluk szól a film, elég, ha a címet vesszük. Teljesen mindegy, melyik értelmezési lehetőség mellett döntünk, vagy egyáltalán döntünk-e bármelyik mellett, a névadás találó: a felnőttek útmutatására ráutalt, ám pőre nemtörődömségből magukra hagyott gyerekeknek mi más választásuk is lehetne, mint hogy a látott minták alapján megpróbáljanak minél gyorsabban saját identitást kialakítani? Márpedig ez nem egy egészséges folyamat, a végeredményen pedig egy jó szándékú, de végletesen nebántsvirág lelkületű és túl későn megjelenő anyafigura sem tud már változtatni, akkor inkább már csak rontani. Teljesen érdektelen, hogy a gyerekeket tényleg halott lelkek szállták-e meg, vagy csak referenciapontok híján szűrték magukba a legrosszabbat a környezetükből, nem számít, a dadusuk képzelődik-e, vagy csakugyan visszajárnak a lelkek a túlvilágról, a konklúzió tragédia és az ártatlanság elvesztése.

2013. június 17.

Hálózat

net__1.jpgNehéz pontosan megragadni, mitől lehet egy film vagy bármilyen művészi produktum nemcsak valódi, de igaz. Az érzékenység, a kendőzetlenség, az aktualitás, a profetikusság, a hitelesség, az érvényesség – mik azok az elengedhetetlen tulajdonságok, amik történelmi távlatból is a sokéves átlag fölé emelnek egy kinyilatkozást, függetlenül annak fogadtatásától, a trendeket szárba szökkentő kultusztól vagy az időkapszulától, amibe a cenzúra zárta? A felvetés szélsőséges szubjektivitása miatt jogosan kérdőjelezhető meg annak tényleges értelme, viszont ha valami olyan traumatikus koncentrációban kristályosítja ki korának és az azóta eltelt időnek a leglényegét, mint tette azt a Hálózat 1976-ban, akkor mindenképpen illendő a tisztelet – alsó hangon – egy néma bekezdéssel való megadása. Sidney Lumet filmje a jelenkor két legfontosabb tényét teszi főműsoridős közszemlére.

Teljeskörű recepciótörténeti áttekintést és az akkori televíziós gyakorlatok pontos ismeretét igényelné annak megválaszolása, hogy anno hogy kezelhették a Hálózatot? Miként értelmezték a megcsömörlött televíziós hírbemondó, Howard Beale (Peter Finch) ámokfutását, aki, miután bejelenti, hogy élő adásban fog véget vetni életének, szuggesztív-hisztérikus one-man-show-iban próbálja felébreszteni a szelektált-szintetizált igazságfragmentumok hazugságán vegetáló közönségét? Az eltelt, lassan négy évtized távlatából már majdnem mindegy, hogy megbokrosodott szatíraként vagy szolidan díszletezett disztópiaként lett elidegenítve Beale története 1976 Amerikájától, hogy a forgatókönyvíró, Paddy Chayefsky elrettentő prognózisnak szánta, vagy munkája „mindössze” a jobban értesültek szenvedélyes s egyszersmind rezignált tényfeltárása, a törvény szövedéke fölfeslett. Lumet-nél szinte mindig fölfeslett.

Amennyiben beteljesültnek tekintjük a Hálózatot, egy pillanatra érdemes elmerengeni a prófétaság paradoxonján, a nagyság és a tehetetlenség egyidejűségén, azon az erkölcsi-egzisztenciális peremhelyzeten, hogy a prófécia jelentősége abból fakad, hogy a csúf jövőre való páni figyelmeztetés süket fülekre, vak szemekre talál, és mindennemű és mértékű félelme beigazolódik, megvalósul, hogy hiábavaló. Nem örülne Aldous Huxley, George Orwell és Ray Bradbury, ha kicsivel több dologban tévedtek volna, és a kutya sem ismerné a nevüket? Megváltoztatott, számított valamit a víziójuk, egyáltalán hittek abban, hogy számíthat? Lumet munkásságát, azon belül – tetten ért önreflexióként – Mr. Beale ijesztően pontos őrjöngéseit figyelembe véve igen, hittek. Beale, Lumet és minden művész, aki valami igazat akar mondani, hisz abban, hogy a közönyön, az alul-, félre- és túlinformáltak flegmatikusságán, a pillanatok alatt fellángoló, majd még gyorsabban elillanó érdeklődésen túl lehet más reakció, lehet érdemi hatás. Noha mindenkinél jobban tudják, hogy a rendszer működése csak percekre szabotálható, illetve a szabotázs is csak egy működési fázis. Kalkulált és igen rövid ütem.

Az az irdatlan terjedelmű oeuvre, amit a nemrégiben elhunyt rendező az emberiségre hagyott, nehezen hozható közös nevezőre, viszont filmjeiben egy alapminta sem annyira markáns és gyakran feltűnő, mint a regnáló rendszert egy csekélyebb számszerű profittal kecsegtető ethosz nevében megkérdőjelező egyszál ember. Az igazságszolgáltatást és a korrupciót tematizáló, az összeférhetetlenség naiv eszméjét szétpukkasztó történetekben a ráeszmélés, a felismert küldetéstudat jutalma ugyanúgy lehet üdvözülés vagy kárhozat, mint egy erkölcsi dilemma feloldhatatlanságának börtöne. A Hálózatban is a rebellió, a fogaskerekek közé hintett homokszemcsék, kavicsok és görgetegek a film mozgatórugói, viszont minden korábbi – és talán későbbi – alkotásánál mellbevágóbb az, ahogy ez az idomtalan mennyiségű törmelék, az ébredés lavinája vezényszóra rakódik, ülepedik, szervesen beépül.

net__2.jpgBeale katasztrofálisan hibbantnak tűnő bejelentése a kamerák kereszttüzében kiloccsanó agyáról egyetlen éjjel során olyan szintre emeli az eladdig csak költségeket halmozó hírcsatorna iránti érdeklődést, hogy a karrierista szerkesztő (Diana Christensen – Faye Dunaway) könnyedén meggyőzi az egyik feltörekvő igazgatósági tagot (Frank Hackett – Robert Duvall) Beale botrányának piacképességéről, még inkább: piacteremtő-képességéről. Beale-nek biztosítani kell egy külön műsort, amiben kitombolhatja magát! A döntéshozók vonakodása jelzésértékű, még épp bele lehet csimpaszkodni az erkölcsi aggályok utolsó foszlányaiba, a százalékok szava viszont már szent.

Fredric Jameson posztmodern fordulata ez, annak a kultúr- és gazdaságtörténeti váltásnak a színrevitele, amelyben már nincs szalonképes és obszcén, elit és ratyi, normakövető és deviáns, csak értékesíthető és kevésbé értékesíthető, a lázadásra pedig mindig nagy a kereslet. Ha a konzumkultúra elleni a legkeresettebb, hát azok kerülnek a szemmagasságban lévő polcokra. És persze, ebben a nagy bizniszben, mint az Orient Expresszen, mindenki benne van, a szerkesztők, a kreatívok, a vágók, a keverők, az igazgatók, a részvényesek, a stúdióban tapsolók, a tévék előtt üvöltők. Lelkiismeretfurdalása csak a szövedéket, a szövevényt átlátni vélő Beale-nek lehet, elvégre pont az lesz belőle, amit megvilágosodva megtagadott: God's bullshit. Prófécia – per definitionem.

Chayefsky forgatókönyve Lumet egyik kedvelt zsánerének, a tárgyalótermi drámának alappilléréből, a – Lumet által még jobban kedvelt – monológból építkezik, erre hivatkozva voltak bírálói a filmnek, mondván az nem több pöffeszkedő szentenciák sorozatánál. Ezt látszanak erősíteni a sztereotip-közeli karakterek, viszont, vélhetőleg a színészvezetésnek köszönhetően, a leírva legteátrálisabbnak, legsematikusabbnak tűnő frázisok is élnek. Finch egyszerre vádlott és esküdt hallgatóságához intézett, tajtékos vádbeszédei kifröccsennek a vászonról, a Dunaway által hozott, törtető érzelmi nyomorék egyszerre lehengerlő és szánalmas. Az Oscar-díjakkal honorált előadásmód ugyanakkor mit sem érne, ha ezek a színpadias sorok udvarias lózungokat idéznének meg, és nem ennek a politikai korrektséget hírből sem ismerő, már-már vallomásos őszinteségnek szolgálnának formai keretéül. Még ha ezt a nyíltságot a média arroganciájaként is olvassuk, itt és most senki sem kertel.

- Diana Christensen vagyok, az imperialista uralkodó körök rasszista képmutatója.
- Én pedig Laureen Hobbs, egy piszkos kis komcsi nigger.
- Számomra teljesen úgy hangzik, mint egy szoros barátság kezdete.

Minden médiával, sajtóval foglalkozó film alapvetően azt a kortárs képelméleti közhelyet próbálja megjeleníteni (lett légyen ez bármennyire is ellentmondásos), melynek értelmében a kép nem ablak a világra, hanem egy nyelv, mely az áttetszőség illúziójával takarja el a beszélő szándékát. Ha nem tartjuk teljesen tévesnek Orwell klasszikusát („Aki irányítja a múltat, az irányítja a jövőt. Aki irányítja a jelent, az irányítja a múltat.”), vagy ha emlékezünk Alekszandr Szolzsenyicin 1978-as harvardi beszédére, mely szerint a nyugati világban a sajtó a törvényhozásnál, az igazságszolgáltatásnál és a végrehajtásnál is nagyobb hatalom, felvetődik: van-e az életünket, sorsunkat érintő fontosabb kérdés, minthogy mi a hírközlés valódi szándéka?

A Hálózat kis- és nagymonológjai szórakoztató és látványos architektúrává szerveződnek, aminek a záróköve a tulajdonos-atyaúristen Arthur Jensen (Ned Beatty) előadása. Méregzölden derengő banklámpák hosszú, párhuzamos sorai futnak össze Jensen köpcös, méltóságteljes alakjában. Dörgedelem, ítélet, evangélium egy szép új világról.

Odaáll a kis, 21 inch-es képernyő elé, és Amerikáról meg a demokráciáról szónokol. Pedig Amerika nem létezik. A demokrácia sem.

net__4.jpgAz azóta Money Speech-ként önállósodó jelenet – amit évtizedekkel később a Zeitgeist mozgalom ragadott magához, hogy kilenc élű kardként lóbálhassa minden nyamvadék bűnös feje felett – konkretizálja azokat az aggodalmakat, amelyek a hetvenes évek paranoia thrillereinek mélyén húzódnak. A vállalatok, a márkák, a tőke hálózati szerveződése, a „korporatokrácia”, mely a centralizált hierarchiát, a nemzeti egységeket, a látható, egyértelmű határokat leváltja, és ami mindennapi tapasztalatunkká vált azóta, ex katedra tárgyilagossággal, a fősodratú kultúra kellős közepéből omlik a nézőre. Recenzionista hatásvadászatnak tetszhet, ha ennek a momentumnak a jelentőségét isteni megvilágosodáshoz, függönyök kettéhasadásához találná mérni a kritikus, de az akkori közönség helyzetébe képzelni magunkat éppúgy nehéz, mint amilyen könnyű akár még ma is elcsoszogni a Money Speech egynémely sora alatt.

Vajon amikor Jensen a Beale sokadik hisztériája okfolyományaként leállított szaúdi üzletre tesz utalást („Az arabok dollárok milliárdjait vitték ki ebből az országból, de most eljött az ideje, hogy vissza is hozzák!”), Chayefsky és Lumet csak a homályban tapogat, vagy az 1973-74-es olajembargó után beindult szaúdi üzelmekre tesz utalást, arra a bámulatosan rafinált bizniszre, mely során amerikai székhelyű építőipari és mérnöki cégek jutnak milliárdos munkákhoz Szaúd-Arábiában, és lesznek kifizetve olyan amerikai államkötvények hozamából, amit Szaúd-Arábia vásárolt? Nem olyan bonyolult, így kerülnek plázák és sztrádák a sivatagokba, a dzsungelbe, így terjed a modern nyugati civilizáció, így nőnek az égig a Wall Street tornyai. Így épül a Birodalom.

Ami van, az egy rendszerek felett álló holisztikus rendszer. Egy hatalmas és egymással kölcsönhatásban álló, egymásba fonódó, több lehetőséget is magában rejtő, többnemzetiségű uralma a dollárnak.

A Money Speech korántsem egyedi kirohanás a rendezőtől, közvetlen előképének tekinthető A zálogos (1964) több jelenete is, melyekben az egykoron Auschwitzban vendégeskedő címszereplő magyaráz undorral és megfásultan „népének” pénzhez való viszonyáról, majd döbben rá arra, hogy ha pénzről van szó, majdnem annyira indifferens a rassz, mint az, hogy háború van vagy békeidő. (Politikailag inkorrekt etnikai balansz érhető tetten a kampány-tematikájú Hatalomban (1986) is, ahol például luxuslimóban meglibbentett ghutra kerül kompenzálásra sábeszdeklivel.) Mindezt úgy, hogy A zálogos az első hollywoodi film, mely a túlélő szemszögéből villantja meg a haláltáborok traumáját. A magát balos zsidónak valló Lumet nem csupán annak ékes bizonyítéka, hogy az Álomgyár a gejl és manipulatív populizmuson túl máshogy is képes kezelni a Holokauszt fogalmát, de egyúttal arra is rávilágít, hogy annak a megboldogult osztrák festőnek a nagy világmegjobbító terve milyen felszínes és/vagy hamis volt. Már csak azért is, mert ugyan egyik fő szponzora, Henry Ford valóban őszintén rajongott az antiszemitizmus nemes eszméjéért, de a például Harley M. Kilgore szenátor által felfedett amerikai vállalatok és pénzintézetek, amelyek a háború alatt is tolták a lét milliómárkaszám a náci Németországba, hát azok nem. A Tőke kíváncsian figyeli az időjárást és a divatot – neki igazából minden zászló, minden ideológia jól áll.

A Hálózat a jelenkor két megmaradt, utolsó tényét teszi főműsoridős közszemlére. Azt, hogy vitán felül minden és mindenki áruba bocsátható. És azt, hogy sejtelmünk sincs, hogy kinek vagy minek adtuk el magunkat.

2013. április 30.

Kurosawa retrospektív: Rejtett erőd

hiddenfortress00.jpgA popkultúra egyik rákfenéje, hogy legalábbis a világ nyugati féltekén többnyire úgy emlékeznek Akira Kurosawa 1958-as remekére, mint a filmre, ami az egyik legnagyobb inspiráció volt George Lucas számára az első Star Wars megírásakor, mind tartalmilag, mind formailag. Ez persze lehetne hízelgő dolog is, hisz mindkét mű kitörölhetetlenül és jogosan része a filmtörténelemnek, de a Rejtett erőd azért jóval többet érdemel annál, hogy a filmesztéták körét leszámítva csupán egy érdekes lábjegyzet legyen az említett űroperához.

Kurosawa a mestere volt annak, hogy a szerzői és a mainstream film jellemzőit úgy mossa össze, hogy mindkét tábor hívei elégedetten álljanak fel a játékidő elteltével. Elég csak leghíresebb művére, A hét szamurájra gondolni, ami egy grandiózus akciókalandot súlyosbít a társadalomról, az osztálykülönbségekről, a korszakról, a morális értékekről megosztott gondolatokkal. Nála az említett két kategória egyszerűen értelmét vesztette. A műfajiságba nem félt magvas tartalmat vinni, a „művészetet” pedig nem felhígította, hanem megtámogatta a szórakoztatás eszközeivel.

A Rejtett erőd azonban, noha nem teljesen nélkülözi az író-rendező társadalomtudatos hozzáállását, kissé kakukktojás, lévén Kurosawa egyik legegyszerűbb filmje, ami tényleg „csak” annyi, amennyinek látszik: egy izgalmas, látványos kaland. Ráadásul egész életművének legkedélyesebb, legvidámabb darabja, meseszerű sztorielemekkel, kinccsel, hercegnővel, és jó, nemes emberekkel, akik végül mind elnyerik méltó jutalmukat. Sőt, még azok is, akik se nem jók, se nem nemesek. És itt jön a csavar.

hiddenfortress03.jpgKurosawa fog egy történetet, amiben a feudális Japán háborúktól megtépázott vidékén egy hercegnő és tábornoka inkognitóban igyekszik aranyukkal a határ felé, a biztonságba, miközben egy egész ellenséges hadsereg keresi őket – és ezt a történetet két civakodó, becstelen, kapzsi, koszos paraszt szemszögéből meséli el, akik véletlenül verődnek a menekülők mellé, és normál esetben legfeljebb sokadrangú komikus mellékzöngék lehetnének. Egyfajta variáció a Stan és Pan-ra A Sierra Madre kincse kontextusában, némi John Ford-beütéssel (illetve a Kurosawától már megszokott Noh színházi elemekkel), ez pedig markánsan megkülönbözteti a kor egyéb csambaráitól.

A két paraszt, Tahei és Matashichi a történelem viharai által ide-oda dobált szerencsétlenek, akiket folyton elfognak, dolgoztatnak, kihasználnak, de feléjük érzett szimpátiánkat gyakran kikezdi pitiáner, acsarkodó mivoltuk, főleg, hogy az folyamatosan éles kontrasztban áll a többi szereplő hősiességével, lojalitásával és bátorságával. Kurosawa azonban erős komikus felhangokkal ábrázolja a parasztokat, vagyis az emberi természet sötét oldala nem drámát, hanem kacagást, elnéző mosolygást, buksisimogatást és „szegények nem tehetnek róla” attitűdöt szül. Az alattomosság és az önzés nagyjából a banánhéjon elcsúszás ekvivalensévé válik.

hiddenfortress06.jpgÍgy Fred C. Dobbsszal ellentétben Tahei és Matashichi számára a megváltás is lehetséges: miután a hercegnő és a tábornok annak ellenére megjutalmazzák őket a kalandjaik végén, hogy pontosan tudják, kizárólag önös érdekből, kapzsiságból hajtva tartottak velük, és „segítettek” nekik, a duó mosolyogva sétál el a palotából, és immár egyikük sem saját magának akarja a teljes jutalmat, hanem – először téve tanúbizonyságot önzetlenségről – a másiknak. A rendező hite az emberekben folyamatosan dőlt meg az évek előrehaladtával, de a Rejtett erődben még visszatért pályafutása korábbi éveinek optimistább szemléletéhez.

Kurosawa azért persze játszik kicsit a moralitással és a miliővel is. Tahei és Mataschichi már önmagukban is egyfajta kritikái a társadalomnak, annak tipikus képviselőiként, de mint minden rendszer, ez a feudális is a fejétől bűzlik: ahol egy tinédzser lánynak, csak mert történetesen hercegnőnek született, rettenetes terhet és felelősséget kell cipelnie a vállán, és ahol az uralkodóhoz való vakhűség jegyében a legközelebbi vérrokon is gondolkodás és megbánás nélkül feláldozható, és feláldozandó, ott nyilván nincs minden rendben. De ezek ezúttal inkább csak a karakterek érzelmi világát mélyítik, mint a kor- és társadalomrajzot/kritikát.

hiddenfortress05.jpgA Rejtett erődöt lendületes kalandnarratívája viszi előre, amit Kurosawa nagyszerű vizuális fogásokkal tölt ki – ez volt az első szélesvásznú filmje, és azonnal felismerte a Japánban épp akkor elterjedt formátum lehetőségeit. Kompozíciói lehengerlőek, kezdve rögtön a felütéstől, amiben egyetlen beállításból mutatja a főszereplők szánalmas acsarkodását, majd megdöbbenésüket és ijedelmüket valamitől, ami képen kívül történik, végül pedig egy űzött vadként hajtott katona felbukkanását. A börtönből való későbbi menekülés lépcsős tömegjelenete a Patyomkin páncélos legendás szekvenciájával vetekszik, a Kurosawa-állandó Toshiro Mifune (a tábornok) lovasrohama olyan vad intenzitású, olyan elemi erejű, amilyenhez hasonlót keveset láthattak az akkori nézők (sőt, megkockáztatom, a maiak is – gyönyörűen felvett és vágott jelenet), a tűzfesztivál képei a kántáló sokasággal pedig már-már hipnotikusak.

Kurosawának bevált a kalandos, eposzi történet és annak komikus felhangja, a Rejtett erőd ugyanis addigi legnagyobb sikere lett (bár csak három év kellett neki, hogy ezt megfejelje A testőrrel), a következő évben a rendezői díjat is elhozta Berlinből, és máig a műfaj egyik csúcsteljesítményének számít.

2013. március 27.

The Thing from Another World

ttfaw0.jpg„I bring you a warning. Every one of you listening to my voice, tell the world. Tell this to everybody, wherever they are. Watch the skies, everywhere. Keep looking. Keep watching the skies!”

