koreai

2019. június 2.
2019. március 25.
2018. április 26.
2017. december 27.
2014. május 17.
2013. január 3.

Toplista helyett - 2012 és az ázsiai film

robog.jpgNem tudom, ki hogy van vele, de érzésem szerint az ázsiai filmek népszerűsége az utóbbi időben jelentősen visszaesett. Ennek oka viszont egyáltalán nem a minőség romlása, hanem egyrészt sokkal inkább az újdonság varázsának eltűnése, hiszen amíg néhány évvel ezelőtt még igazi kuriózumnak számított hozzájutni egy-egy, általában az addigi legjobbak közül való darabhoz, addig mostanra kis túlzással bármit meg lehet szerezni, nincs már meg a különlegesség érzete. Másrészt eltűnt (illetve jellegtelen önismétlésbe torkollott) a korábban a Távol-Keletre olyannyira jellemző extremitás, ami leginkább vonzotta a nyugati nézőket. Az ázsiai mozi azonban köszöni, jól van és továbbra is ontja magából az érdekesebbnél érdekesebb filmeket, a fő kérdés csak az, hogy ezek közül melyik képes felkelteni errefelé is a figyelmet. Ez az éves összefoglaló ebben próbál egy kis segítséget nyújtani, így nem törekedtem konkrét toplista összeállítására, inkább egyfajta betekintőt igyekeztem összeállítani nemzetekre lebontva, hogy az adott országban éppen merrefelé is tart a filmipar. Alapvetően a 2012-es megjelenések vannak a középpontban (amiknek a java egyébként még hátravan), de a csak tavaly hozzáférhetővé vált 2011-es említésre méltó darabok is megemlítésre kerülnek.

 

Hong Kong / Kína

Kezdjük a kínai nyelvterülettel, ahol meglehetősen furán alakult a felhozatal. Néhány éve még egyértelműen felívelő pályán haladt a kínai anyaország filmipara, hullámzó színvonalú, de egyre szebb, egyre nagyobb, egyre drágább munkákkal előállva. Mára ez a lendület érezhetően megtört, dögunalmas történelmi adaptációk (pl. White Vengeance, Assassins), gyengécske, vagy jó esetben közepes akcióvígjátékok (Wu Dang, Double Trouble, The Four) és a nem túlságosan izgalmas szerelmi történetek (pl. Dangerous Liaisons) teszik ki a filmek többségét. Kiemelésre leginkább a jól eltalált hangulatú, de meglehetősen lassú wuxia, a Painted Skin - The Resurrection érdemes, valamint a Daniel Wu és Stephen Fung által indított filmes vállalkozás első, igencsak képregényes beütésű és jópár geekvonzó effekttel feltuningolt Tai Chi Zero / Tai Chi Hero kétrészese, amik agyat ugyan egyáltalán nem igényelnek, viszont a maguk módján felettébb szórakoztatóak.
paintedskin2.jpgSajnos mára a hongkongi mozi jócskán háttérbe szorult az anyaország mögött, pedig a jól képzett iparosaik és a kevéske új arc a rendezők között egész jó kis darabokkal képes előállni (a többiek pedig a Fiona Sit-Chapman To párossal igyekeznek eladni a filmjeiket). A kortárs hongkongi film egyik legjobbja, Pang Ho-Cheung két nagyszerű, súlyos humorral teletűzdelt sztoriban mutatja be az arrafelé is egyre terjedő trágár és obszcén beszédstílust, a Love in the Buff-ban (aminek a plakátján félig-meddig Butt-nak látszott az angol cím) a párkapcsolatokra, a Vulgaria-ban pedig az ismét fellendült category III erotikus filmek forgatására koncentrálva a producer nézőpontjából (igen, Chapman To és Fiona Sit párosa is van benne!). A Milkyway művek szakijai a szórakoztató, de könnyen felejthető Motorway-t és a jól eltalált Life without Principle-t tették le az asztalra, utóbbi nem utolsó sorban Lau Ching-wan remek játéka miatt emlékezetes. A korábban csak közepes horrorokkal jelentkező Lai Miu-suet is dobott egy nagyot, a The Second Woman ugyanis tökéletesen mutatja meg azt az irányt, amit a Pang tesók a Szem óta hiába keresnek, míg az év legjobb filmje egyértelműen a fura, de nagyon hatásos reklámkampányt ("a film, amit senki se látott") kapott A Simple Life, amiben Ann Hui megtörtént eseményeket dolgoz fel tökéletes természetességgel. Megérte rá várni!

 

Japán

thermaeromae.jpgKönnyen lehet, hogy elfogult vagyok, de évek óta egyértelműen Japánban készítik a legjobb filmeket. Nem volt ez másképp 2012-ben sem, a virágzó irodalmi életnek is köszönhetően (ide sorolva a manga/anime ipart és a modern színdarabokat is) tonnaszám érkeztek a jobbnál jobb darabok mindenféle stílusban, ám a klasszikus japán mozit kereső (illetve az az után vágyakozó) rajongóknak újfent csalódniuk kellett. Hagyományos, akciódús szamurájfilm nem készült, ahogyan a jakuzák és a pörgős krimik, thrillerek is réges-régen kikoptak a kínálatból, az extrém, véres történeteket pedig kisajátították a ZS filmesek. A könnyed, szórakoztató műfajban viszont olyan ütős darabok készültek, mint a Moteki, ami gyakorlatilag kultúrsokkot okozva mutatja be a mai japán 30-as korosztály életét, a Robo-G, amiben Yaguchi Shinobu szemlélteti, milyen a legemberibb robot (Michael Curtis zseniális a szerepben!), vagy éppen a Thermae Romae, amire mindenki a japánul beszélő rómaiak miatt kíváncsi. A Moteki-hez hasonló sokkhatással ér fel Miike Takashi Ai to Makoto-ja, amit úgy jó megnézni, ha az ember nem tud róla semmit, míg Morita Yoshimitsu (nyugodjék békében) legutolsó rendezésében, a Train Brain Express-ben Eita és Matsuyama Kenichi szemlélteti a már-már társadalmi problémát jelentő vasútfanatikus, nőkkel mit kezdeni nem tudó férfiak életét.
A kicsit komolyabb hangvételű filmek között feltűnően gyakran kerül elő főszereplőként a zseniális Yakusho Kouji, aki a Woodsman and the Rain-ben egy egyszerű favágót játszik, aki fura mentora lesz egy zöldfülű horrorfilmrendezőnek, az Admiral Yamamoto Isoroku-ban pedig a II. világháború legendás tábornokát személyesíti meg. A film sztorija lenyűgöző, főleg az, ahogyan a hadseregen belül uralkodó viszonyokat mutatják be. Sajnos a csaták viszont 100%-ban számítógépes grafikából állnak, így kevéssé teszik átélhetővé például a Pearl Harbor elleni támadást.
rurounikenshin.jpgMint említettem feljebb, vérbeli akciódús szamurájfilm nem készült, de aki képes megbarátkozni a modern jidaigeki-vel, annak azért nem kell nélkülöznie. A híres manga/anime, a Rurouni Kenshin élőszereplős feldolgozása teljességgel vállalható, ráadásul hiánypótló is, hiszen már a Meiji érában játszódik, ahol nem egy másik harcos a főellenség, hanem az ópiumkereskedő. A csaták koreográfiája kifejezetten látványosra sikerült, ami Tanigaki Kenji érdeme, aki végre egy nagy költségvetésű darabban is kipróbálhatta koreográfusi és akciórendező képességeit. Mivel egy manga adaptációról van szó, így a főszereplő eléggé androgünre sikeredett, de annak idején az Azumi-t sem a hitelességéért szerettük. A Yamada Youji által bevezetett modern, alapvetően drámaira hangolt szamurájfilmek stílusát követi Shinohara Tetsuo nagyszerű rendezése, az At the River's Edge, ami nagyszerűen építi fel, hogy miért is kerül sor a végén a csupa nagy betűs harcra, míg a reklámfilmekre és a videoklipekre emlékeztetően tömény Milocrorze egyik szála egy korokon keresztül a szerelmét kereső nagy harcost mutat be, bár a sztori csúcspontját jelentő hosszú csatajelenet sajnos beleveszik önmaga stílusába.

 

Dél-Korea

helpless.jpgA jó tíz évvel ezelőtt még mára nagy klasszikussá vált filmek egész sorát ontó Dél-Korea mára teljesen elszürkült, tömegtermelésre és néhány sablonos műfajra fókuszál mindössze. Csöpögős romantikus drámák és közepes vígjátékok, vértől tocsogó, de az Oldboy-hoz képest semmi újat nem nyújtó thrillerek, valamint egy-két közepes kosztümös királydráma jellemzi a felhozatalt. A legelborultabb, nekem leginkább tetsző alkotásuk a Doomsday Book volt, ami három rövid sci-fi/horror történetet mutat be, de a visszajelzések alapján többeknél kiverte a biztosítékot. A klasszikus film noir-ok hangulatát hozza a gyönyörű Kim Min-hee által fémjelzett Helpless, aminek főhőse egyre furább dolgokra bukkan, miközben nyomoz eltűnt felesége után. A koreai háborús filmek általában jók szoktak lenni és az eléggé epikusra sikerült My Way is öregbíti a hírnevüket, bemutatván koreai szemszögből a II. Világháború különböző frontszakaszait. Kedvenc témám az Észak-Dél szembenállás és rivalizálás, amit mostanában az igaz történetet feldolgozó As One mutatott be legjobban. A két Korea a '90-es évek elején közös csapattal nevezett egy asztalitenisz bajnokságra, aminek az összeállítása nem ment könnyen.

