négycsillagos

2015. március 26.
2014. január 29.
2010. szeptember 14.

Sherlock - 1. évad

Amikor elkezdtem nézni Steven Moffat és Mark Gatiss Sherlock Holmes-adaptációját, az égvilágon semmit sem tudtam róla. Nem tettem fel magamnak a kérdést, hogy mi értelme átültetni Arthur Conan Doyle viktoriánus korabeli karaktereit a 21. századba. Nem foglalkoztam azzal, hogy mi szükség van erre a feldolgozásra mindössze fél évvel Guy Ritchie filmje után. Nem gondolkoztam azon, hogy ki lehet olyan dőre, hogy a nagyszerű Robert Downey Jr. / Jeremy Brett / (mindenki illessze ide a kedvenc Sherlock-színészét) cipőjébe merészel bújni. Bíztam abban, hogy a Doctor Who-t is gatyába rázó Moffat szórakoztató produkciót fog prezentálni, ugyanakkor 2010-ben már fáradtnak éreztem Doyle klasszikus nyomozati formuláját, nem is beszélve a bogaras problémamegoldó archetípussá emelkedett, agyonismételt figurájáról.

A három, egész estés epizódból álló BBC-sorozat megalkotói a Doctor Who-n dolgoztak együtt, és miután kiderült, hogy mindketten rajongói a klasszikus Holmes-történeteknek, hamar megszületett az elhatározás, hogy fel kell dolgozniuk a műveket. Úgy gondolják, Arthur Conan Doyle novelláinak legfontosabb eleme Sherlock Holmes és John Watson viszonya, márpedig az ő karaktereik, valamint az általuk megoldott ügyek kortalanok.

Tartottam attól, hogy a címszereplő mégis anakronisztikus lesz, hiszen nagyon könnyű lett volna ebbe a hibába esni az autentikusság jegyében. Moffat és Gatiss azonban tökéletesen egyensúlyozott a modernizáció és a hagyományőrzés között, amikor újra feltalálták Holmest. A pipát nikotintapaszokra cserélték, a tudományos érdeklődést és a kísérletezgetést a modern technika iránti fogékonyság váltotta föl, a nők iránti érdeklődés hiányát pedig kétes nemi irányultság pótolta. A hangsúlyok szerencsére nem tolódtak el rossz irányba, ennek a Sherlocknak nincs szüksége bokszkesztyűre ahhoz, hogy coolabbnak és szexibbnek gondoljuk.

Benedict Cumberbatch (ennél angolosabb nevet kitalálni sem lehet) tökéletes választás a szerepre. A Doctor Who tizenegyedik, Moffat-féle változatához, Matt Smithhez hasonló excentrikussággal, emberfeletti intelligenciával ruházza fel a karakterét. Kellőképpen kívülálló, mégis méltóságteljes és elegáns, ellentétben a túlzottan harsány és komikus Doktorral. Nehéz eredetinek nevezni, hiszen (ha csak a jelenleg futó sorozatokat nézem) a House és A mentalista címszereplői is Doyle hősének modernizált változatai, Cumberbatch azonban annyira lehengerlő, hogy eszünkbe sem jut ásítozni az egyébként már számtalanszor látott helyzetkomikumokon, gegeken, amelyek Holmes különcségéből erednek.

Watson esetében az írók sokkal inkább igyekeztek visszatérni a gyökerekhez, és a Holmes brillianciájára ostobán rácsodálkozó dilettáns helyett egy proaktív, erős, hasznavehető doktort alkottak. A komikus oldaláról ismertebb Martin Freeman meglepő választás a szerepre, de tökéletesebb nem is lehetne. Számomra meglepő volt az a komolyság, mélység és felnőttesség, amellyel Watsonhoz állt.

Az ő megközelítése hasonlít a Jude Law által játszott Watsonhoz, a kapcsolata a főhőssel mégis eltér a 2009-es film buddy movie-dinamikájától. Itt még az ismeretségük elején járnak (a Study in Pink című pilot valóban Doyle első novelláján alapul), Watson gyakran kifejezi elismerését Holmes dedukciós képessége iránt (kicsit túl gyakran is), ám nem átallja az orra alá dörgölni a hibáit sem. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, a modern köntösnek köszönhetően teljesen világossá válik, hogy a már emlegetett Dr. House és Dr. Wilson párosa alig leplezett nyúlása Doyle két hősének (figyeljük csak a neveik kezdőbetűit).

