nindzsa

2019. március 31.
2018. július 18.
2016. augusztus 23.
2015. november 6.
2015. október 29.
2015. május 17.
2015. február 21.
2014. február 12.

Smash Up

SU-Box-Front.jpg

A geek szubkultúra egy még Atlantisznál is vénebb alapkérdése (legalábbis a nyolcvanas évek óta biztosan), hogy vajon a nindzsák vagy a kalózok a menőbbek, és melyikük győzedelmeskedne a másik felett, ha összeeresztenék őket. Az Alderac Entertainment által kiadott Smash Up nem csak ennek az ősi konfliktusnak a misztériumáról rántja le a leplet, de azt is megtudhatjuk, hogy ha valamiféle briliáns diplomáciai húzásnak köszönhetően a kalózok és a nindzsák összefognának, haza tudnák-e rugdalni az ötvenes évek klasszikus filmjeinek marslakóit, akik a temetők tartalmát zombi golyófogókként küldik harcba. A játék a popkultúra legmarkánsabb archetípusainak svédasztala (egészen pontosan: marslakók, dinoszauruszok, nindzsák, kalózok, robotok, tündérek, mágusok, zombik és ez még csak az alapdoboz), melyből kettőt párosítva máris készen állsz, hogy belevesd magad az évszázad összecsapásába. A Smash-Up tökéletes választás, ha kazuárokkal (köszönjük IDDQD!) van dolgod, hiszen nincsen közel egy órás felkészülési rituálé, mint az Arkham Horror vagy a Descent: Journeys in the Dark esetében, nincsenek bonyolult, a kezdők kedvét szegő alapszabályok (lásd még Trónok harca társasjáték), vagy őrületesen hosszú, minden játékost őszbecsavaró játékmenet (ismét csak ujjal mutogatok rád, Arkham Horror). Mindenki kiválaszt két szimpatikus frakciót, azután hadd szóljon!

A Smash Up célja, hogy a kirakott bázis (Base) lapokat elfoglalva minél hamarabb összegyűjtsük a győzelemhez szükséges győzelmi pontokat (VP, victory points). Ehhez a húzópaklink nagy részét alkotó lényeinket (Minions) és az őket tápoló vagy ellenfeleinket gáncsoló akciólapokat (Actions) fogjuk használni. Mindössze ez a kétféle lap található minden frakcióban, ami jelentősen megkönnyíti, hogy egyrészt ne kapjunk heveny arczsábát a rengeteg laptípustól (mint az Arkham Horror remake-e, az Eldritch Horror esetében, ahol 14 különböző pakliból húzhatunk), másrészt ne bénítson meg minket a ránk zúduló tengernyi választási lehetőség. Az alapszabályok rémesen egyszerűek: miután alaposan összekevertük a két választott frakció 20-20 lapos pakliját, és elhelyeztünk a játékosok számánál eggyel több bázist az asztalon, mindenki húz öt lapot az így most már negyven lapos húzópaklijából. Minden körben két dolgot tehetünk, kijátszhatunk egy egységet és/vagy egy akciólapot, de két ugyanolyan típusú lapot semmiképp (kivéve ha a kijátszott kártya másképp nem mondja). Amint ezt megtettük, húzunk két kártyát, ha tíznél több van belőle a kezünkben, az afölöttit eldobjuk, és ennyi, jöhet is a következő játékos. A célunk az, hogy a bázisok köré kijátszott (nem csak a saját) egységek erejének összege elérje vagy meghaladja a bázisok bal felső sarkában található számot (Breaking Point), ekkor a megtámadott helyszín bedől, és annak meghatározott mennyiségű győzelmi pontjait besöpri az első három legnagyobb támadóerőt felmutató játékos. A meghódított bázison lévő lények és akciók a dobott lapok közé vándorolnak, helyére pedig újabb helyszínlap kerül. Amint valakinek összegyűlik 15 győzelmi pontja, a többieket megszégyenítő győzelmi táncot járhat. Mindenféle válogatott sértésekkel megtűzdelt dalocskát is rögtönözhet hozzá, de ez opcionális.

SU2-TsarsPalace.jpg

A fentiek alapján akár egy repetitív, unalmas játék is lehetne a végeredmény, azonban a sokszínű frakciók egyedi taktikái jelentősen feldobják, mi több, felpörgetik az eseményeket. A kibernetizált dinoszauruszok a nyers erőt képviselik, ők büszkélkedhetnek az alapjáték fizikálisan legátütőbb egységével, a 7-es erejű King Rexszel, a harci raptoraik falkában támadva erősítik egymást, a páncélozott sztegoszauruszok pedig szinte elpusztíthatatlanok az ellenfél körében. Ezzel szemben a robotok csupa 1-es és 2-es erejű egységgel rendelkeznek, azonban azokat gyakorlatilag futószalagon gyártják le, és nem ritka, hogy egy körben akár öt egységet is képesek az asztalra helyezni. A mikrobot seregek nehézbombázója a Nukebot, ami megsemmisülésekor hamuvá omlasztja az összes ugyanazon a bázison tartózkodó egységet, legyen barát vagy ellenség. Ez mondjuk legkevésbé sem hatja meg a zombihordákat, amik rendre visszatérnek a dobott lapok közül, legszívósabb példányuk, a Tenacious Z körönként mászik vissza a pástra, ráadásul a körben normálisan kijátszható egy egységen felül. A zombipakli ugyan csak közepesen erős lényekkel rendelkezik, ám azért különösen veszélyes, mert rémisztő gyakorisággal képes visszahozni a vele párba állított frakció legbosszantóbb lapjait... mint például a tündérek (angolul Trickster frakció, gyakorlatilag az északi mitológia leggusztustalanabb férgeinek gyűjteménye) Leprechaunját, ami automatikusan elpusztítja a tartózkodási helyeként szolgáló bázisra lejátszott ellenséges lényeket, amennyiben gyengébbek nála. Tekintve, hogy őkelme 5-ös erejű, ez a képessége jókora fejfájást tud okozni a többi játékosnak. A tündérek rendelkeznek ezen felül a legtöbb szívató akciólappal, véletlenszerűen kártyákat dobatnak, alácsapdázzák a bázisokat, és úgy nagy általánosságban megkeserítik mindenki más életét.

SU_Zombie_Walker-horz.jpg

Hasonlóan alattomos játékstílust követnek a nindzsák, akik képesek álcázni magukat (a már lejátszott Ninja Acolyte bármelyik körben kicserélhető a kezedben lévő bármilyen másik lényre), az utolsó pillanatban megjelennek az éppen bedőlő bázison, elorozva a harmadik vagy második helyért járó győzelmi pontot, és a kalózok mellett ők rendelkeznek a legtöbb, közvetlenül az ellenséges lényeket elpusztító lappal (legnépszerűbb metódus a dobócsillag általi halál). A tengerek rémeinek legnagyobb előnye, hogy egyik bázisról a másikra hajózhatnak, ezzel teljesen felborítva a többi játékos által gondosan kikalkulált erőviszonyokat, majd ha ez még nem lenne elég, kartácstűzzel sorozhatják meg, puskaporos hordókkal robbanthatják fel és ripityomra ágyúzhatják az összes szárazföldi patkányt. Ehhez képest a mágusok önmagukban nem annyira erősek, ellenben bármivel nagyszerűen kombóznak, mert szinte állandóan plusz lapokat húzhatnak, körönként csak úgy záporoznak az akcióik, és a húzópakliból kezünkbe idézik a kedvenc lényeinket. Tapasztalat alapján a máguspaklival játszó és ezért pokolra kívánt kolléga tököl a leghosszabb ideig, mire kisakkozza, hogy milyen sorrendben játssza ki a legoptimálisabban az extra lényeit és akcióit. Az alapdoboz utolsó, ámde nem kevésbé irritáló frakciója a marslakók, a klasszikus zöld bőrű, nagy fejű fajtából, akik jobbára azzal ütik el unalmas perceiket, hogy visszavetetik a többi játékos lényeit az asztalról a kezükbe. Felsugárzás, abdukció és dezintegráló sugár még sosem volt ennyire szórakoztató, bár ezzel valószínűleg egyedül leszünk az asztalnál.

SU_Alien_Collector-horz.jpg

A Smash Up alapjáték lapjainak illusztrációi gyönyörűek, stílusosak, ötletesen tematikusak, a játékmenet egyszerű, változatos, meglepően kiegyenlített (több tucatnyi játék után sem futottunk bele olyan esetbe, hogy valaki behozhatatlanul lemaradjon a többiektől pontszámban), mindössze két apróság bökheti a csőrünket. Az első tulajdonképp nem probléma, de mivel a kivételt képező és kombókra lehetőséget adó szabályok teljes egészében a kártyalapokon vannak, az angol nyelvet nem megfelelő szinten bíró barátaink kénytelenek kimaradni a mókából,és más játék után nézni. A második az alapdobozba került frakciók számában keresendő: a nyolc pakli négy főben limitálja a játékosok számát. Ez persze azonnal megoldódik, amint megvásároljuk a Smash-Up bármelyik kiegészítőjét, amelyek mindegyike négy új és egyedi taktikával rendelkező frakcióval gazdagítja a repertoárunkat. Külön bónusz, hogy az alapdoboz eleve úgy van kialakítva, hogy elférnek benne a kiegészítők extra lapjai, még akkor is ha védőtasak oltalmába helyeztük őket (ez sok játék rákfenéje, legutóbb a Pandemic második kiadásánál pattant el néhány ér emiatt az agyamban).

SU_Ninja_Master-horz.jpg

Pár szót azért vesztegessünk az eddig megjelent két kiegészítő dobozra (a harmadik április környékén fog érkezni), mert megérdemlik. Az Awesome Level 9000 négy új csapata a medvelovasság, a steampunkok, a szellemek és a húsevő növények, ráadásul az új bázisok mellett a régiek nagyobb, olvashatóbb betűvel szedett változatát is megkapjuk. A medveháton vágtató kozákok nem csak az illusztrációi miatt váltak azonnal személyes kedvencemmé, hanem mert a speciális képességükkel el tudják ijeszteni (vagyis áthelyezni) egy másik bázisra az ellenfelek lényeit, ráadásul General Ivan a játék egyik legtáposabb lapja (amíg játékban van, a gazdája egyik egységét sem lehet elpusztítani). A steampunkok a pulp irodalom ihlette kütyüjeikkel, vagyis a bázisokra helyezhető, hatásukat folyamatosan kifejtő akcióikkal segítik játékosukat, a húsevő növények pedig időzített, egyik körről a másikra kirügyező lapjaikkal tudnak az ellenfeleik fölé kerekedni. A szellemek a legnehezebben játszható frakció: minél kevesebb lap van a kezedben, annál erősebbek és elpusztíthatatlanabbak (éteriebbek) a lényeid. Összességében nagyon jól használható paklikat kapunk, ráadásul így már akár hatan is beszállhatunk a mókába.

SU_Alien_JammedSignal-horz.jpg

A már a nevében is ironikus The Obligatory Cthulhu Set természetesen lovecrafti tematikájú frakciókat vonultat fel: ringbe lépnek a Miskatonic egyetem professzorai, az elfeledett istenek kultistái, Innsmouth halvérű lakosai és a Mérhetetlen Vének más dimenziókból származó szolgái is tiszteletüket teszik. Megjelenik a játékban egy új mechanika, az Őrület lapok, amelyeket kijátszva vagy visszarakhatjuk őket a különálló Őrület pakliba vagy húzhatunk azonnal két lapot. A trükk ott rejlik, hogy a játék végén minden két Őrület lap után, ami a kezünkben vagy a dobott lapjaink közt van, veszítünk egy győzelmi pontot, ez az apróság pedig könnyen a biztosnak hitt győzelmünkbe kerülhet. Ebben a kiegészítőben jelenik meg az eddigi legerősebb, 10-es értékű, ráadásul elpusztíthatatlan lény, az Elder Thing, aminek kijátszásához azonban fel kell áldoznunk két másik lényünket. Ezenfelül kapunk csinos, klasszikus lovecrafti csápokkal díszített győzelmi pont jelzőket is, ha esetleg az alapdobozban kapott csomagnyi már nem lenne elegendő.

SU2-Box-horz.jpg

A harmadik, még meg nem jelent kiegészítőről sajnos még nem áll módomban nyilatkozni, azonban a beharangozott új paklik alapján borzasztó kíváncsi vagyok, mire képesek az időutazók, a szuperkémek, a kibergorillák és az alakváltók frakciói. Végszóként még annyit tennék hozzá, hogy már régen láttam ilyen, univerzálisan mindenki ízlését eltaláló (értem én, hogy jó játék a Bonanza, de ki a bánat akar babbal kereskedni, amikor zombi nindzsákkal vagy robot dinoszauruszokkal is játszhat?), könnyen elsajátítható, kis előkészülést (igazából semennyit) igénylő, viszonylag rövid idő alatt befejezhető és mégis változatos társasjátékot.

2014. január 8.

VHS paradise: Amerikai nindzsa

600full-american-ninja-screenshot.jpgMindenkinek, aki a nyolcvanas években volt gyerek, mély és kitörölhetetlen nyomokat hagyott a tudatalattijában a hozzánk akkor még csak csordogáló, az Óperencián túl azonban már saját zsánert kikövetelő nindzsafilm áradat, különös tekintettel azok amerikanizált válfajára. Adózzunk hát tisztelettel a babaarcú Dudikoff és a Narancssárga Nindzsák emlékének ebben a nosztalgikus felhangokat egyáltalán nem nélkülöző posztban.


Desrix
: Mit tudhatott az Amerikai nindzsa, hogy egy miskolci lakótelep összes panelkölyke, faterostól, nagyfaterostól hónapokon keresztül fel-felemlegette - illetve, hogy héroszi ikonra kiéhezetten a tizenéves kisfiúk eljátszották a mai, felnőttebb szemmel a Tom és Jerry óriási szemkikerekedés-effektjét előidéző jeleneteit? Mert annyi bizonyos, Bud Spencer és Terence Hill filmjein kívül mást nem néztünk ennyire gyűrötté (kivétel talán a Pornósztár volt őnagysága, de ezt ugye csak egy haverom unokatesójának a kutyája mesélte), mint ezt a kultikus gyöngyszemet. Később persze sajnálkozással vegyes mérgelődéssel tudatosult bennem, hogy az évekig piedesztálon tartott Amerikai nindzsa hosszútávon nagyobb károkat okozott: kezdve az igazi nindzsák szóba kerülésekor a lelkesedésből automatikusan feltörő "szaktudás" fitogtatását követő orbitális beégéssel, a begyakorolt és emígyen rögzült harcművészeti technikák legalkalmatlanabb helyzetekben való prezentálásán át a hálivúdi filmgyártás erősssen relatív minőségének szorgos szajkózásáig.
Holott annyiról van szó, hogy az éppen legfogékonyabb korosztály őszintén és teljes beleéléssel volt képes arra, amire a sokat látott és megélt idősebb énjeik már egyre kevésbé: piszokjól szórakozott, és tette ezt anékül a vérkritikusi véna nélkül, ami természetesen a kopás miatt majdnem mindegyikünkben kiépül az évek során, akár hajlandóak vagyunk beismerni, akár nem. Amúgy meg, kit akarok itt becsapni, szerintem minden videófilmet látott gyerek-felnőtt életében volt egy Amerikai nindzsa, még ha éppenséggel nem is ez volt a címe.

Dr. Sick Fuck: Az Amerikai nindzsa az 1980-as évek tömegfilm-kultúrájának ércnél is maradandóbb kinyilatkoztatása, gránitból emelt referencia, minden mást felülíró nindzsa-alapvetés, a VHS-generáció számára: kollektív agylövés. Sam Firstenberg, a nindzsamozik ihletett géniusza 1985-re, a gyártás évére alaposan kiművelte magát a tematikában, számos nindzsafilm tapasztalatával felvértezve készítette el élete főművét, amelyet mániákus lelkesedéssel fogadott a vigasztalanul nindzsátlan világban élő kelet-európai filmrajongó.
Holott csodálatos műve egy intellektuális zsákutca, maga a mozgóképes paradoxon. Van benne egy jó csaj, aki nem is jó csaj; egy nindzsa, aki nem is nindzsa; japán kardok, amelyeknek semmi közük nincs a japán kardokhoz; rengeteg nindzsucu, csak hát ez a nindzsucu semennyire sem emlékeztet semmilyen létező harcművészetre. Ugyanakkor a nagyon jó nindzsamester piros betyárgatyát hord, mert az ilyetén ruhadarab nyilvánvalóan megkönnyíti a rejtőzködést, támogatja a low visibility alapelvét (alacsony láthatóságú nadrág, wtf?); a címszereplő katonatársa (aki néger, ennélfogva természetesen Jacksonnak hívják) először ronccsá akarja verni az emberünket, majd az életszerű dramaturgiának tett érthetetlenül nagyvonalú engedményként elválaszthatatlanul örök barátja lesz, mintegy harminc másodperc leforgása alatt. A grand finale azonban mindenért kárpótol, mert Douglas MacArthur ötcsillagos tábornok intenzív partraszálló műveletét leszámítva senki sem tolta még olyan keményen a Fülöp-szigeteken a leszámolási üzletágat, mint Michael Dudikoff (milyen név már ez is?) és az ő igazszívű fegyvertársai.
Az Amerikai nindzsa egyetlen felróható hibája a betegesen önkorlátozó rendezői hozzáállás, ami valószínűleg a lengyel származás, a feldolgozhatatlan történelmi traumák által generált kisebbrendűségi komplexus karriergyilkos megnyilvánulása; ugyanis még ennél is sokkal, de tényleg sokkal szarabb is lehetett volna ez a mozi, ha a direktor úr veszi hozzá a bátorságot – sajnos a döntő pillanatban becsicskult Mr. Firstenberg, pinába szállt a bátorsága, így egy sosemvolt Monty Python akciófilm helyett csak egy kibaszott hulladékot kaptunk.
Sebaj: legalább két életre megtanultuk mindahányan, hogy a fehérnindzsa az jó, a japánnindzsa pedig gecire gonosz. Ez egy olyan paradigma, amit egyetlen pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagyni, mert megkönnyíti az ember életét, segít eligazodni a modern világ erkölcsi útvesztőszerű morális labirintusában, szükség esetén még Napot is varázsol az éjszakai égboltra.

Nagy Krisztián: A nyolcvanas évek hazai VHS-érájának hangalámondós kungfufilmjei közé véres csapást hasított a nindzsafilmek üstököse, ezen belül is a mostanra már csak bájosan együgyűnek tűnő amerikai gyártású verziói, amik akkoriban számomra két világ legjobb kevercsét adták: az egzotikus távol-keleti és az amerikai akciófilmek jin és jangját, vagyis a nindzsákat az amerikai hadsereg ellen, klasszikus Golan-Globus módra. Gyönyörű koncepció, fantasztikusan kivitelezve: mit számított, ha a napfényes aszfalton legkevésbé is rejtőszínként funkcionáló fekete nindzsaruhába öltöztek a gonoszak, ha a kvintesszenciálisan amerikai főhős a stáblistán tüntetően csak Joe-ként szerepelt (a filmben is látványosan elmismásolják a családnevét, hiszen héj, bárki lehet belőled az amerikai álomban, még nindzsa is), ha az egyetlen jók oldalán álló ázsiai karaktert a kor futószalagon gyártott alkotásaiban agyonhasznált John Fujioka játszotta (mint ahogy a kötelező egzotikus ázsiai jónőt szinte minden esetben Joan Chen), vagy ha itt találkoztam először a forgatókönyvírói fejekben a japán kultúrát fedő teljes homály szülte Narancssárga és Citromsárga Nindzsákkal, hiszen nyilván gondolni kellett a narancsligetben és a búzamezőn rejtőzködésre is. Minden hibája ellenére ezt az új trendet indító (nem az első volt persze, de elsőként láttam az ezt megelőző és követő dömpingből), máig emlékezetes műalkotást számomra már csak Franco Nero (Geekz-kritika itt) és az alapszíneket már sokkal bátrabban keverő nindzsák tudták überelni.

Forgács W. András: Mit adott nekünk 1985? Gorbi-Reagan örökrangadót, Live Aid-et, Taróczy Balázs wimbledoni győzelmét férfi párosban, a Guns 'N Roses megalakulását- csak szemelvények egy eseménydús évből. Ellenben mindezt elhomályosítja Michael Dudikoff színre lépése, hiszen Chuck Norris óta híján voltunk egy igazán tökös kamingautnak (már ha megbocsájtják ezt az eredendően nem erre a szövegkörnyezetre kitalált kifejezést). A még a Schwarzenegger-iskolához képest is kevesebb arcizommunkával dolgozó, a Legénybúcsú vasalóegyszerűségű bamba szőkéjéből lett akciósztár magabiztosan tölti ki a számára leosztott helyet a Zsé listán - fogjuk mi őt még látni a ki-tudja-hanyadik Expendablesben mondjuk a kikerekedett arcú Sasha Mitchell és a deszkává fogyott Kevin Sorbo mellett. Jut eszembe, valaki egyszer igazán összeírhatná, kik lehetnének az európai Feláldozhatóak. A nindzsa színre lép után persze borítékolható volt hogy valakik Odaát majd megcsinálják nagyobban-jobban, bár számomra a salapálós (sic! by Bori bácsi, Isten nyugosztalja) filmek háttérbe szorultak a Kommandó-Ragadozó-Terminátor szentháromsághoz képest - ez meg vajon miféle péniszméret-kompenzálásra utalhat? Node, a legmegdöbbentőbb, hogy Los Angeles porosnak semmiképpen nem nevezhető világosszürke aszfaltját járva John Fujioka és társai úgy járnak-kelnek most is, mintha még mindig 1.50 lenne a benzin meg hathúsz a jen.