 

A többiek

A három nagy mellett a többiek tulajdonképpen szóra sem érdemesek. Tajvan nem jelentkezett említésre méltó produkcióval, Thaiföld évek óta azzal küzd, hogy az akciófilmjeihez relatíve értelmes forgatókönyvet tudjon összeállítani (ez a Fighting Fish-ben sem sikerült, az meg külön poén, hogy a szereplők vicces nyelvtani hibákat vétenek, amikor angolul próbálnak beszélni). Ugyanez mondható el a világszerte felkapott indonéz The Raid-ről is, amiben ráadásul a sztori és a verekedések arányát sem sikerült igazán eltalálni, egy idő után már fárasztó volt, hogy csak csépelik egymást.

2011. május 12.

Filmnapló extra - Jelentés Udinéből

Jelentem, az idei Távol Keleti Filmfesztiválon (helyszín: a festői Udine) sikerült megdöntenem a saját rekordomat: a tavalyi 30 után ezúttal 34 filmet néztem meg 5 nap alatt. Igaz, volt amelyikről kisétáltam, és a mezőnyben egy rövidfilm is akadt, de ez a celluloidmennyiség már így is bőven az egészségügyi határérték felett van. Nekem sikerült mentálisan – viszonylag – épen kikeverednem a kalandból, de a mutatvány megismétlését nem ajánlanám senkinek. Okulásul következzék egy tételes filmnapló, amelyben a Geekz profiljába illő filmekről igyekszem bővebben is írni. A sorrend kronológiai.

 

Kedd (1. nap)

Tomboy – Mi mással is kezdhettem volna negyed 10-kor a fesztivált, mint egy 1936-os (!) kínai vígjátékkal? Az udinei fesztiválszervezők jó szokása, hogy minden évben beiktatnak egy tematikus retrospektív programot. Ezúttal (a pinku válogatás mellett) „Ázsia nevet”-jelige alatt láthattunk néhány klasszikus komédiát a térségből. A nevezett filmben egy gazdag sanghaji családfő fiúunoka után vágyik, és szó szerint belebetegszik abba, hogy nem születik meg a várva várt trónörökös. Nincs mit tenni, fiúnak kell maszkírozni az egyik lányunokát, amiből természetesen jó pár humoros szituáció adódik. A film pontosan úgy épül fel, mint a korabeli magyar vígjátékok, és legalább annyira élvezetes is, mint a magyar megfelelője. 10/6

A Man’s Weak Point – Segawa Masaharu 1973-as klasszikusa akár a pinku szekcióban is mehetett volna pikáns témája miatt. Főhőse egy ügybuzgó és szorgalmas rendőr, akit átirányítanak az erkölcsrendészetre, ahol a pornográfia elleni harc a feladata, ami aztán a magánélete rovására megy (a sok munkahelyi inger miatt odahaza sem tud teljesíteni). Mint később kiderül, az egyik pornóproducer, akit el kéne kapnia, korábbi jó barátja. Masaharu filmje egyszerűen hibátlan: stílusos, vicces, okos; tökéletes szatírája a kispolgári álszeméremnek és az ostoba prüdériának. A színészek zseniálisak, a poénok szintén. 10/9

Night Market Hero – Tajvani komédia egy éjszakai piac dolgozóiról, akiknek politikusokkal összefonódott ingatlancápákkal kell megküzdeniük. Lokális humor, az európai ízlés számára kissé töményen adagolva. Érdekes. 10/6

The Drifters: Hey Suckers!! Here We Come!! – Újabb Masaharu-film, ezúttal ’75-ből. Főhőse egy balfék zsaru, aki lopott gyémántok után nyomoz egy nem kevésbé idióta piti bűnöző segítségével. Krimi, komédia, slapstick minden mennyiségben. 10/8 

Don’t Go Breaking My Heart – Johnnie To úgy döntött, hogy két vérbalettes krimithriller közt legyárt pár romkomot, és jól tette, mert ebből a filmből ítélve nem áll tőle messze a műfaj. A sztori a szokásos: a bájos hősnőnek két férfi (egy érzékenyebb meg egy nem annyira érzékeny macsó) között kell döntenie. To néha egészen ügyes beállításokkal operál. 10/6.5

Romantic Heaven – Nyáltenger Koreából, ami részben a Mennyben játszódik. A rendezővel egy sorban ülve néztem végig a filmet, és csak páratlan önuralmamnak köszönhető, hogy nem sétáltam oda, hogy fejbe rúgjam. 10/3

Bangkok Knockout – Az Ong Bak rendezőjének új opusza! A színészi játék minden korábbinál röhejesebb (gyakorlatilag The Room-színvonal), a sztori ezer sebből vérzik, de kit érdekel, amikor olyan elképesztően zseniális (helyenként már-már szürreális) harcjeleneteket láthatunk az utolsó egy órában, hogy még Tony Jaa sem hiányzik a stáblistáról.




 


A történettel szerencsére nem molyoltak sokat: adott egy gonosz amerikai, aki egy harcművész-csapatot azzal hiteget, hogy Hollywoodban vállalhatnak kaszkadőrmunkát. Ehelyett elkábítják és egy elhagyott gyártelepre viszik őket, ahol kamerák előtt kell élet-halál harcot vívniuk néhány pszichopatával, mindezt a közvetítést figyelő gazdag külföldiek legnagyobb örömére, akik fogadásokat köthetnek a meccsekre. Felvonul minden stílus a kung fu-tól a muay thai-on át a capoeiráig. A film letöltése megrendelése kötelező mindenkinek, aki az Ong Bakot szerette. 10/7 

Szerda (2. nap)

Games Gamblers Play – Michael Hui klasszikusa ’74-ből, főszerepben két megrögzött szerencsejátékos-szélhámossal (Hui és testvére, Sam alakítják őket), akik különféle kreatív módszerekkel próbálnak meggazdagodni, a tévés vetélkedőktől kezdve a pókeren át a kutyafuttatásokig. Ez volt a ’74-es év legnézettebb hongkongi filmje, nem véletlenül. Egyenetlen, de nagyon szórakoztató. 10/8

The Warlord – Ebben a ’72-es Shaw Brothers filmben Michael Hui egy kínai had- és önkényurat alakít az 1900-as évek első évtizedében. Bár az Asia Laughs-szekcióban szerepelt, csak komoly engedményekkel lehet vígjátéknak nevezni, inkább fekete komédia, de szatíraként talán jobban működik. 10/7

Perfect Wedding – Hongkongi romkom a Szex és New York, a Randiguru és a hasonló amerikai filmek nyomdokain. Hollywood kompatibilis forgatókönyv és rendezés. 10/5

Wandering Home – Tadanobu Asano nagyon szenved, mint hardcore alkoholista, a családja pedig emiatt még jobban szenved. Érzékeny, megható dráma, csak a témában (a szenvedélybetegek nyomorúsága) nem tud sok újat mondani. 10/7

Lead Tombstone – A második nap sikerült végre eljutnom egy pinku film éjszakai vetítésére is, de mint kiderült, ebben a kevésbé ismert ’64-es Koji Wakamatsu-dolgozatban erotika szinte alig van. A történet a klasszikus jakuzafilmek dramaturgiáját követi: a fiatal és öntörvényű Mitsugu piti bűnözőként keresi a kenyerét, amikor egy gengszter a szárnyai alá veszi, hamarosan pedig már a Jakuza végrehajtójaként gyilkolássza az embereket. A „veszett kutya” egyedül a felesége iránt táplál gyengéd érzelmeket, aki nem nagyon tudja, mivel is foglalkozik a férje. Amikor aztán megtudja, a jakuzafőnök kiadja Mitsugunak a parancsot a nő meggyilkolására. A film pont olyan, mint a főhőse: nyers, dühös és kíméletlen. 10/8

Rustling in Bed – Sikerült azért egy igazi pinkut is kifogni: Yuji Tajiri 1999-es filmjében van szex bőven, és nem csak illusztrációként, de a sztori legfontosabb elemeként. Főszereplője egy 28 éves salariwoman (van ilyen kategória is?), aki összeismerkedik a metrón egy gimnazista korú fiúval, az alkalmi szex után pedig próbálnak valami kapcsolatfélét kialakítani, csakhogy, mint később kiderül, összhang csak az ágyban van köztük, igaz, ott elég komoly. 10/7

Csütörtök (3. nap)

Ali Baba & The Moldy Bachelors – A jól ismert arab mese maláj (!) feldolgozása 1961-ből. Bájos és vicces, tele a nézőnek címzett poénokkal, kiszólásokkal. 10/7

Pedicab Driver – Wostry főszerk. lelkemre kötötte, hogy ezt a zseniális Sammo Hung klasszikust nézzem meg, annak ellenére, hogy már láttam korábban, merthogy vásznon azért mégis csak más. És tényleg. A kópia ugyan nem volt tökéletes, de az élmény majdnem. 10/8.5

Operation Tatar – Egy maláj és egy hongkongi vígjáték után mi más következhetett volna, mint egy mongol heistfilm? Menet közben aztán kiderült, hogy csak annyira szajréfilm, amennyire az Üvegtigris akcióthriller. Viszont legalább annyira lokális a humora, miközben nekünk, nem mongoloknak is vicces a főhősök bénázása. Kellemes meglepetés. 10/7




 


The Showdown – Az I Saw the Devil forgatókönyvírója kipróbálta a rendezést is – nem kellett volna. Mintha a mostanában népszerű koreai telenovellák kardpárbajokkal feldúsított 110 perces verzióját kellett volna végigszenvednem, csak egy kicsivel több melodrámával. 10/4