Ahogyan más, korábbi feldolgozások, úgy a Sherlock is az eredeti novellák összegyúrásából alkot valami eredetit. Moffaték szembementek azzal a képpel, amely a fejünkben él a Holmes-történetek felépítéséről. A detektívünk immár nem csak az elé tárt bizonyítékok alapján von le felfoghatatlanul messzemenő következtéseket, és nem csupán reagál az eközben történő eseményekre. Elébe megy a dolgoknak, aktív formálójává válik a történéseknek, amitől egy csapásra sodróvá, kalandszerűvé válik a nyomozás. Hasonlóképp Watson is szerves része a történetnek, igaz, gyakran leül a cselekmény, amikor ők különválnak.

A pilotot jegyző Steven Moffat zsenális karakteríró. A gyöngécske nyomozási szálat bőven elviszik a hátukon az izgalmas szereplői. Túlsúlyban vannak a karaktermomentumok, de nem állnak a cselekmény útjába. Az újdonságok, a remek ötletek feledtetik azokat a jeleneteket, amelyekről lerí, hogy időnként mennyire megírt, életszerűtlen Holmes dedukciója. Érdekes módon az eredeti pilot, amely harminc perccel rövidebb volt, és sosem került adásba, sokkal történetközpontúbb volt, mégsem bizonyult sem feszesebbnek, sem izgalmasabbnak.

Itt bicsaklanak meg a későbbi epizódok, amelyek áthelyezik a hangsúlyt a Holmes-Watson kapcsolatról a nyomozásra. A második, The Blind Banker című rész ügye meglehetősen érdektelen, elnyújtott, és az átívelő szálak is egy helyben toporognak. Sherlock okfejtései váratlanul lelassulnak, cserébe Watson új barátnője, Sarah is kidolgozatlan marad, és az egész epizód időpocsékolásnak tűnik (azt azonban el kell ismerni, hogy a szerelmi szállal legalább nem tököltek, és mertek nagyokat lépni).

A harmadik, évadzáró The Great Game már többre törekszik, és a Bourne-rejtély sebességére pörgeti a sztorit. Csakhogy az író, Mark Gatiss teljesen megfeledkezik a rendelkezésére álló kitűnő karakterekről. Leszűkíti és eltúlozza a tulajdonságaikat, amellyel kissé el is idegeníti őket. Az állóvíz itt sem marad túl sokáig nyugton, az egyébként is feszes cselekményt Moriarty felbukkanása koronázza meg. Ezért szeretjük a brit sorozatokat; egy amerikai változatban erre húsz részt kellett volna várni, vagy még többet.

Moriarty kasztingja legalább olyan nehéz lehetett, mint magáé Sherlocké vagy Watsoné, és ez meg is látszik. Andrew Scott rendelkezik a szükséges karizmával és hátborzongató attitűddel, de félelmetesen túljátssza a szerepét. Tény, hogy csak néhány perce jutott arra, hogy emlékezeteset nyújtson, és a folytatásban remélhetőleg visszafogottabb lesz, de egyelőre inkább parodisztikusnak bizonyult, semmint komolyan vehetőnek.

A remek nézői és kritikai fogadtatásnak köszönhetően a BBC már kifejezte érdeklődését a folytatás iránt. A mostani háromnál több epizódot aligha fogunk kapni, de ez legalább garantálja a pergő cselekményt, és azt, hogy ne tudjunk ráunni Sherlock Holmes mindentudó nyomozóképességeire. Steven Moffat mindenesetre bizonyította, hogy Arthur Conan Doyle történetei valóban időtállóak, és van létjogosultságuk 2010-ben az eredeti formájukban is. Nem kellenek verekedések és hajmeresztő kaszkadőrmutatványok ahhoz, hogy ez a képlet működjön. Ez nem a viktoriánus Batman Begins, ez a huszonegyedik századi Sherlock.