Nemes András: Ma is emlékszem mérhetetlen felháborodásomra, mikor egy, a nindzsákról sajátomnál lényegesen komolyabb háttértudással rendelkező barátom kíméletlenül leszarozta ezt a filmet, mondván: ezek a nindzsák nem is igazi nindzsák, hiába repkednek meg ugrabugrálnak szünet nélkül, milyen már az, hogy állandóan nappal támadnak, ráadásul Michael Dudikoff sem valódi, hiteles karatemester, sőt, barátom kőműves faterja is simán lenyomná két kevert pálinka, meg egy üveg Kőbányai után. Nem hittem neki. Nem hihettem: ha megteszem, összeomlik gyermeki hitrendszerem. Mert ugye nem kell mondani, hogy a '80-as években, Újpesten, szürke, ormótlan betontömbök árnyékában már maga a cím is heveny nyálcsorgatásra adott okot, az "amerikai" szükségszerűen szupernek számított, az, hogy a tetejébe ráadásul "nindzsa" is, már-már felfoghatatlan izgalmakat generált, egyszerűen nem hagyhattam, hogy barátom realista cinizmusa porig rombolja álomvilágomat. Jobban tettem volna, ha a cikk megírása előtt nem nézem újra a becses alkotást, így legalább amúgy is megtépázott, de kényszeresen fenntartani kívánt naivitásom sem szenvedett volna maradandó károsodásokat a nevetségesen koreografált verekedések, indokolatlan tigrisbukfencek és feszültségmentes tűzharcok láttán. Annyi baj legyen, meggyőződésem, hogy legalább két Amerikai nindzsa című film létezik: az egyik hiperlátványos, torokszorítóan izgalmas és minden ízében zseniális, ráadásul alapjaiban határozta meg a játszótéren gyerekként levezényelt közelharcok fantáziavilágát, a másik pedig az a rakás szar, amit "felnőtt" (vagy valami olyasmi) fejjel egyszerűen lehetetlen komolyan venni. Engedjétek meg nekem, hogy csak az előbbire emlékezzem, úgy talán továbbra is egy szebb valóságban élhetek.   

2013. március 12.

The Punisher

punisher890.jpgA 80-as éveket nyugodtan nevezhetjük az amerikai akciófilm nagy korszakának. Az évtized, amely még/már hírből sem ismerte a politikai korrektséget, amikor minden olasz maffiózó volt és minden ázsiairól nyugodtan el lehetett sütni valami gagyi, rasszista viccet, maga volt a valóságos "guilty pleasure". Ha fogod mindezt az esszenciát, és beleraksz pár ninja kinézetű japánt és egy Dolph Lundgrent, már kész is a Punisher film.

Mark Goldblatt 1989-es alkotása sosem kapott igazi amerikai premiert. Miután a New World Pictures lehúzta a rolót, a közel 10 milliós költségvetéssel rendelkező film csak nemzetközi terjesztést kapott, hogy aztán pár évvel később az amerikai videotékák polcain kössön ki. Pedig mindenfajta hibája ellenére tökéletesen reprezentálja a 80-as évek második felében önálló képregénysorozatot kapó karakter árasztotta hangulatot. Van benne morbid humor, erőszak és fegyver. Rohadt sok fegyver, amelyek közül Castle egy adott típust csak egyszer hajlandó használni.

A film 5 évvel azután játszódik, hogy Castle családját az olasz maffia kiirtotta. A szívét tápláló harag és igazságtalanság arra ösztökélte, hogy saját maga tegyen rendet. Csatornában élő elzárkózott bosszúállóként, miközben szisztematikusan és brutálisan, mint gazt gyomlálja ki a szervezett bűnözést a köznapi szóbeszédéből, egy szál seggben, seizában ülve (tradicionális japán térdelő ülés) beszélget istennel. Munkáját rendkívül sikeresen végzi, hiszen kis hadjáratának köszönhetően olyannyira meggyengíti a szembenálló családokat, hogy azok kénytelenek szövetséget kötni egymással. Ez felkelti a yakuza érdeklődését is, akik új meghódítandó területeket vélnek felfedezni a megtépázott „cosa nostra” birodalmában. A Lady Tanaka vezette yakuza a helyi maffiát a legérzékenyebb pontján támadja meg. Elrabolja a vezetők gyerekeit. Más egyéb alternatívát nem találva, a maffia kénytelen egyfajta laza szövetséget kötni a Castle-vel, hogy segítsen kiszabadítani elrabolt gyermekeiket.

Mark Goldblatt mondhatni tökéletesen kitanulta a szakmát James Cameron mellett. Tudja hogyan kell egy filmet működőképes akciójelenetekkel megtűzdelni, tudja, hogy fontos a sebesség, és azt is, hogy a jó film egy percre sem veszíti el a kapcsolatát a nézőjével. Ezen elveket azonban sajnos csak részben sikerült adaptálnia. A film logikai bakijaiba most nem akarok belemenni, mert ilyeneket csak az nem talál, aki nem akar. Hogy az adaptációs képességeire mennyire volt hatással a vágóolló és a produceri nyomás, azt nem tudni, de az tény, hogy Boaz Yakin eredeti forgatókönyve jóval összetettebb és drámaibb módon mutatta be Castle karakterét.

punisher896.jpgA végleges verziójú filmben ugyanis az átlagnéző nem igazán tudja átélni, és teljes mértékben talán megérteni sem azt a lelki metamorfózist, amin Castle karaktere keresztülment, és ami arra késztette, hogy egymaga szálljon szembe az alvilággal. A családját ért tragédia bemutatása ugyanis lekorlátozódik pár flashback jelenetre, amely a főszerepelő motivációnak csupán a felszínét karcolgatja. Ráadásul a dolog miértjére se kapunk választ. De a legnagyobb gond mégsem ez, hanem sokkal inkább az, hogy hiányzik az a rohadt koponyás póló. Castle koponya nélkül pedig olyan, mint Superman S betű nélkül. Fasza, meg minden, de valahogy mégsem az igazi. Lundgren ennek ellenére nagyjából jól hozza a főszereplő karakterét, ahogyan Louis Gossett Jr. alakítására sem lehet különösebb panaszunk. De hát, lássuk be, hogy egy ilyen film nem támaszt túlzottan nagy elvárásokat a színészekkel szemben.

Összességében tehát nem olyan rossz film a '89-es The Punisher. Ha félre tudja tenni az ember a logikai hibáit és a film hiányosságait, na és a megannyi negatív kritikát, akkor igenis lehet rajta jól szórakozni. Persze, kell hozzá egyfajta alázat és rajongás a karakter irányába (ha nem is akkora, mint az én esetemben), de ha ez megvan, és a néző még a '80-as, '90-es évek Megtorló/Büntető képregényi iránt is táplál némi érdeklődést, akkor nem fog rossz szájízzel felállni a film végén. Persze, lehet, hogy elfogult vagyok. De hát, ha a robbanásokat nem számítjuk, 91 ember patkol el a filmben. Ha valami, akkor ez csak képes odaszögezni egy igazi geek-et a képernyő elé. Nem?

2011. december 29.

Ninja Kids!!!

Nem lehet könnyű filmrendezőnek lenni akkor, ha történetesen a rendezőt Miike Takashi-nak hívják. Bármilyen témát válasszon is, a korai munkáiért rajongó rajongók kritikáival kell megkűzdenie. De pont ezért lehet nehéz Miike rajongónak is lenni. Csak nagy ritkán választ olyan témát, ami a rajongók szerint kellőképpen rá vall. Az pedig, hogy Miike Takashi gyerekfilmet rendezzen, már-már kifejezetten botrány!

 

Pedig nem ez az első eset, hiszen néhány évvel ezelőtt a The Great Yokai War, majd a Yatterman sem feltétlenül csak a felnőtt nézők számára lehetett szórakoztató, sőt! Ugyan Mizuki Shigeru szeretnivaló yokai szörnyei között elveszett a történet és helyenként igencsak vontatottan haladtak az események, a látványvilág terén nem lehetett ok a panaszra. A Yatterman viszont nemes egyszerűséggel 2009 legelborultabb, legeredetibb és leglátványosabb japán mozijainak egyike volt, ami tökéletesen adta vissza a ’70-es évekbeli rajzfilmsorozat hangulatát, megspékelve némi pajzán felhanggal.

Ezek tükrében egyáltalán nem számít meglepőnek, hogy Miike mester rendezte meg a kissé fantáziátlan angol címet kapott Ninja Kids!!!-et. Az eredeti japán cím (Nintama Rantaro) magyarra fordítva nagyjából annyit tesz, hogy Rantaro, a nindzsatojás. Mint oly sok minden, a történet eredetileg mangaként jelent meg, anime sorozatként pedig kisebb megszakításokkal 1993 óta látható a japán tévécsatornákon, eddig 19 évadnyi készült belőle. Népszerűségét jelzi, hogy 2010-ben Tokyo-ban élőszereplős musicalként is bemutatták. Nem volt kérdéses, hogy előbb-utóbb élőszereplős mozifilmet is fog forgatni belőle valaki, Miike személyében pedig egy olyan rendezőnek sikerült mindezt összehozni, aki képes emészthetően megvalósítani a rajzfilmváltozat felnőtt fejjel kissé gusztustalannak tűnő humorát és egyúttal képes a giccsesen színes animés képi világot is megteremteni.

Felnőtt fejjel és az anime ismeretének hiányában nézve felemás mind a sztori, mind a történetvezetés. A hosszú anime sorozatok élőszereplős adaptációinál gyakori probléma, hogy vagy túl sok mindent próbálnak begyömöszölni a két órába, vagy több évadból szedik össze az érdekesebbnek tartott cselekményeket, így az eredeti történetet nem ismerő néző számára kissé kaotikusnak fog tűnni a végeredmény. A Yatterman esetében mindezeket tökéletesen sikerült elkerülni, hiszen a különböző színhelyek segítségével könnyedén sikerült összeilleszteni a különféle epizódok szálait. A Ninja Kids!!! forgatókönyve viszont meglehetősen esetlenre sikeredett. Egyrészt a célközönség, azaz a nagyjából 10 éves kis rajongók tömegeinek kellett a kedvenceiket legalább egy snitt erejéig belezsúfolni a filmbe (hosszú percekig csak bemutatkozik egy rakat szereplő, akik aztán el is tűnnek végleg), másrészt a szálak összekapcsolása sem lett az igazi.

Az első fél óra ugyanis gyakorlatilag tökéletes, megismerhetjük Rantaro iskolájának hétköznapjait, az ütődött tanári kart, bemutatót kapunk ninja harcmodorból is, miközben számolatlanul kapjuk a helyenként egész gusztustalan gegeket. Aztán eljön a nyári szünet, ami szinte azonnal átcsap egy ninja klánok közötti versengésbe. A sztori ezen időszaka sajnos messze nem olyan jól eltalált, mint a suli bemutatása, a gegek helyett is inkább a zero to hero filmek „bármi történjék is, ne add fel!” sulykolása jelenik csak meg.

De ne legyünk telhetetlenek, a film ettől még többé-kevésbé szórakoztató. Ki tudja, mikor volt legutóbb japán filmben ennyi ninja trükk és fegyver felvonultatva? A gyönyörű kosztümök, a jól eltalált, valóban rajzfilmszerű hátterek, a túljátszott színészi alakítások kissé színpadias hatást keltenek, a kisebb-nagyobb mellékszerepekben feltűnő híresebb aktorokat (pl. Takenaka Naoto, Emoto Akira) alig lehet a maskaráikban felismerni.

Tulajdonképpen a Yatterman-hoz hasonlóan a Ninja Kids!!! is folytatásért kiált. Ha több idő lenne a karakterek és a ninja trükkök bemutatására, talán közelebb kerülnének a nézőhöz az egyes (amúgy izgalmasnak tűnő) szereplők és jobban lehetne izgulni értük, mint így, ahogy elvesznek a rövid idő alatt kialakuló, majd eltűnő tömegben. Valószínűleg azonban nem lesz folytatás, Miike már máshol jár...

előzetes

 

2011. február 19.

Alien vs. Ninja

Úgy látszik nagy divat lett mostanában a földönkívülieket összeugrasztani valami másik népszerű kult-karaktertípussal. A földönkívüliek találkoztak már a Ragadozókkal, szörnyekkel, lenyomták már őket a vikingek, hamarosan a cowboyok fogják, a japánok pedig természetesen a legfaszább harcosaikat, a nindzsákat küldték ellenük.

A nemrég létrehozott Sushi Typhoon a B-kategóriás filmjeiről elhíresült nagy múltú stúdió, a Nikkatsu "labelje", ami az olcsó exploitationök gyártására kíván szakosodni, az AVN pedig az első projektjeiknek egyike, amit a nindzsafilm specialista Seiji Chiba rendezett. De hiába a hangzatos cím, sajnos ezek az új japán exploitationök általában nem nyújtanak többet, mint agyament sztorit, gagyi effekt-fitogtatást, borzalmas színészeket, meg alkalmasint néhány dekoratív cickót. Éppen ezért én az AVN-tól sem vártam ezeknél többet, ezzel szemben mégis rettentő jól szórakoztam, mert hogy B-film ez a javából, az kétségtelen, de ez alkalommal legalább a tényleg szórakoztató fajtájából.

Ilyen cím után gyakorlatilag felesleges is összefoglalni a film történetét, hiszen pontosan azt kapjuk, amit a cím is ígér, de azért én mégis megteszem. Meteor csapódik be Japánba, mindezt valamikor a nindzsák korában. Az éppen háborúban álló Koga nindzsák egy csoportja azt a feladatot kapja, hogy járjanak utána a dolognak. Csakhogy a meteor hozott magával egy földönkívüli lényt is, akivel igencsak meggyűlik a baja az árnyékharcosoknak, mert ez a lény nem csak böszme erős, de szaporodik is.

A filmet természetesen nem lehet és nem is kell komolyan venni, ugyanis egy akció-komédiáról van szó. Mivel a forgatókönyv nem túl bonyolult, így rengeteg akciót sikerült belesűríteni a 80 perc körüli játékidőbe, és szerencsére nem csak ostoba művérpazarlást kapunk, hanem szépen megkoreografált akciójeleneteket, némi számítógépes rásegítéssel. Ezek ugyanis nem klasszikus történelmi nindzsák, hanem a szuperhősöket megszégyenítő képességekkel bíró típusból való techno-shinobik, ezért a fegyvereik és harcmodoruk is alaposan fel van turbózva. Megtalálhatóak köztük az egymással folyton rivalizáló szépfiúk, az állandó cseszegetésnek kitett, kötelezően idióta lúzer, és a film legimpozánsabb látványeleme, a gyönyörű nindzsalány (Mika Hijii, akit legutóbb a Scott Adkinses Ninjában láthattak a nindzsafilm-buzik), akibe nem csak hogy én nyomban beleszerettem, de a film során az egyik élien is megpróbálja jó alaposan megcsöcsörészni a leányzót. Nem tudom hibáztatni érte, elvégre ő is csak....földönkívüli. Az a kumite, amit egyébként a lánnyal ezután lenyomnak, na az valami fergeteges, a film abszolút legkirályabb jelente. Még az angolul bazdmegelő zombinindzsákat is veri, pedig ott már sírtam a gyönyörtől.

A földönkívüli lény kinézete elsőre igencsak megmosolyogtató, úgy néz ki a szerencsétlen, mint egy Alien és egy delfin szerelemgyereke gumiba öntve, és egészen addig még izgalmas is, amíg csak részleteiben látjuk, illetve a hangját halljuk, mert amint meglátjuk egész alakosan, onnantól már kifejezetten röhejes. Bár tulajdonképpen ez a kaiju filmes érzet nem is annyira zavaró, és azért a lény összességében jobban is néz ki, mint a legtöbb ilyen kaiju filmes monszta. Ráadásul még meglehetősen egyedi is, mert sok szörnyet láttam már a filmekben, de olyan, aki a fején lévő lukakban hordja a kicsinyeit, és verekedés közben nindzsalányokat molesztál szexuálisan, nem nagyon rémlik.
 
Esküszöm, jobban örülök, hogy nem valami komoly filmet szenteltek ennek a párosnak, az úgyis halálra lett volna ítélve. Így viszont egy valóban szórakoztató, akcióban gazdag, rossz értelemben csak kicsit idióta, jó értelemben viszont nagyon is lökött, és a filléres költségvetéshez képest egészen látványos filmmel kell beérnünk, és az nem baj. Az Alien Versus Predator filmek költségvetésének töredékéből készült, de szerintem kábé ezerszer jobb film is náluk.

A Sushi Typhoon egyébként olyan címekkel készülődik, mint pl. a Yakuza Weapon, Karate-Robo Zaborgar, vagy a Helldriver, Seiji Chiba pedig az Evil Ninja-jával készül, amit ha jól vettem le, akkor az Evil Dead nindzsásítása akar lenni. 


 

2011. január 23.

Lazy Teenage Superheroes - rövidfilm

A hétvégi rövidfilmek sorát folytatjuk a mai napon egy nem is akármilyen alkotással. Michael Ashton 300 dollárból készítette el az alábbi művet, a Kick-Ass és még számos képregény előtt tisztelegve. Négy hétköznapinak tűnő srác korántsem hétköznapi szupererőkkel. Az eszméletlen effektek és viccek mellett feltűnik egy óriási transformer bogár és az elmaradhatatlan ninják is. Tömény guilty pleasure 13 percben. Ennél nagyobb geekséget ma nem fogsz látni.

2010. június 5.

Norvég nindzsa - előzetes

Jelentős agymenésnek tűnő film a Náci Zombik (Dead Snow) producereitől, egy elsőfilmes rendezésében. A történetnek vannak valós alapjai: a főhős, Arne Treholt létező személy, norvég szociáldemokrata politikus és diplomata volt, akit a Szovjetúnió részére történő kémkedéssel vádoltak, '84-ben börtönbe is került, ahonnan '92-ben szabadult. A filmben azonban ő a jó fiú, egy hazafias nindzsa klánt vezet, éberen őrködve Norvégia függetlensége felett. Az előzetes alapján meglehetősen kaotikusnak tűnő izé a slashfilm szerint a 70-es évek eurokrimijeit és a nindzsafilmek kliséit ötvözi a Black Dynamite-hoz hasonló stílusban.

2010. május 11.

Kungfu kedd #14 - Öt ninja elem

A nyolcvanas évekre a Golden Harvest (Raymond Chow és Leonard Ho cége) felnőtt a vezető Shaw Brothers közelébe, akik okkal pánikoltak be a törekvő vetélytárs láttán. (A pálya szélén épp csak melegít John Woo és Johnny To, Tsui Hark viszont már sorban forgatja fiatalos filmjeit.) Ezért az egykor szebb napokat látott stúdió legsikeresebb, bár kissé koros sztárrendezőjét, Chang Cheht kérte fel a hősi feladatra: olyan filmet kell forgatnia, amely visszahozza Shawék népszerűségét.

Chech a hongkongi filmgyártás egyik legkarizmatikusabb alkotója (Félkarú kardozó, Öt venom) volt, a hatvanas évek végétől hibátlanul és nyílegyenesen építette a Shaw Bros. népszerűségét. Erről bővebben főszerkünk értő cikkében: itt és itt ).

A recenzió alá vett filmnél maga a történet kungfufilmekből gyakran  visszaköszön: két egymással rivalizáló iskola harca áll a középpontban. A "gonosz" iskola vezetője, Mr. Kang felbérel egy csapat nindzsát (élükön egy japán szamurájjal) azért, hogy likvidálja a másik iskolát. Azonban homokszem kerül a gépezetbe, méghozzá egy komoly homokszem, Shao, aki túléli a mészárlást. Bosszút fogad és elutazik egy öreg sifuhoz, hogy megtanulja tőle a ninjitsu művészetét. A fusiban végzett áldozatos gyakorlásnak hála,  friss tudással és új társaival felvértezve megbosszulja barátai és mestere halálát.  A harcostársak sem akárkik, öt természeti elem megtestesítői - az Arany (kalapjuk visszaveri a fényt), a Fa (fának álcázzák magukat), a Víz (víz alatt támadnak), a Tűz (petárdaként robbanó fegyvereket használnak) és a Föld (talaj alól bukkannak elő).

