scifi

Vissza a jövőbe
2013. november 29.

GeexKomix 68.

blackscience01.jpgBlack Science #1

Történet: Rick Remender
Rajz: Matteo Scalera
Image Comics

Nem számít, éppen mit csinálsz, bármit olvasol, nézel, vagy akár ha eszel, vagy kefélni készülsz, most azonnal félbehagyod, beszerzed a Black Science első részét, és aztán megköszönöd nekem a tanácsot. Nem kellene meglepődnöm rajta, hogy Rick Remender új képregénye szenzációs, egyrészt mert, hé, Rick Remenderről van szó (gondolom, már mindenki olvasta a Fear Agentet – aki nem, szégyellje magát, épp elég sokszor emlegettük már itt), másrészt meg, mert az Image Comics egyébként is valami elképesztő sikerszériát tudhat magáénak az utóbbi egy-két évben. Kb. hetente jelenik meg egy-két új sorozatuk, és nem egy közülük, baromi jó. Utoljára egyébként a Saga robbant akkorát tavaly, mint most a mindenfelé teljes joggal szanaszét dicsért, és a boltok polcairól pár óra alatt elkapkodott Black Science. Remender vad, gyönyörű, őrült sci-fit írt, ami, hasonlóan a Fear Agent egykori debütjéhez, már az első oldalak után mélyvízbe alámerülő hullámvasútra ültet, és még percekkel a megállása után is kóvályogsz tőle. Grant McKay egy anarchista tudós, aki veszélyes (fekete) tudományt használva, családjával és csapatával párhuzamos világokat fedez fel – pontosabban fedezne fel, ha jutna ilyesmire ideje, miközben kétségbeesetten rohan az életéért. A Fear Agenttel ellentétben a Black Science-ben a komédiának az írmagja sincs meg (a hal- és békaemberek jelenléte ellenére), kemény, eszeveszett tempót diktáló, súlyos tétekkel komolyan dobálózó, lehengerlő sci-fi-kalandról van szó. Az első rész csupa tempó, tempó, tempó, őrült ötletek, fantasztikus helyszínek, hajszál híján való megmenekülések, és Remender a háttérsztorit, a karakterrajzot, vagyis mindent, amitől a képregény ténylegesen életre kel, mesterien ágyazza bele magába az akcióba – nem áll meg dumálni, és magyarázni, amit tudnunk kell, azt menekülés és harc közben tudjuk meg. És a képek… az olasz Matteo Scalera karakteres arcokkal, szuperdinamikus vonásokkal, filmszerű élményt nyújtva dolgozik, de vizuálisan Dean White színvilága a képregény legnagyobb erőssége. Lehengerlő az a „másvilágiság”, amivel a lilás és zöldes árnyalatok lerohanják az olvasót, minden csodálatos, elegáns és eleven. Erről a sorozatról még sokáig, nagyon sokáig fogunk beszélni. (Rusznyák Csaba)

BlackScience01int.jpg

Aquaman #25

Történet: Geoff Johns
Rajz: Paul Pelletier
DC Comics

aquaman25.jpgÚjabb Geoff Johns-korszak ér véget. Ez ugyan nem annyira meghatározó és kiemelkedő, mint az író Green Lanternje volt, de azért így is figyelemreméltó, hogy ebből az elhanyagolt, sőt, alkalomadtán nevetség tárgyává vált, és 2011 környékén már nagyjából senkit nem érdekelt karaktert újra relevánssá, naggyá, fontossá tette. Az Aquaman 25 a mintapéldája annak, hogy kell lezárni egy kétéves sztorifolyamot. Itt van minden és mindenki, ami, és aki számít, összeértek a szálak, lelepleződtek a titkok, világossá váltak a frontvonalak. Az első, a képregényolvasókat anno nem kis meglepetésként ért horrorisztikus sztori lényei, Atlantisz ősi rejtélye, a főhős valódi származása, az őrült király mind erőlködés nélkül, a maguk természetességében fonódnak egymásba, olyan hozzáértő írói kéz alatt, ami bő két évvel ezelőtt, az első oldalaktól kezdve tudatosan építette fel a történetet. Egyetlen apró problémám a lezárással az, hogy lehetett volna kicsit eposzibb, kicsit terjedelmesebb (elbírt volna egy duplaszámot, mint pár hónapja a Green Lantern finise), így, pár oldalba zsúfolva, a végső összecsapásban nem realizálódik annak teljes potenciálja (Paul Pelletier képei kissé generikusak, de a maguk nemében szépek, és elérik a kellő hatást). Viszont Johns szépen kikerekíti a sztorit arra, ami igazán fontos: a szereplők sorsára és érzelmeikre. Így, amikor a főhős elfoglalja az őt megillető helyét, Mera pedig megjelenik az oldalán, és mosolyogva leül mellé, annak, aki az elmúlt két évben végigkövette hányattatásaikat, nem marad el a katarzis. Összességében ez a 25 rész egy nagyszerű történetfolyam egy olyan karakterrel, akivel ezt a legtöbben nem tartották elképzelhetőnek. Johns utódja Jeff Parker lesz – nem lesz könnyű dolga. (PS: a tökéletesen lezárt, kerek sztori végére kár a jövő évi nagy Justice League crossovert (Rise of the Seven Seas) felvezető epilógusért, de ez sajnos manapság a műfaj sajátja.) (Rusznyák Csaba)