The Piano in a Factory – Keserédes kínai rögreál-musical nyilvánvaló kelet-európai hatásokkal és egy kis Wes Anderson mellékízzel. 10/8

Foxy Festival – Nagyon szórakoztató koreai erotikus komédia, amely a különféle szexuális devianciákat járja körbe. 10/8.5

Hantu Kak Limah Balik Rumah – Maláj zombikomédiaszerűség, amelynek az első részét a három évvel ezelőtti Udinei fesztiválon a Geekz-különítmény sikeresen végignézte. Én negyed óra után adtam fel. 10/-

Péntek (4. nap)

Belkibolang – Indonéz szkeccsfilm. A nyolcból talán ha két szegmens emlékezetes. 10/4

Cannonball Wedlock – A fesztivál legjobb romkomja (a katalógus szerint screwball comedy) egy élőben is nagyon szimpatikus elsőfilmes japán rendezőtől. Vicces, okos és ami ebben a műfajban nagyon ritka: eredeti karakterekkel dolgozik, plusz nem lehet az első 5 perc után kiszámítani. 10/9

Willain & Widow – Ennek a koreai opusznak is a karakterei jelentették a legnagyobb erősségét: adott egy műkincsvadász, aki beköltözik egy fiatal özvegy házába, hogy megtalálja a néhai férj által elrejtett milliókat érő Ming-korabeli teáscsészét. Az alapötlet ismerős lehet innen, csak ennek a filmnek jóval színvonalasabb a humora. 10/7.5

Aftershock – Feng Xiaogang grandiózus családi melodrámája meglehetősen… melodramatikus, de nem nagyon lehet menekülni a hatása alól. A vetítés alatt hallani lehetett a zsebkendők suhogását. Egyébként ez volt az első IMAX formátumban is vetített kínai film (mármint Kínában), és természetesen megdöntött minden nézettségi és bevételi rekordot (mármint Kínában). Udinében a közönségszavazás győztese lett. 10/8

Here Comes the Bride – Fülöp-szigeteki testcserélős komédia. Az író-rendező, Chris Martinez annyit tett hozzá a műfajhoz, hogy nála nem két ember, hanem egyből öt cserél testet, egy esküvőre menet. Amennyire rühellem a műfajt, annyira nem utáltam a filmet. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy felvezetésként Eugene Domingo, a film egyik szereplője rögtönzött stand up előadást tartott a film előtt. Elmondta például, hogy harmadik világbeli országként a Fülöp-szigetek rengeteg problémával küzd, szegénység, társadalmi feszültségek és a többi, majd megnyugtatott mindenkit, hogy a film ilyesmikkel még véletlenül sem foglalkozik. (Végül a közönségszavazáson ez lett harmadik legnépszerűbb film.) 10/6

The Unjust – „Korrupciós-thriller” – így a katalógus definíciója, és tényleg, ebben a koreai filmben semmi másról nincs szó, mint arról, hogy rohad a rendszer. Az egyik oldalon a rendőrség különleges alakulata áll, akik, hogy megnyugtassák a sorozatgyilkosságok miatt feldühödött közvéleményt, keresnek egy bűnbakot, a másikon meg az ambiciózus ügyész, aki le akarja buktatni a mocskos zsarukat, miközben persze neki is megvannak a piszkos ügyletei. A film legfőbb problémája, hogy egyik karakter sem méltó a néző szimpátiájára / szánalmára, így a hatalmi játszmáknak sincs túl sok tétjük, ráadásul a sztori csavarjait sem éppen könnyű követni. Egy hongkongi rendező ezt jobban megoldotta volna. 10/6

Yakuza Weapon – Az éjféli vetítésre sikerült ezen a napon is egy bődületes baromságot beszervezni. A film a Machine Girl és a hasonló vérbentocsogós durvulatok nyomdokain halad, csak sokkal blődebb. A gyermeteg poénokat kábé 10 percig tudtam tolerálni. 10/-

Szombat (5. nap)

Forever – Szingapúri romkom, amely pszichothrillerként sokkal jobban működött volna. 10/4

Night Fishing – Park Chan-wook rövidfilmje anno azzal került fel a címlapokra, hogy iPhone-nal rögzítették, pedig ez csak parasztvakítás. A film szerencsére nem az. 10/8

Troubleshooter – Egy koreai thriller, amit mintha már láttunk volna kicsit nyugatabbra: egy magánnyomozóként dolgozó egykori zsarut rosszarcú emberek tőrbe csalnak, így egy brutális gyilkosság gyanúsítottjává válik. Később kiderül, hogy most is korrupt politikusok mesterkednek, mint a The Unjustban, ami nem csoda, mert ugyanaz a forgatókönyvíró. Ebben a filmben viszont – szerencsére – nem spórolnak az akció- és üldözési jelenetekkel, néhol egészen hongkongi színvonalú, amit látunk. Korrekt műfaji mozi. 10/7



 


The Drunkard – Egy alkoholista író mindennapi gyötrelmei a ’60-as évek Hongkongjában, a Wong Kar-wai-t is meginspiráló Liu Yichang önéletrajzi regénye alapján. Csendes, visszafogott, lassú film, ki is lógott a többi közül. 10/6.5

Mindfulness and Murder – Az utolsó napra is jutott egy szokatlan műfaj: a thai Tom Waller filmje igazi, régimódi krimi. Egy buddhista kolostorban játszódik, ahol holtan találnak egy fiatal srácot. A gyilkosság ügyében a rendőrség nem akar nyomozni, ezért az apát azt a szerzetest kéri fel a kutakodásra, aki korábban rendőr volt. Szép lassan kiderül, hogy az elhunyt drogban utazott, de a kolostorban egyéb üzelmek is folynak. Korrekt műfaji mozi ez is, de talán túlságosan is régimódi. 10/6

What Women Want – A fesztivál (egyik) zárófilmjét nagy várakozás előzte meg, utólag nem is nagyon értem, hogy miért. Chen Daming vígjátéka ugyanis feldolgozás, és nem egy kikerülhetetlen klasszikust újráz, hanem a Mel Gibson-Helen Hunt-féle Mi kell a nőnek?-et. A kínai verzió pontosan annyira középszerű és langyos, mint az amerikai eredeti. Andy Launak legalább jól áll a komikusi szerep, Gong Li pedig még mindig gyönyörű. 10/5

Filmek, amelyeket utólag, már itthon pótoltam be:

Bedevilled – Egy koreai thriller, ami akár igazán jó is lehetett volna. Adott egy Szöulban élő harminc körüli banktisztviselő nő, aki pihenésképpen visszalátogat gyerekkora helyszínére, egy apró szigetre. Egykori barátnője még mindig itt él egy agresszív férj és annak nem kevésbé suttyó rokonsága társaságában. A drámának induló történet előbb thrillerbe majd horrorba csap át, a lélektani motivációkat azonban egy kissé didaktikusan mutatja be a rendező. Még ezzel együtt sem érdektelen a film. 10/6.5




 


The Stool Pigeon - A sablonosabb Fire of Conscience után Dante Lam szerencsére ott folytatta, ahol a Beast Stalkerrel abbahagyta. Beépülős-rendőrös-heistfilmes témakörben nehéz újat kitalálni, nem is sikerült, helyette viszont kapunk egy majdnem hibátlan akcióthrillert szorványos (melo)drámai elemekkel. A katalógus szerzője Ringo Lam nevét emlegeti, jogosan. 10/7.5

Haunters – A korábban Kim Jee-woon és Bong Joon-ho asszisztenseként dolgozó Kim Min-suk gondolt egy okosat, és megcsinálta A sebezhetetlen koreai verzióját. Nem remake-e inkább továbbgondolása Shyamalan-filmjének. Az egyik sarokban a hipnózissal bárkit kesztyűbábbá változtató pszichopata áll, a hős szerepe pedig egy sebezhetetlen, szeméttelepi munkásként tengődő férfinek jut, akire nem hatnak a főgonosz manipulációi. Ötletes képi világ, jól eltalált tempó, kellemesen borongós hangulat és – koreai filmtől szokatlanul – visszafogott humor. A két világ szembenállása annyira nincs megideologizálva, amennyire A sebezhetetlenben, cserébe sokkal akciódúsabb és izgalmasabb a film. Ajánlom bátran. 10/8



 

2011. február 21.

A Better Tomorrow

Ha Hollywood-ban remake-t készítenek, már meg se rántja a vállát az ember. Elöntötték a mozikat a felújítások, újraértelmezések és folytatások, de úgy látszik, üzletileg a legtöbb sikeres, ami nem is meglepő, hiszen a nem filmfanatikus moziba járók arrafelé csak angol nyelvű filmekre ülnek be. Az utóbbi időben a Távol-Keleten is, elsősorban Japánban igyekeznek újraforgatni a régmúlt legendás kasszasikereit, ám rögvest hozzá is lehet tenni, hogy azért még nem gyártják futószalagon az egyébként igencsak felemás minőségű, sokszor feleslegesnek tűnő felújításokat. Hogy az üzleti sikeren kívül miért éri meg még remake-t készíteni, az már egy másik, igencsak nehéz kérdés. Főleg egy olyan adaptáció esetében, mint John Woo legendás akciója, az A Better Tomorrow.

Először is le kell szögezni, hogy a 80-as évek közepétől néhány éven keresztül valami egészen különleges időszak zajlott a hongkongi film történetében. Talán soha sem lesz még egyszer jelen egyszerre ennyi zseniális filmes egy ilyen kis helyen. Ennek a korszaknak az elején került a mozikba John Woo A Better Tomorrow-ja (ami egyébként szintén egy remake volt), ami nemcsak a filmvásznon teremtett divatot, hanem a való életben is (Mark kabátja keresett ruhadarab lett akkoriban), ráadásul szupersztárt faragott az addig a mozivásznon szinte csak csetlő-botló Chow Yun-Fat-ból, aki a már akkor is öreg motorosnak számító Ti Lung és a popikon, Leslie Cheung társaságában új fogalmat adott a „menőség” szónak.