A hangsúlyozottan stúdiódíszletek között mozgó történeten az áporodottság finom porrétege ül.  A mesterséges színezék-világ a hetvenes évek elején-közepén nem mutatott rosszul, de már 82-ben idejétmúltabb volt, mint a tavalyi MÁV-menetrend.  A költségvetés alacsony volta sokhelyütt visszaköszön (díszlet, jelmez), a kameramozgás sem egetverő (hirtelen zoomok, hátrakocsizások). A történetvezetési tempó szintén kissé lassúnak tűnik a mából nézve, de ha nem vesszük szívünkre a zselés szaloncukor alufóliájába burkolt arany ninjákat és hasonló ízlésbeli aberrációkat, el kell ismerjük, hogy egy elképesztően szórakoztató mozival van dolgunk.  A koreográfia, az akrobatikus mozdulatok koncentráltsága és szépsége lenyűgöző. Ezt az élményt még a dialógusok esetlensége sem képes lerontani ("Ez mérgezett! Nem tudom használni az erőmet három hónapig!")

A karakterek magukon viselik a rendező jellegzetes kézjegyeit - férfiak vériszamosan küzdenek, harcolnak, a nők szinte nem is léteznek, vagy legalább is nem számítanak ebben a idea-univerzumban. Chech félreismerhetetlen jegye az a véres erőszak, aminek segítségével végül is előreviszi a történetet: Shao bosszúvágya és dühe legyőz minden egyéb emberi érzést. Chech mindig is nagy figyelmet fordított a fegyverek bemutatására: szinte elveszünk a szúró- vagó- ütő- és rúgószerszámok garmadájában. A jó- és rosszfiúk egyaránt használnak egyedi fegyvereket, ez még izgalmasabbá teszi a küzdelmeket (ne akadjunk fenn pl. a sztaniolbaltán - a szórakoztatás igénye felülír minden józan emberi megfontolást.)

Cheh mindig is különös érzékkel választotta ki "színészeit"- az idézőjel indokolt, hiszen egy látványosan kivitelezett li he tui többet ér nála, mint Sztanyiszlavszkij teljes életműve. Valódi harcművészek kerültek ki a szárnyai alól pl. az Öt venom szereplőgárdája teljesen saját nevelésű volt. Az Öt ninja elemnél nem tudott kedvenc színészeivel forgatni, de a fizikai teljesítmény így is elképesztő. Nincs Bruce Lee legendája, se Jackie Chan harcművészeti börleszkjei, pusztán  a test test elleni küzdelem. Így a harci jelenetek a Cheh-sztenderdnek megfelelően kitűnően szerkesztettek, energikusak, találékonyak, de meglehetősen valószínűtlenek. És akkor még meg sem említettük a ninja-trükkök egész tárházát: eltűnés, megsokszorozódás, stb. Az egyszeri geeknek könnybe lábad a szeme a harcok végkimenetelekor prezentált vegytisztán naturalista képeken, pl. az egyik harcos  a végső összecsapáskori széttépésekor.

A film az USA-ban rendkívüli népszerűségnek örvend, feltehetőleg a gore-jelenetek és egyfajta nosztalgia miatt: egy olyan korszak egyik utolsó filmje ez, mikor az egyedülálló harci jelenetek tartottak össze egy filmet. Színes, kosztümös és véres, humoros és akciódús szórakozás.


 


Ren zhe wu di. 1982. Hongkong. Rendezte: Chang Chech (Yi Yang Chang). Írta: Chang Chech és Kuang Ni. Producer: Mona Fong és Run Run Show. Fényképezte: Wen Yung Huan. Zene: Stephen Shing (Chin Yung Shing) és Chun Hao So. Szereplők: Ricky Cheng (Tien-chi Chen ), Tien Hsiang Lung, Meng Lo, Wai-Man Chan és még sokan mások.

2010. április 10.

Alien Vs Ninja előzetes

A Sushi Typhoon kiadót azért hozta létre a Nikkatsu stúdió, hogy az olyan elborult rendezők filmjeit producelje és forgalmazza, mint Takashi Miike, Noboru Iguchi (Machine Girl) vagy éppen Yoshihiro Nishimura (Tokyo Gore Police), magyarán főleg nem túl nagy költségvetésből készülő agyament J-exploitation-öket. Az első projekt Seiji Chiba hatásvadász című filmje az Alien Vs Ninja, melynek most érkezett meg az első előzetese. A trailer alapján egészen szórakoztató kis mozinak ígérkezik.

2010. április 4.

Szamuráj reinkarnáció

Jamada Futaró 1967-es regényét, az un. Jagiu-trilógiának ezt a második részét a filmesek és a mangakák többször is feldolgozták, de Fukaszaku Kindzsi 1981-es adaptációja közülük a leghíresebb. Az eredeti cím, Makai tensó nem "szamuráj reinkarnációt" jelent (az amerikaiak fordították félre, mi meg átvettük), hanem "démoni reinkarnációt", feltámadást a pokolból.

Az alapvetés szenzációsan, ponyvásan cool, mint ahogy az egész film is történelmi töredékek képregényesztétikán átszűrt dark fantasy-pacsmaga. A sógun hadserege lemészárol 37000 keresztényt, ám a vezetőjük, Amakusza Siro (Szavada Kendzsi) a síron túl nem talál nyugalmat, visszatér a halálból, és felesküszik a sógunátus elveszejtésére. Célja elérése érdekében végigjárja Japánt, és híres, halott harcosokat csalogat vissza az életbe, köztük a szamurájok szamuráját, Muzasi Mijamotót (a felismerhetetlenre maszkolt Ogata Ken játssza), Hozoin Insunt (Murota Hideo), a Hozoinriu-féle dárdás harci stílus atyját, és egy fiatal, épp csak elhalálozott nindzsát, aki azonban Jagiu Dzsűbéj (Sonny Chiba) barátja. Dzsűbéj nem veszi jó néven, hogy a haverja beáll a bosszúálló, katanákkal hadonászó élőhalottak csapatába, ám a túlerővel nem tud mit kezdeni, és úgy dönt, inkább megy és értesíti a sógunt a közelgő veszélyre. Nem sejti, hogy a sógun újsütetű szépasszony-ágyasa szintén a túlvilági csapatba tartozik, és hogy Dzsűbéj saját apja, a sógun vívótanára, Jagiu Munenori (Vakajama Tomiszaburó) is már zombisítva lett...

Nem tudom a szinopszisból elég nyilvánvaló-e, hogy jelen esetben nem realista filmről van szó. A nyolcvanas évek elejére a dzsidai-geki, mint műfaj, kivérzett, a nézők elvesztették iránta az érdeklődésüket, és ebben a hetvenes évek véráztatta csambarái is ludasak, hiszen az abszolút excessz után hová lehetne továbbmenni? A nyolcvanas évek amúgy is a japán filmgyártás sötét évtizede, a szamurájfilmeket illetően főleg. Fukaszaku próbálja menteni a menthetőt, és fantasztikus, természetfeletti, gyakran túlzásba eső, nevetséges - persze ettől még nem kevésbé szórakoztató - motívumokat igyekszik beleinjekciózni a döglődő zsánerbe.

Az első tíz perc és az utolsó fél óra szenzációs, nem is emlékszem mikor láttam ehhez hasonló, a finálé helyszínét hangulati szempontból ennyire hatásosan kihasználó befejezést. A sógun lángoló edói palotájában megvívott harc Dzsűbéj és a bosszúszomjas halottak között egy csillámló pengék által szabdalt perzselő rémálom, amelynek csúcspontja Dzsűbéjnek és az apjának az összecsapása. Sonny Chiba VS Vakajama Tomiszaburó... A Street Fighter Ittó Ogami ellen! Ahogy mondani szokták, it's as good as it gets.

A filmnek két komoly hibája van. Egyrészt a zene, ami mintha nem is lenne, nincs karakteres főtéma, nincs izgalomserkentő aláfestés, csak valami tipikusan nyolcvanasévekbelis, löttyedt dobolás van, az is minek. A másik probléma Fukaszaku rendezése. Fukaszaku, hacsak ha nem két lábbal csobban a patakba, ha nem rohanva ér betont, értsd ha a legelső pillanattól nem tud nyaktörő sebességet diktálni, ha nem tudja az egész filmet a káoszra kihegyezni, mint például a Dzsingi naki tatakaj-filmekben, elveszett, mert képtelen modulálni a tempót, ebből a szempontból olyan csambara-rendezők, mint Gosa Hideó vagy Mizumi Kendzsi, sokkal tehetségesebbek nála. A Makai tensó közepe eléggé leül, még annak ellenére is, hogy egyesek felkapják majd a fejüket annak a jelenetnek láttán, mikor Sonny Chiba felkéri Hattori... ööö, Muramaszát, a legendás kovácsot, készítsen neki egy kardot, amellyel lekaszabolhatja a démonokat - egy katanát, amely "még istent is megvágja". A középtáji testpedtséget persze majd feledteti a fantasztikus finálé.

2009. december 22.

Gördülő kungfu + Halálos játszma + Öld meg a sógunt - Kungfu kedd #10

Gördülő kungfu (Wheels On Meals) Hongkong, 1983

Mindenki szereti Jackie Chan-t, ugye? (Aki azt válaszolta hogy nem, menjen ki, nézze meg nem vagyok-e odakint…) A fazonnak akkora szíve, olyan a lelkesedése, olyan hévvel veti bele magát a filmkészítésbe, hogy le a kalappal – és mindezt műveli több mint harminc éve. Soha nem volt más célja, mint teljes erőbedobással a közönségét szórakoztatni. Szép.

A Gördülő kungfu igazi klasszikus, az egyik leghíresebb film, amelyhez Channek valaha köze volt. Az összes, a filmtörténet legjobb bunyóit összegyűjtő listán ott van, mikor Chan és a legendás kickbox bajnok, Benny Urquidez összecsap – ha ennek a párnacsatának csak nehezen nevezhető püfölésnek a láttán nem áll el a lélegzeted, akkor… hát, akkor nem ezt a filmet nézed.

Persze illetlenség lenne megfeledkeznem a film másik két sztárjáról, a hongkongi filmgyártás szintén legendás alakjairól, Yuen Biaóról és Sammo Hungról, akik Jackie haverjait, üzlettársait játsszák (a csapat egy gyorséttermet üzemeltet a kisbuszuk hátuljából.) A történések helyszíne Barcelona, mely meglehetősen szokatlan egy hongkongi produkció esetében – a film akkoriban készült, amikor Chan ilyesmivel, pl. a történet egzotikus helyszínekre való áthelyezésével próbált valami szokatlant vinni a projectjeibe.

Maga a sztori egyszerű, mint a pofon, ám ennek ellenére, vagy éppen emiatt, rendkívül szórakoztató. A gyönyörű zsebmetsző, Silvia (ex-Miss Spanyolország Lola Forner) lelép a srácok lóvéjával, ám a fiúk nem hagyják magukat, a nyomába erednek, visszaszerzik a pénzüket, sőt, még össze is barátkoznak a lánnyal. Ebből az ismeretségből rengeteg őrült kalandjuk származik, amelyeknek dramaturgiai jelentősége elhanyagolható, mert az ilyen filmet nem a logikus történetépítés miatt nézzük. Az akciójelenetek a lehető legszószerintebbi értelemben lélegzetelállítóak. A harcok a legtöbb Chan-filmmel ellentétben nélkülözik a kellékeket, inkább a puszta bunyóra építenek.

Halálos játszma (Game of Death) Hongkong, 1978

Ha valaki még egyszer azzal jön, hogy az a bizonyos testresimuló sárga edzőruha, az a killbilles csaj segítségével lett világhíressé, na azt lekaratéjozom. Pontosabban kungfuzom. Have some respect for the dead, bitches. Or for the dead bitches.

Bruce Lee az legenda (mondd ki gyorsan tízszer.) Ez a legutolsó filmje (vagy hogy precíz legyek, félfilmje) nálunk is kijött dvd-n. Hány év csúszás ez, jézusom? Na mindegy. Épp a forgatás közepén távozott a másvilágra, máig tisztázatlan körülmények között, Raymond Chownak (ejtsd: csónak), a Golden Harvest producerének pedig nem volt más választása (illetve dehogy ne lett volna, csak pénzéhes rohadék volt - és még ma is az - az istenadta), dublőrökkel, háttal a kamerának álló nímandokkal és nem-annyira-nímandokkal (köztük a később sztárrá avanzsáló Yuen Biaóval) helyettesítette be a megmurdelt Kis Sárkányt (= Lee Siu Lung.)

Az ilyenre mondják, hogy felemás film, minden létező értelemben. Sőt, normális kritikai kategóriákkal nem is lehet értékelni, annyira elvonja az ember figyelmét, hogy eldöntse, ez a képernyőn most a Brúszli vagy nem a Brúszli? A történet, pontosabban a finálé váza ikonikus, bár a filmtörténelemben előfordult már hasonló, pl. Chang Cheh Have Sword Will Traveljében: a hősnek egy többszintes pagodában kell feljebb és feljebb küzdenie magát, és emeletről emeletre újabb és nehezebb ellenfelekkel kell megharcolnia. De mondom, ez már csak a végkifejlet, amelyhez Billy Lo (Bruce Lee és sokan mások) filmsztár és a hongkongi maffia mindenféle nézeteltérései vezetnek el.

Nem klasszikus, nem nagy film, bár a Bruce Lee által (természetesen) még életében megkoreografált bunyójelenetek tetszetősek.

Öld meg a sógunt - A sógun nindzsái (Ninja bugeicho momochi sandayu) Japán, 1980

Óóóó, Norifumi Suzuki... Van aki e nevet nem ismeri? Persze, sőt. De a japán exploitation-filmek hozzám hasonló szőrű, elburjánzott agyú rajongóinak nincs kedvesebb név (na jó, mondjuk a Sonny Chiba...) Suzuki úr a Toei egyik bérmunkás rendezője volt, ami Japánban nem egészen azt jelenti mint nálunk, nem dzsuvábbnál dzsuvább, nézhetetlen baromságokat forgatott kilószám, hanem a mesterségbeli tudás legmagasabb fokán állva, onnan széjjelnézve instruálta a legjobb fajta akciófilmeket, szamurájfilmeket, pinku ejgákat, vígjátékokat. Rendezői karrierjének alig több mint húsz éve alatt (íróként sem volt sokkal tovább aktív) számos exploitation-klasszikust rendezett, pl. Sukeban és Red Peony-filmeket, illetve Bunta Szugavara Torakku Jaró-kamionos őrültségei is neki köszönhetőek.

Meg ez is, itten. Ez szamurájos, az ELTE-n erre azt kell mondani, csambara. Egészségedre. És ebben van Sonny Chiba. És ment nálunk a nyolcvanas években moziban, úgyhogy a szinkron faszájos oldschool, ráadásul ki tagadhatná le azt az élvezetet, amit annak hallatán érzünk, mikor a kétszáz éves Till Attila megpróbálja kimondani, hogy Hidejosi Tojotomi. Sőt, állandóan "sógennek" ejtik és tulajdonnévként használják a "sógunt". Ejj, be szépek is voltak ezek a komenista idők, mikor még annyi fogalmunk sem volt a japán kultúráról, mint most.

A sztori egyfajta misztikus bosszú-cucc, a Sonny Chiba összeáll ezzel a bizonyos Tojó Tomi nagyúrral hogy kicsinálják a Moncsicsi-klánt, de rábasznak, mert a gyerek, Takamaru megmenekül, és épp nála van az az arany tőr is, amibe a klán kincsének titka bele van vésve. Takamaru felnőttként tér vissza Japánba, hogy mindenkin jól bosszút álljon, és felvegye az örökséget.

Most jutott eszembe, Suzuki rendezte a Chiba Sórindzsi kempó-ját is. Imádom ezt a címet. Szeretem csak úgy magamnak mondogatni: sórindzsi kempó, sórindzsi kempó... Megnyugtat.

Ha a Suzuki rendez, akkor RENDEZ. Minden mozog, nincs megállás, nincs lacafaca. Nem tudja, mi az, visszafogottnak lenni, hogy áldja meg őt érte az összes japán démon. A kompozíciói tetszetősek, és ahogy mondani szokták, a "büdzsét aztán odarakja a vászonra": tudja, hogyan nézzen ki jól egy ilyen, ha nem is alacsony, de közepes költségvetéssel dolgozó akciófilm is. Ötletessége egy pillanatra sem hagyja cserben, őrült fordulatok andalognak (bár inkább rohannak) karöltve a viharszerű akcióval. Szépség.

2009. október 5.

Ninja előzetes

Már egyszer említettem, hogy nindzsabuzik vagyunk (ami ugye sokkal jobb, mintha buzi nindzsák volnánk). Só Kosugi szelleme újra köztünk jár, úgy tűnik, hogy a shinobik a közeljövőben kezdenek újra visszaszivárogni a mozivásznakra, de ez a "ninja revival" nem csak a már itt is promotált Ninja Assassin-ben, vagy a némileg komolyabb japán Kamui Gaiden-ben merül ki, itt van még az egyszerűen csak Ninja nevet kapott, és szintén bemutatásra váró amerikai produkció, ami szerintem sokkal jobbnak tűnik, mint a Ninja Assassin. A Scott Adkins nevű, eddig még nem túl ismert angol harcművész színész főszereplésével készült film látszólag szintén a modern techno-nindzsákat preferálja, ami nem is baj, elvégre haladni kell a korral. Hogy melyik film a jobb, azt majd meglátjuk és megírjuk! Addig is a badass kinézetű nindzsákat, számos ripittyára lövöldözést és pörgős karateparádét tartalmazó trailert a tovább után érdemes keresni, ugyanis ott van.

Bónusz ajándék a trailer mellé egy rakás extra, amik több és jobb minőségűbb jeleneteket is tartalmaznak a filmből, éppen ezért a spoilerekre érzékenyek kerüljék! Hogy ezek után a DVD-re mit tesznek majd extraként, azt mondjuk nem tudom. Érdeklődőket az alábbi linkre való klikkelés vezetheti eredményre: http://www.traileraddict.com/tags/ninja

2009. szeptember 5.
2009. július 23.

Ninja Assassin - előzetes

A Geekz szerkesztőségének egy része fanatikus ninjarajongó (velem az élen!), szóval az alábbi trailer jó esetben orgazmus közeli állapotba hozza őket, rosszabb esetben konkrétan orgazmust is okoz. James McTeigue rendező és a Wachowski fivérek (vagy nővérek?) filmje persze már egy ilyen stílusos modern nindzsa-akciófilm lesz, tele speckó effektekkel, de hát ki nem tojja le, ha egyszer vannak benne nindzsák!!!!!! (Vagyis vanzsák!)

 

2009. április 6.

Ong Bak 2

A harcművészeti filmek terén az elmúlt 25-30 évben gyakorlatilag semmi érdemleges nem történt. Enyhe túlzással ugyan, de kijelenthető, hogy a műfaj az utóbbi évtizedekben sajnos többnyire egyet jelentett Jackie Chan és Jet Li egyre színvonaltalanabbá váló munkásságával. A nagy legendák vagy meghaltak, vagy nyugdíjba vonultak, esetleg megrekedtek a b-kategória világában, említésre méltó utánpótlás pedig nem igazán született. De pár éve, mondhatni a semmiből egyszer csak előjött ez a thaiföldi parasztgyerek, ez a Tony Jaa, és olyat mutatott, amilyet eddig még nem láttunk. Igaz, hogy a srácnak se színészi tehetsége, se sármja, van viszont harcművészeti képzettsége, és érzéke a valagszétrúgás lehető leglátványosabb módon való prezentálásához. Mi pedig örülünk.



Az Ong Bak 2 nehéz szülés eredménye. Hosszú ideig készült, a főszereplő ki-be sétált a projektből, meg a büdzsépénz is rendre elfogyott, ráadásul ezzel a címmel korábban már több másik filmet is elláttak (pl. a Tom Yum Goong is futott ezen a néven, még szerencse, hogy nálunk a roppant találó a Sárkány Bosszúja névre keresztelte valami gyökér), csúnyán félrevezetve párszor a jónépet. De most végre elkészült, és meglepő módon a rendező maga Tony Jaa lett, ami pedig még meglepőbb, hogy a film ettől egyáltalán nem lett rosszabb! Sőt!

Az Ong Bak 2 elvileg az Ong Bak előzménye, csakhogy ez az előzmény ezúttal nagyon-nagyon előz, mert hogy valamikor az 1400-as évek első felében játszódik, és természetesen valahol az akkori Thaiföldön (amit biztos nem így hívtak akkor még).

Tian egy nemesi család sarja. Amikor a hatalomátvételre készülő Rajasena megöli Tian családját, a fiú marad az egyetlen túlélő. Később az emberkereskedők fogságából kalózok mentik meg és fogadják maguk közé, majd éveken át a legkülönbözőbb harcmodorokra tanítják meg. Tianból idővel tökéletes harcos lesz, és míg szemében a harcos tűz, addig a szívében a gyűlölet és a bosszúvágy lángja ég.