Aquaman25int.jpg

Manifest Destiny #1

Történet: Chris Dingess
Rajz: Matthew Roberts
Image Comics

manifestdestiny01.jpgAmíg a Black Science-úthenger át nem ment rajtam, addig a Manifest Destinyt készültem kikiáltani az utóbbi idők legjobb debütjének. És bár így már csak második lehet, a második helyezett meg általában a kutyát sem érdekli, azért igazságtalan volna, ha Remender gyönyörű sci-fi tébolydája miatt nem jutna elég reflektorvény Chris Dingess sorozatára. A XIX. század elején vagyunk az Újvilágban. Jefferson elnök parancsára egy expedíció járja a még ismeretlen amerikai vidéket katonákkal és finoman szólva kétes jellemű zsoldosokkal/bűnözőkkel – valamilyen rejtélyes ellenség felbukkanására számítanak, bár hogy pontosan mifélére, ők sem tudják. De nem várnak hiába. Dingess a felfedezésre váró amerikai vadont köti össze szépen a fantasyvel, avagy mi lett volna, ha a pionírok tényleg egy teljesen más világot találnak, és messze nem csak az indiánok miatt. Az első rész még csak óvatos ízelítőt ad abból, hogy nagyjából mire lehet számítani. A képregény lassan, megfontan építkezik a cliffhanger felé, a fokozatosság, ahogy elejtett szavakból és megjegyzésekből, gyanúkból és kételyekből eljutunk a fantasyvel való tényleges találkozásig, a misztikum egy fantasztikusan erős, egyszerre félelmetes, izgalmas és lenyűgöző érzetét kelti. A füzetvégi támadás ennek megfelelően kivitelezett: hangok, testrészek, majd egy rejtélyes és hatalmas alak sziluettje a Nap ellenfényében (az egyébként is remek munkát végző Matthew Roberts fantasztikus egészoldalas képe), és végül a reveláció. A Manfiest Destiny első száma csupa expozíció, de mesterien tálalva – ez a karakterekre is vonatkozik, a kapitánytól a hadnagyon át (a kettejük közt lévő bajtársi kapcsolat különösen hatásos) az elítélt Jensenig, akivel Dingess az antihős, a gazember és a karikatúra közti határvidéken egyensúlyoz, egyelőre hibátlanul. Apró, de lényeges eleme még a képregénynek az egyik főhős rabszolgája, York – pusztán mert akkoriban a rabszolgaság természetes volt, és Dingessnek, sok pályatársával ellentétben, nem kenyere a múlt idealizálása. A Manifest Destiny képes volt arra, amire egyre kevesebb képregény: meglepett. (Rusznyák Csaba)

manifest01int.jpg
Sex Criminals #3

Történet: Matt Fraction
Rajz: Chip Zdarski
Image Comics

Sex Criminals 003 (2013) (Digital) (Darkness-Empire) 001.jpgRá kellett döbbenjek, hogy Matt Friction (aki számomra a legtúlértékeltebb és –érdektelenebb szuperhősök közül tette szerethetővé Hawkeye-t) még a legpocsékabb kétsoros szinapszisból is ki tudja hozni a maximumot, és még rá is dob egy lapáttal. Mert hát lássuk csak: „Suzie, a könyvtároslány azzal a természetfeletti képességgel bír, hogy ha orgazmust ér el, szó szerint megáll körülötte az idő. Ez rányomja bélyegét az életére, ám egy nap találkozik Johnnal, akit ugyanezzel a képességgel vert meg a sors...” valami romantikus melodrámát ígér, ami egyúttal meglovagolja a soha ki nem apadó szuperhőstémát is. Legalábbis első ránézésre... A szexualitást hasonlóképpen a középpontba állító Sex (kiégett szuperhős visszatér hőstettei korábbi helyszínére, de már csak az extrém szexuális élvezetek képesek valamennyire visszaadni az életkedvét) és a Death Sentence (szexuális úton terjedő, szuperképességeket adó, ám hat hónapon belül halálos kimenetelű betegség „áldozatainak” útja keresztezi egymást) nem sikeredtek különösebben érdekesre, pedig a potenciál (ha!) megvolt bennük. Éppen ezért a Sex Criminalsszal nagyon óvatos voltam, kivártam a harmadik számot a véleményalkotással, és milyen jól tettem! Amivel azonnal zsebre vágott, az a füzet csúcspontja, egy Fractiontől elvárható, vizuálisan és forgatókönyvileg is zseniális jelenet, amikor Suzie egy bárban meghallja kedvenc számát (Fat Bottom Girls a Queentől) és egy csak a fejében létező musicalbetét formájában előadja, miközben a vendégek asszisztálnak hozzá. A szövegbuborékokat és egyben a dal szövegét azonban post-it-szerű sárga jegyzetlapok takarják, melyeken a szerzők elmesélik nekünk hogyan próbálták megvenni a szám felhasználásának jogait és miért nem sikerült nekik. A sztori erőlködés nélkül vicces és szórakoztató, egyszerre coming-of-age törrténet és romantikus vígjáték, olyan, mintha a Malénát keresztezték volna az Amélie csodálatos életével. Ennyire szerethető karakterekkel már régen találkoztam képregényben, Zdarski rajzai nagyszerűen passzolnak a témához, az idősíkok váltakozása és az olvasók megszólítása a szereplők által pedig magabiztos és virtuóz történetvezetést eredményez. Amennyiben valami frissre és másra vágysz, mint amit az utóbbi évek képregényeitől kaptál, akkor semmiképp ne hagyd ki Fraction új szerzeményét. (Nagy Krisztián)