Az 1951-es The Thing from Another World záró sorai túlzás nélkül generációk emlékezetébe égtek bele. Megvolt hozzá a táptalaj: az ’50-es évek már bőven a hidegháborús paranoia jegyében telt, és ezt gyorsan türközni kezdték az amerikai filmek is. A ’40-es években még a gótikus horror rémei uralták a vásznat, de a klasszikus Universal-horrorok sokadik folytatásai és crossoverei (Frankenstein Meets the Wolf Man) az évtized második felére már kifutóban voltak. Helyüket, mint mumust a sci-fi és horrorfilmekben a csillagokon túlról érkező fenyegetés és a tudomány vették át. A The Thing from Another World az egyik első, egyben az egyik legfontosabb példa mindkettőre, és nem mellesleg korának egyik legnagyobb sikere a műfajban, írók és rendezők egész sorának ihletője – a zsáner képviselői máig használják Howard Hawks filmjének időközben toposzokká vált megoldásait.

A TTfAW a kortárs nézők számára az egyik legijesztőbb filmnek számított, amit valaha láttak, és ugyan a mai közönségből már nyilván nem képes ugyanilyen reakciókat kiváltani, még mindig van olyan hatásos, hogy megértsük a körülötte annak idején kialakult hisztériát. Annak ellenére, hogy „az intelligens répa” koncepciója finoman szólva nevetségesen hangzik (főleg, hogy az egyik szereplő konkrétan használja ezt a kifejezést az idegenre), és hogy ezzel Hawks pont kihúzta az eredeti történet méregfogát. A film ugyanis John W. Campbell 1938-as Who Goes There? című novelláján alapul, ami a szerkezetétől a stílusán, hangvételén át a keményfiú főszereplőig, sok tekintetben korszakának egy tipikus ponyva-sci-fije – kivéve, hogy az antarktiszi expedíciót megtámadó lény tökéletesen leutánozza áldozatainak kinézetét és személyiségét, a lehető legfélelmetesebb belső ellenséggé formálva magát.

ttfaw4.jpegCampbell sztorijának ezt a fő aspektusát Hawks egyszerűen kikukázta. A TTfAW-ben az északi sarki tudományos állomásra érkező katonák feladata az, hogy felkutassanak egy közelben landolt ismeretlen repülő objektumot. A jégből való kihalászás közben az idegen űrhajónak bizonyuló objektum megsemmisül, de a katonák pár méterre tőle találnak egy túlélőt. Visszaviszik a bázisra, ahol a növényalapú, így hagyományos módszerekkel bajosan elpusztítható életforma idővel kiolvad a jégtömbből, amibe belefagyott, és szaporodni akar – ahhoz pedig vérre van szüksége. A TTfAW a novella legmarkánsabb sztorielemének elvetésével egy tipikus szörnyfilmmé válik, amiben egy csapat férfi (és egy nő) bezárva találják magukat egy viszonylag kis helyen, amit kívülről-belülről ostromol egy rettenetes lény. Ha ebben a mondatban pár szót megváltoztatunk, akkor megkapjuk a Rio Bravót – bár a hivatalos kreditek szerint Christian Nyby volt a rendező, és még a színészek is egymásnak ellentmondó információkkal szolgáltak arról, hogy ő vagy Hawsk dirigálta igazán a filmet, utóbbi le sem tagadhatná magát, kézjegye faltól-falig ott van minden jeleneten, íróként is.

Kemény, határozott férfiak egy életveszélyes helyzetben találják magukat, és együtt dolgoznak a veszély legyűrése érdekében. Hawks, rá jellemző módon, roppant elegánsan, egyszerűen, alig mozgó kamerával, de hatásosan rendez, és végig csoportképekkel dolgozik. Egyáltalán nincsenek közelik, kettőnél kevesebb szereplőt sosem látunk egy képen, és csak kettőt is nagyon ritkán. Minden az együttműködésről, a külső ellenséggel szembeni összefogásról és a férfiak közti kötelékről szól. Ugyanakkor a cél eléréséhez választott eszközökben már hiányzik az egyetértés a bázis két csoportja, a tudósok és a katonák közt. A film egyértelműen utóbbiak oldalára áll, a tudósokat leginkább izgága, félbolond, a felfedezés ígéretétől elvakult, ön- és közveszélyes mániákusokként ábrázolja – Hiroshima után vagyunk, az amcsik és a ruszkik atomarzenállal felfegyverkezve feszülnek egymásnak, a fél világ attól retteg, hogy önnön találmánya okozza majd az egész emberi civilizáció végét.

ttfaw5.jpgPersze, hogy az idegen lény radioaktív, mi más lehetne? (Még egyszer: az ’50-es évek hidegháborús paranoiájában vagyunk, a szomszéd szemeteskukája is radioaktív.) A szereplők egy Geiger-számlálóval felszerelve keresik az idegent, a pityegő műszer pedig ezzel örökre szóló bérletet szerzett magának a sci-fik és a horrorok nagycsarnokában. A következő évtizedekben minden valamirevaló műfajfilm valamely karakterének a nyakában ott lógott a készülék, később pedig futurisztikus mozgásérzékelővé mutálódott – ld. Aliens. És ha már James Cameron klasszikusánál tartunk, annak egyik leghíresebb szekvenciája („már bent kellene lenniük”) sokat köszönhet a TTfAW-nek.

A film legnagyszerűbb jelenete egy ártalmatlan dialógusból nő ki (nem ez az egyetlen ilyen a filmben, Hawks nagyon tudta, hogy egy egyszerű beszélgetést hogy fordítson minden átmenet nélkül suspense-be): a Geiger-számláló pityegni kezd, a lény közeleg. A férfiak gyorsan védekező pozíciót vesznek fel, a számláló egyre nagyobb értéket mutat. A fény kialszik, felhangzik a készüléket kezelő katona kiáltása („The needle’s hit the top”), az ajtó pedig kivágódik, és ott áll a rettenet – ma már aligha ugrik ki bárki a székéből, de ez a jelenet, a felépítésével, a tempójával, a megvilágításával akkor is a feszültségkeltés magasiskolája. A lényt egyébként a felismerhetetlenné maszkírozott, két méter magas westernikon, James Arness játszotta, de mivel sosem mutatják közelről, tisztán és sokáig, a fenyegetés illúziója többnyire megmarad. Persze így is csak egy nagy, nehézkesen járkáló félóriásnak tűnik, a novella hűbb, 1982-es adaptációjához képest egyenesen nevetséges. Hawks növényalapú földönkívülije beleillik a sci-fi és horroralakok úgy 99%-a, tehát a humanoid, vagy valamilyen állatra láthatóan hasonlító szörnyek közé. John Carpenter filmje ellenben nem kis részt azért olyan átkozottul félelmetes, mert a novellához hasonlóan pont ezt a kényelemfaktort, ezt a felismerhetőséget negligálja, és egy olyan szörnyet szabadít el, ami a borzalmas, felfoghatatlan, embertelen, állandóan változó, visszataszító formátlanságával a csúcsra katapultálja az ismeretlentől való félelmet.

ttfaw1.jpgÉrdemes egyébként egy kicsit megvizsgálni a filmet az eredeti novella és a későbbi adaptáció kontextusában. Campbellnél az idegen űrhajó 20 millió évvel a cselekmény kezdete előtt landolt, a lény elpusztításával egy csapásra megszűnik minden fenyegetés. Hawksnál csak egy-két nap telik el az idegen érkezése és a film eleje között, a veszély a hidegháborús rémképnek megfelelően megmarad, bármikor jöhet egy újabb csészealj, bármikor kezdődhet egy invázió, a földönkívüliek a kommunisták metaforáivá válnak („Watch the skies”), a happy end nem teljes. Carpenternél pedig a happy endnek már a gondolata is csak vicc, nála már mindegy, hogy az űrhajó évezredekkel korábban érkezett, egy invázió nemcsak valószerűtlen, de felesleges is, egyetlen lény megmaradásával vége mindennek, a zárójelenetben teljes a nihil. Összességében jó, hogy így alakult, jó, hogy Hawks kihúzta az egyenletből az áldozatát leutánozó parazita koncepcióját, mert az így megmaradt Carpenter következő adaptációjára (ami még csak véletlenül sem a Hawks-film remake-e, bármilyen sokan szeretik is úgy emlegetni), és két remek filmünk van ugyanabból az alapanyagból. És bár fel sem merül a kérdés, hogy melyik a jobb, azért nincs miért szégyenkeznie az ’51-es verziónak sem. 

2013. március 7.

Godzilla

gojira1.jpgSzeretem az 1950-es éveket. Még mielőtt bárki bármiféle magyar vonatkozásba helyezné ezt a mondatot, ki is egészítem azzal, hogy szerettem volna Japánban moziba járni az 50-es években. Nemcsak azért, mert akkoriban volt pályája csúcsán a világ valaha élt legjobb filmrendezője, és nemcsak azért, mert abban az időben alakultak ki a modern japán mozit jellemző zsánerek. Sokkal inkább azért, mert lenyűgöző lehetett figyelni azt a hatalmas változást, ami az évtized eleje és vége között zajlott le, szinte megreformálva a helyi filmipart. Vajon észrevették-e ezt már akkoriban is, vagy csak visszatekintve tűnik annak? Ekkorra már rég túl voltak az első, botrányokat kiváltó csókjeleneten és az első japán színes film (Carmen Comes Home) már tartalmazta mindazt a természetes, játékos pajzánságot, ami a későbbiek során a pinkuk egyik jellegzetessége lett. A kis stúdiók kiválása az anyacégekből utat nyitott a korábban tabunak tekintett zsánerek (horror, sci-fi, akció) felé, miközben a tradicionális nagy stúdiók megpróbálták a 3 órás Technicolor csodákkal elnyomni a kicsiket. Békésen megfértek egymással a régi nagyok háború utáni nyomort, szegénységet bemutató, szívszorító drámái (Naruse Mikio, Mizoguchi Kenji, Ozu Yasujiro, alkotásai), a történelmi témákat feldolgozó szamurájfilmek, az új időket, a háború utáni vágyálomvilágot bemutató, elsősorban a fiatal közönséget megcélzó ún. taiyouzoku-k (pl. Nakahira Kou Crazed Fruit-ja), valamint a bűn és a társadalom számkivetettjeinek legmélyebb bugyrait különféle zsánerek útján boncolgató rendezők (pl. Imamura Shouhei, Suzuki Seijun). Mégis, ebből a hatalmas, színes, lenyűgöző forgatagból leginkább emlékezetessé válni egy ekkor még 91 kilós gumiruhának sikerült, amire ráaggatták a Godzilla nevet.

Minden óriásszörny ősatyja, King Kong természetesen Japánban is tarolt. 1933 augusztusában mutatták be, két hónappal később pedig a Shouchiku már elő is állt egy rövidke, 20 perces vígjáték spinoff-fal, amit (többek között) 1938-ban egy, az Edo-érában játszódó King Kong változat követett. Mind a figura, mind a szörnyes téma úgy általában nagyon népszerű volt, ám közbeszólt a háború, az újabb és immáron saját kútfőből származó, eleinte a történetet tekintve csak mellékszereplő óriásra egészen 1954-ig kellett várni. A King Kong stop-motion technikájáról azonban a kezdetektől lemondtak, mondván, egész Japánban nincs élő ember, aki értene hozzá.

gojira2.jpgAz 50-es évek nemcsak a filmek terén hoztak óriási változásokat. A háború sokkja után Japán hatalmas, öles léptekkel fejlődött, ám a gazdagok csillogó autói, hatalmas házai és a nagyvállalatok lenyűgöző épületeinek árnyékában még ott voltak a nyomortelepek, ebből következően magas volt a bűnözési ráta, valamint főleg a nyugati országrészben még nagyon érezhetőek voltak a Hiroshimára és Nagasakira ledobott bombák utóhatásai. Mindeközben az amerikaiak békésen robbantgattak a Bikini-atollnál (amiért máig fizetik a kárpótlást az ott élőknek), igyekeztek fejleszteni atom- és hidrogénbombáik hatékonyságát. Az 1954 március elsejei detonációt (amiről előzetesen értesítették a japán hatóságokat is, hogy a halászhajók tudják, honnan kezdődik a veszélyzóna) alaposan elszámították, és a robbanás a vártnál mintegy kétszer nagyobb lett. Az amerikaiak ugyan igyekeztek volna a botrányt elsíbolni, de a környéken tonhalra vadászó Daigo Fukuryuu-maru (ha úgy jobban tetszik, Lucky Dragon 5) hajó mégiscsak bekerült a hírekbe, hatalmas felindulást kiváltva szerte Japánban. A 23 fős legénység intenzív sugárfertőzést kapott, a rádiós, Kuboyama Aikichi fél éven belül belehalt a szövődményekbe, őt tartják a Bikini-atollnál felrobbantott bombák első áldozatának. Az amerikaiak elleni ellenséges hangulatot tovább növelte, hogy a japánok határozott kérése ellenére sem segítettek az áldozatok gyógyításában, illetve kivizsgálásában. A hajó történetéről később (1959-ben) film is készült Kaneto Shindo rendezésében, Tokióban pedig egy egész múzeumot szenteltek a történteknek.

gojira3.jpgA halászhajó tragédiája megihlette a Toho trükkmesterét, Tsuburaya Eijit is, aki úgy vélte, hogy a hidrogénbombát leginkább egy óriásszörnyként lehetne "életre kelteni". A fiatal, szépreményű rendező, Honda Ishiro ekkoriban legújabb mély mondanivalójú drámájára, a Sanshiro the priest megrendezésére készült, azonban a filmből végül nem lett semmi, őt pedig átirányították a Godzilla projekthez (a zseni, aki ezt összehozta, Tanaka Tomoyuki volt, a Toho egyik leghíresebb producere). Godzilla végül nem csak a hidrogénbomba, hanem az atombomba szimbóluma is lett, egyben alanya a kőkemény háborúellenességnek. Honda saját maga úgy nyilatkozott erről, hogy a tűzokádó sárkány segítségével tették a radioaktív sugárzást láthatóvá és remélte, hogy ezzel hozzájárulhatnak egy anti-nukleáris egyezmény aláírásához. “Akár hiszik, akár nem, mi naívan hittünk abban, hogy a Godzilla film végre a nukleáris tesztek leállításához vezet”. A híressé vált képsorok, ahogy Godzilla végigrombolja Tokiót, a mai trükkökhöz képest primitívnek hatnak, de akkoriban nagy hatást gyakoroltak arra az országra, amelyik mindössze 9 évvel korábban élte át az óriási pusztítást. A film óriási siker lett, mintegy 10 millió néző váltott rá jegyet, egyúttal megmentette a Tohót a csődtől, ami egyre fenyegetőbben közelített a stúdió felé, mert mind a Godzilla, mind a vele egyidőben zajló Hét szamuráj forgatása jócskán túllépte az eredetileg tervezett költségvetést.

gojira8.jpgHonda több tekintetben ideális választás volt a Godzilla megrendezésére. A film készítése során ugyanis nem a fantáziára támaszkodott, hanem a korábbi háborús filmjeire, amik egyáltalán nem voltak szentimentális darabok, valamint saját második világháborús élményeire. “A képi világot a háborús tapasztalataimból építettem fel. A háború után nem csak Tokió, hanem egész Japán romokban hevert. Ha Godzilla csak egy ősi, nagydarab dinoszaurusz lett volna, egyetlen golyóval megölhették volna. De ha egyenlő lett volna egy atombombával, fogalmunk sem lett volna, mit tegyünk vele. Így fogtam egy atombomba jellegzetességeit és felruháztam vele Godzillát”. Itt érdemes megemlíteni még Ifukube Akira nevét, aki nemcsak a pattogós, katonás, nagyszerűen eltalált főcímzenét komponálta meg, hanem sok-sok kísérletezés után találta meg Godzilla mindmáig védjegyként funkcionáló hangját.

A későbbi Toho kaiju filmek már nem vették annyira komolyan magukat, de a legelső Godzillának pont ez a végletekig komoly hangvétel az egyik legfőbb erénye. Tökéletesen átjön a feszültség, a terror és a félelem, amit átélnek a szereplők, valamint a kétségbeesett megoldáskeresés, hogy az addig ismeretlen veszélyt megszüntessék, a történet lezárása pedig a háborúellenesség mellett egyértelműen a hatalommal szembeni kiállás. Paradox módon a tokusatsu trükkök is jobbak, mint az akár 10 évvel későbbi produkciókban. Ennek egyik oka, hogy a film még fekete-fehérben készült, és így nem látszik a vetített háttér technika egyik rákfenéje, hogy a háttér jóval fakóbb, mint az előtérben látható események. A másik pedig a költségvetésből fakad, hiszen itt még nem törekedtek a terepasztalok teljeskörű használatára, amit csak lehetett, igyekeztek "eredetiben" leforgatni, azaz láthatunk valódi helikoptert, valódi teherautókat, valódi helyszíneket, sőt a katonákat több jelenetben valódi katonák alakították, akiket a stáb gyakorlatozás közben filmezett le. Harmadrészt pedig a maketteket is igyekeztek minél élethűbbé tenni, ami ugyan nem minden esetben sikerült, ám a Godzilla pusztítása utáni, a hiroshimai robbanás következményeire hajazó tüzes romhalmazok látványa nagyon hatásos. Említésre méltó még egy apró fun fact is, mert van egy kevés magyar vonatkozása a sztorinak: a film elején a randi helyszíne egy magyar zenekar koncertje lenne, csupa nagy betűvel írva a bu-da-pe-su-to karaktereket a jegyen.

gojira5.jpgA Godzilla sikeréig Japánban úgy tartották, hogy a speciális effektek az amerikai filmek privilégiumát képezik, a helyi filmstúdiók nem vehetik fel velük a versenyt, így nem is érdemes ilyesmire építő filmekre pénzt pazarolni. Valóban, átütő sikert egyik korábbi alkotás sem hozott, a legtöbb mára feledésbe merült, hiába volt köze már azokhoz is Tsuburaya-nak. Godzilla azonban a stáb szinte minden tagjának kiugrást biztosított, megteremtette a tokusatsu műfaját, ami évtizedekig meghatározta a Toho irányvonalát, valamint a későbbiekben a tévé előretörésével a japán mindennapok részévé vált. Honda pedig annak ellenére, hogy gyakorlatilag beskatulyázták szörnyfilmrendezőnek, amiből sokáig nem is tudott kitörni, élete legjobb filmjének mégiscsak Godzillát tekintette. Híressé vált mondata, “A szörnyek túl magasnak, túl erősnek és túl nehéznek születtek, ez a tragédiájuk” bizonyította, hogy a kaiju filmjei nem csak primitív szörnyfilmek voltak, megpróbálta mindegyiküket valamiféle személyiséggel is ellátni.

Godzilla igazi ikon lett, a japán popkultúra egyik legismertebb része és sikerült "neki" a lehetetlen, azaz ismertségben utolérte ihletőjét, King Kong-ot. 1962-ben még össze is csapott vele a 27, már inkább a szórakoztatásra fókuszáló folytatás egyikében, de kapott robot ellenfelet, volt a gyerekek barátja, földönkívüliek importálták a saját bolygójukra, majd az 50 éves saga méltó zárásaként 2004-ben újra összecsapott az összes korábbi ellenfelével. Mégis, az összes rész közül egyértelműen a legjobb az eredeti, 1954-es változat, ami csak mellékesen szörnyfilm, jóval inkább háborúellenes kiállás.

2012. december 4.