Tony Jaa előző két filmje a nagyon gyér „ellopták, menj hát, szerezd vissza” alapvetésből indult, de hát egy ilyen filmhez nem is dukál komolyabb sztori, mert hát ugye minek? Az Ong Bak 2 egy fokkal azért előrébb lépett, és most a klasszikus bosszútörténetet egy csipetnyi királydrámával fűszerezték meg, ami véleményem szerint jót tett a filmnek, bár ez még így is csak egy alibi sztori, ami a bunyók közötti űrt hivatott kitölteni. Nem lövök le vele nagy spoilert, ha elárulom, hogy nem is fértek bele az időkeretbe, így aztán egy jókora cliffhanger, meg egy kötelező folytatás ígérete vár minket a végén.


 

Na, akkor jöjjön a bunyó! Az Ong Bak idején nagyokat néztem, a Tom Yum Goong-nál tátva maradt a szám, most pedig le is esett az állam. Tony Jaa keményebb, mint eddig bármikor! Elképesztő, szinte már nem is emberi, amit ez a pasas művel! Jaa és a filmjei tulajdonképpen nem is a sajátos muai thay alapú küzdőstílusnak köszönhetően váltak ennyire népszerűvé, hanem a rendkívül látványos és szinte már fájdalmasan valóságosra sikeredett harci jelenetek miatt. A fejlődés már a legutóbbi film esetében is érezhető volt, de itt már egyenesen a tökéletességig fejlesztették az ütések és rúgások koreográfiáját. Most nincsenek már furcsa parókák, ütésre/rúgásra porzó ruhák, és kissé életszerűtlen távolságokat repülő ellenfelek. Nem tudom, hogy hogyan csinálják, de a full kontakt ütések/rúgások mintha valóban teljes erővel csapódnának be a szerencsétlen statisztéria testfelületein. A kamera gyakran be is lassít ilyenkor, és hiába próbáltam keresni a kilógó lólábat, nem nagyon találtam. Az Ong Bak 2-ben egyébként már nem csak muay thai, józan és részeges kung-fu, japán és egyéb ázsiai kardvívás, késharc, valamint háromrészes bot-harc is egyaránt szerepel, szóval igazi kevert harcművészeti filmmel van dolgunk, bár ezek történelmi egyidejűsége és harcművészeti hitelessége bizonyára alaposan megkérdőjelezhető. Látszólag egyik harcmodor sem okozott gondot Tony Jaa-nak, bár tudomásom szerint a thai boksz mellett még számos egyéb harcművészetben is otthonosan mozog. A fejlődés filmtechnikailag is észrevehető, a film például nagyon szépen van fényképezve, a folytonos belassítás kissé zavart még az elején, de tény, hogy az amúgy rendkívül brutális harcokat olykor valóban sokkal stílusosabbá, még hatásosabbá képes tenni.

Lehet dolgokat kifogásolni. Talán kicsit sok is ez a sokféle bunyó meg vérontás, talán a thai-jellegű nindzsák, vagy a hollóember a végére már nem kellett volna, talán nem kellene szegény elefántokhoz csapkodni az ellent, talán a sztorira is rá lehetett volna gyúrni, és talán Tony vehetett volna néhány színészi leckét is (hátha akkor háromnál több mondatot is kaphat legközelebb), de én bevallom, így is nagyon elégedett vagyok. Látványos ütés/rúgás-váltásokra és tomboló csontzenére vágytam, azokat pedig meg is kaptam jó nagy adagban. (A piactéri bunyó nálam speciel most az egyik legnagyobb kedvenc!) A sztori meglepetést ugyan csak a legvégére tartogat, de a lényeg, ha a folytatás is ezen a vonalon halad, vagy remélhetőleg még további fejlődést is fel tud majd felmutatni, akkor mi mindenképpen csak nyerünk. Tony Jaa kick ass! (Csak azért is akcióképeket rakok a cikkbe!)

2009. január 28.

Kitty Pryde és Rozsomák

A 13 évesen bemutatott Kitty Pryde négy éven át volt az X-Men kis, kedves, bájos naivája és komikus mellékzöngéje, mire a mutánscsapat sorozatának akkorra szinte legendás írója, Chris Claremont, 1984-ben úgy döntött, ideje új útvonalat kijelölni a karakter számára. Az annak idején (a Csodálatos Pókemberben) itthon is megjelent Kitty Pryde és Rozsomákban ifjú főhősünk szembenézett a felnőtté válás nehézségeivel, a gonosszal és önmagával, hogy a hatrészes minisorozat végére egy egészen új ember legyen belőle – mindez többnyire egy gonosz nindzsának köszönhetően.

A történet szerint Kitty üzletember apja konfliktusba kerül Shigematsuval, a yakuza egyik nagyhatalmú vezérével. A lány Japánba utazik, hogy segítségére legyen, de Shigematsu bérgyilkosa, egy Ogun nevű nindzsa elkapja, és egy pszichológiai-fizikai tréninggel és agymosással a saját képére formálja, kegyetlen harcost és gyilkost faragva belőle. Rozsomák, mikor értesül róla, hogy baj van, Kitty után utazik, ám mikor megtalálja, a lány majdnem megöli őt. Ezután egy barátja, Yukio segítségével igyekszik megszabadítani Kittyt a nindzsa befolyása alól – aki pedig nem más, mint Rozsomák régi mestere.

A mini leginkább Kitty karakterének szempontjából jelentős, az egész történet az ő fejlődősét, átalakulását hivatott bemutatni (itt választotta ki magának végleges, máig használt kódnevét is) – Claremont pedig mindig nagyszerűen bánt a karakterekkel, nem kis részt éppen ennek köszönhetően vált az X-Men élvonalbéli képregénnyé a ’70-es évek második felében (pedig érkezése előtt öt évig szünetelt a gyenge teljesítménye miatt). Kittyvel épp a sorozat kezdete előtt szakított szerelme, Kolosszus (az itthon szintén megjelent Titkos háború következményeinek egyike), úgyhogy már a kiindulási pont is egy tinédzserválság állapotában találja a hősnőt. Claremont ezt a válságot egyre jobban és jobban mélyíti a történet során, fokozatosan adagolva olyan hozzávalókat, mint az állandó kétkedés és bizonytalanság, a bűntudat, az önbizalmatlanság és az önmarcangolás. Az ilyen vívódó, helyüket nem találó fiatalokat pedig könnyű „hajlítani”, és Ogun pontosan ezt teszi. Aztán bejön a képbe Rozsomák, aki próbál rendet rakni a lány fejében a maga nyers, kemény módszereivel, és végül kivezeti őt ebből a veszélyes (elme)állapotból. Kitty mélyrepülése önnön démonaival, és eszmélése a leküzdésük után tehát a tinédzserek önkeresésének sajátos metaforája – szuperhős módra, azaz mindent a végletekig fokozva.

A mini azért is fontos állomás a főszereplők életében, mert itt alakult ki köztük egy meghitt apa-lánya jellegű kapcsolat, aminek Rozsomákra még annyi plusz következménye is lett, hogy azóta mindig odadobnak mellé egy hasonlóan fiatal fruskát (Kitty után Jubilee volt soron, mostanában pedig Josh Whedon „gyermeke”, Armor), mint afféle segédet, aki egyrészt bájos ellentétpárja és frappáns kiegészítője a morcos kanadainak, másrészt állandó humorforrásként szolgál. Claremont természetesen jó alaposan rájátszik a két karakter közti markáns ellentétekre, jelenetek egész sorát építi rájuk, hol poénokat, hol érzelmeket helyezve a középpontba – de leginkább utóbbiakat, mert a Kitty Pryde és Rozsomák az ifjú hősnő addig ismert természete ellenére határozottan sötét tónusú képregény.

A sorozat hat része tematikailag is jól elválasztható, minthogy Claremont határozottan fonja a történet fonalát, minden füzettel új irányba lendítve a cselekményt. A konfliktus felvezetése után jön Kitty átalakulása, majd a mélypontja, vagyis a Rozsomákkal való harca, aztán a gyógyulás folyamata, sorsa saját kezébe vétele, és végül a leszámolás a kanadai mutáns és egykori mestere, Ogun között. A képregény savát-borsát a két főszereplő változatos kapcsolatának érdekfeszítő feltárása mellett pedig természetesen ez utóbbi karakter, és a Rozsomákkal közös múltja adja. A gonosz nindzsát egyfajta izgalmas misztikum lengi körbe, amit csak fokoz vörös démonmaszkja, és Kitty félelmetes átformálása – ahogy azt az Adósság és becsület című Rozsomák miniben is láttuk már, Claremont ügyesen lopja bele a történeteibe az egzotikus távol-keleti hangulatot, aminek része a vad, zabolátlan és rettenthetetlen Yukio is (ő egyébként mindig szívesen látott vendég az X-Men lapjain). Ehhez persze kellő mennyiségű, többnyire kreatívan, ügyesen megírt akció társul, úgyhogy a végeredmény több mint kielégítő: kapunk egy izgalmas, remek karakterekkel és kapcsolatokkal teli kaland- és fejlődéstörténetet.

Baj csak a rajzokkal van: Al Milgrom hiába szinte legendás, rengeteget foglalkoztatott Marvel-művész, robosztus, rajzfilmszerű emberalakjai (főleg Rozsomák esetében), csúnyán eltúlzott arcjátékai, nyers, minden kifinomultságot nélkülöző vonásai, dinamikátlan mozgásábrázolásai nem ütik meg Claremont történetének mércéjét, ha pedig az Adósság és becsület képi világához hasonlítjuk, végképp elvéreznek. Pedig az látszik, hogy Milgrom érti a képregény hatásmechanizmusát, „beállításai” hatásosak, panelkezelése pedig helyenként egészen ötletes, vagyis szerkezetileg a mini tökéletesen rendben van – csak a ceruza nem forgott valami jól a kezében. Azért összességében a Kitty Pryde és Rozsomák, ha az Adósság és becsület színvonalát nem is éri el, mindenképpen egy olvasásra érdemes X-Men klasszikus.

Megjelenés: 1984-1985 (Magyarország: 1992-1993)
Történet: Chris Claremont, Rajz: Al Migrom

2009. január 27.

TENCHU – avagy az interaktív dimenzionális nindzsa akciófilm - Vol 2.

Gulandro folytatja vasárnap elkezdett Tenchu-monográfiáját. (Ha másnak is vendégbloggerkedni támadna kedve, nem csak nindzsás témában, az a geekz@index.hu-ra küldje a cikket. Megjelenni persze csak az fog, aki megüti a mércét.)

2003 - Tenchu 3: Wrath of Heaven (PS2; mobil) / 2004 - Return from Darkness (XBox)

A generációváltás érzékenyen érintette a sorozatot. A 2003-ban megjelent számozott részt ugyanis már nem a pályázaton nyert és az előző részeket jegyző csapat, hanem a From Software hozta tető alá. Homályos hogyan került ki a Sony szárnyai alól a nyugati Activision berkeibe a széria folytatásának a joga, de gondolom nem szerencsés az ilyet bolygatni. Párhuzamosan a Ps2-es megjelenéssel az első néhány Ayemés pálya mobiltelefonokra is megjelent, illetve egy évvel rá követte a Microsoft konzoljára megjelent bővített verzió, új címmel.

A történet az első rész vége után pár évvel veszi fel a fonalat, mikor Rikimaru visszatér önkéntes száműzetéséből és ismét Gohda földjén kezd tevékenykedni, mint az Azumák jogos vezetője. Ezúttal egy gonosz varázslóúr, Tenrai készül átvenni a hatalmat és ezt a gonosz Mei-Oh hatalmának újraélesztésével kívánja elérni. Terve végrehajtásához újraéleszti az elmúlt korok legveszedelmesebb harcosait és a Tenchu univerzum néhány korábban elesett szereplőjét is. Ayame és Rikimaru azonban ezúttal is kap egy különös segítőt, Tesshu, az orgyilkos vándor orvos személyében (kedvenc karakterem a sorozatból) és hol együtt, hol külön-külön harcolnak a legendás erejű ékkövekért, melyekkel a gonosz visszanyerheti erejét.

Az előző részek komoly, lélektani történetei után szerintem jogos lehet a kritika az erőteljesen fantasy-s, Ninja Scrollra hajazó dramaturgia okán. Mesebeli varázsszerek és a halottnak hitt ősellenségek visszatérése bár nem feltétlenül a világirodalom csúcsát képviselik, én még sokadik végigjátszásra is élveztem. Xbox konzolt is csak a két plusz pályát tartalmazó verzió miatt vettem és nem is bántam meg. Sajnos az előző részekben rendszeressé vált pályaszerkesztő hiányzik, de már a PS2-es verzióban is nagyon komoly multiplayer lehetőségek kaptak helyet. Az egymás elleni nindzsulás mellett kooperatív módon megoldható küldetéséket is végrehajthatunk barátainkkal, igaz a látszat ellenére ez a funkció nem lett teljes egészében kihasználva. A Microsoft verziója megtoldotta ezt egy online játszható lehetőséggel, de még mindig nem az az élmény, amire ez alapján az újítás alapján vártunk. Az utóbbi verzió egyébiránt grafikai téren portolási hibákkal küzd, míg a PS2-es rész szép, néhol kifejezetten gyönyörű. Az atmoszférikus zenék visszatértek és a klasszikus játékmenettel elegyítve egy újabb maradandó játékélményt nyújtanak.

2005 -Tenchu: Fatal Shadows (PS2)

Ez az a játék, ami a legtöbb rajongónál kiverte a biztosítékot és elkönyvelték a sorozat halálának. Azonban egy igazi geeket az ilyen aljas hangulatkeltés nem tud eltántorítani attól, hogy kedvenc sorozatának egy újabb részével játszhasson. Különösen, ha az még tetszik is neki, sőt, egyik legjobb darabnak tartja mind közül. Egyszerűen arról van szó, hogy a From Software-nél még mindig nem mertek az alap játékmechanizmushoz hozzányúlni és egy új történettel, illetve egy kis tupírozással újra harcba küldték a Tenchu címet. Ebben az epizódban a játékszabályok kicsit megváltoztak: a leorgyilkolt ellenfelek után a gép tekercsekkel jutalmazott minket, melyekből eleget összegyűjtve kellett elérnünk az eddig csak lopakodósan megszerzett elismerést a pályák végén. Minél trükkösebben öltünk meg hát valakit, annál több tekercsünk lett és annál több különleges nindzsaképességet (zúmoló látás, falon függeszkedés, kombótámadások) szabadítottunk fel magunkban. Ezzel párhuzamosan bevezették, hogy különleges esetben akár több ellenfelet is képesek vagyunk egyetlen gombnyomással egy látványos animációban harcképtelenné tenni karaktereinkkel, ami ha új magasságokba nem is emelte a cselekményt, mindenképp új színt vitt az amúgy is megunhatatlan öldöklésbe.

A játék története az eddigiekkel ellentétben nem szereplőválasztással indít, hanem felváltva fogjuk irányítani a két főszereplőnőt – két tizenéves nagymellű nindzsalányt… végig … van Isten. A történet amúgy az első és a harmadik rész közötti időben játszódik (igen, megint előzmény) mikor egy balsorsú lány, Rin klánját elpusztítja egy csapat jól képzett gyilkos és őt is a fizetett fejvadászok ösvényére sodorja ezzel. Ayame, mint aki maga is átélte szerettei és otthona elvesztését, igyekszik a háttérből támogatni a fiatalabb lányt és együtt végére járni a Hagakure falu pusztulásának. Ez azonban kissé bajosan indul, hiszen Rin hősnőnket vádolja, és megesküdött, hogy megöli, ha újra találkoznak.

Talán látható, hogy ezúttal egy igazi, drámával és vérrel írt nindzsatörténetet kapunk, olyan átvezető animációkkal, mint amikor például három nagymellű nindzsalány gyilkolja egymást a képernyőnkön … gyilkolja … és három … igen. Emellett a küldetéseket autentikus festmények bevágása és elvont, ködös narráció kíséri a női gyilkosok létével kapcsolatos kérdéseket boncolgatva. Tesshu is feltűnik, ugyanakkor nincsen harmadik karakter, sem pályaszerkesztő, sem többszereplős játékmód. Van viszont alternatív befejezés, a pályák attól függően követik egymást, hogy mit csináltunk, és mit nem az előző részeken és így a játékidő jócskán kitolódhat. Ha úgy fogjuk fel, hogy egy kifejezetten japán szájízzel készült, elvont alkotásról van szó, ami a Tenchu „nyelvét” használja fel az önkifejezésre, akkor tudjuk szeretni a játékot, nekem sikerült…valahogy…igen.



2006 - Tenchu: Time of the Assassins (psp)

A hordozható nindzsák sorozat egyik jeles képviselője, mely 5 szereplő kampányát, pályaszerkesztőt, és online játékmódot tartalmazott egymás elleni és ko-operatív lehetőséggel. Ezek után azt mondani róla, hogy kissé középszerű lett, istenkáromlásnak hathat, de nem áll messze a valóságtól. A From Software által prezentált játék ugyanis minden elvitathatatlan nagyszerűsége mellett prezentáció terén kicsit a könnyebbik végén ragadta meg a munkát: a látótávolság nevetségesen kicsi, a pályák kifejezetten rövidek, a szép CGI átvezetőkben a hang nem igazán van szinkronban a szájmozgással és néhol az animáció könnyeket fakasztó módon egyszerűen eltünteti a karaktereket kivégzésekkor. Hogy emellett az irányítás nem a legjobb, az egy dolog, de játék alatt folyamatosan arra gondoltam, hogy ha ezt rendes asztali konzolra adják ki sokkal jobb lehetett volna.

A történetek novelláskötetszerűen a Tenchu univerzum különböző idejéből valók. Rikimaru egy különleges átok nyomait kutatva igyekszik megmenteni Kiku hercegnő életét Onikagétől. Ayame érzelmeivel küzd, melyeket Onikage próbál felhasználni ellene úgy, hogy gyerekkori és jelenkori szerelmei arcát ölti magára. Valamilyen különleges erő birtokosaként Onikage visszahozza halálból Rin rosszsorsának okozóját, hogy a fiatal költő-orgyilkoslány sebezhető lelkivilágát megbolygassa, miközben Tesshu munkahelyi problémákkal küzd, melyeket a háttérből generál egy gonosz illető…vajon kicsoda. Ami viszont tényleg meglepetés volt, hogy az ötödik karakterként magát Onikagét irányíthattuk, több kalandon keresztül és bár ezek a mellékelt szöveges narráció szerint zseniálisan gonosz tervek véghezvitelei voltak, valójában csak megorgyilkoltunk mindenkit és kimentünk a kijáraton.

Talán negatívnak tűnhetnek a fentiek, azonban a játékot számomra azok mentik meg, akikre az ember legkevésbé számítana: a rajongók. Az internetes közösségek ugyanis több oldalon osztják meg egymással a marokkonzollal készített pályákat, melyek olykor a gyáriaknál is komplexebb, eredetibb pályák. Sőt, mivel átvezetőket és bevezetést is szerkeszthetnek az alkotásokhoz komplett kampányok születnek, melyek a történet hiányos részeit hivatottak pótolni. Olyasmi ez, mit amit a Sega a Fatal shadows esetében csinált: a széria nyelvét használják fel, hogy elmondhassák a maguk történetét nindzsákkal.

2006 - Tenchu: Dark Secret (DS)

Csak a teljesség kedvéért ejtek szót a „kvarcgépre” megjelent epizódról, mivel sok tekintetben elszakadás az eredeti sorozattól. Gonosz megjegyzés lenne, hogy a legjobb része az élőszereplős tévéreklámja? Lényegében egy izometrikus lopakodós játék ez, ami nem is lenne rossz, ha nem 50 (!!!) pályán keresztül kellene ugyanazt csinálni, ami jelen esetben a képernyő piszkálása egy tompa ceruzaimitációval. Messze nem az a nindzsaszimuláció, ami miatt az ember szereti a sorozat gyengébb részeit is akár. Tökéletesen megértem, hogy a „kvarchardver” nem nyújthatott olyan hátteret, ami szükséges a megszokott játékmenethez, de akkor érdemesebb lett volna egy Ninja Gaiden vagy Shinobi útjain haladva egy kétdimenziós platformjátékot létrehozni. De az a játék a címétől kezdve sántít.

A történettel alapesetben ki is lennék békülve. Kiku hercegnőt férjhez adják, Ayame és Rikimaru már éppen fellélegez, hogy többé nem kell megvédeni, amikor érkezik a hír, hogy megtámadták a lányt szállító csapatot és egy kis faluban húzták meg magukat. Így hőseink előbb a banditákkal majd az idegen katonákkal veszik fel a harcot, hogy megvédelmezzék a menyasszonyt, végül a gonosz nindzsák élén az aktuális főgonosz is megjelenik, akinek személye ugyan nem okoz ovációt, de legalább ezúttal nem Onikage (azt hittétek mi?).