Sex Criminals 003 (2013) (Digital) (Darkness-Empire) 018-horz.jpg

The Wake #5

Történet: Scott Snyder
Rajz: Sean Murphy
Vertigo Comics

thewake05.jpgScott Snyder és Sean Murphy tízrészes horrorát már méltattam májusban, amikor kijött az első rész, és most legfőbb ideje, hogy újra idevéssek róla néhány sort. Mert a sorozat félidőhöz érkezett, és Snyder úgy upgrade-elte a sztorit, hogy az elolvasása után csak nagy bután pislogtam. Oké, az, hogy már az első számban volt egy bakugrás 200 évvel a jövőbe, és 100 ezer évvel a múltba, sejtette, hogy jóval több lesz ez egyfajta Mélység titka/Alien hibridnél, de az azóta megjelent részekben a történet ezen szálai nem nagyon mozdultak előre, úgyhogy kisebb sokként ért az a kártya, amit (és: ahogy!) Snyder az ötödik füzet végén kijátszik. Nem fogok elspoilerezni semmi konkrétat, de az alapján, amit itt látok, a The Wake második fele nagyjából úgy fog viszonyulni az első feléhez, mint mondjuk a Gyűrűk Ura a Hobbithoz. Vagyis, a sztori kirobban a klausztrofób, párszereplős, víz alatti horror keretei közül (Sean Murphy képei fantasztikusan atmoszférikusak, fojtogatóak), és grandiózus, apokaliptikus magasságokba tör. De Snyder előbb még magát ezt a klausztrofób, párszereplős, víz alatti horrort járatja csúcsra. A lények támadása erősödik (most már egy óriás is van köztük, ahogy azt az előző rész cliffhangere felvezette – „goddamn papa fish”), a túlélők kétségbeesetten néznek szembe a rohammal, látszólag semmi esélyük nincs épségben visszajutni a felszínre. Snyder van olyan rohadék, hogy előhúzzon egy látszólagos deus ex machinát, és belebegtesse a szinte varázslatos megmenekülés lehetőségét, csak hogy aztán minden mással az óceán mélyére süllyessze az egészet. Az utolsó oldalak a mindent eldöntő meneküléssel és harccal, a siker és a kudarc keverékével, és a végső tragédiával gyomorszorítóan katartikusak, pedig, ahogy azt a narráció (és Snyder utószava) is világossá teszi: ez még csak a kezdet. Hogy is mondjam csak: kurvára akarom azt a sztorit, aminek ez a szenzációs öt rész még csak a kezdete volt. (Rusznyák Csaba)

thewake05int.jpg

2013. november 25.

Frequently Asked Questions About Time Travel

Frequently-Asked-Question-001.jpgEgy vérbeli geek igen könnyen boldoggá tehető. Ízlése hibátlanul belőhető, vannak bizonyos hívószavak (időutazás, űrlények, jódlizó nindzsák), melyeknek puszta említésére is összefut a nyál a szájában, akár Pavlov kutyájának a csengő hallatán. A született geek hálás fajta is: ha az általa preferált összetevőkből valami halványan szórakoztató keveredik ki, hajlamos túlzó kijelentésekre ragadtatni magát, bármikor kapható egy kis indokolatlan rajongásra. A menthetetlen geek ugyanakkor rendkívül óvatos, gyanakvó típus: ha megorrontja, hogy szívügyének kihasználásával pénzéhes hollywoodi producerek próbálják magukhoz édesgetni, azonnal visszavonul, bezárkózik, és obszcén szavakkal telezsúfolt blogbejegyzések, kommentek formájában juttatja kifejezésre dühét. Mert ugye mindannyian láttunk már olyan filmet, ami annak ellenére volt minősíthetetlenül rossz, hogy combfixes, karatéjozó iskoláslányok harcoltak benne sárkányokkal és óriásszamurájokkal. Ha egy film egyetlen jelenetében előkerül a Han shot first-dilemma, a Firefly és a Star Trek, egyrészről garantáltnak tűnik, hogy az alkotást imádni fogjuk, mert imádnunk kell, másrészt óhatatlanul felvijjognak beépített vészcsengőink: vigyázat, ezek nyilvánvalóan azt akarják, hogy megkedveljük őket.

Három jó barát, az időutazás-mániás Ray (Chris O'Dowd), az egyelőre csak eszement ötletek papírra vetésével tökölő reménybeli író, Toby (Marc Wootton), és az örök szkeptikus Pete (Dean Lennox Kelly) egy Ray számára különösen rosszul alakuló nap lezárásaként kedvenc törzshelyükre látogatnak, hogy némi sör segítségével váltsák meg (úgymond) a világot. A szokványosan unalmasnak induló este hamarosan szürreális ámokfutásba fordul: hőseink Cassie, a szexi időutazó-lány (Anna Faris) kíséretében, a férfivécéből nyíló időkapun át szédületesen őrült, és rendkívül vicces kalandok sorozatába keverednek, amiknek átvészelésében mi más is segíthetné őket, mint kiterjedt sci-fi (bocsánat: science fiction) műveltségük.

faq.jpgAz  alkotás legnagyobb erénye, hogy a filmrajongást nem csupán a szereplők jellemének részeként kezeli, hanem egyenesen arra építi a sztori dramaturgiai fordulópontjait. Az időutazós filmekből tanult szabályrendszer ismerete (ami természetesen pontosan úgy működik, ahogy azt a mozikban láthattuk), valamint a tény, hogy a srácok minimális kétkedést követően képesek elfogadni bármilyen hihetetlen helyzetet, a geekséget a túléléshez elengedhetetlenül szükséges képességé emeli, nem csupán hasznavehetetlen, bohókás hobbiként mutatja be. A készítők láthatóan ismerik a közeget, a történet egyes elemeit talán nem túlzás önvallomásként értékelnünk, ezért aztán úgy képesek megszólítani nézőiket, hogy közeledésüket haveri gesztusként értékelhessük, ellenállhatatlan késztetést érezzünk egy sör társaságában leülni a szereplők asztalához, és egyetértően bólogatni kijelentésik hallatán. Tökéletesen meg tudom érteni például annak problematikáját, milyen nehéz olyan lányt találni, akivel el lehet beszélgetni az időutazásról, még sincs tele piercingekkel, illetve nekem is támadt már olyan korszakalkotónak gondolt filmötletem, aminek prezentálásakor környezetem tagjainak értetlenkedő pillantásaival (rosszabb esetben harsány röhögésükkel) kellett szembesülnöm. 