Girara - The Monster X from Outer Space

girara7.jpgA fantasztikus gazdagságú 50-es évek után a 60-as évekre a japán filmipar a tömegtermelésre helyezte a hangsúlyt, és a jól bevált receptek alapján ontotta a szinte vég nélküli sorozatait. A sci-fi szériák aranykorát a két kérészéletű kis stúdió, a Shintoho és a New Toei indította el, ami nem is csoda, hiszen az anyacégekből a legradikálisabb, leginkább újító szellemű filmesek váltak ki, és mentek a saját fejük után. A pénzügyekhez nem értettek, így mindkét cég néhány éven belül csődbe ment, de rövid tündöklésük hosszú időre meghatározta a japán mozi irányvonalát szinte minden műfajban. A 60-as évek közepére tetőfokára hágott a kaiju (óriásszörny) mánia, a Toho Godzilla sorozata, a Daiei Gamera filmjei hatalmas népszerűségnek örvendtek. Ebből a tortából próbáltak lecsípni a többiek is, ami azt eredményezte, hogy 1967-ben az összes nagy stúdió jelentkezett legalább egy óriásszörnyes szuperprodukcióval. A Nikkatsu szatirikus Gappa - The Triphibian Monster-je a hangvétele miatt nem lett túl nagy siker, míg a Shochiku stúdió a valaha volt legbénább és legidétlenebb karakterrel, Girara-val próbálta megvetni lábát a piacon. Talán nem véletlen, hogy mindkét stúdiónak ez az egy óriásszörnyes próbálkozása volt abban az időben.

girara3.jpgA korabeli japán sci-fik abszolút visszaadták az adott kor űrutazásba vetett hitét és várakozásait. Amennyire a technikai korlátok engedték, igyekeztek az űrhajók és az űrbázisok kidolgozását realistán, makettekkel ábrázolni (mindez persze mai szemmel nézve felettébb mulatságosnak hat már), de a kalandok terén valósággal szárnyalt a fantáziájuk. Nem volt ez másképp a Shochiku forgatókönyvíróinak fejében sem, hiszen a Girara sztorija eleinte egy igazi feelgood sci-fi, amiben a tudósok és az űrhajósok feszegetik az általuk ismert és elérhető világ határait. Ez a határ pedig valahol a Föld és a Mars között van, ahol mindenféle UFO-k veszélyeztetik a kalandorok utazásait. A frissen fejlesztett szuperűrhajó, az AAB-Gamma és annak nemzetközi legénysége (köztük a szép szőke biológussal, Peggy Neal-lel) talán képes lehet felvenni velük a harcot. A film első fele gyakorlatilag tökéletes. A legénység kiválasztása és a jótanácsok a földi személyzettől, a végletekig részletezett kilövés a korabeli csúcstechnika bemutatásával, a Holdbázisig tartó út, majd a bázison (ahol jobb élet van, mint a Földön!) az intrikák, a bulik és a teljesen értelmetlen, de felettébb szórakoztató "játszóteres" jelenetek éppúgy remek hangulatot teremtenek, mint a háttérben folyamatosan szóló vidám zene. Nézőcsalogatóként még zuhanyoznak is egyet a bázison a sztori szépségei.

girara2.jpgA Shochiku tokusatsu csapatának deklarált célja volt, hogy legalább olyan látványvilágot teremtsenek, mint amit Tsuburaya Eiji tudott a Toho-nál. Ezt a feladatot az űrbeli jeleneteknél hiba nélkül teljesítették is. A gondok ott kezdődnek, amikor az űrből a Földre szállított vizsgálati anyag magához tér és Girara elkezd randalírozni. Az idétlen, kacsafejű, groteszk gyíktestű, piros szemű, fején két "antennát", meg egy "periszkópot" viselő szörnynek igazából semmi extra tudománya nincsen azon kívül, hogy kicsit nagyra nőtt, ráadásul azt a kevés tudományát is logikátlanul, mindenféle előzmények nélkül használja. Az ellene hozott "intézkedések" pedig csak idő és helykitöltésnek jók, semmi újat nem nyújtanak a Godzilla filmekhez szokott szemnek. A trükkös fiúk itt már nem álltak annyira feladatuk magaslatán, a maketteknél sok helyen látszanak a tartó drótok, a hosszas városrombolás pedig inkább unalmas, mintsem érdekfeszítő. A tombolást szerencsére időnként megszakítják az újabb űrbeli kalandok és a főhadiszállás stratégiai központját zseniálisan ábrázoló jelenetek, amikben a szörnyet egy nagy piros papírból kivágott figura jelzi.

Hogy a Shochiku mennyire gondolta komolyan ezt az egészet, és kik voltak a megcélzott közönség, az egyértelműen kiderül abból, hogy 1967 legelején iskolás gyerekek részére rendeztek pályázatot, hogy ki tudja a legmenőbb szörnynevet kitalálni. A gyerkőcök (nem túl fantáziadús) választása végül a Girara névre esett. A pályázat ténye egyébként nem meglepő, hiszen a Daiei már régebben rájött, hogy a gyerekeken keresztül lehet leginkább fenntartani a szörnyes filmek iránti érdeklődést (Gamera, az óriásteknős a kezdetektől a gyerekek barátja volt) és a Toho is folyamatosan finomítgatta Godzillát, hogy a kezdeti könyörtelen szörnyetegből szerethetőbb figura legyen (a nyíltan gyerekfilmként beharangozott Godzilla's Son is véletlenül pont 1967-es).

girara4.jpgIdőről időre felröppent ugyan, hogy Girara újabb kalandban fog megjelenni, azonban a folytatásra több, mint 40 évet kellett várni, amikor a hamisítatlan trashfilmes, a japán Ed Woodnak is nevezett Kawasaki Minoru vette fejébe, hogy épp ideje lenne előrukkolni egy óriásszörnyes produkcióval. A jó Kawasaki korábbi elborult munkáit ismerve (Executive Koala, Crab Goalkeeper, The Rug Cop, The Calamari Wrestler) lehetett rá számítani, hogy valami egészen agyament sztori keveredik ki mindebből, ami némi meglepetésre egyáltalán nem lett rossz, sőt! Kawasaki ugyanis azt tette Girara-val, amit az eredeti stábnak is kellett volna, azaz még véletlenül sem tette főszereplőjévé a történetnek, hanem csak a tárgyává mindannak, amit a stáb kőkeményen ki akart figurázni. Már a cím is sokat sejtető (Attack the G8 Summit), azaz a világ vezető hatalmainak akkori politikusai kapják meg a magukét, nem is akárhogyan.

girara5.jpgSzóval a G8-ak éppen Hokkaido-n tanácskoznak, hogy hogyan is lehetne jobbá tenni a világot, de ez a tanácskozás leginkább egymás szívatásából áll, a világ jobbá tétele igazából nem érdekel senkit sem, az sokkal inkább, hogy mit keresnek ebben a díszes társaságban az olaszok. Ezt a békés civakodást zavarja meg Girara, amint landol a környéken. A politikusok pedig hirtelen rádöbbennek nacionalizmusukra és a saját (ez fontos!) fegyverükkel próbálják legyőzni a szörnyeteget. Közben persze a hadsereg is aktívkodik, jönnek a makett tankok és repülők, valamint a főhadiszálláson egy imádnivaló kis figurával jelzik, hogy éppen hol randalírozik kacsafejű barátunk. Lehet találgatni, hogy mi lehet a német, az orosz, az olasz, vagy éppen a brit csodafegyver, természetesen igazi trash filmhez méltóan a politikailag leginkább inkorrekt darab lesz az. De ez még mind semmi! Az egyes népek a politikai vezetőn keresztül abszolút sztereotip módon vannak bemutatva, ráadásul némelyikük szinte kiköpött mása a valódi énjének (főleg a Sarkozy elnököt alakító muki). Egyszerre zseniális és fárasztó, ahogyan folyamatosan érkeznek a velük kapcsolatos gegek, ráadásul két japán miniszterelnök is hatalmas savazást kap, nem is beszélve a Kedves Vezető meghökkentő színrelépéséről.

girara6.jpgAz élvezhetőséget nagyban növeli, hogy Kawasaki meg sem próbálta a modern kor technikai lehetőségeit igénybe venni a forgatás során, hanem ugyanazokat az effekteket használta fel, mint a kaiju filmek fénykorának trükkmesterei. Ennek megfelelően a Girara bőrébe bújt kaszkadőr nagyokat tapos a modellautókon, viruló fejjel rugdossa szét a makett házikókat, a mosolyt fakasztó régies videotrükkök pedig egész egyszerűen fenomenálisak (és valljuk be őszintén, egy szörnyrajongó számára szórakoztatóbbak, mint a Big Man Japan modern, de steril és lélektelen számítógépes grafikái). A zenei betétek szintén jól el lettek találva, főleg Girara rövid tánca tetszett, az egész filmre a koronát pedig Kitano Takeshi cameo-ja teszi fel, aki ugyan nem jelenik meg a maga valójában, de az egyik kulcsfontosságú szereplőnek kölcsönzi a hangját.

Girara új kalandja egyértelműen nem a széles nagyközönség számára készült, hanem azoknak, akik rajonganak az úgynevezett B, vagy ha jobban tetszik, „rossz” filmekért. Kicsit olyan az érzése a nézőnek, mintha a rendezővel összekacsintana az elején, hogy mindketten tudják, hogy ez az egész csak móka, de ha már móka, akkor a direktor igyekszik kihozni belőle a legtöbbet. Az pedig, hogy lesz-e új kaiju hullám még valaha, vagy egy letűnt kor nagyszerű hagyatéka marad-e csupán, egyelőre még a jövő zenéje.

2012. november 29.

Harakiri

seppuku01.jpgEgy magányos, koszos, ápolatlan ronin ül egy nemesi klán udvarának közepén – seppukut, rituális öngyilkosságot készül elkövetni, hogy véget vessen éhezésének, nélkülözésének és céltalanságnak. Legalábbis ezt állítja – valójában egy sajátos, gondosan kitervelt bosszú jogos útját járja. Mozdulatlanul, halkan beszélve, halálos nyugalommal várja az idejét, körülvéve a klán szolgálóival és harcosaival, elszeparálva a világtól, mégis annak középpontban.


A Harakiri (Seppuku, 1962; Takashi Miike tavaly forgatott belőle egy remake-et) a legjobb Akira Kurosawa-film, amihez Akira Kurosawának nem volt semmi köze. Kobayashi Masaki (The Human Condition) szamurájdrámája egyszerre a ’60-as évek egyik legjobb, szívszorító emberi tragédiája és keserű, cinikus vádirata egy életmódnak, egy rendszernek, egy egész társadalomnak, ami azóta az enyészeté lett – és ez talán nem is baj.

A film egy nagy klán státuszának és hatalmának szimbólumával, egy ragyogó kiállítású harci páncéllal nyit és zárul. A nyitányban a páncél csupa félelmetes, lenyűgöző erő és nemesség, a záróképek alatt csupa hazugság, becstelenség és üresség. A páncél az, ami, csak a percepciónk változik.

A koszos, ápolatlan ronin, Tsugumo Hanshiro (Nakadai Tatsuya hipnotikus erejű alakításban) az Iyi klántól kéri, hadd vessen véget életének becsülettel, az ő udvarukon. A klán vezetői vonakodnak: 1630-ban járunk, a gazdátlan és étlen szamurájok idejében, és már híre ment, hogy vannak roninok, akik becstelen módon seppukuval fenyegetőzve csikarnak ki alamizsnát a klánoktól.

seppuku02.jpgHanshirónak figyelmeztetésképp elmesélik egy ilyen ronin történetét: állásért vagy ételért jött kuncsorogni, ők azonban szaván fogták, és végül rákényszerítették a seppukura – amit bambuszkarddal kellett végrehajtania, tekintve, hogy igazi kardját már rég eladta. Hanshihro azonban ezután is tántoríthatatlan – csakhogy ismerte a fiatal szamurájt, akiről az Iyi klán mesélt neki, és ahogy fogalmaz, hagy némi kívánnivalót maga után az, ahogy a klán a szituációt kezelte.

Hashinoto Shinobu, Kurosawa nem egy remekművének forgatókönyvírója (A hét szamuráj, A vihar kapujában, Véres trón) ugyanolyan gondosan, precízen, lépésről lépésre haladva bontja ki a jelen és a múlt eseményei közt váltakozó cselekményt, mint ahogy Hanshiro állítja fel a látszólag kivédhetetlen morális csapdát. Lassan oszlik a főszereplő motivációit borító köd, viszont annál fájdalmasabban: a flashbackek fokozatosan árnyalják a seppukura kényszerített „tisztességtelen” szamuráj történetét, becsületét aprópénzre váltani kívánó senkiháziból kisbabájáért és feleségéért aggódó felelős férfi lesz, akinek a szeretet nevében elkövetett, szamurájkódot sértő tettei még magát a rendíthetetlen erkölcsi szobrot, Hanshirót is szégyenben hagyják. Mert az igazi hős, az igazi ember nem az, aki mindenáron ragaszkodik egy ideához, hanem az, aki képes felismerni, hogy ha túl kell lépnie rajta.

A Harakiriben jó másfél óra eltelik, mire a kardok először kirepülnek a hüvelyükből, de az addig elhangzó szópárbajok nem kevésbé intenzívek és izgalmasak. Kobayashi kamerája lassan, mégis dinamikusan szemléli a meghalni érkezett Hanshiro és az Iyi klán egyre nyilvánvalóbb konfliktusát, ami törvényszerűen vezet egy brutális leszámoláshoz. A finálét három kisebb párbaj vezeti fel, és Kobayashi még itt is késleltet: az első két küzdelemből alig látunk valamit (bár tudjuk, hogy egyébként sem lehetnek hosszúak), csak a harmadikra kapjuk meg a klasszikus felállást, a szélfútta mezővel, és az egymással farkasszemet néző harcosokkal – de oda is el kell jutni egy szűk, párbajra alkalmatlan kis helyiségből, temetőn, erdei úton átsétálva. A feszültség itt már alig elviselhető.

seppuku3.jpgAhogy Kurosawa, Kobayashi is a romló, összeomló félben lévő rendszert kritizálja, az akkori háborúk utáni Japánt párhuzamba állítva a második világháború utánival (az sem véletlen, hogy Hanshiro Hiroshimából származik), de ő már a múltat sem látja olyan szépnek és fényesnek, nála a fejétől bűzlik a hal, a gyökerétől rothad minden. Nem csak a lenézett roninok feledkeznek el a szamurájkódról, de az ahhoz való ragaszkodásról papoló, azt páváskodva fenntartó nemes klánok is, amik számára a becsület és a tisztesség látszata fontos, nem pedig a becsület és a tisztesség maga. Az álszentség mélyen beleitta magát a társadalomba, olyannyira, hogy leleplezése lehetetlen: a történelmet a győztesek írják, és ők semmitől nem riadnak vissza.

Miközben a tradíció mögé bújva kényszerítik ki az események általuk kívánt végkimenetelét, az embereiket tizedelő, felbőszült Hanshirót nem restek puskákkal agyonlőni – a főszereplő erkölcsi győzelmét (nemes bosszúját éppúgy, mint golyók általi halálát megelőző seppukuját) elmossa a meghamisított történelem. Ahogy az értékeket és a becsületet elmossa az önzés és a barbarizmus.

2012. április 25.

King Kong

Ezennel új cikksorozatba kezdünk, amiben a vászon legendás, gigantikus szörnyeit, város- és emberpusztító hadjárataikat vesszük sorra. Lesz itt gorilláktól dinoszauruszokon át hangyákig minden, ami geekszemnek ingere.

Kong! Kong! Kong! 1933-ban egy hatalmas gorilla tombolt a mozivásznakon, először egy Isten háta mögötti szigeten, majd az Empire State Building tetején, és fejeket leharapva, embereket eltaposva, dinoszauruszokat elpusztítva, fél New York-ot romba döntve beüvöltötte magát a filmtörténelembe. És ezt az életnagyságnál nagyobb filmet életnagyságnál nagyobb emberek készítették. A rendezői székben Ernest B. Shoedsack (The Most Dangerous Game) és a kalandfilmbe illő életviteléről híres Merian C. Cooper ült, utóbbi filmgyáros, háborús hős és felfedező volt egy személyben.

Aki hallott már vakmerő vállalkozásokkal és ismeretlenbe tett expedíciókkal teli (egyébként megfilmesítésért kiáltó) életéről, annak nyilvánvaló, hogy a King Kong-béli fanatikus, céljaitól eltántoríthatatlan és rettenthetetlen Carl Denham a rendező mozgóképes alteregója. Arra, hogy miért ő maga kezeli a kamerát, az egyik jelenetben azt válaszolja, hogy mióta egy operatőre elfutott egy rohamozó orrszarvú elől, ahelyett, hogy filmezte volna (az ostoba!), inkább saját kezűleg fényképez

Az ő irányításával utazik egy forgatócsoport egy fiatal színésznő, Ann társaságában egy szigetre, ahol civilizált ember még nem járt előttük. Céljuk, hogy megérkezve elkészítsék minden idők legnagyszerűbb filmjét – ám a sziget bennszülött lakói elrabolják a lányt, hogy áldozatként adják rettegett Istenüknek, Kongnak. Ezzel olyan kalandok sora veszi kezdetét, amelyekhez foghatóról a ’30-as évek moziközönsége még csak nem is álmodhatott.

És igen: akkoriban a „sokkoló”, a „minden idők legnagyobb kalandja”, az „ilyet még nem láttál” és az ezekhez hasonló szlogeneket, reklámszövegeket nem lehetett elintézni egy ignoráns legyintéssel, mint az álomgyár szenzációhajhász marketinggépezetének koholmányait. A hangosfilmkorszak elején jártunk, műfajok, szabályok, módszerek, eszközök, motívumok, klisék voltak születőben – és legendák. A néző bármikor szembesülhetett egy vadonatúj csodával a mozivásznon.

Például egy tomboló óriásgorillával, ami az Empire State Building tetején állva kaszál le az égről rátámadó repülőgépeket. A szörnyek azelőtt jobbára emberméretűek voltak, az egyetlen szignifikáns kivételt Sir Arthur Conan Doyle Az elveszett világ című regényének első, 1925-ös adaptációjának stop-motion dinoszauruszai jelentették – az átütő erejű trükköket Willis O’Brian készítette, és ugyanő felelt az 1931-es, Merian C. Cooper dirigálása alatt forgott Creation effektusaiért. Ebben egy csapat tengeri utazó egy szigeten igyekszik lefutni az azt benépesítő prehisztorikus állatok étlapjáról – de a forgatást sosem fejezték be. Cooper maga javasolta az RKO stúdiónál a leállítását, mert úgy ítélte meg, hogy trükkök ide vagy oda, a film baziunalmasnak néz ki (Michael Bay, remélem, jegyzetelsz).

O’Brian munkája viszont lenyűgözte Coopert, és vitte őt magával új filmjébe – okosan elzárkózva annak lehetőségétől, hogy Kongot egy majomruhába bújt színésszel keltsék életre (szóval a ’76-os remake készítői a jelek szerint szerényebb intelligenciával, és ha már itt tatunk szerényebb sokmindennel bírtak). A King Kong lett a filmtörténet első óriásszörnyes filmje, ami a stop-motion technika mérföldkövévé vált, és generációk trükkfilmeseit inspirálta (köztük a legendás Ray Harryhousaent, aki az 1953-as The Beast from 20,000 Fathoms után paradox módon ismertebb név lett a szakmában, mint a példaképévé vált O’Brian).

A „tipikus” óriásszörnyes filmek elterjedéséhez még szükség volt jó 20 évre, az atomkor eljövetelére és az azzal járó hidegháborús paranoiára, úgyhogy nem csoda, hogy az ezek pionírjaként számon tartott King Kong egészen más stílusú. A horrort a kalandtörténet archetípusai és jellegzetes szituációi veszik körül: nem tudósok nézegetnek térképeket, állukat simogatva, hanem kemény, fegyveres-macsós férfiak indulnak a gyönyörű, ártatlan nő megmentésére egzotikus, járatlan tájakon, szörnyek armadáján keresztül, és minden helyzetben elszántan néznek szembe a halállal (majd sikoltva zuhannak bele). És persze jut hely a románcnak is – kell, hogy jusson, ahogy azt az expozícióban Denham önreflektív módon meg is jegyzi.

A szörnyűségek földjére érkezést sokat sejtető dialógusok és pillantások, mendemondák elhintése vezeti fel, majd amikor a hajó átúszik a Koponya-szigetet körülvevő sűrű, dramaturgiai vízválasztóul is szolgáló ködön, elkezdődik a rémisztő kalandok sora, amit Max Steiner addig csak az opening creditsben hallott zenéje kísér egészen végig. Ez a score a maga nemében épp olyan jelentős hivatkozási alap, mint O’Brian trükkjei – a King Kong volt az első nagy film, ami tematikus, drámai filmzenét használt, ráadásul úgy, hogy a hangeffektusokat is hozzáigazították, hogy elviselhetőbbé, befogadhatóbbá tegyék azt az addig példátlan audiovizuális kakofóniát, ami a cselekmény második harmadától kedve rohanja le a nézőt.

Mert Ann elrablása után nincs megállás, az addig kellemes tempó őrült vágtába kezd: akció akciót követ, hatalmas szörnyek verekednek életre-halálra, emberek lövöldöznek, menekülnek, és halnak, a KALAND egy pillanatnyi szünetet nem tart. Jellemző, hogy mikor Kong egy fél percre leteszi valahová a kezében hurcolt Annt, azonnal rátámad a nőre valami prehisztorikus fenevad, amit agyon kell verni – szerencsétlen óriásgorillának a seggét sincs ideje megvakarni.

A King Kong az a bizonyos „valóságnál nagyobb” film, amiben van valami megmagyarázhatatlan időtállóság, valami monumentalitás, amibe csaknem 8 évtized elteltével is beletörik az idő vasfoga. Felejthetetlen, ahogy a zabolátlan horrort (leharapott fej, halálba hajított nő, eltaposott bennszülött) kombinálja a tradicionális kalanddal („It’s the thrill of a lifetime!”), és ahogy agresszivitásába és intenzitásába a szépség és a szörnyeteg következetesen végigvitt analógiája csempész egy csepp líraiságot és tragikumot. Annak ellenére, hogy a remake-ekkel ellentétben Kong itt még alig több egyszerű, gyilkoló szörnyetegnél, pusztán minimális emberi vonásokkal.

De ezeknek a vonásoknak köszönhető az a sokat idézett, bizarr szexuális töltésű jelenet, amiben Kong kéjes vigyorral vakarja le a ruhákat a kezében vergődő Annről (Fay Wray gyönyörű, és végig nagyszerűen sikoltozik). Ezt és az előbb említett pillanatokat a film későbbi bemutatóiból persze kivágták, mert 1934-től a stúdiók kénytelenek voltak komolyan venni az egyébként évekkel korábban érvénybe lépett Hayes-kódexet, ami szigorúan tiltotta az efféle felháborító erkölcstelenségeket – de az ősbemutató idején Kongtól még sikerült távol tartani az ollókat.

A „legnagyobb” film szinte túlságosan is lehengerlő kalandjainak sora stílszerűen az Empire State Buldingnek, a világ legmagasabb épületének a tetején ér zenitjére, majd a mélyben, egy legendás kódával zárul, ami a Casablanca híres végszavaival vetekszik.