2007 - Tenchu Z (XBox360)

Azt már az előző konzolgenerációban is láthattuk, hogy a Microsoft erősen érdeklődött a sorozat iránt azt legmerészebb álmainkban sem hittük, hogy az új Boxon exkluzív nyitócímként üdvözölhetünk majd egy Tenchut. A furcsa cím mellé furcsaságok özöne dukál: a játékban nyoma sincs Ayamének vagy Tesshuéknak, egyedül Rikimaru tűnik fel, mint mentor és oktató. Arról van szó ugyanis, hogy nindzsánkat ezúttal mi hozzuk létre egy meglehetősen széles skáláról kiválasztva nemünk, külsőnk és harci stílusunk. Ezután küldetéseket kapunk Rikimarutól és ezeket megoldjuk…újra…újra és újra. A gond ugyanis „csak” annyi, hogy a bajnok ötletelés ezen a szinten megrekedt. A játék képtelen egy épkézláb történetet prezentálni, ami összekötné a 30-40 tökegyforma küldetést, aminek a végén az intróban és az előzetesekben megismert autentikus bőrkabátos figuráról, egy FFVII ripoff jelenetben kiderül, hogy kicsoda is valójában. Pontosan az, akire gondoltok, bizony ő.

Na de miért is vagyok negatív, hiszen a grafika „szép”. Legalábbis nem csúnya…izé…nem tudok mit mondani rá, olyan „nextgenes”. Engem momentán nagyon zavar, hogy a sötétben csillognak a szilárd vagy érdes felületek, illetve hogy nagyon élettelen az egész város, még a demóban látott nappal is, de én vagyok rossz ember, tudom. A játék igazi erejét az online funkció adja, az egész erre van kihegyezve. Ez azonban ott taknyol el, hogy mostanra senki sincs fent, aki szívesen játszana végig kooperatívban olyan pályákat amiket már karaktere kifejlesztésekor minimum 20 alkalommal végigjárt, és ebben van valami logikus is. Na ja, ha esetleg lenne offline lehetőség, hogy a haverok átjönnek hozzám és egy konzol előtt játszanánk négyen egyszerre, az jó lenne, de arra nincsen lehetőség.

2008 - Tenchu: Shadow Assault (XBox360 Live Arcade)

Egy újabb különálló darab. Miért említem meg? Van benne Tesshu. Mi ez? Egy logikai nindzsajáték, olyan Bomberman jelleggel. Jó? Tíz percig, ha többen játsszátok, tizenöt percig is szórakoztató lehet. Van értelme? Nincs. Miért szereztem meg? Az van a címében, hogy Tenchu. Hülye vagyok? Igen. Üzenek valamit a készítőknek? „LEAVE TENCHU ALONE!!! Brühühühühühü…”

2009 - Tenchu 4: Shadow Assasins (Wii; psp)

Nehéz az eddigiek után újabb és újabb részekről értekeznem. Miért teszem mégis? Mert van fény a fúvócső végén. Az Acquire ugyanis több mint fél évtized után visszatér a sorozatához. Az eltelt időben a Shinobido sorozattal letettek annyit az asztalra, hogy vakon bízzam bennük nindzsák terén. Bár én a psp-s epizódra hajtok majd, egy „legálisan” beszerzett japán nyelvű verzióját a játéknak sikerült wii konzolon végigjátszanom. Az irányítás meglepően kellemes volt, bár nagyon rá voltam szorítkozva, hogy ne vegyenek észre, ugyanis a közelharci részeken elvéreztem ahogy kell, maradt tehát a hátulról mellbe taktika. Érdekesség, hogy ismét csak a klasszikus szereplők irányíthatóak, kicsit öregedtek is az eddigi „tini nindzsa” jellegükhöz képest, és a történet tónusa is inkább az emberi drámák és a nindzsa sors irányába tolódott a látottak alapján. Reménylem, a végleges verzió, ami eljut a partjainkig, még kicsit kupálódik, mert van mit, de bizakodó vagyok vele kapcsolatban.

Végére érve az epikus utazásnak a Tenchu univerzumában, megköszönöm a lehetőséget a Geekblog csapatának, hogy mindezt megoszthattam veletek. Az utóbbi években a legtöbb kedvesem felfedezte, hogy legfeljebb csak második lehet a szívemben. Az első helyet mindörökké könnyűléptű, rezzenéstelen arcú és soha nem megalkuvó magyar-japán orgyilkosok birtokolják. Nindzsának lenni egy életstílus, egy életmód és kiváltság is egyben a mai világban. Soha nem tudhatod, hogy a melletted ülő ember a buszon vagy földalattin éppen végrehajt-e gondolatban egy kettős kivégzést valami nagymellű nindzsalánnyal … soha nem tudhatod … soha.

2009. január 26.

Pray for Death

Én egyik farsangon se öltöztem fekete pizsamába. Voltam csillagász látcsővel, meg favágó fejszével – azt, hogy „Jack Torrance”, akkoriban még nem tudtam kimondani; hála a korabeli angolnyelv-oktatásnak, a „hümpürü apor ündürüxi” azért már egész jól ment. De beismerem: Dudikoff miatt cseréltem le a Hasselhoff poszterem, és csak és kizárólag az ő mozdulatait bálványoztam – amíg a környéken képmagnóval kizárólagosan rendelkező Lacika apukája megint elment a tékába. Akkortól viszont már inkább JCVD akartam lenni. Az újabb trónfosztás nem módosította lényegesen örökifjú, muszkuláris-atletikus hősképemet énképemet, a paradigmaváltás még éveket váratott magára, amikor is Mathilda azt találta mondani a portásnak, hogy Leon nem az apja, hanem a szeretője… (De ez egy másik történet, amivel – rosszabb esetben – a börtönpszichológusomat fogom majd untatni.) Summa summarum, anno ugyan maximálisan élveztem a ninja flick-et, mára csak a közhely unalma maradt: ezek a filmek egy centivel sem akarnak többnek látszani, mint amik, hektóliterszám ömlik belőlük a leghitványabb szerelmek egykori büszkesége. No, meg némi kecsöpnek látszó lé.

Akira (Sho Kosugi) felesége unszolására nyakába kapja a Csendes-óceánt, hátrahagyja a belénevelt ninja eszmény minden durva és metafizikai aspektusát, és a távol-keleti emigránsok példaértékűen produktív naivitásával esik neki az idegen kultúrában való beilleszkedés fáradalmainak. Egy elhanyagolt negyedben udvarias mosoly kíséretében tartózkodik a faragatlan fekete férfiak megregulázásától, neje boltjában bekeretezett egydollárosra cseréli a faliképet, és ha őzikét nem is etet kézből, a szeretteit jobban szereti, mint John Matrix. Pedig ha valaki, ő nagyon szereti a szeretteit.

Makulátlan fénnyel, illedelmesen fel-felvillanó felső fogsora tradicionális japán pedantériát és tekintélytiszteletet sugall, ugyanakkor a finoman sminkelt alsó szempillák aggódó rezzenetében ott szunnyad az a marsölártos múlt, a lopakodva ölés precíz-pragmatikus művészete, melynek végleges eltemetésére a gudold Amerika velejéig korrupt nagyvárosánál találhatott volna jobb helyet is. Gengszterek ugyanis értékmegőrzőként használják újdonsült ingatlanjukat. Pont az ő békés, fehér, tornácos házukat…

Az író James Booth semmit nem bíz a véletlenre. Az időegységre jutó súlyos testi sértések szinten tartása végett úgy szövi a cselekményt, hogy esély se legyen az érdekek békés egyeztetésére. Az általa megformált Limehouse egyre elszántabbul, egyre gonoszabbul kutatja az eredetileg Akira pincéjében elrejtett nyakláncot, nem tiszteli az időseket - például pajszerrel, és nem riad vissza az élveboncolás higiéniás előírásainak esetleges megszegésétől sem. Akira a sérelmeket böcsületes törvénytisztelőként tűri - egy darabig, aztán nagyobbacska rössel veszi az önbíráskodás vészteljes fordulóit. Mint a takaros kis Datsun, amikor a fölényesen pöffeszkedő Ford szélárnyékában egyszer csak odalépnek neki.

Hogy győz-e a nemes bosszú, a magányos kívülálló erkölcsi feddhetetlensége, a a konok és cinikus megélhetési bűnözés, a szervezett és féllegitim kizsákmányolás, a Rossz felett, nem árulhatom el, ha csak annyit, hogy… de nem. Hiába is könyörögtök.

Egy ilyen mozira beülve senki nem számít metsző társadalomábrázolású drámagigászra, formanyelvi hírnökre, tematikai, narratív szabadalmakra, hát, ezeket az elvárásokat hanyag lendülettel túlteljesítő Pray for Death az akció- és ninja- és egyéb klisék valóságos multikulti panoptikuma – pont, mint ahogy másik száz klóntestvére. Itt van minden, az öreg mester toposzától (tudjátok, akinek vagy a fodrásza vak, vagy csak nincs fázisceruzája) a rendőrruhában történő eliszkolás trükkjén, a láncfűrészen, a Szárnyas fejvadász próbababás jelenetén, a Q által feltuningolt bringán (hogy, hogy nem, a küllői pont beleillenek egy köpőcsőbe…), Hattori Hanzo műhelytitkain, meg még a fasz tudja mennyi reminiszcencián keresztül egészen Peter Falk emblematikus egysorosáig, a „Just one more thing!”-ig.

Nem akarom felróni a decens exploitation járt és járatlan úthoz való, szélsőséges viszonyát (pláne, nem neki), az mindenesetre azért jól esett volna, ha látok olyan ütést, urambocsá: ütésváltást is, amit mondjuk az ördög jobb és bal keze nem produkál akármelyik közös és szóló fellépésükkor. A valós, mi több, magasfokú küzdősporti képesítéssel rendelkező Sho Kosugi újra végigugrálja A nindzsa bosszúját, minden statisztába szerel valamilyen hegyes kütyüt, miközben a harci koreográfiát a vágó gondjaira bízza. (Bourne-trilógia? Ugyan már.) Michael Dudikoff citromsárga öves zöldfülűként hozza ugyanezt a szintet, arról nem is beszélve, hogy bár ő sem színészetből doktorált, a minimál-flegma „igen, bazmeg, mind bekaphatjátok” attitűddel már az első percben megveszi a nézőt, kilóra.

Ahogy ő nem adja vissza a labdát, úgy senki nem tudja nem visszaadni. (Pfff, pedig én is mennyit gyakoroltam...)

Mondjuk, akad egy-két ihletettebb pillanata a method acting koronázatlan japán királyának. Amikor például meglőtt, átszúrt, széttrancsírozott lábbal felszaltózik egy emeletet, landoláskor összegyűrődött arcán a nyilvánvaló fájdalom mellett a bajnokaspiráns műugró protokolláris mosoly mögé parancsolt, eleddig csak sejtett csalódottsága is megfigyelhető.

Jó-jó, nem volt tökéletes, de hogy csak 7,8???

2009. január 25.

TENCHU – avagy az interaktív dimenzionális nindzsa akciófilm - Vol 1.

Miután alaposan kivesézte az első magyar nindzsa-képregényt, vendégbloggerünk, Gulandro minden idők leghíresebb nindzsa játékszériájának történetét foglalja össze - kimerítő terjedelemben. Épp ezért, mint QT a Kill Bill-t, mi is kettévágva tárjuk a kedves Geekz-olvasó elé e roppant popkulturális monográfiát. (Ha másnak is vendégbloggerkedni támadna kedve, nem csak nindzsás témában, az a geekz@index.hu-ra küldje a cikket. Megjelenni persze csak az fog, aki megüti a mércét.)

1998 sok tekintetben a videó- és számítógépes játékok revolúciós éve volt. Az FPS-ek a SIN, Thief: the Dark Project és a Half Life segedelmével túlléptették a kapcsolókeresgélésbe fulladó játékmenetet, a Fallout által kitaposott ösvényen pedig a Baldur’s Gate emelte új szintre a crpg-k zsánerét. Bár a tévére köthető konzolok még csak ebben az időben birkóztak meg a 3D-s gyorsítás gyomorforgató vizuális világával, a maguk terén itt is képesek voltak régóta esedékes lépések megtételére. Arra azonban senki sem számított, hogy a Final Fantasy VII és a Metal Gear Solid hétmérföldes csizmái mellett egy teljesen új játékstílus indul meg útjára… nindzsákkal a főszerepben.



Hálás feladat a kedvenc játéksorozatomról írni. Pár éve, mikor végleg letettem a PC-n való játékról, azonnal a sorozat részeinek megszerzésébe kezdtem. Bár gyerekkorom óta tudatában voltam ennek a csodának a létezéséről, eddig képes voltam visszafogni magamat, hogy ne konfrontálódjak végzetemmel és váljak a legveszedelmesebb lénnyé, ami a tévé előtti fotelben ülve csak elképzelhető. Az idő azonban elérkezett, és azóta sorsom összefonódott ezzel a médiummal. Szemrebbenés nélkül veszek meg konzolokat egy-egy újabb epizódért, vagy szélsőséges esetben az eltérő verziók miatt, újabb titkok vagy bónusz funkciók reményében.

A Tenchu széria története összefonódik az első játékállomás (PlaystationOne) megszületésével, amikor is a Sony Music Entertainment meghirdetett egy pályázatot kisebb játékfejlesztő cégek és kreatív csapatok számára egy új játék létrehozása kapcsán. Ezt a pályázatot az akkor alakult Acquire csapat nyerte meg az innovatív, lopakodásra hangszerelt nindzsaszimulátor ötletével. Megkapták a szükséges támogatást és a sorozat elindult különös útjára, melynek sajnos/szerencsére ma sem látszik a vége teljes egészében. Szinte minden tévére applikálható vagy képernyővel rendelkező szórakoztatási eszközre jelent meg Tenchu, így aki igazi „ninnyának” tartja magát, nem tud semmi elfogadható kifogást találni amiért még nem ismeri a sorozatot.

A Tenchukra jellemző, hogy ha egyik epizódjával játszottál, játszottál mindegyikkel. A játékmenet ugyanis az első, ’98-as rész óta SEMMIT sem változott mind a mai napig. Kiválasztott hősünkkel észrevétlenül igyekszünk a „ki” mérő sugallatára becserkészni az ellenségünket, hogy egy alkalmas pillanatban végrehajtsunk rajta egy látványos kivégzést, majd nesztelenül a következő préda vagy a kijárat felé sietünk. Bár az újabb részekben igyekeztek cifrázni ezt testőrködő feladatokkal, követéssel az alap vegyület több mint egy évtizede változatlan. Ez jó, hiszen nem kell újra megtanulnunk járni minden alkalommal, és valódi profi nindzsának érezhetjük magunkat a sokadik játék hibátlan végigvitele után. Azonban egy olyan játéknak, ami ilyen stílusteremtő belépővel nyitott egy újfajta közönség felé, nem lenne szabad megengednie magának ezt a lassan kínossá váló statikusságot. Ebben talán közrejátszott a sorozat hányattatott sorsa is, melyről a rövid kronológiában igyekszem kitérni.

1998 - Tenchu: Stealth Assassins (PsOne; Ps2; PS3; PC)

A sorozat valódi első része csak japánban jelent meg Dimensional Ninja Action Movie: Tenchu címmel. A nálunk megjelent verzióhoz képest kettővel kevesebb egyjátékos pályát tartalmazott, amit egy későbbi, Shinobi Gaisen alcímű kiadványban pótoltak. Abban már egy pályaszerkesztő is helyet kapott; a vele készített 100 legjobb rajongói pályát tartalmazó kiadás is megjelent a szigetországban.

Az Azuma nindzsaklán történetébe itt kapcsolódhattunk be, amikor Rikimaru, az albínó orgyilkos és Ayame, a zavart és kegyetlen kunoichi valamelyikét irányítva Gohda szamurájúr és lánya, Kiku védelmében hajtunk végre kémfeladatokat. A pályák előrehaladtával világossá válik, hogy egy túlvilági hatalom, a rettegett Mei-Oh démon készül evilági uralmát kiterjeszteni a provinciára, és elküldte ügynökét, a démoni harcművészt, Onikaget, hogy készítse elő a terepet számára. Hőseinkre hárul a lehetetlennek látszó feladat, hogy elejét vegyék a borzalom bekövetkezésének, akár az életük árán is…

Bár nem ez az első Tenchu, amihez szerencsém volt, mégis ez a rész tetszett a legjobban. A gyomorforgató grafika ellenére is olyan atmoszférája volt minden pályának, hála a szimfonikus zeneműveknek és a konstans játékmenetnek, hogy mind a mai napig ezt veszem elő, ha úgy érzem ölnöm kell, és stílusosan akarom ezt megtenni. Az irányítás kriminális analóg karok híján, de legalább az ember megtanul rendesen vívni a végére, ami nagy segítség a későbbi részek főellenségeivel szemben.

2000 - Tenchu 2: The Birth of Stealth Assassins (PsOne; Ps2; PS3; PC)

Ahogyan a címből sejthető, egy előzménnyel állunk szemben. Ennek ellenére a játék sok tekintetben előrelépés még az előző részhez képest is. Immáron a nyugati verziók alapból rendelkeztek pályaszerkesztő funkcióval és a grafika terén is nagy előrelépések történtek. Jól érezhető, hogy az előző rész anyagi sikerének egy részét, nagyon helyesen, CGI átvezetőkbe és a karakterek animációiba ölték. A 2000-ben megjelent játék, ha lehet, minden erőt kipréselt a PS hardveréből, ennek köszönhetően a látvány szebb, azonban a pályákat rövid, de idegesítő töltések szakítják meg, illetve valamilyen ismeretlen okból eltűntek az aláfestő zenék.

A második epizód évekkel Mei-Oh és az Azumák összecsapása előtt játszódik, mikor a klán még erős és rengeteg harcosuk van. A fiatal Rikimaru és Ayame épphogy átesnek az utolsó vizsgájukon, mikor Tatsumaru, a klán ifjú és tehetséges vezetőjével a Gohda család véres belviszályaiba avatkoznak be későbbi uruk oldalán. A véres harcban azonban Tatsu eltűnik és a két fiatal nindzsa magára marad egy idegen világban, így maguknak kell felvenni a harcot a rejtélyes Lángoló Hajnal klán orgyilkosaival és nindzsáival, mely küzdelemben kis híján az Azuma is megsemmisül. Riki és Aya küldetéseit végigjátszva azonban egy újabb kampány jelent meg a főképernyőn, melyben Tatsumaru oldaláról ismerhetjük meg az eseményeket, aki ilyen vagy olyan módon, végül az ellenség sorait erősíti a végjáték idején. A három szál ritka igényességgel áll össze egy grandiózus történetté, nem meglepő, hogy sok rajongónak ez a rész volt a non plus ultra és a további epizódokat nem is tartják igazi részeknek. Ízelítő a kivégzésekből:



(folytatása következik)

2009. január 21.

Nindzsák harca

A januárra meghirdetett nindzsahónap (eddigi termés: 1, 2, 3) szerencsére nem csak a Geekz-stáb tagjaiból kezdi feszínre hozni az ifjúkori (film)élményeket, de az olvasókból is. Az alábbiakban Gulandro vall könnyes szemmel a fekete ruhás harcosok iránti szerelméről egy magyar nindzsa-képregény kapcsán. (Ha másnak is vendégbloggerkedni támadna kedve, nem csak nindzsás témában, az a geekz@index.hu-ra küldje a cikket. Megjelenni persze csak az fog, aki megüti a mércét.)

Mikor olvastam a hírt az oldalon a ninjanuárral kapcsolatos tervekről, nagyon megörültem. Elragadtatásom, ha lehet, fokozódott, ahogyan a 80-as évek klasszikusai kapcsán olvashattam a kedvenc orgyilkosaim magyar eredetéről. Eszembe ötlött azonban egy, a szobám rejtekén lapuló nyomtatott médium, ami engem a megszállottság ezen irányába sodort egykor. Egy kétrészes képregény, a Nindzsák harca.

Nehéz bizonyos idő távlatából és szükséges dokumentumok híján feltérképezni egy ilyen dolog múltját, de amennyire lehetséges, tudósokból, teológusokból és könnyűdrog fogyasztókból álló kutatócsoportunkkal megkísérljük a lehetetlent. Valamikor 1988-ban dr. Serényi János munkája nyomán Sárközy Endre rajzolta meg ezt a képregényt az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat számára. Az akkor 58 ft-ért kiadott magazin tökéletesen alkalmas volt egy olvasni nem tudó gyermek számára is, hogy menthetetlenül és végérvényesen beleszeressen a nindzsák világába. Így a később népszerűvé vált kulturális abominációkat, mint a Tini Nindzsa Teknőcök vagy a Szamuráj Pizzacicák, már gondolkodás nélkül fogadta el reális és valós történelmi anyagokként, hogy aztán behívják az anyját az óvodába, mert a gyerek meg van győződve arról, hogy Amerika csatornáiban olasz reneszánsz festőkről elnevezett mutálódott hüllők viszik tovább a feudális japán orgyilkosainak hagyományait. Megjegyzem, ennek ellenkezője máig sem bizonyított.