A történet során hőseink legvadabb feltételezései is igazolást nyernek, sőt, újabbakkal bővülnek, a valóság könnyedén rácáfol elszabadult fantáziájukra. Az időutazás természetéből fakadó ellentmondások (pillangó-hatás, nagypapa-paradoxon) mindegyike kitárgyalásra kerül, a témát talán a teljes (egyébként elegánsan megidézett) Vissza a jövőbe trilógia sem járja körbe ilyen alapossággal. Bár a hiánytalan befogadáshoz kétségtelenül szükséges némi jártasság a fantasztikum világában, a sztori könnyedén követhető, sőt, "kívülállók" (hadd ne mondjam: normális emberek) számára is kifejezetten élvezhető.

faq4.jpgMint a filmben is elhangzik: a legfontosabb a jó forgatókönyv. Hazánk amatőr filmkészítőinek (különösen a "magyar zombifilm"-ként reklámozott Afterparty stábjának) ezúton ajánlanám figyelmébe: ékes példaként szolgál arra, hogy a minimális költségvetés ellenére hogyan lehet kiváló szórakozást nyújtó, egyedi, ötletes mozit gyártani. Nem kellenek látványos helyszínek, drága díszletek, szédítő látványorgia, csak kreativitás és elhivatottság szükségeltetik, azok pedig ingyen vannak, értékük azonban felbecsülhetetlen. A FAQ About Time Travel soha nem lesz legenda, hivatkozási alap, de meg sem próbál annak mutatkozni, ily módon válik végtelenül szerethetővé. A befejezés folytatásért kiált, ami talán a rendező, Gareth Carrivick sajnálatosan korai halála miatt sem valósulhatott meg. Csak remélni tudom, hogy valakinek előbb-utóbb eszébe jut tovább vinni a projektet, van még benne potenciál, értő kezekben akár kiváló tévésorozat is válhatna belőle. 

A Galaxis útikalauz trilógia rajongóinak kötelező néznivaló (bár ők nagy eséllyel látták már) mindenki másnak "csupán" erősen ajánlott. 

2013. november 24.

The Day of the Doctor

Doctor-Who-Day-of-The-Doctor-Preview.jpgNem tudom, hogy vannak vele a Kedves Olvasók, de a magam részéről rohadtul utálom, amikor valaki a szülinapi buli közepén feláll és közli az ünnepelttel, hogy a csokitorta ehetetlenül száraz, a pezsgő olcsó és túl sokáig volt a hűtőben hagyva, valamint az összegyűlt barátok-ismerősök egytől-egyig ostoba fajankók. Nos, most így érzem magam ebben a pillanatban, ahogy éjfél tájt nézem a várost és szeretnék nagyon-nagyon lelkesedni. Mert a  The Day of the Doctor nem hogy az év de az évtized legjobban várt Whoviánus eseménye. És azt kell mondjam, nem lett jó. Vagyis…

Talán. Nem tudom. Hogy egy pár sorban összeszedjem azoknak, akik csak véletlenül kattintottak ide, nos a Doctor Who - az újkori sorozatot rendkívül elborzasztó Ki vagy, Doki? címmel sugározták Magyarországon - egy kultikus angol sci-fi sorozat, amely eredetileg 1963 és 1989 között futott, majd egy 1996-os tévéfilmet kivéve 2005 óta létezik ismét. Immáron a 11. színész, Matt Smith alakítja a titokzatos, kétszívű, térben és időben bóklászó 1200 éves gallifrey-i Time Lordot. És ugye most a héten volt az első adás 50. évfordulója, hivatalosan is a leghosszabb ideje futó sci-fi sorozatról van szó. Hogy mégis mekkora hatása lenne egy fillérekből összerakott, fél órás részekből és gagyi trükkökből álló műsornak? Nos mondjuk hogy enélkül nehezen létezne kortárs sci-fi irodalom úgy en block. Merthogy Neil Gaimantől Douglas Adamsen át számtalan szerzőt ihletett-foglalkoztatott a sorozat - és fogadok, hogy ez nem fog változni. De akkor mégis mi a bajom ezzel a 76 perces tisztelgéssel?