Mit lehet hozzáadni egy ilyen filmhez egy felújításban? A sztorit megváltoztatni nagyon nem lehet, ráadásul az „átértelmezések” nagy eséllyel bukások lesznek, amire talán legjobb példa a Tégla, amire máig haragszom, mert akik látták, nem hajlandóak megnézni a 2000-es évek szerintem legjobb hongkongi filmjét. Hiába ajánlom nekik, az a válasz, hogy mi jó lehet abban, ha a Tégla is rossz volt (hozzáteszem, nem láttam azt a változatot, így nem tudom, hogy tényleg rossz-e). Ha már Martin Scorcese remekműve szóba jött, 2009-ben Korea is készített remake-t az Infernal Affairs-ből Sorry for the City címmel és ott igyekeztek a koreai jellegzetességekkel megfűszerezni a történetet, azaz a legváratlanabb helyeken rukkoltak elő humorbombonokkal és brutális bunyókkal. A dolog hellyel-közzel működött is, azonban az A Better Tomorrow stábja nem tudott ilyesmivel előrukkolni. A sztoriban apró változtatásokat hajtottak csak végre, nincs humor, a brutalitás pedig sehol sincs az I Saw Devil, vagy éppen a Man from Nowhere jeleneteihez képest.

Ha a sztorin nem érdemes változtatni, akkor marad a látvány fokozása. Ez Korea esetében bizakodásra adhat okot, a gyönyörű képi világgal rendelkező mozijaik alapján könnyen túl tudnak tenni bármin, nem is beszélve arról, hogy a közelmúltbeli legnagyobb sikereik szinte kivétel nélkül igencsak véres, kőkemény thrillerek voltak, tehát nem okozhat nekik bonyodalmat egy heroic bloodshed leforgatása sem. Robbanásokban, nagy fegyverekben nincs hiány ebben a filmben sem, de az akciójelenetek kidolgozottsága és főleg a tempója meg sem közelíti Woo eredetijének felejthetetlen kompozícióit. Néhány jelenet szinte egy az egyben került bele a felújításba, de igazából csak ócska másolatként hatnak.

A látvány fokozása mellett még egy összetevőn lehet javítani, mégpedig a színészeken, ha megfelelő karizmájú, lenyűgöző egyéniségű alakokat sikerül kiválasztani a szerepekre, sokat tudnak dobni az összképen. Csakhogy, ezúttal Chow Yun-Fat-et, Ti Lung-ot, Leslie Cheung-ot és Waise Lee-t kellene felülmúlni. Ilyesmire a milliók által rajongott hollywoodi sztárok közül sem képes senki, nemhogy a faarcú Lee Byung-hun-t első számú sztárként felvonultató koreai mozi. Pedig rutinos aktorok kapták a szerepeket, köztük a Musa-ban is látott Joo Jin-moo, de be kell látni, egyikük sem egy olyan karizmatikus valaki, mint a ’86-os változat legendái.

Szóval a 2010-es Better Tomorrow csak egy szokásos mostani koreai akcióthriller lett, ami egyetlen pillanatra sem ér fel John Woo változatához. Az első 40 perc heveny ásítási rohamokat okoz, szinte nem történik semmi, a két testvér közötti kapcsolat abszolút nem átérezhető, ezáltal a fő drámai rész sem jön át, az akciójelenetek pedig nem hozzák azt a lenyűgöző látványt és menőséget, amik eredetileg az egész sztori savát-borsát adták. Ráadásul az egész el van nyújtva, mint a rétestészta, rengeteg a lassú, időrabló jelenet, egyszóval a film úgy, ahogy van, unalmas. Ennél nagyobb hibát pedig egy akciófilm esetében nem lehet elkövetni, úgyhogy én mindenkinek csak azt tudom javasolni, hogy ha látta a ’86-os változatot, hagyja ki ezt, ha pedig nem látta, akkor azt szerezze be ez helyett.

előzetes



2011. február 12.

Pulgasari

Az igazi férfiak szeretik a kaiju-t! Kim Jong Il pedig igazi férfi, amit mi sem bizonyít jobban, mint a brutális méretű háreméről regélő legendák, és az ezen legendákat „feldolgozó” dél-koreai ellenpropaganda filmek. Nagy általánosságban azonban elmondható, hogy minden városi legenda mögött rejlik azért némi valóság. Bár a déli szomszéd által mozgóképen prezentált „tények” valószínűleg nagyrészt a rendező képzeletének szüleményei, a Kedves Vezér saját maga által büszkén hangoztatott elképesztő méretű filmgyűjteménye mögött azért ott lapulhat az igazság maga. Köztudottnak számít ugyanis ama tény, hogy a legidősebb Kim vezér egyszerűen odavan a filmekért! Azonban igaz, ami igaz, meglehetősen szélsőséges véleménye van a filmkészítés művészetéről, amelyet az 1971-ben általa közzétett „On thoroughly establishing a revolutionary film-making system of our own” című elmélkedése is ékesen bizonyít. A tömör esszé lényege, hogy az észak-koreai filmgyártás céljai kimerülnek abban, hogy tökéletesen kiszolgálják a pártot, és az általa felállított normákat. Nem meglepő tehát, hogy az észak-koreai filmeket a velejéig áthatja a propaganda, és a pártérdek, amely mögött néha, ahogy a Pulgasari című kaiju film esetében láthatjuk, ahogy szégyenlősen, de megbújik a Kedves Vezér gyermekded filmek iránti szeretete.

 


 

Kim Jong Il ugyanis imádja a kaiju filmeket, így hát a 70-es évek végén szinte parancsba adta, hogy márpedig a nemzet érdeke, hogy saját óriás-szörnyfilmet készítsenek. A saját stúdió, a kimeríthetetlen költségvetés, és a több száz fős stáb adott volt, már csak a hozzáértés hiányzott. Megfelelő szakértelem híján úgy oldották meg az így keletkező űrt, hogy egy bizonyos dél-koreai származású Shin Sang-ok nevű filmrendezőt az észak-koreai titkosszolgálat egyszerűen elrabolt. A történteket természetesen az észak-koreai vezetés folyamatosan tagadta egészen addig, amíg a Choi Eun-hee (Shin exneje, akivel későbbi fogsága alatt újra összejött) által titokban rögzített beszélgetések ki nem szivárogtak. A közel 45 perces anyagot aztán később a dél-koreai rádióadók is leadták. Magára a tényszerű rablásra tehát 1978-ban Hong Kong-ban került sor, ahova Shin a szintén Kim Jong Il parancsára elrabolt Choi ügyében ment kihallgatásra. Az észak-koreai titkosszolgálat feje ekkor maga Kim Jong Il volt, aki Shin Sang-ok szakértelmét felhasználva kívánta teljesen új irányba terelni hazája filmiparát. Maga a rablás ténye természetesen szigorúan titkos volt, és Shin Észak-Koreába való érkezését számos megkoreografált hangfelvétellel próbálták bizonyítani a nép felé. Ezeken a felvételeken beszélgetések hallgatóak Kim Jong Il és Shin Sang-ok között, aki saját elmondása szerint szabad akaratából érkezett az országba. A Hong Kong-ból elrabolt filmrendezőt aztán 8 évig tartották fogva exnejével Észak-Koreában, hol házőrizetben, hol börtönben (ide egy szökési kísérlete után került), és ezalatt a Kedves Vezér parancsára kellett, mintegy gyártania az általa elképzelt filmeket.

Mivel halvány fingjuk sem volt, hogy hogyan is kellene kaiju-t készíteni Shin Sank-ok mellé „leigazoltak” japánból pár szakembert, akiket a Toho stúdió némi anyagi ellenszolgáltatás fejében természetesen rendelkezésre is bocsátott a kommunista ország számára. Mindezért csupán garanciát kértek az észak-koreai kormánytól arra, hogy honfitársaikat a munka elvvégeztével haza is engedik. A japánok aggodalma nem volt alaptalan, hiszem a 70-es évek vége és a 80-as évek eleje között az észak-koreai titkosszolgálat mintegy 11 japán illetőségű embert rabolt el, fogalmazzunk úgy „kulturális célok” végett. A tárgyalások lefolytatása után aztán Teruyoshi Nakano-ra Godzilla megalkotójára a speciális effekteket bízták, míg Pulgasari „legendás” kosztümjét a heisei szériában (1984 – 1995) Godzillát alakító Kenpachiro Satsuma ölthette magára.