2012. március 26.

Kurosawa retrospektív: A hét szamuráj

Az égen sötét, baljós felhők gyülekeznek, alattuk lovasok vágtatnak – vihar jön. Szeles, esős, korokat, szokásokat, embereket elsöprő, történelmi és morális. De egy maroknyi ember még utoljára megáll a viharral szemben, megveti a lábát, és nem enged. És inkább törik, mint hogy hajoljon. Akira Kurosawa 1954-es szamurájfilmje túl van az akciófilm címkén, túl azon a kategórián, amit a „klasszikus” szó jelöl, hatását a mozgóképes művészetre nem lehet eltúlozni. Nemzedékek meghatározó alkotóit ihlette meg, hivatkozási, viszonyítási alap, vizuális és tematikai mérföldkő, kortalan, univerzális, örökérvényű, vagy mondhatnánk úgy is, kissé direktebben és profánabbul: a világ egyik legjobb filmje.

Japán 1587-ben, az országot tépázó polgárháborúk idején, amikor a banditák, kihasználva a káoszt, szabadon fosztogatták a vidéket. Egy kis falu lakói már végső tartalékaikat élik fel, amikor megtudják, hogy a banditák a következő aratás után ismét rájuk törnek majd. Kétségbeesetten utaznak a legközelebbi városba, hogy kóbor szamurájokat kérjenek fel a védelmükre – nem többért, mint napi ellátmányért cserébe („Keressetek éhes szamurájt!”). A sok vesztes harcban edzett, és az öldöklésbe belefáradt Kombei elfogadja ajánlatukat, és segít nekik, hogy további szamurájokat találjanak. Végül heten készülnek szembeszállni egy nagyjából 40 főt számláló bandával.

Mint akció-kalandfilm, A hét szamuráj a műfaj számos jellegzetességének megszületéséért felelős, kezdve rögtön a „men on a mission” motívummal (egy csapatnyi ember összeverődik, hogy együtt szálljon harcba egy célért, amit külön-külön nem tudnának elérni), egészen a később széles körben elterjedt vizuális megoldásokig, mint az időjárás hangulatfokozó és szimbolikus alkalmazása (ld. nyitójelenet és finálé), vagy a főszereplők harci képességeit kihangsúlyozó lassítások. Csata sosem volt még olyan gyors és mocskos, mint itt, Kurosawa, szakítva az erőszak addig inkább esztétikus, stilizált ábrázolásával, realisztikusan mutatta be mind az összecsapást, mind magát a fájdalmas, dicstelen halált. A jó félórás finálé intenzív vágása, váltakozó közeli és távoli képei, alsó, csak lábakat, felverődő sarat, és beléjük hulló testeket mutató szögei a harc közepébe szívják a nézőt. Japánban, ahol a történelmi témájú filmek még mindig a kabuki teátrális stílusjegyeit viselték magukon, ez az intenzitás különösen forradalmi volt, de a nyugat (így pl. Sam Peckinpah) is sokat tanult a legendás rendező módszereiből (akinek fő ihletője cserébe Amerika nagy westernfilmese, John Ford volt – a kör teljes).

Természetesen A hét szamuráj bőven több izgalmas, jól elkészített akciófilmnél. Kurosawa rendkívül kor- és társadalomtudatos alkotó volt, és ez már pályafutása legelejétől kezdve (A judo története) határozottan tükröződött a műveiben, még a kezét olykor lefogó cenzúra ellenére is. Az ’50-es évek első felében Japán a második világháború sokkoló elvesztésének és az amerikai megszállásnak az utóhatásaitól szenvedett, szociális és morális zűrzavar uralkodott. Kurosawa látta, hogy nemzeti összefogásra lenne szükség, de lassan kezdett csökkenni a hite abban, hogy a változás, a jobbra fordulás lehetséges, hogy az ember képes megfelelni a történelem kihívásainak. Korábbi filmjeinek hősei ugyan még legyőzték a reménytelen körülményeket (mint Murakami nyomozó a Veszett kutyában), de A vihar kapujában idején már deus ex machinára volt szükség, hogy helyreálljon a világ rendje, és A hét szamurájt közvetlenül megelőző Ikiruban is csak látszólagosnak bizonyult az a változás, amit a haldokló irodista utolsó munkájával eszközölt a bürokrácia nehézkes, személytelen gépezetében.

A XVI. századi Japánban éppúgy kaotikus, változó és bizonytalan volt minden, mint a második világháború után. A szamurájok ideje, noha még évszázadokig fennmaradtak, lassan leáldozóban volt, és velük együtt kezdtek kikopni a világból az általuk képviselt értékek is. Kurosawa mentené ezeket az értékeket, hogy utat mutasson az ’50-es évekbeli Japánnak. A változás lehetséges, a parasztok és a szamurájok képesek együttműködni, és felülemelkedni az osztálykülönbségeken (az efféle hierarchiának a rendező eleve, szenvedélyesen ellene volt), de még azon a gyűlöleten és bizalmatlanságon is, amit saját maguk idéztek elő (a szamurájok parasztokat ölnek, fosztogatnak és erőszakolnak, a parasztok pedig cserébe sebesült, üldözött szamurájokat vadásznak le csaták után). Sőt: parasztból is lehet szamuráj (Kikuchiyo), és szerelem is szövődhet a két kaszt tagjai között. Márpedig ha pedig azok, akik hatalommal, erővel rendelkeznek, képesek, és főleg, hajlandóak segíteni azokon, akik nem, még nincs minden veszve.

Az említett Kikuchiyo (Toshiro Mifune) egész karaktere ezeket a lehetőségeket testesíti meg – és hogy a néző biztosan átérezze ennek jelentőségét, Kurosawa őt teszi meg a történet központi alakjává, vagy ha úgy tetszik, szívévé. Ő maga a változás reménye, ígérete és beteljesülése, a változás egész folyamata. Parasztként jött a világra, és szamurájként távozik belőle. A történet kezdetén egy rejtélyes, fura alak, aki homályos szándékból vezérelve követi az idősebb, bölcs és nyugodt Kombeit, aztán egy részeges csaló, aki szamurájnak vallja magát, amíg szánalmas próbálkozása le nem lepleződik, majd a társaság harsány bohóca lesz, aki alig várja, hogy pusztán a móka kedvéért belevesse magát a küzdelembe, végül pedig tragikus figurává válik, aki hibát követ el, vezekel érte, és hősi halált hal.

Kikuchiyo sorsa is érzékelteti, hogy Kurosawa reményei nem feltétlenül megalapozottak. Karaktere nő, gazdagodik, és társai végül maguk közül valóként temetik el, de ahogy az Ikiru már említett bürokratája, úgy az ő győzelme is csak személyes, a nagy képen, a dolgok állásán semmit sem változtat. Az idő vihara hamarosan elsöpri a szamurájokat, minden kódjukkal együtt (a filmben mindegyikük a jövőt jelképező puskagolyóktól hal meg) – bár itt még megmentik a parasztokat, Kombei növendéke, Katsushiro és a falubéli lány, Shino szerelme pedig egy ideig legyőzi az osztálykülönbségeket, a történelem tragédiájának nem állhatják útját. A konfliktusok hosszútávon, a közvetlen egymásrautaltság elmúltával, feloldhatatlanok.

A hosszú, végső csata utáni gyönyörű zárójelenet ezt a tragédiát hangsúlyozza ki. Kurosawa hite és reménykedése összeütközik a valós állapotok reális felmérésével. Ahogy Kombei két túlélő társával a többiek sírja előtt áll, és ahogy Katsushiro és Shino szerelme törvényszerűen elszáll a szélbe, megjegyzi: megint veszítettek. Mert a harc nyertesei nem ők, hanem a parasztok, akik ugyanúgy folytatják kicsinyes életüket, mint korábban, a vetés-aratás változatlan körforgásában, míg ők, a szamurájok, a nemes és igaz értékek megtestesítői, már elvesztették létjogosultságukat, nincs többé helyük a világban. Az utolsó képen a kamera a három még élő szamurájról a négy elesett sírjára emelkedik – egyértelmű, mit hoz a jövő, csak egy kérdés maradt. Megérte az áldozathozataluk? Nem csak a semmiért harcoltak, és haltak meg? Persze, hogy nem: bár a társadalmi „fejlődés” ellehetetlenítette az életmódjukat, nem tudtak, és nem is akartak alkalmazkodni az új körülményekhez, ők kitartottak elveik mellett, még utoljára megküzdöttek azért, amit képviseltek. Megvetették a lábukat, és beleüvöltöttek a történelem viharába.

2012. március 19.

Gyilkos vagyok

„I killed him for money - and a woman. And I didn't get the money and I didn't get the woman.”

Ez a sor, ami Billy Wilder klasszikus noirjának a legelején hangzik el, az egész mű, sőt, az egész zsáner esszenciáját foglalja össze. Ha ezek a filmek úgy 30 évvel később jönnek divatba az exploitation hullám keretein belül, valahogy így hangozhatott volna kollektív szlogenjük: „He wanted to fuck. Now he is fucked.” Walter Neff biztosítási ügynök, akárcsak Frank Chambers, A postás mindig kétszer csenget csavargója, már a Nővel való első találkozáskor elveszik. A férjével akarja meghosszabbíttatni a járműbiztosítását, de onnantól kezdve, hogy megpillantja a femme fatale-t, rongyos törölközőjébe csavarba, egy lépcső tetején állva (totális alá-fölérendeltségi viszony, az első pillanattól), másra sem tud gondolni. Amivel a Nő, Phyllis, tökéletesen tisztában is van. Mosolyog, csábít, manipulál, és öl, ha kell, Walter pedig csókokkal, ölelésekkel, sokatmondó és még többet ígérő pillantásokkal kipárnázott úton rohan a kárhozatba.

A postás mindig kétszer csenget említése nem véletlen: James M. Cain híres regénye elsőként dobott a bűn hálójába hétköznapi embereket, szemben Hammett és társai detektívjeivel, a Gyilkos vagyok alapjául szolgáló könyvben (Double Indemnity, itthon Dupla vagy semmi címmel adták ki) pedig ugyanő, ugyanazt a témát gondolja tovább. A főhős belehabarodik a férjezett, ám házasságában boldogtalan femme fatale-ba, aki meggyőzi, hogy mindketten jobban járnának, ha ne adj Isten, megözvegyülne. Ám míg a Postás… esetében a főszereplők szerelme őszinte, szándékuk – egymás felé – tiszta volt, itt az erkölcsi romlottság már minden tettükben és gondolatukban megnyilvánul. És míg könyvben a Postás…, addig filmen a Gyilkos vagyok törte meg a jeget – 1944-ben készült, azaz korai noir (a Postás… adaptációja két évvel később született), és egyben az első nagy hollywoodi film, amiben a főszereplők gondosan megterveznek, és kiviteleznek egy hidegvérű gyilkosságot. Nem csoda, hogy nyolc évig pihent a stúdiónál, mire ténylegesen le merték forgatni.

Akkor viszont a film noir egyik legmasszívabb alapja lett, mind a karaktertípusokat, mind a sötét sorsszerűséggel hömpölygő cselekményt, mind a bűn természetének ábrázolását illetően. És akkor még nem említettük a képi világot: John F. Seitz (ő jegyzi majd Wilder 1950-es remekművét, az Alkony sugárutat is) operatőri munkája legalább annyira útmutató volt a zsáner későbbi darabjai számára, mint Harry J. Wildé a Gyilkosság, a gyönyöröm-ben. A ragyogó kaliforniai külsőkkel éles kontrasztban állnak a tompa, szűrt fényekkel megvilágított, sötét iroda- és lakásbelsők, annak vizuális kifejezéseként, hogy mi lappang a felszín alatt.

Mindenféle szenny és immoralitás, amit Raymond Chandler is jól ismert. Wilder őt kérte fel társírónak, ez volt az első filmes munkája – enyhén szólva nem voltak egy hullámhosszon: elképzelésük és munkamódszerük is gyökeresen eltérő volt, ráadásul Chandler, aki ekkorra az anonim alkoholisták klubjába tartozott, a stresszes munka miatt újra vedelni kezdett (Wilder lényegében miatta csinálta meg az Oscart és Arany Pálmát nyert Férfiszenvedélyt egy évvel később). Viszont Wilder is elismerte utólag, hogy a film sokat köszönhet rafinált, pergő dialógusainak – elég csak meghallgatni Phyllis és Walter első találkozását, aminek udvarias-üzleties maszkja alatt, a legjobb noirokhoz méltón, valósággal izzik a szexuális feszültség.

Az a bizonyos immoralitás már ekkor, eredendően ott van a szereplőkben: Phyllisből (Barbara Stanwyck, a noir egyik klasszikus „dame”-je pályája csúcsán) már első megjelenésekor sugárzik a romlottság, minden érzelem és erkölcsi gát nélkül szövögeti terveit, és hálózza be a férfit. Waltert (a komédiákkal felfutott Fred MacMurray el sem akarta vállalni a szerepet, de később karrierje legjobbjaként emlegette a filmet) hajtja a „szakmai” kíváncsiság, hogy bennfentesként át tudja-e verni a biztosítótársaságot, azaz, véghez tudja-e vinni a tökéletes bűntényt. Első találkozásuk után még úgy menekül Phyllistől, mint egy közelgő természeti katasztrófa elől (nem hülye: azonnal megérti, miért akar balesetbiztosítást kötni a férjére annak tudta nélkül), a második alkalommal viszont szinte minden átmenet nélkül, nem hogy nem akarja lebeszélni tervéről, hanem megígéri, hogy segít neki. Szinte magától jön a dolog, természetszerűleg, mint a levegővétel. Ölni? Miért ne? Az egyetlen ellenérv, ami felmerülhet, a lebukás lehetősége – emberi, morális aggályok szóba sem kerülnek.

A Gyilkos vagyok delejes, álomszerű atmoszférája részben abból is ered, hogy nem teljesen világos, Phyllis és Walter miért ölik meg előbbi férjét. Mert szeretik egymást? Ugyan, legfeljebb nemi vágyról van szó, de az is hamar elillan, és Walter nem sokkal később már Phyllis mostohalányának csapja a szelet. A pénz? Mindig jó hajtóerő, de egyáltalán nincs kihangsúlyozva, sőt, idővel teljesen elfelejtődik. Mert Wildert csak az érdekli, hogy megmutassa az emberi természet sötét, mocskos oldalát, és azt, hogy milyen könnyen képes dominánssá válni– elég hozzá némi mondvacsinált motiváció. Akárhogy is, Phyllis és Walter nem kerülhetik el a sorsukat, ahogy a legtöbb hasonló noir, a Gyilkos vagyok is fatalista. A főhős tipikus narrációját eleve egy olyan keret adja, ami a nyitójelenettől fogva nyilvánvalóvá teszi, hová tart a cselekmény. Walter gondolatai pedig, miután Phyllisszel flottul, gond nélkül végrehajtották a tökéletes gyilkosságot, zsáneresszenciák: „Suddenly it came over me that everything would go wrong…I couldn't hear my own footsteps. It was the walk of a dead man.”

A megérzés jogos, pedig ha csak a külvilágon múlna, akár még meg is úszhatnák a bűntényt, annak ellenére is, hogy Walter munkatársa és barátja, Keyes, bulldogként veti bele magát a nyomozásba. De persze nem csak a külvilágon múlik: Waltert felemészti a bűntudat és a félelem, és Phyllissel végül egymás ellen fordulnak. A film elegánsabban oldja meg ezt a lezárást, mint Cain a könyvben, és a megváltoztatott körülményekkel nem csak a főszereplők sorsának beteljesülése, hanem a keretes narráció is természetesebbnek hat. Wilder és Chandler másik jelentős adaléka a sztorihoz, hogy jócskán kibővítették Keyes (Edward G. Robinson, mint mindig, szenzációs) szerepét, és a Walterhez fűződő viszonyának ábrázolását. Az említett befejezés is ennek köszönhetően olyan katartikus: két férfi, egy cigi, egy öngyújtó, és egy „I love you”, utóbbi drasztikusan más kontextusban, mint a korszak filmjeiből megszokhattuk.

2012. február 21.

A postás mindig kétszer csenget

Miután John Garfield egy borosüveggel agyonüti szeretője, Lana Turner részegen dalolászó férjét egy sötét éjszaka, az út szélére húzódott autójában, az immár halott áldozat utolsó énekszavai még visszhangoznak pár másodpercig a környező hegyekben. Ha nem tudnánk eleve, hogy a bűn nem marad következmények nélkül, ez akkor is előre sejtetné a későbbi eseményeket. A fatalizmus úgy telepszik rá a boldognak csak nagyon rövid ideig nevezhető, gyilkos pár szerelmére, mint egy élősködő. És tudjuk, hogy nincs számukra menekvés: tetteik visszhangja velük marad életük végéig, és ez az élet egyikük esetében sem fog sokáig tartani.

A noir már csak ilyen: ritkán van benne tiszta szerelem, ártatlan pedig soha. És szinte mindig halálra van ítélve. A csavargó Frank Chambers (Garfield) sorsa már akkor eldől, amikor szeme a földön guruló ajakrúzs gazdájának csupasz lábaira téved. A Nő belép, a Férfi megkívánja – a Férfi elveszett. Az ördögien szép Cora Smith (Turner) egy benzinkutat üzemeltető középkorú, köpcös, vidám kis fickó felesége, házassága elhamarkodott menekülés volt a körülötte legyeskedő hímdisznók elől, élete így most frusztrált és boldogtalan. Hogy ezek ketten még nagy bajba keverednek együtt, már itt nyilvánvaló. Frank felkapja a leejtett rúzst, Cora, a megtestesült férfivágy, páváskodva, öntelten várja, hogy odavigye neki, az azonban ehelyett hetykén, peckesen nekidől a pultnak, „gyere ide, ha kell” arckifejezéssel. Rövid és néma, de intenzív nemi hadviselésük szexuális töltetétől szét akar robbanni a vászon.

Frank és Cora őrülten egymásba gabalyodnak, de a nő nem hajlandó egyetlen garas nélkül célba venni a horizontot, maga mögött hagyni az anyagi biztonságot, és annak lehetőségét, hogy kezdjen valami értelmeset az életével – a bizonytalan vándorlét nem neki való. B terv: pusztuljon a férj! Az első gyilkossági kísérlet kudarcot vall, a törvény felfigyel rájuk, és úgy tűnik, a pár veszi a lapot (a tett pillanatában hirtelen sötétség borul a házra egy rövidzárlat miatt – nem jó ómen), elállnak a szándékuktól. De később újra válaszút elé kényszerülnek, és a második kísérletük sikerrel jár. Ezután már csak a sorssal kellene kibabrálniuk, hogy megússzák ép bőrrel.

Pechjükre, James M. Cain átkozottul fatalista volt. 1934-es A postás mindig kétszer csenget című könyve a hardboiled krimi egyik alapvetése, az első, amiben nem alvilági figurák vagy rendőrök és magándetektívek merülnek alá a bűn bugyraiban, hanem egyszerű kisemberek. Első – mára nagyjából elfedett – filmes adaptációja ’39-ben készült, Franciaországban, a második pedig három évvel később, Olaszországban. Luchino Visconti ez utóbbi, a franciával ellentétben nagyon is híres és elismert művében (Ossessione) azonban alaposan eltolódnak az eredeti arányok: a noir elemek mellékessé válnak, a filmet a szegénységben és kilátástalanságban vergődő kisemberek napi viszontagságai és az azok által behatárolt szerelemi vívódások és viharok viszik előre – nem hiába lett belőle a neorealizmus úttörője. A harmadik híres adaptáció Bob Rafelson nevéhez fűződik, 1981-es, vontatott mozija Jack Nicholsonnal és Jessica Lange-gal azonban inkább köszönheti státuszát a merész konyhaasztalos szexjelenetnek, mint bármi másnak (nekünk, magyaroknak is van egyébként egy, a’30-as évek Budapestjén játszódó adaptációnk).

Egyvalami mindegyik filmben közös: a bűn elől nincs bennük menekvés. Számba véve a többi motívumot és a cselekményt, Tay Garnett szóban forgó, 1946-os feldolgozása a leginkább hű az egyébként igen kurta könyv szelleméhez. A Nő hatalma mindenek felett áll: bár Cora – ellentétben Cain későbbi könyvének, a Double Indemnitynek, és a belőle készült klasszikus Billy Wilder adaptációnak a hősnőjével – nem szándékosan, nem rosszindulatúan manipulálja Franket, iránta érzett szerelme őszinte, a férfi mégis tehetetlenül vonaglik a femme fatale hálójában. Kapcsolatuk viharos, szenvedéllyel, kételyekkel és bizalmatlansággal teli, és bár mindketten próbálnak kikerülni a másik bűvköréből, hiába. Nem csak a szerelem köti ugyanis össze őket, hanem a végzet is.