p01lhlkk.jpgTalán az, hogy egy kicsit sok volt az elmúlt hét. Azt el kell ismerni, a BBC kitett magáért, már ami a hírverést illeti - a visszaszámlálás utolsó pár napján úgy éreztem hogy lehetek akármennyire elhivatott rajongó, ez még nekem is sok. (Zárójel: a Magyar Televízió vagy mi - éppen nem tudom hogy hívják a magyar közmédiát ebben a percben - legalább most, így utólag megnézhetné, hogyan is néz ki, amikor egy saját gyártású műsort úgy istenigazából “eladnak”, hogy ezzel a csúnya, mocskos, imperialista kifejezéssel éljek. Zárójel bezárva.) Az, hogy a BBC oldalán minimum volt napi egy cikk főoldalon, ami a Doctor Who-val foglalkozott volna (a klasszikus “Így készült a sorozat 1963-ban”, “Így készült a sorozat 1973”-ban jellegűek mellett a “Milyen hatással volt a Doctor Who a XX-XXI. század Nagy Britanniájára?” “Miért akar mindenki Daleknek öltözni Halloweenre?”) jelezte, hogy itt bizony minden rovat mozgósítva lett. Készült egy dramatizált “így készült a Doctor Who” is Mark Gatisstől (An Adventure in Time and Space, kritika később), legalább két újabb “Ilyen volt az eddigi tizenegy Doktor”-féle beszélő fejes dokumentumfilm. A közösségi oldalakat sem kímélték a gyakornokok, akik napi ötször frissítették az összes karakter/színész oldalát, és a gebin-twittergazdák is három műszakban ontották a kép-szöveg-hang anyagot. “Talán ez a bajod” mondom magamnak “Hiszen hónapok óta mindenki erre készül hogy milyen jó lesz.”

Talán az, hogy április óta a két legnagyobb hír a The Day of the Doctor-ral kapcsolatban az volt hogy a 10. Doktor, David Tennant vissza fog térni. Ne értsenek félre, szerettem őt is - és minden hivatalos felmérésben még mindig ő a legnépszerűbb Doktor - de hogy azért van benne, mert a rajongók azt akarják, az még nem jelenti feltétlenül azt, hogy helye is van a történetben. Mert én még mindig nagyon esetlegesnek látom, hogy pont rá esett a választás - jó, jó, tudom, Christopher Eccleston, a 9. Doktor, akit én nagyon akartam, hiszen számára lett volna fontos ENNEK a történetnek a végkifejlete, nem vállalta, vagy valami. És ott van a The Night of the Doctor, a kb. egy hete felpakolt előzmény-rövidfilm-klip, amelyben végre kiderül, mi lett a 8. Doktorral, Paul McGann-nal - na ez totálisan hiányzik a film elejéről. Kár, szerintem sokkal nagyobbat ütött volna, ha ezt pont nem lövik le így. Szegény Paul McGann, akinek lehetősége sem volt arra, hogy legalább egy nyomorult évadot végigjátsszon Doktorként. “Akkor az a bajom, hogy nincsenek benne az összes régi Doktorok.”

Dw413DJh.jpgTalán az, hogy ugyan végül is mindegyik Doktor tiszteletét teszi, sőt, van egy számomra szívet melengető rész a végén, de ettől eltekintve nincs meg benne a 10. évforduló (The Three Doctors) vagy a 20. évforduló (The Five Doctors) bája, bár ugye ez utóbbiban az Első Doktort az eredeti színész, William Hartnell 1975-ös halála miatt Richard Humdall játszotta. Ne értsenek félre: Matt Smith, David Tennant és John Hurt nagyszerűen elvannak hármasban, a párbeszédeik viccesek meg minden. El is gondolkodtam, vajon mi a bajom mégis… aztán rájöttem: ez a Különleges Kiadás - mert hogy epizódnak nem nevezhető, viszont önálló filmnek sem - igazából nem az ünneplést szolgálja. Hanem azt, hogy most, amikor küszöbön áll egy újabb váltás - hiszen Matt Smith a karácsonyi epizódban fog utoljára csokornyakkendőt kötni - ezzel kívánják mintegy “megismertetni” egy újabb közönséggel a Doctor Who világát. Új piacok kellenek - ennek is szólt a világon mindenütt egyszerre szervezett mozis-3D-s vetítés. Ergó minden más ennek volt alárendelve. És látszik, hogy a sorozatrészekkel ellentétben ide bőségesen jutott pénz, mert a csatajelenetek szenzációsak. Mindig élmény látni a Doktort Dalekek ellen küzdeni, de felrobbanni látni néhány tucatot - az azért nem rossz. “Talán ezért nem tetszik annyira. Hiszen nem lehetett tele mindenféle belterjes sztorival, mert az elvette volna a közönség nagy részének a kedvét.”

DOCTOR-WHO-50TH-ANNIVERSARY_THE-DAY-OF-THE-DOCTOR_12.jpgTalán az, hogy ugyan volt benne egy csomó apró finomság, amit értékelhetünk - a nyitókép például majdnem egy az egyben idézi a legelső részt, és a jelenlegi “társ”, Jenna-Louise Coleman ugyanabban az iskolában tanít mint a legelső sorozat “utastársai” ötven évvel ezelőtt. Vagy a klasszikus “frigyládás” képsorok, ahogy egy csomó Doctor Who relikvia sorakozik a polcokon a Tower alatti titkos UNIT bázison. Vagy a Zygonok visszatérése így huszonsok év után. Nem veszem ide Ingrid Oliver csíkos sálját mint Negyedik Doktor utalást, mert az annyira átlátszó mint Kelet-Uganda Közbeszerzési Értesítője. Viszont ezek mellett az apróságok mellett - amelyek ismerete nélkül is szerencsére érthető minden - a legnagyobb bukó maga a történet középpontja. Emlékeznek, mi történt Kandorral? Na, valami hasonlót kell elképzelni. Gallifrey sorsa ugyanis a Doktor jellemének alapvető jellemzője volt - legalábbis eddig. Mostantól viszont a Doktornak határozott célja van, és ez nem biztos, hogy garantálja a hosszú életet, legalábbis képernyőn.