A történet valahol a 14dik századi Koreában játszódik a Koryo dinasztia idején. A helyi parasztok az őket sújtó folyamatos adók, és egyéb terhek okozta elviselhetetlen életkörülmények miatt ellenállást szerveznek a főúri elnyomás ellen. A renegátok tagjai fiatal földművesek, akik a hegyekben tömörülve szervezik forradalmukat, melyhez a falu idősebb parasztjai, és hölgytagjai rendszeres segítséget nyújtanak számukra. A királyi karhatalom azonban megelégeli a szervezkedést, amelynek leverésére a parasztok szerszámainak elkobzása által generált feszültséget használják fel ürügyként. Egyszerűen összegyűjtik a földműveseket, és börtönbe zárják őket. Taksi a helyi kovács, a számára becsempészett főtt rizsből azonban egy különös kis játékfigurát eszkábál, amelyet börtöne ablakán kihajít lányának Ami-nek. A lány eleinte nem tud mit kezdeni a különös kis szoborral, azonban, amikor véletlenül megvágja az ujját, és a vére rácsöppen, az apró szobor életre kel. Rövidesen kiderül, hogy a lénynek hatalmas étvágya van, amelyet egyedül csak fém tárgyak elfogyasztásával tud csillapítani. A popcorn módjára fogyasztott vas-karbidtól ráadásul rohamléptekben elkezd nőni. Miután a helyi parasztok szinte mindent felzabáltatnak az ormótlan lénnyel hamar rájönnek, hogy a gigantikussá nőtt Pulgasari-t sikeresen fel tudnák használni forradalmukhoz. El is indul hát az ádáz küzdelem a két tábor között, ám a böszme döggel szemben még a meglehetősen agyafurt királyi hadsereg is tehetetlen. A Pulgasari-val ápgrédelt ellenállók győzelme ezek után magától értetődővé válik. Örömükbe azonban egy kis üröm is vegyül, amikor rájönnek, hogy a lény gyakorlatilag minden fém tárgyat felzabált a vidéken. Szomorú döntést kell hát meghozniuk. El kell pusztítaniuk a hatalmas óriást, amire egyedül az öreg kovács lánya Ami képes, hiszen vérével ő keltette életre a szörnyeteget.

A fentebb leírtakból még a kevésbé szakavatott egyszeri filmnéző számára is kiderül, hogy a Pulgasari nem sokban tér el a tipikus kaiju filmektől. Adva vagyon egy gigantic monstah, akinek útját sikítozó humanoidok, és porrá zúzott nikecel építészeti csodák romhalmaza kövezi, melyet egyéb, mondhatni speciálisan az észak-koreai filmekre jellemző groteszk propaganda egészít ki. Az ország filmgyártását ugyanis a mai napig a velejéig áthatja a pártérdek, és a Kedves Vezér által a szeretett honfitársai irányába plántált alantas szájbarágás a gonosz amerikai elnyomókról, a párt erejéről, és a közös célokról. Más filmek esetében talán erőltetettnek tűnhet az ideológia belemagyarázása a cselekménybe, azonban a Pulgasari esetében ez több mint helytálló. Az elnyomott parasztok, és az őket eleinte megmentő, majd később felemésztő óriásszörnyeteg könnyedén azonosítható be a szocialista ideológia, és a mindent felfaló nyugati kapitalizmus metaforájának, amely mögött tudatos alkotói munka húzódik meg a háttérben. Kim Jong Il ugyanis szilárdan hit abban, hogy hazája filmgyártásának üzenetet kell közvetíteni a nézői felé, még egy egyértelműen szórakoztatási célokat szolgáló filmes műfaj esetében is.

Túllépvén az agyunkba táplált politikai üzenethalmazon igazából semmivel sem nyújt többet a film egy átlagos óriás-szörnyfilmnél. A színészi játék hozza egy japán kaiju által elvárt színvonalat, a forgatókönyv nemkülönben, a különbség egyedül abban van, hogy a történet a középkori Koreába került áthelyezésre. A speciális effektusok tekintetében azonban nem nagyon lehet okunk panaszra. A Toho szakemberei igazán kitettek magukért, hiszen a film kimondottan látványosra sikeredett. Természetesen egy kaiju-hoz mérten. Egyértelműen látszik a szörny megjelenésén, és az arcáról mutatott közelik közbeni grimaszolásaiból, hogy a mechanikus effektus, és jó néhány beállítás egy az egyben át lett vége a korszak Godzilla filmjeiből. Nincs is ezzel gond, hiszen mindannyian szeretjük a Godzilla filmeket ugye?

Mindent egybevetve elmondható, hogy a Pulgasari Shin észak-koreai raboskodásának talán az egyik legjobban sikerült filmje, amely később japán segítséggel ki tudott jutni az országból, és nemzetközi forgalmazásba került. 1985-ben ugyanis Shin és exneje nem sokkal a film befejezése előtt sikeresen meglépett Észak-Koreából, így Kim Jong Il parancsára a film stáblistájára egy bizonyos Chon Gon Jo került Shin helyett. A 90-es évek elején próbált az észak-koreai vezetés nemzetközi piacot találni a filmnek, amely végül 1998-ban japánon keresztül sikerült is. A film forgalmazási jogai valahogy átkerültek a szigetországba, ahol, ha nem is túl hangos de szép sikereket aratott, hogy aztán 2000 körül dél-koreai bemutatót is kapjon. Bár sem az ázsiai sem a tengerentúli piacon nem tudta hozni a forgalmazók előzetes elvárásait, a filmet körülölelő legendák hamar kult státuszba repítették a fémzabáló szörnyeteg történetét, amely 1996-ban még egy amerikai remake-et is megélt. Galgameth munkacímre keresztelt csodát egyébként maga Shin Sang-ok írta Simon Sheen álnéven Amerikába emigrálását követően. A Pulgasari tehát amellett, hogy egy közepes színvonalú óriás-szörnyfilm benyomását kelti mindenképpen érdemes a megtekintésre. Már csak a származási helyének okán is.

2011. január 17.

Natalie

A 70-es évek sok-sok filmtörténeti érdekességet és jópár új, ám mára szinte elfeledett műfajt is kitermeltek magukból a Távol-keleten. Az egyik leginkább legendássá vált zsáner ezek közül a Nikkatsu filmstúdió próbálkozása volt az amerikai filmek és a tévé egyidejű elterjedésének hatásait ellen tett lépésként. A hamarosan csak Nikkatsu Roman Porn névvel emlegetett filmek kezdetben „csak” negyedóránként legalább 1 szexjelenetet, a későbbiek során egyre elvetemültebb perverziókat is tartalmaztak. A több stúdió által is átvett, ma már csak pinku néven emlegetett stílus mára nagyon sokat vesztett a színvonalából és talán senki se gondolta volna, hogy pont 2010-ben és pont Koreában készül el egy olyan produkció, ami néhány elemében felér a legendás japán elődökhöz.

Persze a koreaiakat sem kell félteni a szexualitás terén, az elmúlt pár évben elég sok erotikus filmet forgattak, amik évről évre merészebbek lettek. Ki ne emlékezne például a jól eltalált The Untold Scandal-ra, amiben Choderlos de Laclos XVIII. századi pikáns regényét, a Veszedelmes viszonyokat ültették át a tradícionális koreai díszletek közé? Forgattak még hasonlót, a Forbidden Quest-et, de természetesen az USA-ból kiindult szexista tinivígjátékok mezején sem tétlenkedtek, a Dasepo Naughty Girls, vagy éppen a Sex is Zero kinek-kinek lehet kedves, vagy épp rettenetes emlék.

A Natali szerencsére egyik fentebb felsorolt produkcióval sem rokonítható, nyoma sincs benne se könnyedségnek, se pajzánságnak, valójában egy sima, közepes melodráma, amit jócskán megvadítottak a művészien fényképezett szexjelenetekkel. Igazi populista húzásként még 3D-s változat is készült belőle, amit úgy reklámoztak be, hogy az első koreai 3D produkció, nem is beszélve arról, hogy az első 3D-s erotikus mozi. Érdekes és jó üzleti érzékre valló ötlet térhatásban melleket mutogatni, főleg egy olyan országban, ahol amúgy a pornó(gyártás) be van tiltva. A box office statisztikák szerint be is jött az ötlet, mintegy 94 000 néző váltott rá jegyet 3 hét alatt.

A történet egyszerű, igazi kis kamaradarabra vall. Egy szobrász megalkotja élete fő művét, Natali-t. A kiállítás után bejelentkezik nála egy férfi, aki a szobrász egykori tanítványának mondja magát. Kettejük szópárbajából pedig a sok-sok párkapcsolattal kapcsolatos dilemmán kívül kiderül, ki is a rejtélyes Natali valójában, mi történt vele és mi köze van a két férfihoz. Mindezt pedig (ha jól számoltam) öt szexjelenet tarkítja, amik a 88 perces játékidőnek egy jelentős részét veszik el, viszont igazi művészi ambíciókat bizonyít, hogy az egyik még keretbe is foglalja az egész filmet.

A mostanában igen elterjedt trendektől eltérően, meglepő módon nem egy elsőfilmes rendező próbálkozásáról van szó, hiszen a Natali a jó nevű Joo Kyeong-joong már (kapaszkodjon meg mindenki!) második rendezése (az első az A Little Monk volt még 2002-ben). Egyébként a direktori székben nem nagyon lehet kritizálni a munkáját, a forgatókönyv elkészítésében viszont hiába segédkezett neki még Kim Wook is, ketten együtt sem tudtak kihozni egy olyan történetet, aminek a fordulatait ne lehetne előre könnyedén kitalálni, ráadásul Natali sorsa ugyanúgy alakul, mint az átlagos hősnőké a többi tökegyforma koreai melodrámában. Pedig igyekeztek amennyire tőlük tellett, még a Rashomon-hatást is bevetették, de ez is kevés volt ahhoz, hogy bármiféle meglepetést tudjanak okozni.

Azonban ne feledjük, hogy „csak” egy szoftpornóról beszélünk, így ezek feltételezhetően nem sok nézőt fognak érdekelni. Tudta ezt jól az operatőr is, aki koreai kameramanhoz méltóan gyönyörű munkát végzett és igyekezett az összes erotikus jelenetet minél látványosabban és a lehetőségekhez képest minél többet mutatva leforgatni. Mellesleg nem kis részben az ő érdeme, hogy az alacsony költségvetés nem igazán látszik meg a produkción.