A néző hasonló ambivalenciával viszonyul Frankhez és Corához, mint azok egymáshoz. Hol a nehéz körülmények boldogságért harcoló áldozatainak, hol aljas, lelkiismeretlen, bitófára való gyilkosoknak látja őket. Előbbi kép mellett van a romlott környezet: a film kissé leülő, bírósági tárgyalásba süppedő középső felvonását a Brute Force fegyőre, Hume Cronyn menti meg, aki visszataszító féregként, gátlástalanul manipulálja, torzítja az igazságszolgáltatást, magánnyomozó jobb keze pedig később megzsarolja a szerelmeseket. Utóbbi benyomást erősíti azonban, hogy a főszereplők kényelmi, anyagi megfontolásból ölnek, és Garnett ráadásul sosem ábrázolja ellenszenvesnek áldozatukat, az alapvetően joviális férjet.

És amikor azt hinnénk, hogy a szerelmesek megmenekültek, és tetteik minden mocskosságuk ellenére boldogsághoz vezetnek, a sors utánuk nyúl. Mintegy mellékesen. Mint amikor egy kellemetlen emberrel való vita után lépnél ki az ajtón, győztesen, de az illetőnek hirtelen eszébe jut utolsó, pusztító érve, és rád szól, hogy „hoppá, várj csak!”. És még vissza sem fordulsz, de már tudod. Franknek egy kicsit később esik csak le – a korszaknak és a zsánernek megfelelően, hiszen kell egy zárszó, ami nyíltan kimondja, hogy bűnözni nem csak, hogy nem szép dolog, de ráadásul ráfizetés is. A befejezés így kissé didaktikus, szerencsére azonban mélyen emberi és noirhoz illően cinikus is egyben – a cím metaforájának magyarázata erősen katartikus, annál jobban csak John Garfield arckifejezése hagy nyomot a nézőben. Az a megkönnyebbülés, az a majdnem-boldogság, amivel megérti, hogy ami történik vele, az jogos és igazságos. 

2012. január 9.

11 Samurai

Nem, a cím nem tévedés, még csak nem is elírás. Mint annyi mindent, úgy a „csoportos ellenállás” szamurájfilmek később klisévé váló témáját is Kurosawa Akira-nak köszönhetjük, azonban Kudo Eiichi ezen alkotása szinte csak a címében emlékeztet a Császár klasszikusára. A már korábban tárgyalt 13 Assassins-ra és a 47 Ronin-ra viszont annál inkább, elvégre ezek tartalma lett néhány apró változtatással fogyaszthatóvá keverve benne. Az eredmény pedig szép, jó, csak éppen az eredetiség hiányzik belőle, de az nagyon.

A teljesen jogosan a japán film aranykorának nevezett 50-es évek lezárultával az új évtized jóval kevesebb eredeti történetet hozott (maradt persze épp elég ahhoz, hogy így is emlékezetes időszak legyen), a kérészéletű két kis stúdió munkamódszereit pedig hamar átvették a nagyok is, átváltva a minőségi munkákról a mennyiségre. Soha nem látott mennyiségben árasztották el a mozikat a különféle, az alapötletüket tekintve egyébként színvonalas sorozatok, amiknek újabb és újabb epizódjait gyorsan és olcsón lehetett elkészíteni. Ekkoriban indította útjára a Daiei Zatoichi-t és Nemuri Kyoshiro-t, a Shochiku Tora-san-t, a Toho zsákszámra ontotta az óriásszörnyes sci-fi-ket, míg a Toei eleinte a szamurájos, később a jakuzás (és a szoftpornó) sorozatokban utazott, a Nikkatsu pedig a pörgős akciókra szavazott. Ezen sorozatok egyike volt a Toei „csoportos ellenállás” szériája, aminek leghíresebb darabja a 13 Assassins. Három évvel később Kudo Eiichi leporolta a forgatókönyvét, néhány apróságot megváltoztatott rajta, beleszőtt egy keveset a 47 Ronin-ból, 11 főhőst szedett össze és már kezdődhetett is a forgatás.

Már az első percektől kezdve úrrá lesz a nézőn a „hát én ezt már láttam valahol” érzet. A végtelenül arrogáns Matsudaira, aki folyton arra hivatkozván, hogy ő a sógun kisöccse és bármit megengedhet magának, vadászat közben lenyilaz egy parasztot a szomszéd klán területén, majd az egyik helyi elöljárót is elteszi láb alól. Az Abe klán természetesen panaszt tesz, azonban a sógunátus, hogy elkerülje a nagyobb botrányt, Matsudaira mögé áll és nem sajnálja tönkretenni az Abékat ennek érdekében. Ez pedig bosszúért kiált, amit Sengoku Hayato és kis csapata tud csak elvégezni.

Mint látható, a sztori szinte egy az egyben ugyanaz, mint a 13 Assassins-é volt. A megvalósítás terén sincs semmi különbség, az első fél óra azzal telik, hogy Hayato összeszedi a megfelelő csapatot, csatlakozik hozzájuk egy rejtélyes ronin, térképeket mutogatva kitervelik, hol lehet lecsapni Matsudaira-ra, azonban van egy nagy probléma. Mégpedig a kisöccs őrzője, a hűséges Gyobu, a nagy stratéga és remek kardforgató, aki félelmetes ellenfél. A karakterek jelleme abszolút egy dimenziós, egyikük sem tűnik emberi, esendő figurának, még az sem, akit a rendező eredetileg annak szánt.

Mindezek tudatában pedig egyfajta fura "guilty pleasure" lesz végigülni a röpke másfél órát. Az összes fordulatot és jelenetet előre fogja tudni a néző, még az is könnyen kitalálható, hogy ki milyen véget fog érni. Így aztán hiába a tűéles, gyönyörű fekete-fehér képi világ, a jó színészek, a nagyszerű aláfestő zene, úgy egyáltalán, az összes törekvés, a film menthetetlenül unalomba fullad. Kivéve persze, ha valaki úgy nézi meg, hogy nem látott még "csoportos ellenállás" mozit.

A véget nem érő sorozatok tömegtermelése egészen a 70-es évek legvégéig folytatódott, bár a csúcspont egyértelműen a 60-as éveket öleli fel. A nézők egyre inkább ráuntak a semmi újat nem hozó részekre, a hősies szamurájok történetei pedig szép lassan átszivárogtak a mozikból a tévéképernyőkre. A 70-es években már csak a szigorúan 18 éven felülieknek szóló történetek maradtak a véres jakuzaleszámolások és pornográf blődlik révén, majd az utolsó nagy siker, a Truck Rascals széria után a video megjelenése ezeket is eltüntette, így elkezdődhetett a japán mozi mai arculatának kialakulása.

2011. december 16.

Kurosawa retrospektív: A vihar kapujában

A nyitány szinte apokaliptikus: a XI. századi, háborúktól, járványoktól és tűzvészektől sújtott Japánban három férfi menedéket keres a szakadó eső elől egy félig összeomlott, hatalmas városkapu alatt. Egyikük keserűen mormog az orra alatt, és értetlenül bámul maga elé, mintha úgy gondolná, a világnak többé nincs értelme. És valóban: lassan éledező beszélgetésükből, történetük elmeséléséből egy olyan civilizáció rajzolódik ki, ami éppúgy romokban áll, mint a kapu, ami az időjárástól óvja őket. Az igazságnak nincs többé jelentősége, hiszen senki nem tartja magát hozzá, és senkin nem segít. Egy feleség megerőszakolásának és egy férj meggyilkolásnak pontos körülményei örökre homályban maradnak, mert az önző, arrogáns, csak a saját önképének a külvilág felé való megőrzésével törődő ember alattomosan torzítja, csavarja a tényeket, tekintet nélkül minden és mindenki másra. Immoralitásjáték.

Akutagava Rjúnoszuke 1922-ben megjelent A cserjésben című novellája (más fordításban: A bozótmélyben) a japán irodalom egyik leghíresebb darabja. Az identitás kereséséről, illetve még inkább, annak kétségbeesett őrzéséről szól, és arról, hogyan lehetetleníti el mindez az igazság meglelését. A novellában hét szereplő meséli el az említett bűntény körülményeit (köztük az állítólagos tettes, és a két áldozat – a meggyilkolt férfi egy médiumon keresztül), ám a kép az újabb beszámolók megismerése után nemhogy tisztul, hanem egyre kivehetetlenebbé válik. A vallomások egymásnak ellentmondanak, ahogy a konfliktus résztvevői mind úgy ferdítik az igazságot, hogy magukat jobb színben tüntessék fel.

Akira Kuroszava Oscar és Arany Oroszlán nyertes, 1950-es adaptációja, ami őt és hazáját is feltette a nemzetközi filmművészet térképére, egy másik Rjúnoszuke novella, A vihar kapujában (Rashomon, 1915) helyszínével egészíti ki az eredeti történetet, ezzel nem csak keretbe foglalva azt, hanem kiterjesztve, továbbgondolva mondanivalóját, és kontextusba helyezve az egész emberi civilizáció hanyatlásával. A keretet adó beszélgetés szereplői egy pap, aki hisz az emberek jóságában, egy favágó, akit az események hatására kételyek gyötörnek, és egy közember, aki már csak cinizmussal és száraz mosollyal reagál a történtekre – mert ő már kiismerte az emberi természetet, túl van hiten, reménykedésen és kételkedésen is.

Kuroszava korábbi művei drámai súlyuk és esetleges tragikus végkimenetelük ellenére is pozitív üzenetet közvetítettek a második világháború után megroggyant Japánnak, miként erkölcsös hősei a reménytelen körülmények ellenére sem veszítették szem elől az emberi értékeket (Veszett kutya, Néma párbaj). A vihar kapujában Kuroszavája már pesszimistább: ahogy a szereplők tovább bontják a romos városkaput, hogy annak elemeiből gyújtsanak maguknak tüzet, az jelképesen (is) magát a civilizációt bontja le lassan, akárcsak a saját hazugságaik és az általuk elmeséltek. Az ego és a becsület illúziója pusztít, a rendnek már csak a látszata van meg. A film mindössze három helyszíne közül az egyik a romos kapu, a másik a sűrű, veszélyes vadon (a történet elején a favágó (Shimura Takashi, briliáns Kuroszava-állandó) egy híres, gyönyörűen fényképezett jelenetben sétál be az erdőbe, és bukkan rá a groteszk pózba merevedett holttestre), a harmadik pedig a bíróság, aminek urait, ügyintézőit sosem látjuk – talán mert nem csak jelentéktelenek, hanem tehetetlenek is.

A vihar kapujában (akárcsak az alapjául szolgáló novella) krimiként indul: adott egy gyilkosság, aminek fel kell deríteni a körülményeit. De hiába várnánk, hogy megtudjuk az igazságot – pont az a lényeg, hogy nem tudjuk meg, ugyanis így lépi át a film a műfaj kereteit, és válik egy kényelmetlen látleletté a társadalom és az ember romlottságáról (Kuroszavának ezt el kellett magyaráznia a stúdió fejeseinek, akik féltek, hogy a nézők nem fogják érteni a szándékát, és megbukik). Pedig a történetet a maga forradalmi narratívájával három szempontból, háromféleképpen elmesélő flashback után a rendező még hiteget is: a favágó előlép, mondván, hogy mindent látott, és joggal hisszük, hogy negyedszer végre az igazságot fogjuk hallani. De nem, sőt, ő az egyetlen, akiről biztosan tudjuk, hogy hazudik.

Az egyes elbeszélések nem csak ellentmondásosak, olykor még gúnyt is űznek egymásból. A bandita (Mifune Toshiro szenzációsan energikus, ahogy hisztérikus nevetésével próbálja leplezni valódi természetét) és a szamuráj (Mori Masayuki) küzdelme az első beszámolóban két mesteri kardforgató tudásának precíz, életre-halálra szóló, vad, de nemes összemérése, egy későbbiben pedig két, az összecsapásba a nő által belekergetett szerencsétlen szánalmas és röhejes, karddal a kézben való csetlése-botlása. Kuroszava lépten-nyomon elpusztít mindent, amiben a karakterei és a nézői hisznek, legyen az egy konkrét esemény, vagy egy morális meggyőződés – majd vesz egy (látszólag) 180 fokos fordulatot. A kapu egy sarkában felsíró csecsemő egy deus ex machina. Amikor már hozzászoktunk a gondolathoz, hogy minden romlott és hiábavaló, hogy a világ megérett a pusztulásra, Kuroszava csavar még egyet, átértékeli a hazug favágó karakterét, és megmenti őt, megmenti a pap hitét, és megmenti velük együtt az emberiséget.

Az eső elállta és a Nap kisütése is aláhúzza a semmiből jött, hirtelen feloldozást, ami majdnem olyan direkt, mint a One Wonderful Sundayben a negyedik fal áttörése (Kuroszava később már nem igyekszik ennyire, hogy útját állja a hanyatlásnak/tragédiának, ld. Káosz). A favágó a bébivel a karjában, mosolyogva sétál el a kiderülő ég alatt, mi pedig megőrizhetünk egy csipetnyit a jövőbe vetett bizalmunkból. Bár ha lehet hinni egyes forrásoknak, a zárójelenet optimista kicsengését félig a körülmények szülték. A rendező ugyanis várt egy újabb sötét felhőre a horizonton, hogy annak megmutatásával árnyalja a happy endet, és kilátásba helyezzen egy újabb vihart, de nem volt szerencséje. (A kétely szörnyű lehetett volna: talán a favágónak nincsenek gyerekei, és csak azért viszi el a csecsemőt magával, hogy megfossza a takarójától, és otthagyja a legközelebbi bozótban?)

A fényeknek nem csak a végkifejletben, végig meghatározó szerepük van. Kuroszava saját bevallása szerint a némafilmkorszak képi dicsőségéből akart visszahozni valamit, és e szándéka már Shimura Takashi említett sétajelenetében is tetten érhető. A nagyjából kétperces szekvencia dramaturgiailag csaknem lényegtelen, viszont ezek a lendületes, néma, gyönyörű képek viszik be a nézőt a sztori és az emberi természet sötét szívébe, és kötik össze a kaput és a gyilkosság helyszínét, atomszféra és cselekmény szempontjából egyaránt. Miyagawa Kazuo operatőr, szembemenve a korabeli gyakorlattal és tanításokkal, olykor egyenesen a Napra irányítja a kamerát, aminek látképét részben eltakarják a fák ágai és levelei – ahogy a hazugságok is eltakarják az igazságot. És míg a karakterek maguk szinte fényárban úsznak (kizárólag természetesben: a Nap fényerejét tükrökkel erősítették fel), a háttér sötétségbe burkolózik, akár egy színház színpadján. A narratív háttérben, azaz a jelenbe való visszavágásokban pedig, a kapuban diskuráló szereplők egy modern kórust alkotnak, akik időről-időre a történetet kommentálják. Mintha a film egy bírósági tárgyalás volna, ahol az egész emberiség a vádlott. Ha igen: egy véletlen hajszálon múlt, hogy megúsztuk. Akkor még.

2011. november 3.

Maj Sjöwall - Per Wahlöö: Az elveszett tűzoltóautó

Európa, 1981.

Teljes svunggal akartam magam belevetni a Sjöwall-Wahlöö páros legendás krimisorozatába, amelyet általában a Martin Beck-szériaként szeretnek emlegetni, helytelenül (Beck csak egyike a regények állandó főhőseinek.) Meglehetős meglepetésként ért, hogy összesen kettőt adtak ki nálunk a tízből: az ehelyütt tárgyaltat és egyik remekművüket, a Gyilkos a háztetőn-t (utóbbit már nem a Fekete-, hanem az Albatrosz-sorozatban.)

Az, hogy a magyar könyvkiadás ennyire elhanyagolta Sjöwallékat (élettársak voltak; a férfi, Per Wahlöö harmincöt éve halott, azóta az asszony egyetlen könyvet sem írt) egyrészt azért meglepő, mert az európai krimi, mint műfaj többek között nekik köszönheti mai formáját, másrészt meg azért sajnálatos, mivel a könyveik eszméletlenül jók.

Mostanában a skandináv krimik nagyon mennek, elég csak Stieg Larsson brutálisan sikeres Millennium-trilógiájára, Henning Mankell Wallender-regényeire vagy az izlandi Arnaldur Indridason Sveinsson-krimijeire gondolni. Tisztességesen megírt, modern munkák, tele olyasmivel, amit mára az olvasók kötelezően elvárnak a skandináv krimiktől: zord időjárást, zárkózott embereket tele emocionális problémákkal, szadizmust és mazochizmust, valamint piába menekülést doszt.

Na most Sjöwallék szintén valami hasonlóban utaztak (igaz ugyan, hogy a szexuális deviancia, a korszellemnek megfelelően, messze nincs túlreprezentálva a munkáikban, ettől függetlenül előfordul), mégis, jobban csinálták mindenkinél. A Beck-széria darabjai rendkívül ügyesen kiegyensúlyozott regények - míg a modern skandináv detektívek történetei vagy túlságosan komorak, vagy patológiásan kegyetlenek (vagy csak éppenséggel unalmasak), addig Beck és kollégái, a stockholmi gyilkossági csoport detektívjei egy realista, teljesen életszerű közegben mozognak, valós magánéleti problémákkal küzdenek, gondjaik és örömeik pontosan olyanok, mint bármelyikőnkéi. Nem esnek túlzásokba.

Sjöwall és Wahlöö saját bevallása szerint marxista szempontból szeretett volna a nagyvárosi bűnözés és bűnüldözés problémájához közelíteni, és könyveik segítségével szociális látleletet adni a hatvanas-hetvenes évek urbánus káoszáról. Mint mission statement, ez szinte kiáltványként hat - szerencsére könnyű kézzel vitelezik ki céljukat, egy-két egyértelműen agitprop bekezdésen kívül szélsőbalos nézeteik nem bukkannak felszínre, sőt. Tökéletes beleérzéssel viszonyulnak a rendőri munkához, és emberként festik meg a zsarukat, ami persze azt is jelenti, hogy a ló túlsó oldalára sem esnek át, és romantizálni sem romantizálják a figuráikat. Beck és kollégái igen gyakran viselkednek bután, sőt, rohadék módjára, nemcsak a gyanúsítottakkal, de egymással is. A melóval jár. Ám legyenek bármilyen személyiségek is - Kollberg egy pitiáner tetű, Larsson egy türelmetlen seggfej vagy éppen Beck, akinél unalmasabb fickót elképzelni sem lehetne - egyvalami közös bennük. Őrülten jó detektívek.

Az elveszett tűzoltóautó egy ház felrobbanásával indul. A szerencsétlenségben több ember is életét veszti, és a rendőrök már épp dobnák az ügyet, amikor kiderül, hogy a tüzet egy apró, maszek detonátor indította be. A nyomozás menetét Sjöwallék részletesen, pontosan tárják elénk - újságírók voltak mindketten -, és a detektívek magánéleti gubancainak feltárásával, interakciójuk finom humorával és a személyiségeik különbségéből adódó feszültséggel remekül kidíszítik a szinte egész Skandináviát átszövő krimit. Csak miután befejezi az ember a könyvet, azután eszmél rá, micsoda elegáns, precíz, tökéletesen kimunkált regény.

Utóiratként megjegyezném, hogy a Beck-regényekből a mai napig tucatnyi filmfeldolgozás készült, még Bacsó Péter is rendezett egyet. A koprodukciónak A svéd, akinek nyoma veszett volt a címe.

2011. október 11.

Gyilkosság

Stanley Kubrick 27 éves volt, amikor harmadik egészestés filmjét, a Gyilkosságot forgatta – sok rendező a fél karját odaadná érte, hogy pályafutása csúcsán, évtizedes tapasztalattal a háta mögött adjon ki ilyen színvonalú munkát a kezei közül. És bár maga Kubrick csinált ennél sokkal nagyobb és sokkal fontosabb filmeket később (minek köszönhetően a Gyilkosságra sokán szinte csak lábjegyzetként tekintenek az életművében), jobbakat aligha. Ez az 1956-os, fatalista noir (The Killing, Lionel White regényéből) az ekkor már hanyatlásnak indult zsáner késői ékköve, egyben a 6 évvel korábbi Aszfaltdzsungel indította „caper” filmek alműfajának netovábbja. És ott van benne Kubrick művészi hitvallása is, feketén-fehéren, ráadásul a művész és a gengszter közt meglepően, de érzékletesen felvázolt párhuzamban. Ahogy a sakkozó verőember, Maurice mondja: „A gengszter és a művész a tömegek szemében ugyanaz. Csodálják és imádják őket, de mindig ott szunnyad bennük a vágy, hogy lássák, ahogy dicsőségük csúcsán elpusztulnak.” És el is pusztulnak (legalábbis előbbiek), mert ez a sorsuk.

Adja magát a párhuzam John Huston 1950-es, a caper filmek alfájának számító Aszfaltdzsungelével: mindkettőben egy nagy értékű rablást tervez egy csapatnyi elszánt megélhetési bűnöző, a tökéletesen kidolgozott terv azonban végül tökéletesen kisiklik, és a rablókat magával ragadja egy végzetszerű örvény – ráadásul mindkettőben Sterling Hayden a főszereplő. Kubrick Jim Thompson dialógusaival felturbózott műve formabontóbb: az idősík feldarabolásával, és egyazon cselekményelemek többször, több szemszögből való ábrázolásával (előbbiben nem, utóbbiban alighanem úttörő a Gyilkosság) feszült figyelemre kényszerít, és túl azon, hogy az egyébként nyílegyenes sztorit kreatív mozaikká bontja le, hamar elülteti a nézőben a végzetszerűség érzetét is. Valahányszor másodszor látjuk ugyanazt az eseménysort, az eleve elrendeltség mindig egy kicsit nagyobb súllyal nehezedik a történetre, és a finálé sem véletlenül van úgy előkészítve, hogy a vak is lássa, mi lesz a lóversenypályáról megfújt kétmillió dollár sorsa.