Nem tudom. Abban biztos vagyok, hogy ez nem Steven Moffat legjobb írása. Abban is biztos vagyok, hogy velem együtt lesz egy kicsi, de hangos kisebbség, aki savazni fogja őt ezért - és nem szeretnék ebbe a társaságba keveredni, mert nem vagyok csalódott. Csak egy picit. Viszont biztos vagyok abban is, hogy sokan imádni fogják, remélhetőleg még többen beleszeretnek ebbe a figurába és sorozatba. És ha létezik frencsájz ma a világban, amit azért érdemes követni - nem beszélve a csokornyakkendő és a fez kúlság-faktoráról - akkor az ez, talán még azon az áron is, ha a The Day of the Doctor inkább ügyes marketing-termék mintsem a korábbiakhoz szokott mély, drámai sci-fi.

2013. november 20.

Paletta 1.: A Boros-Szikszai alkotópáros

Boszi00.jpg(Most induló sorozatunkban a vizuális képzőművészetek olyan nagyjairól készítünk portrét, akik kimeríthetetlen fantáziájukat képekbe, festményekbe, illusztrációkba és grafikákba öntve kápráztatnak el minket, és ezzel valamilyen formában a Nagy Geek Képet gazdagítják. A betekintések nyilván nem panoráma jellegűek, ám arra – reményeink szerint - kiválóan alkalmasak, hogy látókört szélesítsenek. Mielőtt kifogynánk a képes frázisokból, csapjunk is bele a lecsóba, oppárdon, a festékes vödörbe. Első alkalommal alaposan beizzítjuk a motorokat, és nem egy, hanem rögtön két művészt mutatunk be, akik ráadásul magyarok, méghozzá a szakmán belül és kívül is nagy elismertségnek örvendenek.)

Boros Zoltán és Szikszai Gábor, vagy ahogy többen ismerik őket, Boros-Szikszai (bennfenteseknek BoSzi), egy olyan különleges alkotópáros, akik Magyarországon egy egész korszakot határoztak meg, hihetetlen méretű munkásságuk pedig eljutott azokhoz is, akiknek halvány fogalmuk sincs róla, kit vagy mit takar ez a név. Jellegzetes stílusban készült képeik számtalan könyv- és magazinborítóról, plakátról, játékról, vagy kártyáról köszönnek vissza. Kötve hiszem, hogy lenne olyan ember kicsiny országunkban, aki ne látott volna életében Boros-Szikszai festményt.

Boszi02.jpgA világ szeme című könyv borítója (Az Idő Kereke sorozat) - félig kint, félig bent: a kinti hideg és a benti meleg színek összecsapása

A két művész már a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában megismerkedett, onnan mindkettejük útja egyenesen vezetett a Képzőművészeti Főiskolára, így nincs mit csodálkozni azon, hogy mennyire egybeforrt a stílusuk. Belépőjük a geek világba egy Galaktika-borító volt, amit pár másik és néhány illusztráció követett. Emellett szorgalmasan készítették az akkor még bevett szokás szerint lemagyarított moziplakátokat, így amikor a kilencvenes években belendült a sci-fi és fantasy zsáner, és szükség volt egy borítóra, nem volt kérdéses, hogy kikre essen a választás - ugyanis nagyon kevés regény jelent meg eredeti, átvett borítóval, sőt, a már akkor is hasító filmes frencsájzokra épülő, saját gyártású könyvek egész sora látott napvilágot (hiába no, a magyar ember mindig feltalálja magát). Ezek aztán természetüknél fogva eleve igényelték a jól ismert karaktereket megformázó színészek borítón való szerepeltetését, így kerülhetett Schwarzenegger egy Alien regény elejére.

Boszi01.jpgKiálts farkast - a leghíresebb magyar cyberpunk regény borítója és az áll-leejtő részletességgel kidolgozott háttér

A művészpáros az esetleges külföldi munkákon felbátorodva úgy döntött, próbát tesz az észak-amerikai ringben is, próbálkozásukat pedig siker koronázta: a Wizards of the Coast épp akkoriban végzett ráncfelvarrást a világhírű Magic: The Gathering gyűjtögetős kártyajátékán, és teret engedett a két magyarnak, akik be is bizonyították, érdemesek rá, hogy világméretű porondon legyen a helyük. A Magic-játékosok körében osztatlan sikert arattak, munkájukat a szakma 2006-ban a Chesley-díjjal ismerte el (ez a legjobb játékillusztráció díja, a Blazing Archon című képükért kapták).

Boszi05.jpgA híres-nevezetes Blazing Archon - egy apró kártyalapnyi tüzes szemkápráztatás Chesley-díjat ér

„Ha egy üzlet beindul…”, szól a mondás, ami Boros és Szikszai esetében egész pontosan azt jelentette, hogy a Magic mellett a World of Warcraft gyűjtögetős kártyajátékhoz is nekiláthattak illusztrációkat készíteni. A Spectrum évkönyvébe bekerülni szintén nem kis dolog, a fantasztikus témájú művészeti munkákat felvonultató kiadvány az egyik legjobb szakmai ajánlólevél. Az amerikai piac azonban nem tud mit kezdeni az alfától ómegáig minden munkafázist maguk végző művészekkel, így a specializálódás oltárán feláldozva kettősüket, Boros Zoltán és Szikszai Gábor két évvel ezelőtt úgy döntött, ennek a felállásnak ebben a formában egyelőre vége, egyikük az USA keleti, másikuk a nyugati partjára költözött (persze családostól). Boros Zoltán szabadúszó illusztrátorként azóta többek között a negyedik kiadású Dark Sun könyveit (egy nagyon sikeres és egyedi szerepjáték világ) és a Magic kártya Return to Ravnica nevű szettjét gazdagította, Szikszai Gábor pedig concept artistként legutóbb az EverQuest online szerepjáték készülő új részéhez, a Nexthez rittyentett egy csodaszép háttérképet. Az együtt töltött munkaéveknek köszönhetően rajzstílusuk szinte összeforrt, nagyon nehéz különbséget tenni a két művész egyéni alkotásai között - holott elmondásuk szerint a kézzel való rajzolásban, a kompozíciókban, a dinamizmusban Boros Zoltán, a digitális festésben, a színek életre keltésében pedig Szikszai Gábor jeleskedett.