Még mielőtt azonban mindenki rohanna „megrendelni” a filmet, nem árt megjegyezni, hogy akárcsak a túlhype-olt, véres thrillerek esetében, úgy a Natali-ban is jópár érthetetlen baki található meg. A forgatókönyv gyenge fordulatairól már volt szó, azonban maga az alap szituáció is eléggé hiteltelen. Hogyan fordulhat elő, hogy egy, a tökéletes női szépséget kereső szobrász egy olyan modellt istenít, akinek legalább annyira műviek a mellei, mint a filmbeli szexjelenetek? Teljesen kiábrándító, az ötletadó Nikkatsu filmekben ilyen nem fordulhatott elő... A korábban már jópár ismertebb filmben látható Yeon-woo Hyeon-jin (pl. Marathon, Love Me Not, Miss Gold Digger) nagyon rossz választás volt Natali szerepére, legközelebb kérnénk Bae Doo-na kisasszonyt, ő az Air Doll-ban minden téren eredetinek látszott. A másik női szereplő, a 30-as évei közepén járó Kim Gi-yeon nem rossz, de mivel csak töltelék karakter, így keveset látható.

A Natali egy érdekes, némileg rendhagyó koreai alkotás tehát, ami jó bizonyíték arra, hogy vér, belek és perverz kéjgyilkosok nélkül is lehet nézhető produkciót letenni az asztalra. A zsáner nagy klasszikusait azonban leginkább csak a képi világ terén voltak képesek megközelíteni, minden másban sajnos bántóan közepes lett. Végig az motoszkált a fejemben, hogy egy normális forgatókönyvvel sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle. Meg persze az is, hogy ilyen drámát akár Magyarországon is lazán lehetne forgatni...

előzetes

 

2011. január 10.

IRIS: The Movie

Az IRIS Dél-Korea eddigi legmonumentálisabb, legdrágább és legsikeresebb tévésorozata, amit 2009-ben epizódonként úgy 1 millió dollárnak megfelelő összegből forgattak, jópár helyi sztár főszereplésével, a nézettségi rátája pedig hatalmas, mintegy 30%-os volt. Nemcsak a nézők, hanem a kritikusok is rajongtak a 20 részes szériáért, ami a 2009-es KBS Drama Acting Awards-on elnyerte (többek között) a legjobb sorozat és a legjobb főszerep díját. A forgatókönyvírók igyekeztek mindent kiadni magukból, a nagyon menőnek gondolt, nemzetközi összeesküvést a középpontjában tudó sztori jeleneteit több országban vették fel, aminek legfőbb érdekessége, hogy a legtöbb külföldi jelenet Magyarországon játszódik. A sorozatot övező hatalmas hype-ot igyekeztek a producerek kihasználni, már bejelentették, hogy lesz második évad, valamint készült belőle egy spin-off Athena: Goddess of War címmel és a koreai sorozatok közül elsőként a mozikat is megcélozták a most tárgyalandó mozifilm, az IRIS: The Movie révén.

Tévésorozatból nem könnyű jó filmet készíteni, főleg abban az esetben, ha a sikereket látva akár még a széria kifutása előtt elkezdik megtervezni a moziváltozatot. A Távol-Keleten általában a sorozat stábjára bízzák a film leforgatását is, ez pedig számtalan buktatót szokott magában hordozni, hiszen a másfél-két órás játékidő kitöltésében gyakorlatlan rendezők sokszor elvesznek a részletekben, így a végeredmény gyakran dögunalmas lesz. Japánban nagy hagyománya van ennek a módszernek, csak az elmúlt néhány évben olyan félresikerült darabok kerültek így a mozikba, mint a teljesség igénye nélkül a GTO: The Movie, az Unfair: The Movie, a Trick: The Movie trilógia, vagy éppen a Gokusen: The Movie. Annak ellenére, hogy nehéz lenne ezeket jó filmeknek tartani, mégis, maga a módszer nem rossz, hiszen világszerte használják (az USA-ból is lehetne számtalan példát említeni), hogy a már megkedvelt karakterek vagy új kalandokba keverednek, vagy a sorozat eseményeinek előzményeit/folytatását taglalják tovább.

Van azonban a sorozatból mozifilm készítésnek egy másik, jóval egyszerűbb és primitívebb változata is, amit elsősorban kínai nyelvterületen szeretnek alkalmazni. Ilyenkor csak fogják a már elkészült produkciót és összevágnak az érdekesebb és látványosabb jelenetekből egy hosszas mixtúrát, azaz gyakorlatilag az eredeti cselekményt besűrítik nagyjából két órába. Véleményem szerint ez egy teljesen értelmetlen vállalkozás, mert a sorozat rajongóit nem fogja érdekelni (minek nézzék meg ugyanazt röviden, amit már hetekig tartóan végigizgultak egyszer), filmként pedig egyáltalán nem működnek ezek a fércmunkák. Talán a legjobb példa ennek szemléltetésére a 2010-es The Kungfu Master, ami egy 120 részes tévésorozat röpke 100 perces kivonata. Hiába verekszi végig az egészet Yuen Biao és hiába néznek ki a csaták és a harcok úgy, mint a 30 évvel ezelőtti Shaw Brothers mozikban, a sztori ilyen rövid idő alatt nem érthető meg, így az egész nagyon hamar tömény unalomba fullad, ráadásul a sorozatokban használt képi világ nagyon szegényes a mozifilmekhez szokott szemnek.

Hogy az IRIS: The Movie készítői miért választották mégis ezt a módszert? Örök rejtély marad. Állítólag ugyan igyekeztek fenntartani az érdeklődést azzal, hogy néhány új jelenetet leforgattak a filmváltozathoz, de ez édeskevés ahhoz, hogy a rajongókat becsábítsák a mozikba.

Mindez azonban még messze nem jelenti a hibák és problémák végét, sőt, ennél sokkal nagyobb bajaim voltak az IRIS-szel, leginkább persze a hitelesség. Ki veszi be még 2010-ben a nemzetközi összeesküvés meséjét, amit néhány popsztár kinézetű nagyon titkos és nagyon különleges ügynök leplez le? Ezzel a háttérrel már csak a zs kategóriás amerikai akciófilmeket lehet eladni, azokat is egyre nehezebben. A pár éve még mozinagyhatalom Dél-Korea a tévében ennyire igénytelen lenne? Továbbá, 2010-ben menő, vagy inkább röhejes az a főhős, aki egyesíti magában a Mission: Impossible technikáját, Sandokan elpusztíthatatlanságát és MacGyver agyafúrtságát? Már az első pár percben nevethetnékem támadt Lee Byung-hun szenvedéseit látva, ahogy haldoklás közben, lőtt sebbel intéz el a Budai Várban egy rakat kommandóst (akik 2 méterről is folyton mellélőnek, de az egész filmben nem tud normálisan lőni senki , majd egy ki tudja honnan előkerült drótkötéllel ereszkedik le a várfalon. Talán a forgatókönyvírót nem Bollywoodba kellett volna szakmai gyakorlatra küldeni...

A hiteltelenség végig folytatódik a majd’ 2 óra során. Az északiak egyik misztikusnak szánt figurája, a bérgyilkos úgy néz ki, mint bármelyik itteni emós gyerek. Hogy gondolták azt, hogy T.O.P., egy fiúcsapat (Big Bang) oszlopos tagja jócskán kisminkelve hiteles lesz északi kémként? Mindent a nézettségért, biztos tinilányok milliói lettek a sorozat rajongói őt látva. Vagy ott van a kollégája, a nehézbombázó Kim Seon-hwa, aki bármelyik déli agassi-t felülmúlja a külsejét tekintve. Ez nem is meglepő, mert egy igazi déli agassi alakítja Kim So-yeon személyében. Biztos velem van a baj, de nem tudom ugyanahhoz a néphez tartozónak elképzelni, mint ezt, valamint ezeket a harciasan csinos elvtársnőket.

Vicces (bár a fentiekkel szemben érthető) az is, hogy az összes helyszínt igyekeztek sok nézőpontból felvenni, hogy remek vágóképeket tudjanak adni az egyes jelenetek között. Phenjan esetében ez nem sikerült, mindig ugyanaz a rossz felbontású, nehezen kivehető képkocka jelenik meg, amikor a mindig a Kedves Vezetőre hivatkozó helyi egyenruhás urak mondatai következnek. Sajnos a nagyvezér, Kim Jong-il nem ért rá, vele nem foglalkoznak (aki rá lenne kíváncsi, nézze meg a zseniális japán tokusatsu paródiát, a The Monster-X: Attack the G8 Summit-ot).

A röhejesen hiteltelen összeesküvés elmélet (maga az IRIS a nemzetközi szupertitkos szervezet neve egyébként, ami átnyúlik Észak és Dél-Korea között, behálózza természetesen a nemzetbizetonsági hivatalokat is) és a sorozat összevágásából adódóan szinte percenként bekövetkező fordulatok izgalmakat nem nyújtanak, viszont egy idő után remekül követhetetlenné és unalmassá válnak. Aki nem tud koreaiul és nem figyel oda nagyon, az egy idő után nem is tudja megkülönböztetni egymástól a sok Kim-et, meg Park-ot. A vagdosás egyetlen előnye, hogy az ázsiai sorozatokra jellmző hosszú és csöpögős drámai pillanatok szinte teljesen kimaradtak, de mindig észrevehető, hogy eredetileg hol voltak.