A Nindzsák harca rögtön az első néhány kép után azzal a bizonyossággal hergel minket, hogy az egészet színes filctollakkal készítették. Tették ezt olyan remekül és stílusosan, hogy olyasvalaki, aki gyermekkorában rengeteg mesterművet álmodott ezzel az eszközzel a lakótelepi lakás csupasz falaira, feltétlen csodálattal kell adózzon a festménynek tetsző oldalak láttán. Különösen, hogy a kiadvány szakít a nyugati képregények kötöttségeivel és nem átall különböző képeket egyben ábrázolni, alig hagyva helyet a történetet jelentő narrációnak, ezzel is tovább erősítve egzotikus voltát. Vizualitás terén szerintem etalon azóta is, és nemcsak az mondatja velem ezt, hogy sehol máshol nem rajzolták még meg ilyen szépen a nindzsaeszközöket. Helyenként például az egy oldalra jutó hajítócsillagok száma eléri a kilencet.

Az epikus történet főszereplője a fiatal Jomigucsi, aki Iga tartomány egy rejtett nindzsafalujában nevelkedett, és eredményei okán mesterei egy titkos feladattal bízzák meg: az ellenség soraiba férkőzve kell lelepleznie az árulót, aki az elmúlt időkben több küldetését is tönkretette Jomigucsi klánjának. Rögtön az első néhány oldalon szembesülünk azzal, hogy egy ilyen horderejű feladatnál az igazi nindzsák semmit nem bíztak a véletlenre és bárkit megöltek, ha az a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztethette a tervük sikerét. Szeretem a működő emberi közösségeket. Így az első kötetben Jomigucsi szemszögéből bejárhatjuk a távoli Japán világát, kileshetjük, amint a szamurájok becsületbeli ügyeiket intézik egymás között, vagy ahogy a fiú álmaiból megismerjük egy összetett nindzsatámadás taktikáját.

Az ellenséges falvakat elérve hamar befogadják az ifjút, és így remek rálátásunk lehet az ifjú orgyilkosok kiképzéséről erőnlét és lopakodás terén. Mondanom sem kell, vidéki tartózkodásaim során rengetegszer próbálkoztam ezen módszerekkel, de a víz alatti nádlégzéssel mindig gondjaim akadtak. Anélkül, hogy a csavaros történetet elspoilerezném, csak vázlatosan jelzem, hogy a főhős, miután teljes értékű nindzsa lett, és felfedte az áruló kilétét, megismerkedik a gyógyítás keleti módszereivel, és egy rejtett nindzsaklán tagja lesz, hogy a második kötetben majd a bírkózás alapjait tanulja meg, míg végül egy régmúltban gyökerező titok feltárása után egy nindzsacsapat élére álljon maga is. Míg az első kötet a Kémhajsza alcímmel, addig a második A bosszú titulussal futott, hogy aztán a történet elapadása egy életre megtörje gyermeki lelkünket. A második és utolsó kötet után ugyanis (amit 1990-ben adtak ki és már 76 forintba került) nem jelent meg több Nindzsák harca. Pedig a harmadik kötet előzetese még mindig itt hergel minket a vásárlásra, a kiadvány hagyományaihoz híven kérdések formájában:

- Mire képesek a nindzsák a bennszülött harcosok elleni küzdelemben?
- Milyen eséllyel küzdhet egy nindzsa vadállatok ellen?
- Miből készült a bennszülöttek félelmetes tűzfegyvere?
- Meddig képes az ember a kínzásoknak ellenállni?
- Mit ér a becsület, a tisztesség halálos veszély esetén?
A kérdésekre válaszol a NINDZSÁK HARCA c. képregénysorozat III. része, amelynek címe: HARC A DZSUNGELBEN.

Bár sok cián lefolyt azóta a Tiszán, de ennél a képregénynél teljesebb és autentikusabb bemutatása a feudális japán orgyilkosoknak szerintem nem született nyomtatásban. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy ha ezen felbuzdulva a 80-as évek végén elutaztam volna Japánba, és nem ilyen világot találok ott, bizony csalódottnak éreztem volna magamat. Így számomra megmaradt az az elméleti lehetőség, hogy odaát mind a mai napig Jomigucsi leszármazottjai orgyilkolják egymást, békés egyetértésben és modern eszközök nélkül. Hiszen ennek ellenkezője sem bizonyított a mai napig.

2009. január 17.

A nindzsa bosszúja (Revenge of the Ninja)

Akkor győzödtem meg róla végérvényesen, hogy a magyar a büszke nindzsa nemzet leszármazottja, amikor Árpád vezérünkben felismertem a fehér nindzsát. Régóta sejtem, hogy magam is nindzsa lennék. Általánosban mindaddig mániákusan seriffnek öltöztem farsangkor, amíg a Puskin Moziban le nem vetítették Menahem Golan A nindzsa színrelép című klasszikusát. Onnantól fekete nindzsának. A jelmezem a harmadik helyezést érdemelte ki az iskolai farsangon, amit gyermekkorom fénypontjaként is ünnepelhetnék, ha bánatomra a győztes nem öltözik szintúgy fekete nindzsának.

A bátyám surikeneket gyártott. Az egész nindzsalétből valahogy a suriken (gyengébbek kedvéért: dobócsillag, csatacsillag) izgatott minket a legjobban, ezt rögtön második helyen Bruce Lee nundzsakuja követte. Abból is volt házi gyártmány. Addig dobáltuk a surikent az ajtófélfába, amíg a szüleink el nem kobozták. A bátyámat ekkor kényszernyaralásra küldték a nagymamához, hogy kigyógyuljon nindzsaságából.

De abból kigyógyulni nem lehet. Mi, magyarok mindnyájan nagy nindzsa harcosok leszármazottai vagyunk, magunk is puhaléptű, rezzenéstelen arcú gyilkológépek. Ha tetszik, ha nem. Például itt a híres-neves magyar nindzsás vicc: Michael Dudikoff bemegy a boltba. (Több verzió is ismert. „Bruce Lee / a szamuráj / a cigány stb. bemegy a boltba…)

Dudikoff: „Van zsák?”
Boltos: „Nincs zsák.”
Dudikoff (harcállásba vágja magát): „Nindzsák? Hol?”

Nindzsa és magyar többezer éves rokonságára a nyolcvanas években derült fény, amikor két izraeli unokatestvér, Menahem Golan és Yoram Globus gondolt egy merészet, és Amerikába költözött, hogy kommandós és nindzsafilmekkel árasszák el a világpiacot. Kommandós oldalon olyan klasszikusokat forgattak, mint az Ütközetben eltűnt és a Delta kommandó, közben pedig jött A nindzsa színrelép (1981), amelyet maga Golan rendezett.

A nindzsa színrelép gyerekkorunk egyik nagy filmje volt. Az újdonságát az adta, hogy a főszereplő nindzsa fehér jelmezt viselt a szokásos feketével szemben (Franco Nero volt ez a nagy fehér nindzsa). A főgonoszt Mr. Venariusnak hívták, és annyira jól megtestesítette a rosszfiú karakterét, hogy a bátyámmal az összes hollywoodi film összes rosszfiúját azóta cinkos mosoly kíséretében Mr. Venariusnak nevezzük.

A nindzsa színrelép nemcsak a mi kettőnk gyerekkorára gyakorolt ekkora hatást. Megnéztem a korabeli statisztikákat: Magyarországon az 1987. január 15-i premiert követően 1,3 millióan váltottak rá jegyet csak a moziban, tehát gyakorlatilag egy nemzedék nőtt fel rajta. Nemrég újranéztem, és nagyot csalódtam: rém primitív, Dallas-szinten kivitelezett marhaság, csak tized olyan szórakoztató, mint folytatása, A nindzsa bosszúja.

A nindzsa bosszúja 1983-ban készült, s mivel Franco Nero lelépett Fassbinderrel, a főszerepet a japán Sho Kosugi kapta, az első rész fekete nindzsája, aki Golan és Globus kezei között igazi nemzetközi szupersztárrá nőtte ki magát a nyolcanas években. A rendezői székbe Golan egykori asszisztense, a másodfilmes Sam Firstenberg ült, akinek honlapján igen szórakoztató anekdotákat olvashatunk a film készítéséről (és más emlékezetes B-mozikról).

A történet szerint „worst haircut ever” Sho (a filmben is Sho) családját nindzsák mészárolják le Japánban (az indítékra sosem derül fény). Barátja, Braden (Arthur Roberts) tanácsára túlélő családtagjaival: kisfiával és anyjával L.A-be költözik, és galériát nyit. Megfogadja, hogy örökre távol tartja magát az erőszaktól, és „a nindzsa útjától.” Ám a sors közbeszól, amikor Braden drogügyletei balul sülnek el. Sho amerikai barátja nindzsajelmezt ölt, és egyesével kezdi levadászni a konkurens maffiacsalád tagjait. Amikor pedig szerettei is veszélybe kerülnek, Sho kénytelen felvenni a harcot legjobb barátja ellen.

Ha egész életed során egyetlen nindzsás filmet tervezel megnézni, az mindenképpen A nindzsa bosszúja legyen. Mindent ötvöz és egyesít, amit egy nindzsás filmtől elvárhat az ember, és olyan szinten szórakoztat, ami már a legalitás határait feszegeti. Firstenberg filmje a grindhouse és a kalózvideó találkozásánál született, ennek megfelelően a kivitelezés low-budget, Los Angelest Salt Lake City helyettesíti (az adókedvezmények miatt), a forgatókönyv említésre sem méltó, a színészek gyatrák, és az egész önmaga paródiájaként is felfogható… mégis az Airplane és a Kobra óta nem röhögtem ennyit. Pontosan úgy érzek, mint az IMDb egyik kommentelője:

„I cannot relate to you, dear readers how amazingly perfect this movie is. It's intention was serious and the fact that it aimed so high and hit so low, yet still touches me as one of the most amazing films of all time is just mind boggling. This is a BAD movie; the acting is terrible, the costumes are laughable, the story is fluff and the stunts redefine sub-par. I have no reason for liking this movie at all yet it is easily the most entertaining movie I have ever seen. I'm perplexed.”

Firstenberg már a nyitójelenetben leteszi névjegyét, amikor Sho három egyidőben kilőtt nyílvesszőt kap el: egyet a bal kezével, egyet a jobbal, egyet pedig a fogaival. Elugrik a golyó elől, lefutja a minibuszt, szöget köp… amit csak akartok. Suriken? Fejbe dobnak vele egy félszemű hajléktalant, aki lassítva borul a szökőkútba. Nundzsaku? Sho fia, a zseniális Kane Kosugi pörgeti-forgatja Braden henchmanje ellen. Kane amúgy is a film titkos aduja. Az is térdcsapkodóan röhejes, amikor a nagyi karatéjozni kezd, de amikor Kane megküzd a szőke ribivel, és alkalmazza ellene az ősi pinánrúgás módszerét, az überelhetetlen. (Merthogy van karatés szőke ribi, és kellően sokat meztelenkedik.)

Hát ilyen film A nindzsa bosszúja. Keményen megdolgozik a pénzéért, úgy vágtat előre, mint a gyorsvonat, és két percet nem enged akciójelenet nélkül eltelni. Non-stop pure fun, ahogy a művelt angol mondja, és még sokkal több. Változatos, bizarr karakterek (Joe Pescit utánzó maffiafőnök, parókás nyomozó, feka társ, balfék sidekick, skalpoló indián, a Village People… mint egy Rejtő-regény!), fantáziadús gyilkolási módok, lelkes kaszkadőrmunka, és annyi hulla, amennyi még A nagy durranás 2. rekordját is felülmúlja. Elhangzik a filmben, hogy a nindzsák a halál ezer arcát ismerik, hát Firstenberg meg is mutatja nekünk mind az ezret, és még egy tízperces, epikus fináléra is telik az erejéből. Gyűjtsd össze a haverokat, és induljon életetek egyik legélvezetesebb estéje.

 

2009. január 14.

Kunoichi: Lady Ninja

Bár Japánban számos autentikusnak tekinthető filmalkotás is született már a nindzsákról, azért az őshazában is előszeretettel misztifikálják túl az egyik elsőszámú popkultúrális exportcikküknek számító árnyékharcosokat. A történelmi nindzsák a valóságban ugyan nem voltak képesek természetfeletti dolgokra, de a misztikum köde mégis oly mértékben lengte körül titokzatos alakjukat, hogy mára már valóságos mítosz épült köréjük, kiapadhatatlan ötletforrásként szolgálva a könyvek, filmek, tv-sorozatok, mangák, animék vagy éppen a videojátékok számára.



Ebben a mítoszépítésben jelentős szerepe volt Futaro Yamada írónak is, aki az 50-es évek óta folyamatosan ontotta magából azokat a misztikus nindzsa történeteket, melyekben gyakran afféle varázserővel bíró feudális szuperhősökként ábrázolta ezeket a lopakodó harcosokat. (Yamada számtalan művét dolgoztak át filmre, mangára illetve animére is, az ő könyvein alapul például a Basilisk manga és anime, illetve az ezek nyomán készült, és idehaza is megjelent Shinobi című film is.) A Kunoichi: Lady Ninja alapja szintén egy Yamada mű, pontosabban az abból készült 11 kötetes mangasorozat (Masaki Segawa - The Yagyu Ninja Scrolls: Revenge of the Hori Clan), így ez a film is amolyan nindzsa-fantasy, melyben a történelmi tények a fantasztikummal vegyülnek, és amiben ha már a hitelességre és a sztorira nem is nagyon, a látványra viszont már annál inkább adtak. 

Hitoshi Ozawa a másodvonalbeli japán filmek egyik fenegyereke. Színészként láthattuk Miike, Kitano és Kitamura filmjeiben is, de rendezőként is kipróbálta már magát. Mindössze második alkotói kísérlete volt ez a most tárgyalt film, ami egyébként egy alacsony költségvetésű v-cinema sorozat egyik (ha minden igaz, akkor a hetedik) darabja. Ezek az olcsó, videóra gyártott termékek nem is akarnak többek lenni, mint amik valójában: szórakoztató látványfilmek, egyszerű (a valós történelemből kölcsönzött, de túlnyomórészt mégis fikciós) történetekkel, a költségvetés nagyobbik részét felemésztő effektekkel, jobb/rosszabb képességű színészekkel, némi humorral és fedetlen női keblekkel. Akár Ninjasploitation-öknek is hívhatjuk őket.

Bár a cím szerintem kellően egyértelmű, azért a biztonság kedvéért tisztázom: a Kunoichi a női nindzsa. A női árnyékharcosok ha lehet, még titokzatosabbak voltak, mint a sötétben járkáló férfi kollégáik. Az eredeti kunoichik ugyanis elsősorban szépségüket és csáberejüket használták fel a megbízásaik során, de természetesen megfelelő pusztakezes és fegyveres kiképzésben is részesítették őket. Gyakran álcázták magukat például táncosnak vagy éppen gésának, így sokkal könnyebb volt a célszemély közelébe férkőzniük, hogy aztán annak vérét vegyék, vagy csak hogy megszerezzék tőle a szükséges információt. (Talán nem is véletlen, hogy a pinku filmek készítői is rengeteg fantáziát látnak az olykor a csupasz testüket is bevetni kész nindzsahölgyekben.)

A Kunoichi: Lady Ninja nonstop akció és effektparádé, ami már eleve kizárja a bonyolult alapsztorit, bár a második felében azért akad benne némi csavar is.

Aizu elvetemült ura Akinari, a nők megszállottja. Ha az emberek nem ajánlják fel önként a lányaikat a háremébe, akkor ő erőszakkal viszi el őket. A Hori klánhoz tartozó lányok egy zárdába menekülnek, de a Hét Lándzsa, vagyis a gonosz úr démoni képességekkel felruházott testőrsége megtámadja a szent helyet, majd miszlikbe vágnak mindenkit, ám az apácák vezetőjének beavatkozása megakadályozza, hogy az utolsó hét leányzót magukkal vigyék. A hamvas szűzlyeánykák mindegyikében ott lappang a nindzsaszellem, arra várva, hogy felébredjen. Ezért felbérelik a legendás harcost Yagyu Jubei-t (a félszemű nindzsa a legtöbbször filmre vitt japán történelmi karakterek egyike), hogy segítsen nekik megküzdeni a gonosz nagyúrral és rettentő erejű harcosaival. Ezután pedig repkedő nindzsák, csattogó pengék, cikázó villámok, démoni varázslatok, fogyatkozó testrészek meg persze szanaszét spriccelő vér mindenhol!!!

Bár így leírva nem tűnik valami nagy számnak, de az igazság az, hogy ez egy nagyon szórakoztató film! Egy a nem túl magas elvárásokat bőven túlhaladó nindzsa-móka, ami egy percre sem hagyja unatkozni a nézőt, vagyis hogy a pause gomb használatbavétele nélkül ki tudjunk slisszolni némi seritalért a konyhába, mert itt aztán rendesen pörgés van. Harc követ harcot, akció akciót, a szereplők pedig csak pont annyit beszélnek két adok-kapok között, amennyi feltétlenül szükséges a sztori egybetartásához. Az akciódömping ráadásul nem is válik egysíkúvá, mivel a készítők szerencsére voltak annyira pihentek, hogy folyamatosan újabb meglepő és mulatságos ötletekkel rukkoljanak elő. A nindzsatudatukra ébredt csajok képességei közül például elég csak a villámokat szóró mellbimbókra gondolni, de az abszolút favoritom a női szeméremtesttel elkapott (dragonbólos-kamehamás) sugárnyaláb, amit a nindzsaleányzó pillanatokon belül felöklendezett, hogy aztán a száján keresztül kvázi visszaokádja a feladónak. Ha ez nem japán film lenne, én meg egy már sokat tapasztalt filmbuzeráns, akkor talán még meg is tudnék lepődni rajta. De akad még jónéhány hasonlóan mókás képsor a filmben, például imádtam, ahogy Jubei egy rothadó hullákkal teli veremben a kardjával elhárít egy nyílzáport, mindezt az egyik nindzsalánnyal való kefélés közben. Hogy miért ott és miért akkor éltek nemi életet, annak persze meg van a maga (szintén nagyon vicces) oka. 

A véres, néha egyenesen brutális harcok ugyan valóban nagyon látványosra sikerültek, de a gyors (film)vágások miatt az akció sokszor teljességgel követhetetlenné válik, néhol viszont kimondottan szépnek mondható a fényképezés. A szereplők megkülönböztetése sem mindig egyszerű, pláne, hogy mind a hét lány neve „O” betűvel kezdődik, és még az öltözködésük sem tér el, bár a cím ellenére, a film főszereplője mintha sokkal inkább Jubei lenne, ami persze nem baj, mert szeretjük Ozawa-t, még ha nem is egy Mifune. Mert a fergeteges színészi alakítások és a lenyűgöző performanszok sem igazán várhatóak el egy ilyen filmtől, bár rossz japán színész amúgy sincs, csak maximum olyan, aki már annyira jó, hogy képes elhitetni velünk, hogy rossz.

A Kunoichi: Lady Ninja a Futaro Yamada saját nindzsa-univerzumába tökéletesen beleilleszthető akciófilm, ami tulajdonképpen nem több, mint egy kellemes szórakozást nyújtani képes kis hülyeség, de mivel a cél amúgyis ez volt, ezért ennek a közepesen jó és a tök jó között lavírozó filmnek hajlamos vagyok jószívűen (műfaján belül) a jobbik osztályzatot adni.

2009. január 12.

A nindzsa színre lép (Enter the Ninja)

Ismert (film)történelmi tény, hogy a nindzsák a nyolcvanas években robbantak be a köztudatba, mármint a nyugati féltekén. Mifelénk a legtöbben talán Dudikoff munkásságára emlékeznek e tárgykörből, hála a hangalámondásos, rojtosra másolt kazettáknak.  Kevesebben tudják, hogy a hírhedt Golan-Globus produkciós cég, amelyet az Amerikai nindzsa széria mellett olyan címekért lehet isteníteni / átkozni, mint a Bosszúvágy sorozat, a Delta Force vagy az USA Invázió, már 1981-ben előrukkolt egy műfajteremtő nindzsás  mozival. Az első (nem ázsiai) celluloid-nindzsa büszke titulusa így aztán  ennek a filmnek a főszereplőjét, az ibolyakék szemű,  tiszteletbeli magyar Franco Nerót illeti meg.