Boszi08.jpgGreg Bear: Moving Mars című regényének német nyelvterületen megjelent verziójához készült borító - olyan valóságos, hogy szinte a lány után iramodnánk (ebben javarészt a festés a ludas)

Stílusukat tekintve képeikre legjellemzőbb a pasztelles-fémes színvilág, a valósághű textúrák: akár az életben, úgy csillan a fém, a karakterek ruháinak súlya érezhető, a tűz lobogása szinte vakít, a füst eszméletlenül „szép”. A részletek tisztán kivehetőek, nem sallangosak, a barokkos túldíszítettség helyett inkább a funkcionális díszek dominálnak (a páncél nem csupán ott van az alakon, de látszanak az azt rögzítő övek és csatok). Az árnyékok kellemesen mélyek, ám szerepük itt véget is ér, a kontrasztot döntő többségében a színek adják, amiket a két művész remek érzékkel használ.

Boszi03.jpgItt aztán van minden: káprázatos égbolt, futurisztikus épületek, fény-sötét játék és elképesztően részletes ablakkeret

A fény és a színek hol szemkápráztató kavalkádban tombolják ki magukat, hol jéghideg mozdulatlanságra kárhoztatva borzongatnak. Emberalakjaikon szigorúan betartják az arányokat, sehol nem látunk példát kilengésre, a valósághű ábrázolás első számú prioritásként jelenik meg, ennek köszönhetően a fegyverek, a gépezetek mind-mind azt az érzetet keltik, hogy akár mi magunk is használhatnánk azokat (ami a sci-fi témáknak terít meg alaposabban, mivel a két művész saját bevallása szerint jobban vonzódik a science-fictionhöz, mint a fantasyhez). Kivétel ez alól a World of Warcrafthez készült képek, ám ott alapkövetelmény a jellegzetes rajzfilmes stílus visszaadása.

Boszi07.jpgMegy a cartoonish-style is - World of Warcraft kártyajáték

Nőalakjaik ehhez mérten nincsenek extrém méretekkel eltúlozva, sőt, a mértékletesség kifejezetten jó táptalaja a szépségnek – mivel nem a lufinyi dudákra összpontosítanak, képesek úgy visszaadni egy-egy nőalakot, hogy annak esetenként kisugárzása van, nem csak piszokjó segge. Kompozícióik karakter-központúak, a borítófestés „szakbarbársága” miatt képeik zömén a dinamizmus visszafogottan ábrázolt, ezt a sort a kártyaillusztrálás szakítja csak meg. Az általuk rajzolt sziklák olyan jellegzetesek, hogy fantasy képeiket ezekről ismertem fel a legkönnyebben.

Boszi04.jpgM.A.G.U.S., Sárkányháború, és egy formás hátsó - mi kellhet még egy ifjú kalandozónak?

A hátterek gondos aprólékossággal kimunkáltak, de sosem túlzsúfoltak, nem veszik el a fókuszt a főalaktól. Az épületek a járműveknél megismert realista törekvésnek esnek áldozatul, de milyen jól teszik, hogy hagyják magukat pőreségükben megfesteni: indokolt esetben oly mértékű kidolgozottság figyelhető meg egy-egy városi háttért használó képnél, ami már-már a pofaleszakadás jelenségét súrolja. Sőt, tudjátok mit - át is lépi. Itt bizony nincs kecmec, leheletnyi művészi vénával megáldott kölykök ezrei sóhajtoztak a Boros-Szikszai képek láttán (nyilván másféle képek feletti kisóhajtozás után), magukban mantraként ismételgetve, hogy "bárcsak így tudnék rajzolni..."

erion01.jpgYnev-i All-Starz gála, hol másutt, mint Erionban, a Kalandozók Városában - ugyan nagy tolongás nincs az utcákon, de a lényeg és a hangulat egyből lejön

Mert nyilván van, aki falra mászik a Boros-Szikszai képektől, ám ízlésről nincs értelme vitatkozni, az mindenkinek olyan, amilyen – a tények, és ez esetben a rajzkészség, a nagy betűs Tálentum azonban már más tészta. Boros Zoltán és Szikszai Gábor érdeme a magyar művészet területén vitathatatlan, több, mint 1000 alkotásuk látott már napvilágot, legyen az Pepsi-plakát vagy biztosítós falinaptár, annak idején soha nem tudhattuk, mikor botlunk bele a képeikbe. Ezúton is kívánok a művészuraknak még sok-sok kreativitással teli évet!

Boszi06.jpgArany élet, arany napfény - gyönyörűek a színek, az ing gyűrődése hibátlan, minden a helyén (na de whiskeyt konyakos pohárból?!)

(A cikkben látható összes kép az alkotópáros honlapjáról származik: www.boros-szikszai.com)

2013. november 18.