Igazából mind a sorozat, mind a film a teljesen érdektelen, nézhetetlen kategóriába tartozna, ha nem lenne benne a magyar szál. A sztori első harmada ugyanis javarészt Pest megyében és a Balatonon játszódik, és ezek a jelenetek mentik meg az egészet. Igazi guilty pleasure végignézni, ahogy Lee Byung-hun sorba áll vonatjegyért a Nyugatinál, nem akar gulyást enni (ha jól azonosítottam be) Vác főterén, gépeltérít a tököli reptéren, stb. Jópofák a régi Bujtor István filmeket idéző autós üldözések, amik legjobbja az a jelenet (figyelem, Opel Astra-val üldöznek egy 5-ös BMW-t és utolérik!!!), amikor a Nagykörútról egy gyors vágással beszáguldanak a résztvevők előbb az Alagútba, utána a Hajógyári szigetre, majd az elmaradhatatlan balesetet (egyébként miért van minden újabbkeletű koreai thrillerben legalább 1 autóbaleset?) mindenki lazán, szinte sérülés nélkül túléli. A legemlékezetesebb pillanat mégis a Vasúttörténeti parkban látható, amikor az egész film legjobb alakítását nyújtó magyar takarítónő (akit minden bizonnyal egy magyar takarítónő alakít) észreveszi a lőtt sebbel ájuldozó Lee Byung-hun-t, majd imádni való hanglejtéssel szól be a mentőknek telefonon, hogy „itt fekszik egy vérző ember az irodába’!”.

A magam részéről egyáltalán nem értem azt a hatalmas hype-ot és imádatot, ami körüllengi a neten az IRIS-t, még különféle magyar oldalakon is. A készítői annyira nagyot akartak dobni, hogy átcsúsztak a ló túlsó oldalára, és annyira túlhúzták az egészet, hogy a végeredmény szánalmasan rossz lett. Mégis, minden hülyeség ellenére a magyar szál miatt nem feltétlenül elfecsérelt idő végigszenvedni, bár a két óra jóval hosszabbnak fog tűnni.

Előzetes (sajnos a magyar színhelyek nélkül)

2009. október 20.

Nincs menekvés

Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, így itt az ideje, hogy mi a Geekz-nél is teljes sebességbe kapcsoljunk. Folytatjuk például a nem létező keleti-klasszikusok-kevesebb-mint-egy-rongyért nevű dvd-ajánló sorozatunkat, most éppen egy kevéssé ismert koreai remekkel, Lee Myung-se, a minden általa megvizsgált műfajt millió szilánkra robbantó és újra összerakó vizuális megszállott Nincs menekvés-ével.

 

„A történet kitalált városban játszódik, szereplői és helyszínei mind a képzelet szülöttei.
 Mindössze a rendőri gyakorlat leírása követi híven a valós nyomozási módszereket"

Az idézet az állott kávétól és poros aktáktól szagló rendőrhétköznapok legelkötelezettebb dalnokától, a végeláthatatlan talpalásokkal megoldott rutinügyek poétájától, a halhatatlan Ed McBaintől  származik. Hogy Myung-se olvasott-e tőle valamit (éppenséggel olvashatott, mert regényei megjelentek Koreában is), azt nem tudom, de a Nincs menekvés olyan mintha Ed McBain szíve dobogna benne!

Az alapszitut akár egy „87-es körzet"-regény hátoldalán olvashatnánk: történetünk „hősei" detektívek, teljesen hétköznapi figurák, magánéleti gondokkal, szakadt autókkal, emberi gyarlósággal és álmosítóan átlagos ügyekkel. Most azonban minden tudásukra és szerencséjükre szükségük lesz, mert egy náluk sokkal intelligensebb ellenféllel kell felvenniük a harcot. Az őutána folyó, sokszor kilátástalannak tűnő 60 napos hajsza áll a film középpontjában. (Az alaphelyzet egyébként gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a „Süket"-könyvekkel, amelyekben Carelláék visszatérő ősellenségüket, a nagyothalló szuperbűnözőt üldözik.)

Mindazonáltal túlzás lenne azt állítani, hogy a Nincs menekvés-ben egy fotóhűségű portét látnánk a 87-es körzetről, sokkal inkább olyan, mintha egy hógömbön keresztül tekintenénk le rá.

A névtelen metropolisz helyett egy varázslatos zegzugokkal teli város a hajsza helyszíne, a nyomozók pedig a hétköznapi munka során sokkal gyakrabban használják az öklüket és egyéb szúró- és vágófegyvereiket, mint törvényes eszközeiket. A legfőbb különbség azonban, hogy egy koreai filmnek megfelelően az érzelmi váltások sokkal meghökkentőbbek, mint ahogy azt a kisrealista Ed Mcbainnél megszokhattuk: a megrázóan erőszakos részek teljes természetességgel fordulnak át költői szépségű képekbe, elidegenítően elhúzódó gyalogüldözés vált át harsány slapstickbe, aprólékos police procedural ad randevút játékos filmnyelvi bravúroknak.

Nem egy szokványos bűnügyi mozival van tehát dolgunk, de szerintem a detektívfilmek rajongóinak kihagyhatatlan. Tegye fel a kezét, aki nem szeretné látni milyen lenne az, ha Ringo Lam, Jean-Pierre Jeunet és Chuck Jones közösen újraforgatná a Mr. Süket trükkjei-t?

A KIADVÁNY

Most lehetne álmodozni a koreai extra kiadásról, ami a film nemzetközi verziója mellett a 15 perccel hosszabb változatot is tartalmazza, de őszintén, egy idehaza mindössze a 2000-es Titanicon vetített, 10 éves rétegfilm megjelenése már önmagában is csodának számít. A képarány rendben (nem úgy mint a hongkongi vagy az amerikai piacra szánt kiadásnál), és a borítón feltüntetettel ellentétben választhatjuk az eredeti hang-magyar felirat kombót, úgyhogy azt mondom, egy kurva szavunk sem lehet!

AZ EXTRÁK

Mondhatnánk nagyképűen, hogy a nemzetközi forgalmazás összes extráját megkaptuk, de ez esetben ez mindössze egy előzetest jelent. Szép lett volna a Besttől ha készít esetleg egy rajongói kommentárt, de félek, azt egyedül kellett volna végigpofáznom.

ÖSSZEGZÉS

Lee Myung-se filmjével kapcsolatban a végletekig elfogult vagyok, kedvenc szubzsánerem egyik legizgalmasabb és legeredetibb interpretációja, amelyet vastagon áthat fiatalságom rajongott írójának szelleme. A lemezzel senki nem fogja feszegetni legújabb házimozijának határait, de megjelent, és csak ez számít!


 

Kiadó: Best Hollywood
Kép: 1,85:1 (16:9)
Hang: koreai DD 2.0, magyar DD 5.1
Felirat: magyar

Nowhere to Hide/Injeong sajeong bol geot eobtda. Dél-Korea. 1999. Rendezte és írta: Lee Myung-se. Fényképezte: Jeong Kwang-Seok és Song Haeng-Ki. Zene: Cho Sung-woo. Szereplők: Park Joong-Hoon, Ahn Sung-Kee, Jang Dong-Kun és Choi Ji-Woo.

2009. július 25.

A végzetes merénylet

Képzeljünk el egy olyat, hogy az Első világháborút követően nem csak Erdély kerül Romániához, de az ország egésze, és most, 2009-ben, már csak a Román Birodalom egyik prefektusaként létezik a néhai Hunnia, miközben elkeseredett magyar terrorista csoportok küzdenek – mindhiába – az önállóságért. Nos, nagyjából épp ennyire hangozhat rémisztően egy átlag koreainak A végzetes merénylet alaphelyzete, amelyben Korea a Japán birodalom egyik államaként funkcionál, mivelhogy ebben a párhuzamos világban a japánok (Amerika szövetségeseként) megnyerték a Második világháborút. A film eleji feliratok mesterien hergelik a (koreai) nézőt, kiderül például, hogy 1988-ban (Szöul helyett) Nagoyában rendezték az Olimpiát, 2002-ben pedig Japán volt a futball világbajnokság házigazdája – tökegyedül. És lehet tovább is fokozni: a korai terroristák ellen küzdő rendőrpáros egyik fele koreai felmenőkkel bír, de maga is japánul beszél és japán módra él, jelezve, hogy már nem csak Korea szűnt meg, hanem a koreai identitás sem létezik.

A helyszín Szöul, a nyitányban terroristák hatolnak be egy toronyházban rendezett kiállításra, de a JBI, azaz a japán FBI alakulatai egy meglehetősen intenzív tűzpárbajban végeznek velük. Az akciófilmes felütés után rögtön bejön egy krimiszál is: Sakamotónak, a koreai származású nyomozónak feltűnik, hogy a terroristák ugyanazt a félhold alakú, ősi kegytárgyat próbálták elrabolni, amit cirka 20 évvel korábban valakik már majdnem elloptak. Próbálná kideríteni, hogy mitől olyan értékes ez a tárgy, egy ponton azonban, amikor a szálak elvezetik egy titokzatos japán alapítványhoz, a felettesei elveszik tőle az ügyet.

A szituáció ismerős lehet a hollywoodi akciófilmekből, és a folytatás is hasonló. A hősök ezen a ponton szoktak szembenézni a múltjukkal, és Sakamoto is erre kényszerül. Megtörténik az, ami már az alaphelyzetben kódolva volt: hősünkből szép lassan előbújik az elnyomott, szégyellt-gyűlölt koreai identitás, amely folyamatot némileg gyorsítja, hogy a koreai ellenállás egyik vezetője egy belevaló terroristalány, akit mintha már korábbról ismerne.