Míg Huston az Aszfaltdzsungelben némileg szentimentális módon, melegséggel és szimpátiával viszonyult gengsztereihez (a zárójelenetben, a szűk belsők után kinyíló totállal és Rózsa Miklós zenéjével szabályosan elsiratja haldokló főhősét), addig Kubrick vagy jéghideg távolságtartással, vagy (mint a végkifejletben) kegyetlen cinizmussal tekint rájuk. Előbbit demonstrálja többek közt a narráció is, amit viszont ironikus módon a stúdió fejesei erőltettek a rendezőre, ugyanis féltek, hogy a nézők anélkül nem lesznek képesek követni a megbolondított időszerkezetet. A „mesélő” színtelen, tárgyilagos hangon kommentálja az cselekményt, metodikusan közli az aktuális időt, percre pontosan, mintha egy rendőrségi diszpécsert, vagy – ahogy felette áll az eseményeknek, és felette áll a szereplőknek – egy testetlen, omnipotens entitást hallanánk. Még annyi érzelem sincs benne, mint a korszak realista rendőrségi drámáinak szenzációhajhász narrátoraiban (ld. A meztelen város).

Ezt a dokumentarista stílust erősítik a cselekményt szinte híradószerűen kiegészítő lóversenyes felvételek, és az eredeti helyszíneken, naturális módon felvett külső jelenetek – viszont teljesen elvetik azt a noir legszebb hagyományaihoz hű épületbelsők, amikben a szűk, sötétbe burkolózó helyiségeket, és a bennük kuporgó, az életük balhéjára készülő szereplőket gyakran egyetlen fényforrás világítja meg. A legendás operatőr, Lucien Ballard éles kontrasztjainak és sűrű árnyékainak látványos stilisztikai bravúrja szöges ellentétben áll az említett külsőkkel, tovább erősítve az „ember tervez, Isten végez” motívumot. Amint a rablók elhagyják jellegzetesen noiros környezetüket (avagy: túllépnek a tervezési fázison), és kilépnek a való világba, elvesztik a kontrollt, dől, romlik, és pusztul minden, míg végül legtöbbjüket épp a saját odújukban éri utol a sors, egyetlen szerencsétlenül elsülő sörétes puska formájában, egyetlen végzetes pillanat alatt.

A kontroll, mint mindig, az egy gyenge láncszemnek köszönhetően veszik el, és Kubrick cinizmusára jellemző, hogy ez a gyenge láncszem az egyetlen, amit gondosan és részletesen felépít. Mindenki más, beleértve a főhőst, Johnny Clayt (Hayden), egy-két jellemvonással szinte hanyagul felruházott, homályosan motivált figura, és ugyan életszerűségükhöz hozzátesz egy-egy apró, ügyes jelenet (pl. Mike összeszólalkozása munkatársaival az öltözőben), messze nem olyan kidolgozottak, nem olyan hús-vér emberek, mint George Peatty (Elisha Cook Jr., a noirok örök „kisembere”), aki azért száll be a balhéba, hogy kielégítse felesége, Sherry  pénhézségét. A nagyszerű Mary Windsor, akire Kubrick a Hajszál híján-ban figyelt fel, egy magas, szőke, számító szépséget, egy esszenciális femme fatale-t játszik, beleadva az ahhoz szükséges összes megnyerő esztétikát és visszataszító romlottságot. George egy töketlen nyomorultnak fest mellette, egy senkinek, akit bárki, bármikor ide-oda pofozhat – és az is. Sherry természetesen megcsalja, és amit a balhéval kapcsolatban pofátlanul nyilvánvaló manipuláció útján kihúz belőle (George akkora balek, hogy amíg nem díszítik sörétek az arcát, fel sem merül benne, hogy átverik, és kihasználják), azt kisstílű gengszter szeretőjének adja tovább (Vince Edwards, a Murder by Contract bérgyilkosa) – így kerül a fentebb említett puska a rablókkal teli szobába.

Visszatérve az Aszfaltdzsungelre, Huston hősei leginkább önmagukat hibáztathatják tervük kisiklásáért (saját társuk árulja el őket, többen is önnön ostobaságuk miatt buknak el), Kubricknál viszont kizárólag külső körülmények játszanak szerepet, és Sterling Hayden karaktere az első balkanyar után nem is tud mást tenni, mint sodródni az eseményekkel. Hatalmas a kontraszt a rablás feletti totális kontroll, és az azutáni menekülés esetlegessége, fejetlensége között. Johnny számára néhány valószerűtlenül bizarr, noirosan álomszerű másodperc jelenti a vízválasztót. 15 perc késéssel érkezik a rablás utáni találkahelyre, és épp akkor parkol le az épület előtt, amikor a vérző és kába George kitántorog az ajtón a nyílt utcára, fényes nappal rázuhan autójának motorháztetejére, és őt még csak észre sem véve feltápászkodik, továbbinog a saját kocsija felé, és haldokolva elhajt valahová. A néző már ezen a ponton tudja: Johnny akár ki is szállhatna, hogy ott várja be a szirénaszóval érkező rendőröket, és bevalljon mindent. Neki azonban szüksége van még egy utolsó gonosz tréfára a sorstól, hogy eljusson a végkövetkeztetésig, és beletörődjön: „What’s the difference?”

Ez a tréfa a fináléban csattan, a film fatalizmusának kiteljesedésekor. Johnny hosszasan gyömöszöli a pénzt egy újonnan vásárolt, mégis kopott, működésképtelen zárral ellátott, „csak-a-szentlélek-tartja-egyben” bőröndbe, majd a repülőtéren egy újabb külön jelenetben próbálja feleslegesen meggyőzni a személyzetet, hogy felvihesse magával a gépre. Közben már látjuk az idegesítő nyugdíjas néni idegesítő kis körömpiszok kutyáját, és tudjuk, hogy a végzet fogaskerekei forognak, és kattognak, és előre látjuk, hogy vezet a sok kis apróság láncreakciószerűen az elkerülhetetlenhez. Johnny csak áll, és nézi, ahogy szétnyílt bőröndje pénzt havazik a repülő turbinája mögött, és hiába mondja neki szerelme, hogy fusson, tudja, hogy nincs értelme. Nyugodtan, türelmesen várja, hogy a két biztonsági ember kilépjen a reptéri váróból, hanyagul kivegyék tokjukból a pisztolyaikat, és felé induljanak – ők sem sietnek, nincs miért, a kép is kimerevedik, nincs már mit mutatni. A dolgok úgy vannak, ahogy lenniük kell.

2011. szeptember 29.

Stephen King: Tűzgyújtó

Stephen King: Firestarter. Maecenas, 1990.

A Tűzgyújtó King korai regényei között a leggyengébb (ha már itt tartunk: hogy a Végítéletért miért vannak annyian oda, nem nagyon értem: az eleje jó, de a második fele egy monumentális roncs. Kingnek amúgy sem igazán van érzéke az eposzokhoz, hacsak a zseniális Az-t nem tekintjük eposznak. A gyér Setét Torony-sorozat például számomra már-már olvashatatlan.) A Tűzgyújtó az első olyan könyve, amely mögül hiányzik az inspiráció meglétének érzete, a kéziratban pedig valószinűleg egy zsíros csekket használt itatóspapírnak. Témáit is itt önkannibalizálja először.

Ahhoz képest, amennyi minden történik benne, istentelenül túl van írva. King és a szófosás mára szinte szinonimává lett, csakhogy az olyan szikár remekműveiben, mint a Carrie, A ragyogás vagy A holtsáv, egyetlen elvesztegetett szó sincs. A Tűzgyújtó olvasása során azonban többször is azon vettem észre magam (és már másodszor erőszakoltam meg magam a könyvvel, először a régi Maecenas-féle kiadást olvastam, még a hősi időkben), hogy azt kívánom, lódulna meg már a cselekmény, ne pofáznának ennyit, ne lenne benne ennyi ismétlődő mozzanat, hasonló párbeszéd. Simán ki lehetett volna szerkeszteni belőle egész fejezeteket, csakhogy King a regényt akkoriban írta, amikor a szerkesztők már nem merték a kéziratait drasztikusan megcsonkítani.

A történet főhőse Charlie, a hétéves kislány. Képes tüzet gyújtani pusztán az akaratával. A szülei egyetemista korukban átestek egy katonai kísérleten, mindketten megzakkantak, mindenféle különleges képesség fejlődött ki bennük, fucking freaks. A gyerek a kromoszómáik keveredésének okán igazi csodafegyverré lett, akire a hadsereg meg a titkosszolgálat (utóbbinak Műhely a könyvben a fedőneve, egész jó elnevezés) egyaránt vadászik. Charlie anyját megkínozzák és megölik, a kislány pedig kénytelen a mások agyában akaratával turkálni nem szégyenlő faterjával elmenekülni. Bujkálnak amíg tudnak, de a legvégletesebb kegyetlenségre is képes rosszemberek végül mégis fogjul ejtik őket, majd rabsága hosszú hónapjai alatt megpróbálják rávenni a lányt, hogy képességeit állítsa az állam szolgálatába.

A Tűzgyújtó legjobban az eredetiség ütőeréből vérzik. King történeteiről sosem lehetett azt állítani, hogy túlságosan újszerűek lennének, de ehelyütt, pofátlanul, a korábbi regényeit riszájklingolja: Charlie egy gyermekkorú Carrie White, csak éppen telekinézis helyett tüzet képes gyújtani. A sztori előrevitelének mechanizmusa klisészerűen b-filmes, a szereplők természetének egyértelműsége unalmas – vagy nagyon jók, vagy nagyon rosszak. Csak pocsolyamélyek. Az egész túlságosan kiszámítható, a finálé lefolyása kb. a könyv felétől többé-kevésbé egyértelmű.

A könyv egyetlen igazi pozitívuma a főgonosz figurája, aki King egész életművének egyik leghatásosabb karaktere. A két méter magas, roncsolt arcú, gonosz indián néha a rasszista karikatúra-lét szélén egyensúlyzik, ám sosem csobban bele: túlságosan okos és jóval elvetemültebb mindenkinél, kapcsolata a kislánnyal hátborzongató, kvázi pedofil, de szerencsére mellőzi a testiséget. Maga az életre kelt, bosszúért kiáltó történelem, aki-ami köp a szimpátiánkra. Cormac McCarthy büszke lenne rá. Fuck the white man.

2011. szeptember 16.

Kurosawa retrospektív: A judo története

Utólag, és főleg, csaknem 70 év távlatából könnyű okosnak lenni, de Akira Kuroszavának már ezen az első filmjén (Sugata Sanshiro, 1943) is látszott, hogy a rendezője még sokra viszi majd. A judo történetében megvan mindaz az érzékenység, drámai erő, szimbolika és mögöttes tartalom, ami végigkísérte az életművét – de említhetnénk akár bizonyos vizuális megoldásokat (mint a lassítás) vagy az akciójelenetek dinamikáját is. Debütáló alkotása – akárcsak későbbi munkái – jóval többet ad a nézőnek, mint amit a felszín alapján várna. Túl a nyilvánvaló „harcművészeti film” címkén, egy fiatal férfi emberségének megleléséről, morális és spirituális felemelkedéséről szól. 

1943-ra Kuroszava már hét-nyolc éve dolgozott a filmszakmában rendezőasszisztensként, írt három forgatókönyvet is, a két évvel korábbi Umát pedig szinte saját kezűleg vezényelte le, mivel hivatalos direktora, Yamamoto Kajiro ideje java részét egy másik forgatáson töltötte. Így amikor megkérte a Toho stúdiót, hogy foglalja le neki Tomita Tsuneo (író és judo mester) frissen megjelent könyvének jogait, hogy abból készíthesse el rendezői debütálását, már rég nem számított újoncnak a szakmában, és bőségesen forrtak benne az ötletek. Az időzítése azonban problémásnak bizonyult: a második világháborúra való tekintettel a japán kormány rövidebbre fogta a filmipar pórázát, és igyekezett propagandamunkára késztetni alkotóit. A se nem kifejezetten patriotikus, se nem politikailag aktuális (a XIX. században játszódó) A judo története 17 perccel megrövidült a cenzorok keze alatt, és azok a jelenetek sajnos azóta sem kerültek elő. (Kurosawa pedig ezután két filmjét is a propagandának áldozta: a The Most Beautifult, és A judo története 2-t, ami egyike volt a mindössze két folytatásnak, amit pályafutása során csinált.)

Sugata Sanshiro egy becsvágyó és fafejű fiatalember, aki a jujitsu rejtelmeit kívánja elsajátítani. De mikor társaival és mesterével egy Yano nevű öregember különösebb erőlködés nélkül feltörli a padlót a terjedőben lévő új harcművészeti stílus, a judo használatával, Sanshiro inkább hozzá szegődik tanítványnak. Egy utcai verekedést követően Yano megfeddi a felelőtlen férfit, aki rájön, hogy nem csak a testét kell edzenie, de a szellemét is – elhatározza, hogy jobb ember lesz belőle, de egyik későbbi összecsapása ellenfelének halálával végződik, és ez új eseményeket indít el.

Ha Kuroszava célja egy látványos akciófilm készítése lett volna, bizonyára egy másik harcművészeti stílust választ, hiszen a judo, amiben az ellenfelek megragadják egymást, és addig tántorognak, lépkednek, amíg egyikük egy pillanatnyi egyensúlyfölénynek köszönhetően földre nem tudja küldeni a másikat, aligha tartozik a látványosabb, vászonra kívánkozó harcmodorok közé. Ráadásul a cselekmény is meglehetősen sematikus: a főhős edz, harcol, felel a neki intézett kihívásokra, legyőzi újabb és egyre erősebb ellenfeleit, majd eljut egy végső összecsapásig, ahol az élete a tét.

Fontosabb azonban Sanshiro belső utazása, ami - nyilvánvalóban a rendező megkérdezése nélkül kivágott jelenetek hiányában – ugyan helyenként sutának és elsietettnek tűnik, ám súlypontjai így is a helyükön vannak. A film kulcsjelenete meglehetősen ambivalens hatást kelt, vagyis jó példa mind a sutaságra, mind a drámai erőre.  A főszereplő az említett verekedés utáni bűnbánatában a Yano lakrésze melletti kis mocsárba veti magát, és egy abból kiágaskodó karóba kapaszkodik, szándéka szerint addig, amíg mestere meg nem bocsát neki – vagy amíg meg nem hal. Órák múlva már ereje végét járja, amikor megpillant egyetlen szál, a holdfény által megvilágított virágot, ami az adott szituációban felemelő, felszabadító és felvilágosító hatással van rá. Innentől a judo nem a dicsőséghez és a nagysághoz, hanem a spirituális növekedéshez vezető utat jelenti számára.

A képileg és zeneileg is éteri jelenetet némileg aláássa annak erőltetett mivolta – a sugallat, miszerint a háborgó lelkű harcos, aki a természet szépségét és egyensúlyát látva „varázsütésre” jobb emberré válik, legalább annyira támadható, mint védhető, esztétikai és dramaturgiai szempontból egyaránt. Mint befogadói élmény, kétségkívül gyönyörű és letaglózó, ugyanakkor hagy maga után hiányérzetet is. Az efféle szimbólumokkal Kuroszava később sokkal elegánsabban bánik majd, ugyanakkor A judo történetének néhány egyéb jelenete olyan remek érzékkel komponált, hogy akár a pályamű későbbi, érettebb szakaszából sem lógna ki.

Ilyenek Sanshiro, és soron következő ellenfele (a mindig nagyszerű Takashi Shimura már ekkor, első filmjénél ott volt a rendező mellett) lányának montázsszerűen egymás után fűzött találkozásai, amik a szerelem ártatlan ígéretéből morális konfliktusba torkollnak, és ilyen Sanshiro első ellenfelének drámai halála is. Ez utóbbi az egyetlen lassított jelenet az egész filmben, egy olyan korszakból, amikor ennek a technikának a használata még ritkaságszámba ment (Amerikában pedig lényegében ismeretlen volt), és messze nem pusztán esztétikai célja volt. A lassítás itt egy töréspont, nem csak az adott esemény súlyát emeli ki, de ómenként is szolgál a későbbi történésekhez.

A legemlékezetesebb jelenet persze a finálé, amiben Sanshiro a nyílt mezőn csap össze a jujitsu mesterével. A két férfi szemtől szemben áll, mígnem testükkel egymásnak feszülnek, miközben körülöttük szélvihar tombol. A judo története nagy sikert aratott, és igen komoly hatással volt a korszak japán filmművészetére, ennek a jelenetnek a stílusa, szerkezete és feszültségteremtése számtalan későbbi szamurájfilmben köszönt vissza (megkockáztatom, hogy „a vereség határán álló főhős visszaemlékszik egy jelentős pillanatra az életében, és ebből erőt merít a győzelemhez” klisé is innen származik). Ami magát Kuroszavát illeti, az időjárás használata az érzelmek, a hangulatok és a dramaturgiai súlypontok érzékeltetésére éppúgy kézjegyévé válik majd, mint a lassítás vagy a jelenetváltás képeltolással (wipe) való megoldása. A judo története messze nem tökéletes, de egyrészt tökéletlenségében is nagy élmény, másrészt pedig egy születőfélben lévő mesterrendező munkája.

2011. július 11.

Hosszú álom

Egész Hollywood meg volt őrülve a 19 éves Lauren Bacall és a 45 éves Humphrey Bogart románcától – kivéve Howard Hawkst, a rendezőt, aki összehozta őket erősen Casablanca-utánérzetű filmjében, a Szegények és gazdagokban. A mellesleg házas Hawks egy kicsit maga is beleesett a gyönyörű, fiatal színésznőbe, de nem tudott versenyezni a Sam Spade-féle lazaságot és sármot kisujjból hozó Bogarttal. A rendező és színésze többször összekapott a forgatáson, a kedélyeket Jack Warner csillapította – de a szerelmespár, köszönhetően a körülöttük keletkezett médiafelhajtásnak, nem csak személyes, hanem kreatív szempontból is keresztbe tett Hawksnak. Mire a film dobozba került, a stúdió fejesei rájöttek, hogy Bogart és Bacall közt korántsem izzik annyira a levegő a vásznon, hogy komolyan profitálhatnának való életbeli románcukból. Hawksnak egy sor jelenetet újra kellett forgatnia, és elbillentenie a film lényegét a magánkopó és a gazdag úrilány szerelme felé.


Ehhez, úgymond kapóra jöttek a második világégés eseményei – 1943 után már nyilvánvaló volt, hogy csak idő kérdése, hogy a szövetséges bakancsok Berlin rommá bombázott utcáin kopjanak, Hollywoodban pedig féltek, hogy a harcok végeztével drasztikusan esik majd a nézőknek a háborús filmek iránt mutatott érdeklődése. Így aztán azok bemutatását siettették, míg néhány egyéb projektet – köztük a Hosszú álmot – jegeltek. Az első verzió már 1945 elején készen volt, ám mivel csak jó másfél évvel később került mozikba, Hawsknak volt ideje a stúdióigényeknek megfelelően alakítani rajta. 1946 azóta minden film noir rajongó egyik kedvenc éve – nem pusztán azért, mert a Hosszú álom a zsáner egyik leginkább kiemelkedő darabja, hanem azért is, mert magát a zsánert is az keltette igazán életre.

Bár a noir „hivatalosan” már az 1941-es A máltai sólyom óta sínen volt, a háború évekig szabotálta a kibontakozását. A stúdiókban úgy gondolták, hogy a sötét alakokkal, becstelenséggel, gyilkosságokkal és amoralitással teli hardboiled krimik nem rezonálnak jól a nemes harccal, amit a haza bátor fiai a tengerentúlon vívnak, hogy egy őrült rezsimjétől megóvják a világot. 1946-ban aztán végre átszakadt a gát: jött A postás mindig kétszer csenget, Az óra körbejár, a Gilda, A gyilkosok és a The Blue Dahlia, csak hogy a legismertebbeket említsük. De mind közül a Hosszú álom volt a legjelentősebb. Raymond Chandler regényéből (és többek közt William Faulkner forgatókönyvéből) Hawks egy sötét, szövevényes, energikus noirt forgatott, ami mind karaktereit, mind témáit, mind képi világát tekintve a műfaj abszolút esszenciája.

A felütés tipikus: a magándetektív Philip Marlowe elvállal egy rutinszerű megbízást. Egy zsarolót kell lekapcsolnia, aki egy gazdag, haldokló tábornok folyton bajba kerülő lányain próbál élősködni. De kár strapálnia magát, lekapcsolja a fickót valaki más, három golyóval. Mire hősünk kettőt fordul, újabb hulla bukkan fel, és ez még csak a kezdet. A cselekmény a tucatnyi, egymással mindenféle kétes kapcsolatban álló karaktereivel igen bonyolultan gördül előre, és csaknem teljesen zavarossá válik – a Hosszú álom notóriusan nehezen érthető film, a fáma szerint nem csak Hawks és az írók, de maga Chandler sem tudta mindig, hogy honnan fúj a szél. De mind a regény, mind a film szolgál valami mással a szokásos „whodunit” kérdésen felül, amire érdemes figyelni – épp csak az a valami nem ugyanaz.