Az Enter the Ninja elején Árpád apánk egyből aktiválja félelmetes harcművészeti arzenálját, amikor is egymaga tucatnyi piros ruhás nindzsát ártalmatlanít. Hősünk mellesleg fehérben pompázik, ami talán az álcázás szempontjából nem a legpraktikusabb viselet – bár ha állomásoznának a sivatagban vagy Kréta szigetén is nindzsák, ők nyilván máshogy vélekednének – de ilyen apróságok ebben a filmben nem számítanak; első a divat! Na meg a kifinomult színszimbolika, az egyetlen fekete ruhás nindzsáról ugyanis rögvest meg is tudjuk, hogy bizony velejéig gonosz. Irigység lakol az ő szívében: nem nézi jó szemmel, hogy a nindzsa iskola vezetője képes egy idegennek – azaz egy nem japánnak – is átnyújtani a nindzsa-diplomát. Pedig Franco, aki a filmben Cole névre hallgat, megérdemli a kitüntető titulust, hiszen a vizsgán (a filmindító csete-paté ugyanis az volt) jelesre végez. Rozmárbajszú hősünk megköszöni a Mesternek a kiképzést, és Japánból a Fülöp-szigetek felé indul.

Manilában már várja régi katonacimborája, akiről egy drámai flashback során kiderül, hogy anno kimentette Cole-t a vietkongok karmai közül. Úgy néz ki, itt az idő viszonozni a kölcsönt, Franket ugyanis egy helyi üzletember vegzálja, aki a férfi apró birtokát akarja mindenáron megvenni. Arra az olajkincsre fáj a foga, amelyről sem Franknek, sem fiatal feleségének, Mary Ann-nek nincs tudomása, ennek ellenére makacsul ragaszkodnak a földjükhöz. Mr. Venarius először csak néhány helyi rosszarcút küld, hogy megfenyítse a házaspárt, de miután a nemeslelkű Cole széjjelhassíttyaja hátukat, kénytelen külső segítséghez folyamodni. Váratlannak semmiképp sem nevezhető fordulattal megérkezik hát Hasegawa, a rasszista fekete nindzsa, és ettől kezdve minden az elkerülhetetlen végjáték felé vezet, ahol jó és rossz, fehér és fekete összecsap egy drámai erejű, katartikus küzdelemben.

A nindzsa színre léppel kapcsolatban a legnagyobb meglepetés tulajdonképpen az, hogy egyáltalán nem nézhetetlen. Igaz, hogy nincs egyetlen olyan eleme sem a filmnek, amely ne lenne mai szemmel nézve menthetetlenül zs-kategóriás, de egy percig sem unalmas. A sztori annyira egyszerű, hogy már-már letisztultnak is nevezhetnénk. Az írók egész egyszerűen fogták a western műfaját, illetve a legordasabb kliséit, és átültették nindzsába. A helyszín más, de a dramaturgia ugyanaz: a magányos cowboy – aki itt történetesen egy nindzsa – megérkezik a messzeségből, érzékeli, hogy a gyámoltalan kisközösséget egy gonosz ember fenyegeti, ezért közbelép, győz, beleszeret a nőbe, de a végén mégis ellovagol – egyedül – a naplementébe. És így lesz egy ikonikus japán figurából az amerikai mítosz része, egy olasz színész közvetítésével. Akinek mellesleg – rozmárbajusz ide vagy oda – nagyon is jól áll a hallgatag idegen szerepe. Nerót persze blaszfémia lenne Eastwooddal együtt emlegetni, de ebben a filmben pontosan arra az eszköztelen „játék”-ra volt szükség, ami utóbbinak is sajátja, és amit előbbi is képes, jóval szerényebb kivitelben, prezentálni.

A sötét oldal képviselői, kezdve a kampókezű végrehajtóval, az idegbeteg főgonosszal vagy az angol nyelvet brutális kíméletlenséggel szilánkokra zúzó fekete nindzsával, már közelebb állnak a burleszkfigurákhoz, de van egy olyan érzésem, hogy a humor sokszor szándékos, és az alkotók előre megfontolt szándékból túlozták el a végletekig ezeket a karaktereket. Nehezen tudom másképp elképzelni, mi másért adták volna például a „Hi-hi-hi” hangsort az éppen gonoszkodó nindzsa szájába, de az is gyanús, amikor a karját átszelő nyílvessző láttán a főnök helyettese így sóhajt fel finom rezignációval: „Uram, olybá tűnik, hogy megsebesültem.” (És akkor a YouTube-on is kielemzett, az egzisztencializmus leglényegét megragadó halál-jelenetről még nem is ejtettünk szót.)

Emlékezzünk meg végezetül Sho Kosugiról, a gonosz nindzsa megformálójáról, aki Franco Neróval ellentétben valóban értett és ért a harcművészetekhez – a színészmesterséghez egy fokkal kevésbé –, sőt, a harcjelenetek koreográfiáit és ő álmodta meg; valószínűleg neki köszönhető, hogy a nindzsa-eszköztár összes legendás darabja, a dobócsillagtól a füstbombáig, szerephez jut a filmben. A nyolcvanas években még jó párszor belebújt a jellegzetes nindzsa mezbe, többek között az Enter the Ninja folytatásaiban, és jó ideig arról szóltak a hírek, hogy The Return of the Ninja címmel jön 2008-ban egy folytatás. Ebből nem lett semmi, a Mesterrel viszont találkozhatunk majd egy epizódszerepben a Ninja Assassin című új Wachowski projektben. Reméljük egyszer még Árpád apánk is megkapja a maga jól megérdemelt tribute-ját, ha máshol nem, akkor egy Tarantino moziban.

Vigyázat! A netről leszedhető verziók között van olyan, amelyből csúnyán (= ertéelklubbosan) kivágták a véresebb részeket, a maximális esztétikai élvezethez viszont az uncut verzió javallott. Még szerencse, hogy a trailerben minden benne van:
 

2009. január 1.

Január: dö hónap ov dö nindzsa!

Aki kicsit is komolyan veszi a magyarság sorsát, annak tisztában kell lennie azzal, mennyit köszönhetünk a nindzsáknak. Azt hiszem egyetérthetünk abban, hogy sem a rendszerváltás, sem egyéb szociokulturálisan releváns fordulatok nem következhettek volna be a nindzsák nélkül. Éppen ezért döntött szerkesztőségünk, totális egyetértésben, arról, hogy január hónapot a nindzsák állhatatos ténykedése kielemzésének áldozzunk.

Természetesen mivel nekünk minden az újságírói integritásunk, elképesztő erőforrásokat fordítottunk arra, hogy a témának a gyökeréig lerágjuk magunkat. Míg a szerkesztőség nőtagjait rendkívül kemény, mentálisan és fizikálisan az egyént széjjelrágó nindzsicu-tréningre fizettük be, a férfiak egyik kezükben egy zacskó csipsszel, a másikban a macijukkal telepedtek le a tévé elé, hogy Sho Kosugi, Michael Dudikoff és a többi, filmtörténeti óriás munkásságát végigelemezzék.

Úgyhogy elő a katanát, a shurikent és a... a... azt a háromágú izét: the Geekz Go To Japan!

2008. június 12.

Daigoró a vérzivatarban - A Kozure Ókami-széria

Úgy teremnek elő, mintha ott sem lettek volna, és gyorsak, mint a pillanat. A tetőtől talpig feketébe öltözött ronin megtorpan, de csak villanásnyi időre: hátrál egy lépést, végigméri a támadókat, majd annak a rozoga kordénak a fogantyújából, amelyet eddig maga előtt tolt, katanát húz elő.

Egy perccel később támadói holtan hevernek a földön, több darabban. Teljes a csend, a levegőt pedig betölti a vérpernye vasas illata. A kordéból kétévesforma kisfiú feje kandikál elő. A tekintete érdeklődő és megértő egyszerre. Az apjára pillant, aki újra megmarkolja a fából faragott, durva gyerekkocsi fogantyúját, és tolja tovább.


 

Itto Ogami és fia, Daigoro története a huszadik század végi japán popkultúra egyik legismertebb meséje; legelső inkarnációja a hetvenes évek elején látott papírt a Manga Action képregény-magazinban. A széria írója Kazuo Koike, rajzolója pedig Goseki Kojima, a manga-irodalom két zsenije – ők a Tohónak adták el a megfilmesítés jogát, a cég pedig hamarosan, még 1972-ben élt is vele. Itto Ogami szerepét Tomisaburo Wakayama játszotta (a Zatoichi-sztár Shintaro Katsu fivére), pontosabban inkább élte: szuggesztív-intenzív alakításának köszönhető, hogy a komor, legyőzhetetlen kardforgató ikonikus figurává lett.

 

Az alapszituáció tetszetősen közérthető: Ogamit, a sógunátus kivégzőmesterét az ellenséges Jagiju-klán politikai intrikája földönfutóvá teszi, sőt, még a feleségét is meggyilkolja. Mielőtt útnak indulna, választás elé állítja alig pár hónapos kisfiát: ha a gyerek a földbe szúrt kardhoz kúszik, magával viszi, ám, ha a játéklabda inkább a kedvére való, akkor az anyja után küldi a túlvilágra. Nem kegyetlenségből: Ogami meg van győződve arról, hogy annál, ami még e földön rájuk vár, a Meifumado csak jobb lehet.

 

Daigoro a kardot választja (ezt a lélegzetakasztó jelenetet azóta számos film lemásolta, közülük a legemlékezetesebb Wong Jing 1994-es Hong Xiguan zhi Shaolin wu zu (Hong Sigvan: a Shaolin öt alapítója) című, Jet Li főszereplésével készült produkciója), így ketten indulnak el arra a céltalan vándorútra, amelyen csak vér és a fájdalom az útitársaik. Ők ketten a Kozure Okami A farkas és a kölyke. Ogami ára mostantól 500 riyu; aki ezt az összeget kifizeti, rendelkezhet a kardjával.

 

Egy bizonyos pontig. Mert bár Ogamit elárulták, tőrbe csalták és állatként vadásznak rá, azért ő még szívében-lelkében szamuráj marad. Nők (hacsak nem valami pokol szukájáról van szó) és gyerekek nem jöhetnek számításba (még ha erről a szabályról az ötödik epizód készítői meg is feledkeznek), ha pedig a harcban méltó ellenfelére akad, azt a neki kijáró tisztelettel kezeli. Daigoro a tőle telhetően – és tőle sok telik! – legjobban igyekszik kiegészíteni a gyilkos csapatot: eltereli az ellenfél figyelmét, néha ravasz módon a bizalmába férkőzik, halálosan aranyos kis élő fegyver válik belőle.

 

Ogami és Daigoro kapcsolata adja a sorozat lényegét, apa-fiú viszony ennyire szívbemarkolóan, mégis minden gejj melodrámától mentesen sem addig, sem azóta nem volt filmen ábrázolva. Mindketten a mozdulatok emberei, a szó olyan kevés köztük, hogy meglepetésként hat, ha egyikük megszólal (persze eleinte a kicsi nem is tud beszélni), gesztusaik mégis a lehető legmélyebb szeretetről árulkodnak. Ez a macsó módon idealizált és megjelenített érzelmi kapocs a maga letisztultságában lehengerlő.

 

Persze bűn lenne elfeledkeznem a széria azon tulajdonságáról, amelynek köszönhetően a híre máig kopásmentes, és ez az Ogami által kiontott vér és levágott végtagok, kettészelt emberek, felnégyelt ellenségek meg kibelezett rosszfiúk és feltrancsírozott útonállók, elvérzett kardforgatók csak ezrekben mérhető száma. A Kozure Okami-sorozat úttörő a maga nemében: a hetvenes évek elején, olyan társaival egyetemben, mint Mario Bava Reazione a Catena (Rándul az ideg) című filmje vagy Terence Fisher Frankenstein and the Monster from Hell (Frankenstein és a pokol szörnye) elnevezésű munkája, sokat tett az évtized nihilista, úgynevezett body-in-pieces fantáziáinak népszerűvé tételében, melyek eredménye az erőszak vásznon való megjelenítésének elburjánzása volt (ez a kijelentésem pozitív előjellel emésztendő). Nem csoda, hogy Tarantino fejet hajtott előtte a Kill Bill első részében látható mészárlással.

 

A képregény-sorozat sikere egy hat részből álló filmszériát, valamint egy tévésorozatot ellett, meg mindenféle médiákon átívelő firlefrancot - ezek amerikai kinövése a tavalyi, Tom Hanks főszereplésével készült Kárhozat útja volt (utóbbiról elég is ez a félmondat). Szerencsére az efféle szörnyűségek sem csökkentik Itto Ogami és kisfia vérpettyezte népszerűségét: a komor szamuráj máig rajongók ezreinek szeme láttára tolja a fából tákolt babakocsit; egyik keze a kordé fogantyúján – a másikban a katana.

 

A filmek

 

Kozure Okami: Kowokashi udekashi tsukamatsuru (A farkas és a kölyke: Gyermekem és tudásom bérbe adom). Ezzel a Kenji Mizumi rendezte filmmel indult a sorozat 1972-ben. Itto Ogami még a sógunátus kivégzőmestere: lefejezőként kell segédkeznie rituális öngyilkosságok alkalmával (a nyitójelenet filmre vitele egész egyszerűen elképzelhetetlen lenne a mai mozis világ PC „klímájában”: Ogami egy két-hároméves forma arisztokrata kisfiú lefejezésének feladatát látja el. Ahogy mondani szokás, a japán filmesek akkoriban „nem ciciztek”). Ogami magas posztja után sokan áhítoznak, közülük is a legveszélyesebb a Jagiju-klán, amelynek tagjai nem riadnak vissza attól sem, hogy eltegyék láb alól a hóhér feleségét, majd koholt vádakat bizonyítanak Ogamira, aki gyermekével a karján kénytelen menekülni. Néhány Jagiju megpróbálja elállni az útját. Szegények.

 

A sorozat összes filmje közül itt a leghosszabb az expozíció, ez persze elkerülhetetlen, az első epizódról lévén szó. Már itt is világos, hogy Mizumi leginkább nézőbarát eszköze – utánozhatatlan rendezői eleganciája mellett – az összecsapások vérbő, „minél látványosabb, annál jobb”-elvű bemutatása, bár szürreális erőszakorgiáról, mint a második részben, még nem beszélhetünk.

 

A második rész - Kozure Okami: Sanzu no kawa no ubaguruma (A farkas és a kölyke: Gyerekkocsi a Sanzu folyó partján (a Sanzu történetesen a pokol folyója)) - a sorozat leghírhedtebbje; nem csoda, hogy a nyolcvanas években Roger Corman ebből, illetve az első epizód darabkáiból vágta össze a Shogun Assassin néven elhíresült hibrid izét. Stilizált, tomboló erőszakopera: Ogami és a fia útját kettészelt vagy (szerencsés esetben) „csak” megcsonkított emberek tömege szegélyezi. Maga a gyereket szállító kordé sem az, mint korábban: már fegyverekkel megpakolt, titkos rekeszekkel teli halálgép. Az ártatlanság elveszett – ha megvolt valaha egyáltalán.

 

A film összecsapások sorozatából áll, amelyek intenzitása egyre növekszik – az ellenfelek harcbéli tudása nemkülönben. Közülük a legemlékezetesebb Sajaka (Kayo Matsuo), akinek orgyilkos bandáját csak nők alkotják. Ezek az emancipált leányzók bemutatkozásképpen a torzójáról lecsüngő-kikandikáló összes testrészétől megszabadítanak egy szerencsétlent – persze őket is a Jagiju-klán küldi Itto Ogami nyomába. S mikor színre lépnek a Halál Istenei – három testvér, mindegyik másfajta fegyvernemben járatos (coolságukra jellemző, hogy John Carpenter kölcsönvette őket Kiskínába, ők voltak a film össze-vissza repkedő szalmakalapos szuperembereinek elődei) –, a film végleg elhagyja a történelmi akciófilmek kényelmesen biztos talaját, és szado-mazochisztikus harcművészeti horror válik belőle: lélegzetelállító szépségű halálfreskók freccsennek a mozivászonra.

 

Csak egy példa, egy rövid jelenet a finálé kezdetéről: a Halál Istenei a sivatagban erednek Ogami nyomába, de ők sincsenek ellenség nélkül. Megtorpannak, egyikük a homokba vájja kézfejére csatolt hosszú vaskarmait, és máris egy sikítozó, őket csapdába ejteni akaró bérencet húz elő – utóbbinak a vaskarom a fejébe állt. A többiek ugyanígy cselekszenek – ki-ki a saját speciális fegyvere segítségével – és a sivatag hamarosan elvöröslik.

 

Mizumi mindezt olyan elegánsan megkomponált képek segítségével meséli el, hogy egy pillanatra sem érzünk exploitation-szagot; a vizuális nagyszerűség a borzalmaknak sűrűn lírikus hangulatot kölcsönöz, olyannyira intenzívet, hogy az néha szó szerint megbénítja a néző érzékeit. A farkas és a kölyke második része kegyetlen remekmű.

 

A harmadik epizódban A gyerekkocsit a halál szelei viszik (Kozure Okami: Shinikazeni mukau ubaguruma). Kanbei Magomura (Go Kato) jobban már nem is utálhatná önmagát: az egykor rettegett szamuráj mostanában mint vatari-kasi (zsoldos) tengeti életét, és nem lehet ráfogni, hogy válogatós lenne: úgy lemészárol néhány békés utazót, hogy ihaj – aztán dühében saját cinkosai közül is még párat. Ogamit, aki szemtanúja a mészárlásnak, szintén szívesen kardélre hányná, ám mikor megérzik egymásban az igaz harcos lelkét, kiegyeznek döntetlenben. Bár maga a történet ekkor vesz egy éles balkanyart, és klánok közti intrikák illetve az ebből eredő csatározások tablója lesz, vissza-visszatér Magomura figurájához, valamint az elveszett becsület és szamurájmorál feldolgozásának problematikájához.

 

A finálé pedig (és most veszek egy nagy levegőt) olyan pusztítást örökít meg, amilyenhez hasonlót én még filmen sosem láttam: Itto Ogami egymaga végez uszkve két-háromszáz őrjöngő ellenfelével, egy teljes hadsereggel, a keze ügyébe kerülő összes fegyvert felhasználva. A realitás itt már végképp nem húzófaktor: kardok, kések, lándzsák még hagyján, de a gyerekkocsi beépített géppisztolya(!) is bevetésre kerül, sorban kaszálva le a szánalmas klán-jakuzákat. Egyetlen jelenetben egyesül a spagetti-western tradíció a szamurájfilmével, Itto Ogami pedig legendává lesz.

 


Kozure Okami: Oya no kokoro ko no kokoro (A farkas és a kölyke: A szülő szíve, a gyermek szíve). A negyedik epizódban Itto Ogami (és persze fia) ellenfele a kiismerhetetlen Ojuki (Akihiro Tomikava), a bérgyilkosnő, aki áldozatait először mellének tetoválásaival kápráztatja el, csak hogy rögtön utána jól kibelezze őket. Bár Ogamit a nő meggyilkolásával bízzák meg, a Farkas kideríti, hogy Ojukit éppen annak a klánnak az emberei erőszakolták meg – és kényszerítették mostani halálos foglalkozásába –, akik jelenleg a halálát kívánják. Ogami hozzáállása jól példázza fatalista etikáját: bár sajnálja a nőt, mégis végez vele – aztán a klánnal, végül pedig a Jagiju lesben álló orgyilkosaival. Senki nem ússza meg élve.

 

Ojuki figurája, valamint a második epizód női zsoldosainak vezére egyes jelenetekben apa-fiú lehetséges kiegészüléseként, potenciális anyafiguraként, a család teljessé válásának ígéreteként hat, ám végül mégis mindketten beadják a kulcsot: Daigoro és Ogami a pokolba tart; jobb, ha nők oda őket nem követik. Nagyon is előzékenyek, ha jobban belegondolunk.

 

Az ötödik rész színhelye a Meifumado vagyis A démonok földje. A filmszéria epizódjai a képregény-sorozat számos történetét egyesítik magukban egyszerre, most sincs ez másként: az epizód törzsét az a több lépcsőből álló próbatétel adja, amelynek során Ogaminak különböző embert próbáló kalandokon kell átesnie ahhoz, hogy végül méltónak bizonyuljon a legnagyobb, a végső megbízatásra. A rostákon való átjutás természetesen többek elhalálozását eredményezi.

 

A főmisszió ugyancsak többlépcsős, kalandfilmbe illően csavaros: Kuroda nagyúr saját gyermekét vetette tömlöcbe, csak hogy kedvenc ágyasa kölkét nevezhesse ki utódjául. Klánja ezt nem tűrheti, hiszen ha kitudódik, szégyenükben tömeges önbelezést kellene végrehajtaniuk – és a botrány sokáig már nem is várathat magára, az összeesküvés írott bizonyítékával ugyanis egy szerzetesnek álcázott nindzsamester épp útban van a Sógunhoz. Ogami először az álpappal harcol meg (aki megállapítja, hogy Itto Ogami, hozzá hasonlóan, elérte a morális üresség harcoshoz illő végső fokozatát), majd Kurodáék irányába fordítja a gyerekkocsit…

 

A Meifumado sem, bár kevésbé brutális, mint a második és harmadik epizód, a visszafogottságáról híres: a hektoliterszám kiontott vér látványa mellett a trenírozatlan európai nézőnek Ogami oly kegyetlenségeit is fel kell dolgoznia, mint például a Kuroda-ház teljes kiirtását.