Technikai szempontból majdhogynem kifogástalan a film, ez persze egy koreai műfaji mozi esetében nem annyira meglepő. Lee Si-myung író-rendező, akinek ez a debütálása, remekül ötvözi a sci-fik eszköztárát a noiros hangulatokkal – talán csak a nagyívű zenéből vehetett volna vissza egy kicsit –, de a nyilvánvaló nyugati hatások mellett John Woo is megidéződik a tűzpárbajok során. Működik a politikai utópia is, egészen a film kétharmadáig, ekkor viszont (spoiler?!) jön egy időutazós csavar, és az addig egészen hiteles sztoriból zagyvaság lesz. Kár, mert az alaphelyzet többet ígért, és a színészek is egy komolyabb finálét érdemeltek volna (a japán rendőrt a kiváló Tôru Nakamura alakítja, a koreait pedig Jang Dong-Kun, aki a szerep kedvéért japánul is megtanult.)

A KIADVÁNY

Ellentétben a Cinetel-féle kiadványok többségével, a képminőség ezúttal nem hibátlan, néhol elég fakóak a színek. Az eredeti (5.1-es) hang rendben van, a szinkron szokás szerint gyenge és élettelen, a film mellé viszont kivételesen extra is jár: egy 'Így készült', amiben szerencsére senki nem mondja el, hogy milyen baromi jó volt együtt dolgozni a többiekkel, helyette rövid forgatás-részletek vannak egymás után vágva, mindenféle felesleges kommentár nélkül.


ÖSSZEGZÉS 
  

Akciófilmnek kiváló, sci-fi-ként és politikai utópiaként nagyon sokáig működik, de akit nem zavarnak az időutazós filmek logikai bukfencei, az még a finálét élvezheti. A verdikt ugyanaz, mint az eddig vizslatott Cinetel-kiadványok többsége esetén: ha nem is hibátlan a film, 990 pénzt megér.

Kiadó: CINETEL
Kép: 16:9 (1:85:1)
Hang: koreai/japán 5.1
Magyar 2.0
Felirat: magyar
Megjelenés: 2008. január
Bolti ár: 990 Ft

ÉRTÉKELÉS:
Film: 5/3
Kép: 5/4
Hang: 5/5
Extrák: 5/3
Külcsín: 5/3
 

2009. június 14.

Koreai filmhét az Urániában

Június 22 és 26 között. Az összes film angol felirattal, koreai nyelven, magyar szinkrontolmácsolással megy majd. A program:

Június 22. (hétfő): Rejtett napfény (Secret Sunshine, 2007) 19:00, nagyterem; Hazafelé (The Way Home, 2002) 21:00, kisterem. Június 23. (kedd): Sírfelirat (Epitaph, 2007), 19:00, nagyterem; Erkölcstelen tudós (The Forbidden Quest, 2006), 21:00, kisterem. Június 24. (szerda): Augusztusi karácsony (Christmas in August, 1998), 19:00, nagyterem; Maraton (Marathon, 2005), 21:00, kisterem. Június 25. (csütörtök): Mesterszakács (Le Grand Chef, 2007), 19:00, nagyterem; A halál jele (Memories of Murder, 2003), 21:00, kisterem. Június 26. (péntek): Életünk legszebb pillanatai (Forever the Moment, 2007), 19:00, nagyterem; Sztárrádiós (Radio Star, 2006), 21:00, kisterem.

2009. március 16.

Thirst - előzetes

Íme az első (egyelőre sajnos felirat nélküli) teaser kedvenc koreai rendezőm, Park Chan-wook (Oldboy) legújabb filmjéhez. A Thrist egy vámpírrá változó pap története, de ne számítson senki hagyományos vámpírmozira. Egy biztosnak látszik: a zenével nem lesz gond. Koreai bemutató: április. Update: a koreai nyelven elhangzó narráció magyarul így szól: Ne ölj / Ne paráználkodj / Felebarátod házastársát ne kívánd! / A vérszomj felkavarja a lelkét / A vámpírok nem halhatatlanok. Így is akarod a véremet? (forrás: origo)

A bosszú (A Bittersweet Life)

Az egyik legtehetségesebb koreai direktor, bizonyos Kim Ji-woon munkásságával már foglalkoztunk a Geekz hasábjain, méghozzá a Két nővér című horror hazai dvd-kiadásának kapcsán. Ha ebből arra következtetne a nyájas olvasó, hogy a jelen dvd-kritika tárgyát képező A bosszú is a rémfilmek mezőnyében indul, akkor téved. Kim mester ugyanis eddigi, rövid, de annál izgalmasabb pályafutása alatt még nem horgonyzott le egyetlen műfajnál sem, legutóbb például egy westernnel rukkolt elő (The Good, The Bad and the Weird, 2008), a debütálását pedig anno egy fekete komédiával ejtette meg (The Quiet Family, 1998). Egy közös vonása viszont van a filmjeinek: egyiket sem lehet tipikus zsánermozinak tekinteni. A bosszú is ilyen: papíron akciófilm, megfelel (majdnem) minden vonatkozó nézői elvárásnak – egyszerű sztori, látványos bunyók és lövöldözések, rengeteg erőszak és vér – mégis vitathatatlanul egyedi.




A történet sem tűnik különösebben kreatívnak: adott egy szótlan-szürke „intéző” (Sun-woo), aki Mr. Kang, a nagy hatalmú übergengszter hűséges katonájaként érvényesíti a főnök akaratát. Puszta kézzel, lábbal, baseball-ütővel – mikor mivel. Amikor Kang elutazik, Sun-woo gondjaira bízza fiatal, kívülálló (= nem gengszterkörökből való) barátnőjét. A feladat egyszerű: ki kell derítenie, hogy a lány találkozgat-e mással is a Big Boss háta mögött, és ha igen, akkor meg kell őt ölnie a titkos szeretővel együtt. Kang sejtése beigazolódik, Sun-woo azonban – életében először – nem teljesíti a parancsot, és futni hagyja az aktus közben (pontosabban: utána) rajta kapott párocskát. A munkaköri mulasztás folyományaként Kang leveszi a kezét egykori kedvenc beosztottjáról, így a rivális banda verőemberei – egy korábbi sérelem miatt – elfogják, és élve elhantolják hősünket. Túléli, a további – nem humanitárius jellegű – ambíciói pedig a magyar címből könnyedén kitalálhatóak. 

Sun-woo motivációit a legtöbben félreértelmezik. Kim Ji-woon egy szóval képpel sem állítja azt, hogy hőse beleszeretett volna a lányba. Amit tudunk és látunk, mindössze annyi, hogy az addig maximálisan lojális és fegyelmezett Sun-woo élete egyszer csak kizökken. A nő elsősorban nem a vágy titokzatos tárgya (talán az is), csak katalizátora annak a folyamatnak, amelynek során a férfi elidegenedik addigi életétől és környezetétől. Felébred szép lassan a zombi-létből, de nincs hová menekülnie. Nem engedik, hogy a régi életéből kilépjen, de ő maga is tudja, hogy amire vágyik, az egy álom. Sőt: már akkor is tudja, amikor szembefordul a főnökével. Innen a film melankolikus alaphangulata, amit a stílusos, hideg színekkel dolgozó fényképezés vagy a hibátlan, elégikus soundtrack is remekül erősít.

A stílusban enyhe törés csak akkor következik be, amikor hősünk fegyvert próbál szerezni, és az addigiaknál jóval elrajzoltabb, komikusabb figurákkal akad össze – a morbid humorban mellesleg Park Chan-wook hatása érződik. Felróható lenne még, hogy Sun-woo teste jóval több késhegyet / golyót tolerál, mint egy átlag halandóé, vagy hogy a harcjelenetekben a  realizmus helyett a cool-faktor dominál, ezek azonban nyugodtan besorolhatók (a szükséges) költői túlzás kategóriájába. A bosszú épp ezek miatt működik látványos zsánerfilmként, és kontemplatív szerzői munkaként is.

A KIADVÁNY

Amilyen kúl maga a film, olyannyira gagyi a magyar kiadás borítója, és akkor a jellegtelen magyar címről még nem is szóltunk (az eredeti jelentése Édes élet, az angol verzióé pedig Keserédes élet – bármelyik jobb lett volna). A képminőségre nem lehet panasz, ahogy az 5.1-es koreai és magyar hangsáv is jól szól. A szinkron hangzása persze tompább, kevésbé életteli, de aki nem eredetiben nézi a filmet, az meg is érdemli. A feliratok mellesleg a szinkron szó szerinti átiratai, ami nem szerencsés megoldás, mert a színészek szájához igazított szöveg (épp azért mert a színészek szájához van igazítva, kényszerű betoldásokkal vagy épp kihúzásokkal), nem fedi az eredeti dialógusokat. Jó pont, hogy a menü alatt a filmben is fontos szerepet kapó vonós muzsika szól.

EXTRÁK

Na, olyanok nincsenek. Ha csak a filmelőzetest és a képgalériát nem tekintjük annak. De inkább ne.

ÖSSZEGZÉS

Ronda borító és extra-mentes lemez helyett a Két nővérhez hasonló minőségi kiadványt érdemelne ez a film is, viszont 990 pénzért ez még így is bőven ajándék. A bosszú ajánlható mindenkinek, aki nem veti ugyan meg a látványos henteléseket, de mégis többre vágyik egy agyatlan akciónál. Azért se fogom leírni, hogy ínyenceknek! 

Értékelés
Film 5/4
Kép 5/5
Hang 5/4
Extrák 5/0
Külcsín 5/1

Dalkomhan insaeng / A Bittersweet Life – dél-koreai, 2005. Rendezte: Kim Ji-woon. Szereplők: Lee Byung-hun, Kim Young-Chul, Shin Mina. Forgalmazó: Cinetel. 115 perc.