Chandler könyve a szilárd elvek szerint élő férfi helyzetét (és kiábrándulását) vizsgálta egy tejesen elvtelenné vált világban, de ennek vászonra ültetését az akkori amerikai filmkészítést több szempontból is gúzsba kötő Hayes-kódex ellehetetlenítette. A regény sok eleme (a gyilkos személye, az egyik áldozat és sofőrjének homoszexuális kapcsolata, a rendőri korrupció, az erőteljes szexualitás, és úgy általában, a szinte sokkolóan erkölcstelen miliő) vagy egyáltalán nem, vagy jelentős változtatásokkal, tompításokkal jelenik meg a filmben, a történet zárása pedig teljes átírást kapott. Hawks így a stúdió „finom” sugallatára a két sztár kapcsolatát helyezte előtérbe. A Hosszú álom annak krónikája lett, hogyan talál egymásra két ember a körülmények ellenére, egy hullákkal, bizalmatlansággal, hazugságokkal és átverésekkel fertőzött közegben. És Hawksnak ténylegesen sikerül ezt a kényszerű pluszt a film lelkeként eladnia.

Ezért nem kevés hálával tartozik színészeinek: mindketten ragyogóak, fantasztikusan festenek együtt, egymásra vetett pillantásaikban tombolnak a vágyak és a (nem mindig pozitív) érzelmek. Bogart hozza a tőle szokásos, hidegvérű, cinikus és laza figurát (csodálatos dialógusokkal teli forgatókönyv dolgozott alá), és bár külsőre messze jár mindenféle tipikus férfiideáltól, stílusával, lazaságával, szarkazmusával, foghegyről beszélésével elhiteti velünk, hogy bármilyen nő másodpercek alatt elalél tőle. Bacall pedig az esszenciális femme fatale: gyönyörű, őrjítő, hol szigorú, hol pajkos, észbontóan rejtélyes, észbontóan elegáns, észbontóan nő (hihetetlen, hogy mindössze 20 éves volt a forgatás alatt). Amikor ezek ketten egy éjszakai lokál asztalánál ülve lóverseny-metaforában beszélnek a szexuális aktusról, a kép szinte szétreped az erotikus feszültségtől (a cenzorok pedig szerencsére mindig is elég hülyék voltak, hogy ilyen okosan megírt, többértelmű dialógusoknak legfeljebb az egyik olvasatát fogják fel).

A mellékszerepekben is remek alakításokkal találkozunk. Elisha Cook Jr., a noirok alacsony, gyáva rosszfiúja most egy higgadt, szimpatikus ember, aki kisnövését nagy adag tisztességgel kompenzálja (nem is él sokáig), Bob Steele nyúlfarknyi szerepében is emlékezetes a profi, jéghideg gyilkosként, Martha Vickers pedig mérhetetlenül buja és amorális, kár, hogy karakterének súlyát alaposan csökkentették a könyvhöz képest (féltek – nem minden ok nélkül – hogy elhomályosítaná még Bacallt is).

Az átírt befejezésnek köszönhetően sajnos le kell mondanunk Marlowe szenzációsan megírt könyvbeli záró monológjáról, amiből csak úgy üvölt a hasztalan frusztráció és a keserű beletörődés. Pedig micsoda jelenet lehetett volna ebből az egyébként is leharcoltan festő Bogarttal! Karaktere itt gyökeresen eltérő módon búcsúzik, ami azonban majdnem olyan erőteljes, mint a regénybeli. Hawks a gyilkossal való végső konfrontáció során (erre egyébként a zsaroló halálának helyszínén kerül sor, ahova a cselekmény újra és újra visszatér, a bűn és az immoralitás fókuszpontjává avatva a házat) alkalmat ad Marlowe-nak arra, amire Chandler nem adott. Kiélheti a benne felgyülemlett dühöt és frusztrációt, így biztosítva, hogy a zárójelenetben rámosolyoghasson szerelmére, ahelyett, hogy a világ mocskosságán tűnődve merülne bele a whiskey-s poharába. Ahogy vicsorogva tüzel fegyvertelen (!) ellenségére, kihajtva azt saját embereinek géppuskacsövei elé, Bogart szinte félelmetes.

Figyelembe véve a film és a könyv eltérő hatásmechanizmusát, Hawks helyesen döntött. Chandler akciót nélkülöző, kizárólag dialógusokra építő fináléja prózában nagyszerűen működik, de a mozgókép ennél drámaibb szálelvarrást követel meg, amit Max Steiner feszült zenéjével és Sidney Hickox dinamikus képeivel a rendező magabiztosan szállít. Bár a regény lényege adaptálás közben elveszett, került a helyére más – és ez egyszer a stúdiónak igaza volt. Nemcsak a sztárrománcot sikerült pénzzé tenniük, de – Hawsnak hála – a film is mestermű lett a saját jogán, akárcsak a könyv. Még ha kicsit másképp is.

2011. július 2.

Invincible Shaolin - trailer

Szombati délelőtti rágcsálnivalóként íme Chang Cheh egyik leghíresebb filmjének német előzetese (furcsa dolog leírni egy 33 éves film traileréről, hogy "előzetes"). Az Invincible Shaolin-t nálunk is forgalmazták dvd-n A legyőzhetetlen Shaolin címmel. Különösen a germán narrációt bírom. :)

2011. március 21.

a Truck Rascals filmek

Ez a dolgozat nem egy hagyományos értelemben vett filmkritika lesz, mert olyat egyszerűen nem lehet írni a Toei talán legnagyobb 70-es évekbeli dobásáról. Sima véleménynyilvánítás helyett ez valójában egy szerelmi vallomás, ami azt igyekszik bemutatni, hogy mi minden kellett ahhoz, hogy ez, a korabeli japán mozi összes pozitívumát, szépségét és egyediségét felvonultató, fantasztikus hangulatú sorozat létrejöhetett. Igen, voltak ennél elborultabb, durvább, elegánsabb, vagy épp meghatóbb filmek, valószínűleg mindenki tud a Truck Rascals (Torakku Yaro) helyett saját kedvencet felsorolni, de olyan mozit, amiben minden benne van, ami a kort jellemezte és ekkora hatása volt a japán társadalomra, már nem annyira biztos.

A Toei filmstúdió 1975-re kezdett kicsit kifogyni a sikerekből, hiszen a 2-3 évvel korábban még aranybányának számító pinky violence darabokra már a kutya sem volt kíváncsi (már szinte csak a Nikkatsu egyre durvább próbálkozásai számítottak érdeklődésre), ráadásul ekkorra a régóta nagy profitot termelő, brutális yakuzafilmek nézettsége is visszaesett. Szükség volt valami új ötletre, ami kevésbé extrém világban játszódik és amivel be lehetett csalogatni a mozikba a pornográf és a horrorisztikus elemektől visszariadó nézőket is.

Az ötlet két szálon született meg. Egyrészt az ekkoriban már régóta nagy barátságban levő Sugawara Bunta és Suzuki Noribumi ötlötte ki, hogy érdekes próbálkozás lenne a yakuzafilmekben kőkemény, abszolút macho figurákkal híressé vált Sugawara-t egy esendőbb, lúzer karakter szerepébe bújtatni. Ugyan Bunta-nak volt már tapasztalata ilyen alakítások terén is (a 70-es évek elején népszerű Mamushi Brothers filmekből),azonban Suzuki tartott attól, hogy mégsem vállalja el a szerepet. Végül sikerült olyan tulajdonságokkal felruházni a karaktert, hogy ne rontsa le túlságosan a színész imázsát, bár mint utóbb kiderült, Sugawara ettől egy percig sem tartott, sőt, kifejezetten érdekesnek tartotta a koncepciót.

Nyílt titok volt, hogy az ötletet a konkurencia, azaz a Shochiku stúdió Tora-san sorozata ihlette, ám Sugawara-t és Suzuki-t ismerve borítékolni lehetett, hogy nem egy mindig kifogástalan eleganciával, végtelen udvariassággal megáldott, szerethető, kétbalkezes, szerencsétlen flótás fog kikerülni a kezeik közül. Pedig még a név is stimmel, hiszen akárcsak Torajiro, úgy a Sugawara által megformált Momojiro nevében is ott van a „ji” karakter, aminek jelentése „következő, második”, azaz már ezzel is született vesztesnek jelölték. Ám amíg Yamada Yoji felfogásában Torajiro megmaradt a plátói szerelmeknél és a nők távolról istenítésénél, addig Momojiro egy pillanatra sem csinál titkot abból, hogy miért imádja a nőket. Csak épp a szerencse kerüli el folyton...

Sugawara másik nagy haverja, Aikawa Kin’ya találta ki a koncepció többi részét. Elég sokáig adta hangját szinkronszínészként a több évadot is megélt, Japánban is hatalmas sikerrel futott amerikai Route 66 sorozat egyik szereplőjének, amiben két fiatal egy Chevrolet Corvette-ben járta az Egyesült Államok útjait, keresvén, hol telepedhetnének le, közben pedig különféle (bűn)ügyeket oldottak meg. Aikawa egy ehhez hasonló hazai road movie-t szeretett volna elkészíteni, barátai pedig kapva kaptak az ötleten. Szintén az ő ötlete volt a kamionosdi is, a legenda szerint a Tokyo-Nagoya autópályán látott egyik korai felcicomázott monstrum adta számára az ihlető szikrát. A sorozat tökéletes ütemben használta ki a nem sokkal korábban kirobbant, úgynevezett „dekotora”, azaz kamion díszítő divatot, ami egyébként, nem kis részben a sorozat hatalmas sikerének köszönhetően, azóta is tombol a szigetországban. További, nem elhanyagolható hatás volt az is, hogy a Toei által kitalált cím (Torakku yarou) hamarosan átszivárgott a kamionos zsargonba, szép lassan a valódi kamionosokra is ráragadt ez a megnevezés.

 
az első rész hosszú előzetese

 

Természetesen eleinte, a tervezési fázisban nem gondolkodtak még sorozatban, de a forgatások megkezdése előtt, amikor Suzuki Noribumi és egyik forgatókönyvírója, Sawai Shin'ichiro egy kamionnal öt napos adatgyűjtő utazásra indult, már szinte a teljes koncepció összeállt a fejükben, csak a finomítások voltak hátra. Az utazáshoz használt teherautón már ott voltak az Ichiban Boshi gépezetre egy az egyben rákerült szövegek (Yuki no Shimokita és Haguredori) és ekkor állt össze a végleges forgatókönyv. A sorozattá váláshoz azonban az is nélkülözhetetlen volt, hogy az első rész (alcím: Goiken muyou) hatalmas sikert arasson a mozikban, a 800 millió yen körüli bevételt 1975-ben csak a Toho nagyköltségvetésű szuperprodukciója, a The Bullet Train tudta túlszárnyalni.

A forgatókönyv egyébként nagy vonalakban ugyanaz az összes epizódban. Adott a két jó barát, Hoshi Momojiro és Jonathan, akik együtt járják kamionjaikkal az utakat, teljesen eltérő jellemüknek köszönhetően pedig folyton különféle ramazurikba keverednek, amikből legtöbbször egymást kell kimenekíteniük. Ugyan Momojiro tekinthető az igazi főszereplőnek, de Jonathan sem sokkal marad el tőle. Ugyanolyan ütődött, lúzer alak, mint társa, ám vele ellentétben igazi nagycsaládos ember, akit kapzsisága és férfiúi ösztönei időnként tévutakra terelnek, de végül családja és barátai támogatásával mindig visszatalál a helyes ösvényre. Momojiro igazi nagymenőnek tetteti magát, két kedvenc helye van, az egyik a kamionos kajálda, a másik pedig a „toruko”, azaz a bordély, ahol a félmeztelen lányoknak sírhatja el aktuális bánatát. Minden részben belefut az aktuális „madonnába” (az utolsó epizódban kettőbe is), akibe egyből fülig szerelmes is lesz, valamint egy riválisba, aki mindig valami baljós háttérrel rendelkező kamionos rosszfiú.

Az egyes epizódokat egyébként nem maga a történet viszi el a hátán, hanem sokkal inkább a lenyűgöző hangulat, azaz az akció, vígjáték és dráma tökéletes elegye, a későbbiek során egyre inkább előtérbe kerülő „guide book” hatás (Japán egy-egy adott területének legszebb parkjait és fesztiváljait is beleszőtték a kalandokba), valamint a remek érzékkel adagolt humor, amiben éppúgy megtalálhatóak a Suzuki munkáira mindig jellemző, imádnivaló pajzán pillanatok, mint a hősök jellemének gyengeségeire építő, vagy éppen a rendőrséget kifigurázó gegek. Külön kedvenceim a képregényeket és rajzfilmeket idéző jelenetek, amikben a kamionokkal szembetalálkozó járművek találkozás utáni sorsát szemléltetik.

Ha pedig mindez még nem lenne elegendő, akkor további érdekesség, hogy a sorozat védjegyévé vált az is, hogy a mellékszerepekre a kor népszerű sztárjait is sikerült megnyernie a stábnak. Többen közülük saját magukat alakítják (főleg az énekesnők), valamint a negyedik részben külön meglepetésként a japán Overdose, azaz a híres versenyló, Haiseiko is bekerült. Sugawara riválisai között feltűnik Sonny Chiba és Wakayama Tomisaburo (utóbbi nemes egyszerűséggel mint Kozure Okami), Sato Makoto, Tanaka Kunie, Kawatani Takuzo és Kurosawa Toshio, míg a madonnákat olyan híres színész- és énekesnők alakították, mint Shimada Youko, Yumi Kaoru, Harada Mieko és Ishikawa Sayuri, többen közülük betétdalt is előadtak az egyes epizódokban.

Nem lehet szó nélkül elmenni a látványos akciójelenetek mellett sem, amik többek között Jackie Chan későbbi filmjeire (elsősorban a Rendőrsztori sorozatra) is nagy hatással voltak. Elég csak megnézni az ötödik részben Sonny Chiba és Sugawara bunyóját a kajáldában, mintha egy az egyben egy 80-as évekbeli Golden Harvest produkcióból köszönne vissza, holott jó 10 évvel korábban forgatták. A bunyók többsége egyébként is viccesre van hangolva, néhol egészen hihetetlen poénok kerültek a pofonok közé. Ám a verekedéseknél jóval látványosabbak a kamionos üldözések és viadalok, amik többsége valami elképesztően jól van megkoreografálva. Talán a negyedik rész betonkeverőinek összehangolt „munkája” a leglátványosabb, de Big99 hatalmas Peterbiltje, vagy a Jaws monstrumok kergetőzése is nagyon emlékezetes. Ha túl szigorúak akarnánk lenni, akkor talán leginkább a speciális effektekbe lehet belekötni, amikhez a kor színvonalához méltóan maketteket vettek igénybe, de véleményem szerint ezek a jelenetek is rendkívül szórakoztatóak, inkább csak hozzáadnak a hangulathoz, mintsem rontanának rajta (ki ne imádná az olyan jeleneteket, mint amikor a Sugawara vezette makett kamion átrepül az épülő híd még nem összekötött két pillére közötti szakaszon?).

A trükkök mellett a későbbi epizódokban helyenként már-már gagyiba átcsapó, túlzásba vitt újítások lehetnek zavaróak egy kicsit. A hatodik részben Momojiro kísérteteket lát, a hetedikben UFO kutatónak készül, ráadásul attól a résztől kezdve szerepel a rendkívül idétlen Senda Mitsuo, akinek a figurája bohózatba illő, eléggé kilóg a többiek közül (viszont már 1978-ban Space Invaders-ezik!). Valamiért a nyolcadik részből kimaradt a Sugawara és Aikawa által előadott zseniális enka főcímdal is, igaz, az aláfestő zenék abban sem rosszak. Az egyes epizódok hangulata is hullámzó, a késői részekben talán túlságosan is előtérbe került a dráma, amit a stáb is érzékelt és a záró, tizedik részben mindezt igazi klasszikus burleszkjelenetekkel igyekezett ellensúlyozni (igen, tortadobálás is van benne!).

 
a negyedik rész főcíme Sugawara remekbe szabott enka dalával

 

Ugyan a Toei szerette volna továbbvinni a szériát, a 11. rész forgatókönyve el is készült (okinawai színhelyekkel), de Sugawara leszerződött az NHK-val egy nagyszabású tévésorozat főszerepére, így el sem tudták kezdeni a forgatásokat. Nem sokkal később be is jelentették, hogy a Torakku Yaro sorozatot befejezték, a kamionokat pedig eladták. Az Ichibanboshi, azaz a Mitsubishi Fuso F-sorozatának leghíresebb darabja ma is megvan, egy lelkes rajongó vette meg és újította fel, időnként kamionos találkozókon lehet találkozni vele. Jonathan verdája, a Mitsubishi Fuso T652-es sorsa ismeretlen. A két monstrum nemcsak a Toei számára volt hatalmas reklám, hanem a Mitsubishi is sokat profitált belőle, a modellgyártókról nem is beszélve. Az 1/48-as változatból mintegy százezer darabot vettek meg a rajongók, az 1/20-ast (amit a mellékelt videón felvesz egy kisgyerek) pedig ma is lehet kapni, de létezett belőle 1/32-es  távirányításos változat is.

A Toei 1981-ben megpróbálta újra sikerre vinni a felcicomázott kamionokkal hasító hősök sztoriját, ám a Kurosawa Toshio (ő volt a 8. rész riválisa) főszereplésével készült Danpu Wataridori (Kitano Takeshi egyik legelső szerepe!) csúfosan megbukott. Reméljük, azóta sem jutott eszébe senkinek, hogy esetleg felújítsa Momojiro és Jonathan kalandjait, azt a tökéletes összhangot, amit Suzuki Noribumi és stábja összehozott, úgysem lenne képes senki még csak megközelíteni sem.

2011. március 8.

Hitchcock és a halál

Harminchat Hitchcock-film haláljelenetei egyetlen videóban, a csúcspontra, az erőszakos gyilkosság pillanatára szinkronizálva! Agyolvasztó, rettenetes, csodálatos. A halál munkában, másodpercenként 24 kockán megörökítve.

2011. március 2.

Return of the Blind Dead

Folytatjuk a vakhalottas sorozatot, felkészülésként az ötödik film eddig nem publikált kritikájára. De egyelőre lássuk a második epizódban miféle huncutságokba keverednek látása-hagyott hőseink! Az első filmről itt olvashattok.

Persze volt idő, mikor de Ossorio még élt. Ez az állapot is közrejátszhatott abban, hogy el akarta készíteni nagy sikert aratott 1971-es filmjének folytatását (a franchise, ha nevezhetjük így, közben gazdát váltott: az első rész felett még José Antonio Pérez Giner atyáskodott – ő volt spanyolhon egyik legaktívabb exploitation-producere, többek között számos Paul Naschy horrort is neki köszönhetünk. Az ehelyütt tárgyalt film, az El ataque de los muertos sin ojos (1973) producere azonban már egy bizonyos Ramón Plana, aki ebbéli minőségében soha többé nem tevékenykedett.

De Ossorio a folytatásokban a templomos zombilovagok mitológiáját folyamatosan bővíti, ide-oda csavargatja, néha a logikának idegesítően ellentmondva (lásd majd a harmadik részt), néha pedig meglepő képzelőerővel (a negyedik epizód lesz erre példa.) A második rész a templomosok kivégzését szemléltető prológgal kezdődik, Bouzano kisváros tizennegyedik századbéli lakói fellázadnak az ördögimádó lovagok ellen. Mielőtt máglyára vetnék őket, még kiégetik a szemüket: ha vissza találnának mászni a síron túlról, nehezebben találjanak rá a falura.

Elővigyázatosságuk később bizonyul csak megalapozottnak, már a huszadik században, ráadásul épp azon a napon, mikor Bouzano a templomosok felett aratott ötszáz éves győzelmét ünnepli. A “Tűz fesztiválja” minden korosztálynak kínál valamilyen szórakozást, gyermek és felnőtt kézenfogva bámulhatja, amint a lovagokat megszemélyesítő fabábok szénné égnek a város főterén. Ilyen volt Franco Spanyolországában az entertainment: a legvidámabb poszt-fasiszto-barakk.

Egyvalaki nem tud csak örülni a kollektív bulinak: Murdo, a falu bolondja (akinek ekkora uni-szemöldöke van, az retardált kell hogy legyen), aki az egyik helybéli széplyány beáldozásával csalogatja vissza a zombikat féléletükbe. A vakhalottas széria egyik csúcspontja az a jelenet, mikor a szellemlovaikon galoppírozó hullák pallosaikkal rendet vágnak a huszadik század elpuhult csürhéje közt – és mikor végeznek, házról házra járva ritkítják tovább a lakosságot. Hiába na, az egyházi iskolában beléjük verték az alapos munka szükségességét.