 

A sorozat 1974-ben készült utolsó epizódja (Kozure Okami: Jigoku e ikuzo! Daigoro (A farkas és a kölyke: Irány a pokol, Daigoro!), rendezte: Kuroda Yoshiyuki), a korábbiaktól eltérően a hó birodalmában játszódik. Egyszerű helyszínváltoztatás, a sorozat képi világának felfrissítése volt vajon a filmesek célja, vagy utalni szerettek volna arra, hogy Ogami és Daigoro, anélkül, hogy elhaláloztak volna, elérték a céljukat, és eljutottak a pokolba?

 

Retsudo nagyúr (Tokyo Oki), a Jagiju-klán feje és egyben Itto Ogami ősellensége végletes elhatározásra szánja el magát: a széria folyamán Ogami az összes rokonát eltette láb alól, így hát kénytelen utolsó gyermekét, Kaorit is a Farkas ellen küldeni. Kaori szeret késekkel zsonglőrködni, gyakorlásnak persze ára van, segédei fogyóeszközök. Persze ő sem áll meg sokáig Ogami előtt – ami Retsudót arra kényszeríti, hogy zombi-nindzsákból (!) álló hadseregét is bevesse. A film második fele olyan emlékezetes képeket varázsol elénk, mint például az orgyilkosok sítalpakon támadó seregét. Ogami ezúttal sem veszíti el hidegvérét, és a babakocsi rejtett fegyvertárának segítségével, amely ezen a ponton már egyfajta „dzsémszbondos” szuperjárgányként funkcionál, rendet vág közöttük.

 

Az utolsó epizód, ha nem is kielégítő lezárása ennek a hihetetlen szériának – mivel a filmesek még folytatni szerették volna, túl sok szál maradt elvarratlan –, mégsem kelt hiányérzetet; Ogami és a fia talán valóban megérkeztek oda, ahová elindultak. Meg egyáltalán: a Kozure Okami egyszerre mintaképe a tökéletes képregényadaptációnak és a véráztatta kaland-chambarának – az ilyesmit csak szeretni lehet.

(A cikk eredetileg a Filmvilág 2004. januári számában jelent meg.)

2008. január 26.

Filmkritika: THE EXECUTIONER (Japán, 1974) ****

Sonny Chiba munkásságát idehaza sajnos még elég kevesen ismerik, bár azért feltehetőleg él még országunkban néhány hozzám hasonlatos filmgeek, aki otthonában oltárt állított a japán filmipar eme kiválóságának tiszteletére, hogy naponta többször is leborulhasson bálványának nagysága előtt, közben újabb produkciókért, és reménybeli hazai DVD megjelenésekért imádkozva. Pedig Chiba sensei közel 50 éves pályafutása során valószínűleg több kultfilmet tud felmutatni, mint bárki más a filmvilágban, ez persze a közel 150-200 film- és sorozatszerepet tekintve nem is annyira meglepő. Sonny Chiba a harcművészeti filmek legnagyobb élő ikonja, akinek a hetvenes évek óta hatalmas kultusza van Japánon kívül is, míg nálunk az átlagnéző legfeljebb a pár évvel ezelőtt bemutatott Kill Bill-ben találkozhatott csak vele először, nem is sejtve, hogy a Hattori Hanzo-t alakító morcos tekintetű öregúr mögött valójában milyen gazdag életpálya is áll. A legenda a napokban ünnepelte 69. születésnapját, és a Geekz ez alkalomból egy új sorozatot indít, melyben a 6(!) harcművészeti stílusban is mesterfokozattal bíró világsztár legnagyobb kult-klasszikusaiból szemezgetünk. Szóval felejtsétek el Bruce Lee-t, Jackie Chant, Jet Li-t, de még Chuck Norris-t is, mert itt jön ő, a harcos, aki katanájával hadseregeket aprít miszlikbe, aki csontokat zúz porrá villámgyors ütéseivel és rúgásaival, aki emberi szíveket és nemi szerveket tép ki fél kézzel, és akit úgy hívnak, hogy SONNY CHIBA!

GRINDHOUSE KLASSIX-SOROZAT, 5.
 
1974 igazán termékeny és szerencsés év volt Sonny Chiba számára. Ebben az évben készült el a nemzetközi ismertséget is hozó, és a legnagyobb kult-favoritnak számító The Street Fighter trilógia, az ebből kinőtt négy részes Sister Street Fighter sorozat (Chiba tanítványával, Etsuko Shihomival a főszerepben) első darabja, amit gyakran emlegetnek a SF negyedik részeként, valamint ekkor született a The Executioner című kétrészes akciódús karateorgia is. A The Street Fighter filmek első két epizódjának sikere után nyilvánvalóvá vált, hogy Sonny Chiba és a karate sikerre ítélt párosítás, így mondhatni kockázatmentesen vágtak bele egy újabb sorozatba. A The Executioner végül csak két epizódig jutott, de az első rész még így is Chiba egyik legszórakoztatóbb filmje lett. Megkapunk tőle mindent, ami a feledhetetlen szórakozáshoz nélkülözhetetlen: látványos karate bemutatókat, pikáns humort, macsó főhőst, pucér női testek látványát, képregényekből szalajtott ellenfeleket és exploitation filmhez méltó erőszakfaktort.
 
Ezek alapján a sztori természetesen nem is lehet túl bonyolult: egy volt rendőr Arashiyama (Ryo Ikebe) hadat üzen a Japánba drogot becsempésző nemzetközi maffiának, és ehhez három kőkemény figurát bérel fel. Egyikük Ryuichi Koga (Chiba), aki a Koga nindzsák leszármazottja, és ezért nemcsak kiváló harcos, de a rejtőzködés képességéhez is kiválóan ért. A második egy volt rendőr Hayabusa (Makoto Sato), aki jelenleg a jakuzák kíméletlen bérgyilkosa, míg a harmadik férfi egy fiatal aikido mester, Sakura, aki viszont éppen a kivégzésére vár a börtönben, ezért őt előbb még ki kell szabadítani. A feladat természetesen Ryuichire vár. Miután együtt a csapat, nincs más dolguk, mint lefülelni, majd felszámolni a dél-amerikai drogcsempész hálózatot, akik egy fiatal nővel csempészik be a drogot a szigetországba, mivel ő politikai mentességet élvez. De a dolog nem olyan egyszerű, mert a három jómadár nem igazán jön ki egymással. Az első rajtaütés során sikerrel járnak, de közben a gengszterek is szereznek erősítést, mégpedig úgy, hogy felbérlik a saját különlegesen veszélyes harcosaikat.
 
A film elején vicces flashbackek során ismerhetjük meg Ryuichi és Hayabusa előéletét. Láthatjuk pl. amint előbbi gyerekként (a szerepet a még nagyon fiatal Hiroyuki Sanada, Chiba másik tanítványa játssza) a háta közepébe se kívánja a nindzsa létet, de nagyapja mondhatni mégiscsak beléveri a tudást. És megtudjuk, hogy Hayabusa bérgyilkosként nemcsak azt ölte meg, akinek a likvidálásával megbízták, hanem miután az áldozat ráajánlott az árra, még a korábbi megbízóját is hazavágta. A hármas csupa problémás emberből áll. Az öntelt és kezelhetetlen Sakura állandóan kanos, és folyton Arashiyama unokahúgának Eminek a szoknyája alá vágyik, Ryuichi megállás nélkül a pénze miatt aggódik, Hayabusa pedig szereti játszani a főnököt. A film fő humorforrásai ezek az állandó piszkálódások, de a film szerencsére egyébként sem akarja magát túl komolyan venni, így aztán jócskán van min nevetni. Igazán vicces például, amikor a trió egymás után számol le a maffia embereivel, és Ryuichi éppen szeretkezés közben ront rá az egyik rosszfiúra. A bunyó közben Ryuichi ráfekszik az ágyban heverő, méretes keblekkel megáldott afro-amerikai hölgyeményre, majd mikor a kellemes pozíció korábbi bérlője lecsapni készül a betolakodóra, Ryuichi hirtelen félreugrik, így a termetes rosszéletű végül a csajt vágja hasba izomból.

 
És ha már bunyó. Chiba teljesítménye ismét elképesztő. Követhetetlenül gyors tempóban képes osztani az ütéseket, és itt nincs gyorsított felvétel ám. Egész egyszerűen övé a leggyorsabb ököl a vadkeleten. Bár karaktere most kevésbé brutális, mint amit a Street Fighter-ben láthattunk tőle, de itt sem megy a szomszédba néhány meglepően nyers mozzanatért. Az egyik verekedés alkalmával ugyanis egyenesen kitépi ellenfele egyik bordáját. Ilyet azért nem nagyon látni más harcművész-színészektől, igaz? (Talán nem véletlen az eredeti, és sokkal hangzatosabb japán cím: Chokugeki! Jigoku-ken azaz Telitalálat! Pokoli ököl) A trió ellen felsorakoztatott harcosok tipikus rajzfilmes/képregényes ellenfelek, még nevük is erre hajaz: Lone Wolf, Leone of Sicily, Blazer Nishiyama. Kegyetlen gyilkos kinézetük ellenére többnyire inkább röhejes balfaszok. Ez kiderül többek között abból a jelenetből is, mikor gyakorlásuk során az egyik gorilla termetű fószer leharapja a másik szerencsétlen fülét (lásd a fenti képen), az pedig erről tudomást sem véve, bal kezét az egykori hallószerv helyére tapasztva, egy kézzel harcol tovább. Hiába, az ugyancsak legendás rendező Teruo Ishii nem tudta magát meghazudtolni. A különösen véres és kegyetlen filmjeiről ismert (Shogun's Joys of Torture) rendező már rutinosan pakolta bele a filmbe a különböző gore- és szexjeleneteket. A színészek játéka változó, néhol tudatosan túljátszottak a szerepek, akárcsak a Chibára oly jellemző folyamatos grimaszolások is, de ezek tökéletesen illenek a film b-kategóriás hangulatához.

 
Rettentő pörgős egy alkotásról van szó, ezért ha az agyunkat nem túlságosan megterhelő szórakozásra vágyunk, akkor ez a mi filmünk. A folyamatos akció, és a humoros részek bőven elvonják a figyelmet a kissé bugyuta történetről, amit amúgy sem nagyon nehéz követni, hiszen az csak egy olcsó alibi a sok ülepszétrúgás felvonultatásához. A film igazi erőssége természetesen maga Sonny Chiba. Karizmatikus egyénisége, és brutális, szinte már emberfeletti harci képességeit látván könnyen megérthető, hogy miért is tartják őt a műfaj véreskezű császárának. Ő nem kérdez, hanem üt. Ő nem kímél, hanem öl. Mert ő Sonny Chiba. Ez elmond róla mindent.
2008. január 11.

Dvdkritika: AZUMI 2 - Szerelem vagy Halál (Black Mirror kiadó, 2007) ****

A Black Mirror kiadót egyszerre lehet szeretni és haragudni rájuk, mert bár nagyon bátran felvállalták a keleti filmtermés legjavának hazai terjesztését, a minőség és a határidők terén még bőven lenne mit fejlődniük. Az eredetileg még tavaszra ígért fémdobozos, két lemezes exkluzív kiadványaik többszöri csúszás után, végül csak az ősz végére futottak be. És hogy megérték-e a várakozást? Ezt egyrészt megtudhatjuk Ramiz Versus DVD kritikájából, másrészt pedig a tovább gombra való klikkelés után.

 
A szakmát Ausztráliában kitanuló, fiatal japán rendező Ryuhei Kitamura, mielőtt még beleszagolt volna a hollywoodi álomgyár bűzös levegőjébe, két olyan filmet is letett az asztalra, amelyek a szigetországon kívül is nagy sikert arattak, mondhatni kultuszstátuszt értek el. A Versus zombis-jakuzás hentelésén kívül, a csinos pofival megáldott bájos tinisztár Aya Ueto látványos vérontása az Azumi is hatalmas rajongótábort tudhat magáénak világszerte, tehát nálunk is.

 

A Yu Kojama manga sorozatán alapuló Azumi, az igazi kis eye-candy főszereplőjén kívül, kiválóan koreografált, bámulatos harcjelenetek egész sorát kínálta a nézőknek. (A törékeny alkatú Azumi a film végén közel 300 embert aprít miszlikbe, mindezt majdnem egyedül!) A sikert meglovagolva természetesen hamar jött is a folytatás, ezúttal már Kitamura nélkül. Az Azumi 2 – Szerelem vagy Halál mérsékelt sikert aratott, bár olyanok is vannak szép számmal, akik inkább a folytatást preferálják. Az biztos, hogy Shusuke Kaneko rendező (Death Note) filmje sokkal inkább csak egymás után fűzött harci jelenetek sokasága, melyek közé egy kicsit bugyuta és jelentéktelen történetet tuszakoltak be, de ahol egy tizenéves lány a szamurájok és a különleges képességű nindzsák tucatjait öli halomra, ott ne várjon senki egy Kurosawát. Ezek ellenére, vagy pedig éppen ezért az Azumi második része még mindig egy igazán szórakoztató és látványos film, sok vérrel, érdekes, manga-szerű főgonoszokkal (mérgezett fém-pókhálókat „szövő” pókember, duplapengéjű, bumerángként repkedő pallost lóbáló óriás – mintha csak a Ninja Scroll-ból léptek volna elő), és olyan nevekkel mint, Chiaki Kuriyama (Kill Bill, Battle Royale) vagy Kenichi Endo (Visitor Q, Takashi Miike filmek).

 
 
 
A film története egyébként ott folytatódik, ahol az első abbamaradt. Már csak egyetlen hadúr van, aki veszélyeztetheti a békét, Sanada, aki a hegyekben állomásozik hadseregével. Azumi és egyetlen még életben maradt társa Nagara feladata, hogy végezzenek vele. Hozzájuk csapódik Kozue (Kuriyama), a fiatal nindzsalány is. Az út során találkoznak egy fiatalokból álló rablóbandával, akiknek vezérében Azumi felismerni véli korábbi társát, Nachi-t. A banda csatlakozik hozzájuk, de az út cseppet sem veszélytelen, ráadásul úgy tűnik, hogy áruló is van közöttük.
A rengeteg kardcsörte mellett azért vannak remek ötletek is, pl. Kozue árulása némileg színesítette a nem túl bonyolult történetet, és a félelmetes szupererejű harcosok is a film értékelhető színfoltjai közé tartoznak. A karakterek fejlődése megtorpant, Azumi már szinte csak másodszereplő, a Nachi hasonmás Ginkaku szerepeltetése pedig teljesen felesleges és értelmetlen. (Mintha kárpótólni akarták volna az előző részből elég hamar kihullott Shun Oguri-t.) A filmet lezáró monumentális összecsapás is kevésbé jelentős, mint az első rész hatalmas rombolással járó ámokfutása, de az út során így is számtalan bunyó van, így pedig annyira nem is érezzük a katartikus csúcsjelenet hiányát. A két film tökéletesen összeilleszthető, így vizsgálva a dolgot pedig egyáltalán nem tűnik rossznak a folytatás. Elődjét semmiben sem múlja felül, de véleményem szerint szégyent sem hoz rá. Aya pedig most is ugyanolyan elbűvölő, és bármikor igent mondanék neki, ha férjül kérne. (Sóhaj!)
 
Külalak
Na, ébresztő! Nézzük magát a kiadványt, kívülről befelé haladva.
A fémdoboz nagyon szép, de nagyon piros. Egyetlen apró hibán kívül, külsőleg minden rendben van vele, belül két nagyon piros korong vár, alattuk két piros árnyalatú képpel. A pléhbox tehát összességében jól néz ki, de talán valamivel kisebbre is csinálhatták volna, mert így simán elférne még benne akár egy adag sushi, vagy két sonkás szendvics is. (Hozzám a doboz úgy érkezett el, hogy az egyik lemez odabent önálló életet élt, így a szabad mozgásnak köszönhetően nonfiguratív, primitív törzsi jelekre emlékeztető karcolatok jelentek meg a korong nem jó oldalán. Ez nyilván a szállítás bukkanóinak is köszönhető, de valószínűleg a doboz sem ragaszkodott eléggé a lemezekhez.) A kiadó viszont már tényleg örökre elköszönhetne ettől a „japános” betűtípustól, amit már sokadszorra alkalmaz, pedig már elsőre sem volt túl szép.
 
Belalak
Az első lemezen az egyszerű menü mögött magát a filmet találjuk, 16:9-es képpel, hozzá 4 hangsávot (dd 5.1-es japán és magyar, valamint DTS ES 6.1 discrete japán és magyar) és magyar feliratot választhatunk köretnek. A szinkron nem baj hogy van, érdekességnek jó, de szerintem ne nagyon erőltessük. A szinkronszínészek hangja nem igazán próbál azonosulni a szereppel, néhol hiányzik a dinamika, néhol meg egyenesen túljátsszák. Az egyik jelenetnél pl. Azumi elég halkan, szinte suttogva beszél, Roatis Andrea pedig szinte kiabál. Nem csapnivalóan rossz, de azért kicsit ront az élvezeten. A másik dolog, ami miatt nem ajánlom a szinkront az, hogy magyar hanggal a térhatás sokat veszt az erejéből. Érdemes összehasonlítani a mozgalmasabb jeleneteket a japán sávokkal, érezhető a különbség. Amúgy a DTS és a DD keverése között már nem éreztem jelentős különbségeket, a hangok erőteljesek, rendesen megdolgoztatják a hátsó hangfalakat is, bár az effektek néhol kissé túlvezéreltek. Tehát az eredeti hangsávokért fejsimogatás, a magyar keverésért dádá, de azért összességében egyikkel sincs olyan nagy probléma. A kép szép, semmi szemetszúró hiba, a színek élénkek, pixelesedés alig érzékelhető. Ezen a téren minden nagyon oké.
 
Extra
A sokáig csak a titokzatos meglepetés extraként emlegetett bónusz nem más, mint az Azumi első részének 143 perces rendezői változata (a szintén a Black Mirror égisze alatt megjelent film 128 perces), ami tényleg egy remek húzás volt a kiadótól. Kitamura filmjének eredeti, vágatlan verziója valamivel több vért, harcot, és dialógust tartalmaz, az ínyenc rajongók nagy örömére. Az ilyen extrának pedig sokkal több értelme van, mint még egy semmitmondó, egymás ülepét fényesre nyaldosó kisfilmnek, vagy a filmből kivagdosott unalmas képsoroknak. Az ajándék filmhez japán 5.1-es és DTS hangot, valamit természetesen magyar feliratot választhatunk. A mosolytúltengésben szenvedő Aya által levezényelt, közel fél órás Így készült az Azumi 2 szokás szerint megint nem azt mutatja be, hogy hogyan készült a film, hanem sokkal inkább a színészekre és szerepükre koncentrál, de ettől függetlenül is érdekes. Megtudhatjuk belőle például, hogy Aya nagyon kritikus önmagával szemben, és hogy Chiaki-chan annak ellenére, hogy a filmeken többnyire kegyetlen gyilkosokat alakít, a valóságban inkább csak egy aranyos kislány, aki a forgatáson még a kardoktól is félt.

 

A továbbiakban megnézhetünk még egy néhány perces összefoglalót az első rész történéseiről (Azumi – A kezdetek), egy az új epizód színészeit, és néhány érdekes forgatási képsort valamint látvány effekteket bemutató 18 perces kisfilmet (Azumi 2 - Feltámadás), egy interjúcsokrot, amiben mindenki nagyon örül, hogy a többiekkel dolgozhatott. Láthatjuk még a tokiói premier képeit is (Bemutató Japánban), ahol a zavartan hebegő-habogó főszereplők egymásnak adják a mikrofont, amibe aztán végül egyikük sem tudott semmi értelmeset belenyögni, a műsorvezető pedig a rendező úr jelenlétéről valamiért tudomást sem akart venni, pedig lehet, hogy ő képes lett volna értelmes, összefüggő mondatokra is. (Az extráknál érdekes ez a színész uralom, mert pl. a rendezőt, producert, vagy az operatőrt a kutya se kérdezte meg a filmről.) Végül pedig megkukkanthatunk 2 előzetest és egy TV-szpotot is. 

Summa
Úgy látszik, hogy a Black Mirrornak a kétlemezes kiadások az erőssége. Az Azumi 2 – Szerelem vagy Halál pedig valóban exkluzív kiadás, kívül-belül teljesen rendben van, az árát tökéletesen megéri, és mindössze csak néhány nem túl jelentős hibával bír. Igaz, hogy rengeteget kellett rá várni, de a hosszú várakozás után végül egy olyan Azumi 2-t tehetünk a polcunkra, ami még a többi kiadó előtt is követendő példaként állhat. Ha a kiadó egy kicsit jobban odafigyelne az egylemezes dolgaira is, akkor ők lehetnének a tökéletes kiadó. Még több ázsiai kultfilmet, még több ilyen igényes kiadást! Van bőven miből válogatni.
 
Film: ***
Kép: *****
Hang: ****
Extrák: *****
 
2008. január 1.