Bouzano maroknyi túlélője (köztük a Nigel Hawthorne-ra megszólalásig hasonlító Tony Kendall) a templomban barikádozza el magát, innentől tiszta Night of the Living Dead az egész. De Ossorio ügyes az atmoszférateremtés területén, de feszültséget csak akkor sikerül a vászonra csalogatnia, ha szerencséje van. Az El ataque de los muertos sin ojos második felében érdekes módon ez többször is sikerül, főleg az a jelenet emlékezetes, mikor a polgármestert alakító Fernando Sancho, többszáz spagetti western veteránja egy kisgyereket lök a vakhalottak közé, hogy elterelje magáról a figyelmet, ugyanis szeretne a valamivel messzebb parkoló menekülőautóig eljutni. Suspence par excellence – egészen elképesztő, milyen ügyesen használja fel De Ossorio a csendet a feszültség végletekig való kiélezésére. Gondolom nem árulok el vele nagy titkot, ha elmondom, hogy a patkány-polgármester e húzásáért elnyeri méltó büntetését. A kiscsaj pedig megmenekül, nyugi. Ja, spoiler!

A film utolsó jelenete De Ossorio egész munkásságának egyik leghangulatosabbikja: a teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben a felkelő nap menti meg a csapat megfogyatkozott számú túlélőjét. A sárga-vörös sugarak a templomosok (újabb) végzetét jelentik, a komor halottak egymás után csuklanak össze az éjszaka elmúltával, a nappal beköszöntével; a totális csendet mindössze csontvázaik recsegése és földre hulló kardjaik csendülése töri meg. Gyönyörű.

Két dologban különbözik markánsan a folytatás a mítoszteremtő első filmtől: egyrészt jóval véresebb (áldozathozatalkor pl. a templomosok könyékig turkálnak a csöcsös csajok mellkasában – én már a felszín tüzetesebb szemrevételezésével is megelégedtem volna), másrészt De Ossorio érezhetően az akciókra helyezi a hangsúlyt: sokkal több minden történik a filmben, és sokkal gyorsabban. Gyakorlat teszi a mestert – még akkor is, ha az El ataque de los muertos sin ojos nem feltétlenül jobb a Vakrémület-nél: az újdonság varázsának előnyét az első rész birtokolja, és nála is marad.

2011. március 1.

Vakrémület

De Ossorio zombilovagos sorozatáról már közöltünk cikket, csakhogy az évtizedek homályából előkeveredett egy ötödik epizód, és az erről a bizonyos ötödik filmről készült cikkünknek a négy előzmény kritikájával szép sorban megágyazunk.

A La Corunából származó De Ossoriót főleg atmoszférikus “zombilovagos” filmjei végett ismerik, melyeknek állandó főszereplői a vérre szomjas, élőhalott templomosok. Ám mielőtt e sorozattal mintegy halhatatlanná filmezte volna magát, egyéb műfajokban is letette névjegyét, pl. több, olasz koprodukcióban készült westernt rendezett.

Első horrorját, az 1968-as Malenka, la napote del vampiro-t szintén olasz pénzből realizálta, amely még arra is elegendőnek bizonyult, hogy Anita Ekberget szerződtesse főszereplőnek. Ő Malenka, a reámaradt kastély örökösnője, akinek egyrészt vámpirizált bácsikájával (Julian Ugarte, La Marca del hombre lobo), másrészt egyéb ijesztő nehézségekkel kell szembenéznie. Anita már épp készülne megadni magát, ám az utolsó pillanatban megérkezik jegyese, aki fellebbenti a fátylat a rokonok sötét, ugyanakkor egyáltalán nem természetfeletti machinációiról. A film poénja olyannyira értelmetlen, hogy akár Wes Craventől vagy valamelyik hasonló mainstreamestől is származhatna, Anita pedig végig olyan benyomást kelt, mintha anno, még Fellininél belefulladt volna a Trevi-kútba.

A Malenka De Ossorio a műfajba való beugrásaként, illetve mint az európai horrorfilm egy kellemes, bár bárgyú gyöngyszemeként marad emlékezetes. A rendező főműve azonban az 1971-es Vakrémület (La noche del terror ciego, amerikai forgalmazási címe The Tombs of the Blind Dead), melynek sikere további három, eltérő színvonalú folytatást eredményezett.

A La Noche del Terror Ciego-nak hangulatos a nyitása - mint ahogy az egész film az: komor keresztes lovagok kikötöznek egy fiatal nőt. Hirtelen mind rávetik magukat, és jól kiszlopálják a vérét. Több részlet is figyelemreméltó ehelyütt: a lovagok álszakállat, a lány műmellet visel, legalább is a véres közelikben. Szintén ekkor hangzik fel először Antonio Garcia Abril kísérteties zenei főtémája, amely a széria elmaradhatatlan kísérőeleme lesz: kb. úgy szól, mintha egy hordányi benyugtatózott kőtörő énekelne teaszűrőn keresztül.

Szadista a kezdet, ami persze jó dolog. A templomosoknak ilyen a természetük, brutális csávók, akiknek középkori kegyetlenkedése még semmi ahhoz képest, amit szellemként-zombiként fognak a jelenben művelni (a fentebb emlegetett jelenet egyébként csak az általam birtokolt skandináv verzióban az első, az ősrégi Hungarovideós magyar kazettán, illetve egyéb vágatlan változatokban valahol középtájt helyezkedik el).

A történet első nem-zombi figurája két darab édes kis leszbikus, akik valami mediterrán fürdőhelyen, magukat a kor divatja diktálta groteszk bikinikbe paszérozva találkoznak újra - egykor kollégiumi szoba- és ágytársak voltak: Bella a közelben kirakatibaba-összeszerelő üzemet(!) vezet, Virginia meg heterónak állt, amely állapotot Roger nevű fiúja illusztrálja. “Hát már elfelejtetted, mi volt közöttünk?”, kérdi Bella megtörten, előhívva ezáltal egy olyan flashbacket, hogy a fal adja a másikat: van benne szupersoftcore leszbikusozás, illetve egy kellékes, aki csak nagy nehézségek árán tudja a képbe áramló füstöt szabályozni.

Aztán hármasban kirándulni mennek (nem a kellékessel: Bella, Virginia és Roger). A pofáraesés már itt garantált: jó leszbikushoz kevéssé méltóan Bella flörtölni kezd Rogerrel, mire a síkideg Virginia eljátssza a Von Ryan Expresszét (értsd: leugrik a mozgó vonatról). A magyar Alföld sivárságával vetekedő spanyol hátország egyhangúságát mindössze egy templomrom töri meg, amelyet Virginia éjszakai szálláshelyeként magáévá tesz. Na jóccakát - természetesen ez az a hely, ahol századokkal korábban a lovagok mindenféle szűz és nemszűz nőneműt áldoztak a Sátánnak (aztán őket meg a helyi parasztok koncolták fel, szemüket fáklyával égetve ki, innen az eredeti cím utalása mindenféle vak halottakra). Éjfélkor ki is kelnek sírjaikból, a jövevényt köszöntendő. Persze Spanyolországban minden lehetséges: ha az embert nem a halott templomos lovagok intézik el, akkor az ETA. Csikorgva csúsznak odébb a kripták és sírok nehéz kőlapjai, és guszta cafatos hullakezek csápolnak össze-vissza. Az ébredés után a csapat lóra pattan (mondjuk az, hogy “pattan”, az túlzás), és csuklyáikat mélyen a szemükbe húzva (nem a lovakéba, hanem a sajátjukba) Virginia felé veszik az irányt - mint mindíg, most is lassítva (arra az égető kérdésre, hogy a zombilovakat évszázadokon keresztül hol tárolták, nem kapunk választ.)

S bizony, ezzel az állandó zombi-slow-motionnel baj van, mert hát hogyan féljünk olyan élohalottaktól, akik egy defektes tolókocsi sebességének felével “repesztenek” embert enni? Még jó, hogy külterületen laknak, mert a városban, ha az úton át akarnának menni, elcsapnák őket az autók! De szerencséjük van, mert áldozataik rendre megtorpannak, földbe gyökerezik a lábuk, a rettegéstől bénultan vackolják be magukat valamelyik sarokba, stb., miközben meg a soundtrack könyörtelenül nyomja az “Oleolooooo…”-t.

Roger és Bella kénytelen azonosítani menni azt az izét, ami Virginiából megmaradt. Ez a jelenet szintén rendelkezik némi sajátos bájjal: először is ott az a magától ide-oda lengő deklis lámpa, amelynek nyilvánvaló feladata némi atmoszférát teremteni - a Focault ingája semmi hozzá képest! A comic relief sem könnyen emészthető: Paco Sanz, aki vagy száz európai westernben tette tiszteletét, itt a perverz hullapakolót alakítja. Először egy öregasszony tetemét teszi Belláéknak közszemlére, majd utójáték gyanánt még megkínoz egy békát. Szerencsére a békáért bosszút áll a zombiként előtámolygó Virginia – sajnos ez a motívum, mármint hogy a templomosok áldozatai visszavánszorgnak az életbe, a folytatásokban nem bukkan fel.

A (most már) szerelmespár (de Ossorio úgy látszik osztotta azt a politikai korrektség által mára meghaladott véleményt, miszerint a leszbikusoknak csak egy férfinyi dugás hiányzik) először helyi csempészeket vádol meg barátnőjük meggyilkolásával. Álláspontjuk egy, a templomromban eltöltött éjszaka alatt radikálisan megváltozik…

Nos, a bizonyosság szélén kapaszkodó valószinűséggel birtokomban merem kijelenteni, hogy ez a rendező legjobb filmje, ráadásul a lovagokkal sikerült a horror egyik legképernyőképesebb szörnyfajtáját megteremtenie – a hetvenes éveknek eurokultjának mindenképpen emblematikus monszterei. Direkt beijesztő képességük ugyan nem kevés kivánnivalót hagy maga után, viszont a fenyegetettségnek az a nyomasztó atmoszférája, amelyet árasztanak magukból, sikerrel juttatja eszünkbe, hogy a modern kor filmes gyilkosaival és személytelen speciális effektjeivel ellentétben a valódi rémület nem konkrétan a vásznon, hanem a közös tudatalattiban-, hasban és agyban képződik.

A horrorfilmek az együttes rémfantáziák kivetülései; az egyén félelemháztartását katalizálják. Az, hogy a mai nézők kapucnis hullalovagok éjjeli portyázásától rettegjenek, nem valószinű. Ugyanakkor miért ragaszkodjunk a realitáshoz? Hát nem jobb, ha az embernek valami ilyesmi csúszik-mászik a nyomában, a mindennapok banális szörnyűsége helyett? A film ráadásul, minden hibája és mediterrános direktsége ellenére, aranyos, sármos. Ezer ilyen filmet kívánok nektek, kedves olvasók, meg örök bátorságot a potenciálisan nevetséges dolgok halálosan komolyan vételére (vonatkozzon ez erre a filmre, vagy akár az életre), mert csak így nevethetünk a valóban komoly dolgokon.

Amando de Ossorio 2000-ben elhunyt. Ha lovagló halottként visszatérne, én örülnék neki. Ő meg főleg, gondolom.

2011. február 18.

Hitchcock és Truffaut

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
A filmtörténet leghíresebb interjúja (25 részletben), amelyből Truffaut a könyvét összeszerkesztette! Hitchcock elmond MINDENT, amit a filmkészítésről tudni kell - tapasztalatai és elméletei többet érnek, mint bármelyik filmes iskola. A francia állami rádió jóvoltából lesz közkincsé az egész - Truffaut franciául kérdez, Hitchcocknak a tolmács a kérdéseket lefordítja, amelyekre Hitchcock angolul válaszol.

  • 1. rész: Gyermekkor és a korai filmes évek
  • 2. rész: Mountain Eagle-től a némafilmes korszak végéig
  • 3. rész: Blackmail és az amerikai közönség
  • 4. rész: Rich and Strange és a filmes realizmus
  • 5. rész: The 39 Steps, a hihetőség filmen és a filmkritikusok
  • 6. rész: Secret Agent és Sabotage
  • 7. rész: Young and Innocent és The Lady Vanishes
  • 8. rész: Az Amerikába költözés
  • 9. rész: Rebecca
  • 10. rész: Korai hollywoodi évek és a Notorious
  • 11. rész: Mr and Mrs Smith és Suspicion
  • 12. rész: Saboteur és Shadow of a Doubt
  • 13. rész: Lifeboat és Spellbound
  • 14. rész: Notorious és The Paradine Case
  • 15. rész: Rope
  • 16. rész: Rope és Under Capricorn
  • 17. rész: Stage Fright és Strangers on a Train
  • 18. rész: Strangers on a Train és I Confess
  • 19. rész: Notorious és a suspense
  • 20. rész: The Birds és a Rear Window
  • 21. rész: The Wrong Man és a Vertigo
  • 22. rész: North by Northwest és a Psycho
  • 23. rész: Psycho
  • 24. rész: The Birds
  • 25. rész: Psycho és a filmes jellemábrázolás

Töltsd le az egészet egyben ITT.

2011. február 3.

Most, hogy Hollywood megrimékeli az Állattemetőt...

...talán ideje rákérdeznünk: melyek a kedvenc Stephen King-filmfeldolgozásaitok? Eddig elkerültük a témát, mert egyrészt annyira lejáratott, másrészt King az utóbbi húsz évben rosszabbnál rosszabb könyveket szart - nem is nagyon érdemli meg a kritikai cincát. Csakhogy a dolog megkerülhetetlen, és igazság szerint az ember hálás neki: én például egyértelműen elmondhatom, hogy gyerekkoromban King regényeinek hatása terelt legerősebben abba az ízlésvilágba, amelyet manapság magaménak mondhatok.

Szóval? Melyik szerintetek az a  King-adaptáció, amelyik sikeresnek mondható? Kedvcsinálónak íme a Könyvesblogról átmentett Állattemető-kritikám.

Állattemető (1983)

 

Van egy hely, oda ne menj. Ha odamész, ne csináld, amit nem kellene. Ha mégis megcsináltad, menekülj. Ha még erre sem vagy képes, viseld tetted következményeit. Az Állattemető Kingnek "A" legfélelmetesebb könyve, bizonyos szempontból éppen az egyszerűsége miatt (hadd tisztázzam: ez a legfélelmetesebb regénye, de hogy a legjobb lenne, azt nem állítom.)

 

A majomkéz-sztori parafrázisa, már-már népmesei, intő példabeszéd: ha olyasminek a birtokába jutsz, aminek nem bírsz a hatalmával, ne szórakozz vele. Persze mivel emberek vagyunk, hibákkal, vágyakkal tele, felelőtlenségünk következményei borzalmasak lesznek. A fiatal doktor és a családja megfizet azért, mert a férfi, modern emberként megszegi az ősök szabályait, pedig ezek a szabályok éppen valami még náluk is öregebb kordában tartása végett lettek felállítva. Így az orvos, a tudomány embere, elássa kislánya döglött macskáját abban a kies indián temetőben, ahol keserű a föld, és amikor a macska visszatér, ki tudja honnan, ő elégedett. És amikor a férfi csecsemő fiát belezi ki egy kamion, pont úgy, ahogyan korábban az állatot, ő, mivel ez a kötelessége, ugyanúgy a keserű földbe temeti, és várja, hogy a gyereke, vére a véréből, előkaparja magát a sírból...

 

Van valami egészen barbár ebben a könyvben, ami fájdalmasan zsigeri, fekete és metsző és egyenesen az idegvégződéseket rángatja. Valami nagyon emberiről mesél ez a regény, jobban, mint a témában bármi, amit valaha olvastam, a kevés közös dolgunk egyikéről, a halálról, és a naiv vágyról, hogy elkerülhetjük, legyen az ára bármi is.

2011. január 21.

Phenomena

Bár a kritikusok általában nem tartják a legsikerültebb munkájának, a Phenomena Argento kedvenc filmje saját alkotásai közt, és az évek során a rajongótábor is megkedvelte. A film teljes élvezetéhez a befogadó részéről a narratív logikával és lineáris történetvezetéssel kapcsolatos elvárásainak az ablakon való lendületes kihajítása szükséges (nem mintha Argento filmjei kapcsán ez először lenne elengedhetetlen, mindenesetre a Phenomena kapcsán határozottan ajánlott).

Potenciális befogadási nehézségeit csak fokozta, hogy Itálián kívüli forgalmazásba egy megcsonkított, majd fél órával rövidebb verzió került, amelyet Creepers címmel forgalmaztak. Természetesen csak az eredeti változat az elfogadható alternatíva, abban érvényesül megfelelő módon a bizarr képi világ és a hasonlóan szokatlan történet fúziója.

Első látásra a Phenomena a Suspiria mesedimenziójába rángat vissza minket: Jennifer (Jennifer Connelly), a tizenöt éves amerikai diáklány Svájcba érkezik, hogy egy előkelő magániskolában folytassa tanulmányait. Már az első éjszakája sem alakul problémamentesen: alvajárás közben tanúja lesz egyik diáktársa meggyilkolásának (előbb persze felriad az alvajárásból). Napközben a bogarakkal(!) szeret beszélgetni, sőt, egy veleszületett, telepatikus módszerrel ezeket irányítani is tudja, extrémebb szituációkban még szexuális ingert is képes bennük kiváltani. A mozgássérült entomológus, John McGregor (Donald Pleasence) ráveszi a lányt, hogy egyedi tehetsége, illetve az ízeltlábúak segítségével próbálja meg kinyomozni a környéken garázdálkodó sorozatgyilkos kilétét.

Bizonyos szempontból a Phenomena a logikus összekötő láncszem a Tenebre pengeéles, kristálytiszta művilága és az Opera barokk hiperaktivitása között. A film gerince két, párhuzamosan haladó narratív szál, amely egy rendkívül brutális, félórás fináléban kulminál. Az eklektikusnak nevezhető szereplőgárda (Argento ex-barátnője, Daria Nicolodi, Dalila Di Lazzaro és a Szoba kilátássalból átmenekült Patrick Bauchau), Sergio Stivaletti fájdalmasan realista effektjei, illetve a Goblin, Claudio Simonetti és Simon Boswell néha andalító, néha disszonáns zenéje mind hozzájárul ahhoz, hogy a Phenomena egyedi élmény legyen. Sajnos utóbbi az, ami a film legnagyobb hibája is egyben, bár ez inkább Argento számlájára írható: először a Phenomenaban használ heavy metal betéteket, de míg pl. az Operaban, csodával hatásos módon, ezek illeszkednek a film szövetébe, és remek kontrasztot adnak Bill Wyman gyönyörű dallamainak, addig a tárgyalt alkotás nézése közben ezek mint narratív fekvőrendőrök funkcionálnak; kivetik a nézőt a történetből, egyszerűen nem illenek ide.

A Phenomenat általában tartalmatlan ujjgyakorlatként szokták besorolni; minden belső sémát nélkülöző alkotásként beskatulyázni. A mélyanalízis ezt a teóriát megcáfolni látszik. Argento kegyetlen precizitással igyekszik ábrázolni, a horror-felszín alatt, hogyan morzsolódik, esik szét egy családi egység: Jennifer sztárszínész apja mint nemkívánatos csomagot küldi a lányt Svájcba, mivel ő éppen egy filmet forgat; anyja már korábban elhagyta őket, és Jennifer természetfeletti mentális képességei Argento saját érzelmi problémáinak kivetülései (a film forgatását megelőzően vált el).

Maga a film passiótörténet, melynek utolsó fázisában a lány egy primordiális katyvaszba, oszló emberi hús és csontok förmedvényébe zuhan; egy anális univerzum kegyetlen leképezésébe, amelyben megszűnnek a különbségek, ahol a részek egymással felcserélhetőek lesznek, és amely átveszi a genitális univerzum szerepét. Ez a teljes bemocskolódás/megtisztulás szükséges ahhoz, hogy felkészüljön a Szörnnyel való végső összecsapásra. Végül, miután vérfogyasztó borzalmakon esett át és meggyilkolta nemezisének rémfiát, Jennifer egyfajta szűzi, zen-közeli nyugalmat kap ajándékba (vö. megvilágosodik), és az utóbbi által biztosított koncentráció segítségével harcol meg igazi ellenségével. Bár természetfeletti képességeinek kiváltó oka valószínűleg testi serdülése és szexuális érése – ezért a filmet nyugodtan be lehet sorolni a cronenbergi un. body-horrorok közé -, a fináléra – ezekkel természetesen összefüggő - mentális gyarapodása lesz a meghatározó faktor.

A filmben hallható nyelvek és dialektusok (angol, francia, olasz) és a történések helyszíne, a Richard Wagner Leánykollégium (szép kis kontraszt) is arra utal, hogy Argento a film alapvetésével a család idealizált vízióját teszi mérlegre: az egység nyomás alatt hogyan morzsolódik szét, a folyamat áldozatai pedig a gyerekek, akik az izoláció miatt és a szüleiktől elhagyatva vagy tudnak a körülményekhez idomulni, vagy elvesznek. “Francba a múlttal”, jelenti ki Jennifer a film elején, ám később megbánja ezt a felelőtlen kifakadását, mert a múlttól megszabadulni nem lehet, lehetetlen előle elmenekülni: a szülei/az ősök bűneiért kell majd többek között neki is megfizetnie.

2010. december 25.
Tovább a múltba