Az éhezők viadala: Futótűz

catchingfire00.jpgAz elmúlt évek nagy young adult hisztériájának szinte teljesen sikerült elkerülnie engem, aminek persze egyik fő oka alighanem az, hogy már jó ideje nem vagyok „young adult” – bár amikor az voltam, akkor sem efféle könyveket és filmeket szerettem, de ez más kérdés. A lényeg, hogy ezzel, és a meglehetősen langyosra sikeredett, összecsapott első résszel együtt véletlenül sem gondoltam volna, hogy majd pont a Futótűz lesz az egyik, ami gyújt egy kis fényt az idei év többségében silány blockbustereinek sötétségében. Márpedig ezt tette. Ez a film sokkal jobban felépített, komplexebb, izgalmasabb, és érzelmileg hatásosabb, mint az elődje – minden szempontból köröket ver az Éhezők viadalára (meg az idei hollywoodi mezőny nagyjára is).

Katniss és Peeta győzelme a hatalmasok által vasmarokkal uralt jövőben nem volt következmények nélküli. Az emberekben reményt ébresztett, márpedig a remény egy diktatúrában veszélyes dolog – veszélyes magára a diktatúrára. Az elnök igyekszik számára kedvező mederbe terelni az eseményeket Katniss-szal, de az ezt szolgáló, minden kerületet érintő győzelmi körúton a lány egyre dühösebbé és frusztráltabbá válik, ahogy tanúja lesz a hatalom kegyetlenségének. Miután a körűt kudarcba fullad, az elnök az új játékmesterrel egy új tervet dolgoz ki: a 75. Éhezők viadalában a korábbi győztesek mérkőznek meg egymással. A cél Katniss egyre növekvő mítoszának lerombolása.

A Futótűz után az első rész egy langyos prológusnak hat, aminek csupán annyi volt a célja, hogy a folytatás építhessen az abban lefektetett karakterekre és szituációkra. De nem lehet a minőségbeli különbséget mindössze azzal magyarázni, hogy itt már semminek a bemutatásával nem kellett tökölni, így az íróknak szabadabb kezük volt. Az igazság egyszerűbb: sokkal jobb a forgatókönyv. Simon Beaufoy (128 óra, Gettómilliomos) és Michael „majdnem én írtam a következő Star Warst” Arndt (A család kicsi kincse, Feledés), jól gazdálkodnak a 140 perc körüli játékidő minden pillanatával, megtalálják és fenntartják azt a kényes és fontos egyensúlyt a személyes dráma, az akció, a társadalomkritika és a szerelmi szál(ak) közt, amit az előzmény cirka fél óra után menthetetlenül felborított.

Sokkal izgalmasabb a vezérmotívum is, ami végigfut a filmen: az első rész kínosan kiszámítható „ki éli túl” játéka helyett a rendszer elleni lázadás lehetőségén van a hangsúly, és azon, hogy ennek a lázadásnak ára van, amit a rendszer kegyetlenül megfizettet. És messze nem csak azzal, hogy ismét élethalálharcra kényszeríti a szereplőket, ők ugyanis az árat még a film utolsó perceiben is törlesztik, méghozzá keményen (feldobva a labdát a duplarészes trilógiazárlatnak).

A Futótűz megtartott mindent, ami jó volt az Éhezők viadalában (a főváros dekadenciája, a kiváló szereplőgárda, élen a mindenhogy – és mindenhonnan – csodálatos Jennifer Lawrence-szel), kidobta, ami nem működött, és hozzáadta a maga értékeit. Nem utolsósorban Francis Lawrence-t, aki sokkal jobban, elegánsabban, hatásosabban rendez, mint elődje, úgyhogy elfelejtheted a rázkódó kamerát, a hektikus vágást, ténylegesen látni fogod az akciókat, és még szar CGI-mutánsállatokat sem kell elviselned.

Az sem utolsó szempont, hogy a mainstream amerikai filmgyártásnak végre van egy markáns, határozott, magáért és társaiért kiállni képes fiatal hősnője, akire, szemben nem egy kortársával (hadd ne mondjam, hogy Twilight), bátran felnézhetnek a tinédzserek, mint abszolút pozitív példára.

2013. november 5.

Végjáték

endersmovie0.jpgKorrekt kis film ez.

A legnagyobb baja az, hogy Orson Scott Card Végjáték (Ender’s Game, a fordítót csókoltatom) című könyve alapján készült, ami annyival, de annyival több „korrektnél”, amennyivel egy interplanetáris háború több két ötéves kölyök homokozóbeli civódásánál. A Végjáték (évtizedek óta húzódó, alakuló) filmadaptációja ne legyen „korrekt”. A „korrektség” a lehető legrosszabb, ami történhetett vele. Bizonyos szempontból jobb lett volna, ha egy lenyűgöző kreatív katasztrófába torkollik (mint Lynch Dűnéje: borzalmas, de közben lüktet benne a gigászi ambíció), az legalább emlékezetes lett volna. A Végjáték e helyett ilyen kis helyes, polírozott, komfortos, szakmai profizmussal gondosan teletömött, de abszolút bátortalan, audiovizuálissá konvertált regénykivonat, a „kötelezők röviden” mozgóképes megfelelője.

A regénnyel szembeni kisebb-nagyobb atrocitásokkal egy egész cikksorozatot meg lehetne tölteni, hiába követi Gavin Hood író-rendező forgatókönyve többé-kevésbé hűen az eredeti történetet, amiben briliáns gyerekeket kőkemény módszerekkel képeznek ki egy pusztító idegen faj elleni háború megnyerésére.  A problémák gerince az egyszerűsítés, és főleg, a finomítás: Card minden húzósabb sztorielemét, karakterrajzát, kérdésfelvetését, legyen szó akár Ender természetéről, a gyerekgyilkosságokról, az izgalmas és kényelmetlen morális komplexitásról, megdolgozták és felvizezték, hogy könnyebben csússzon a popcorn mellé. A végén ráadásul elkapkodják a katarzist, és jut egy-két kifejezetten kínos pillanat is – azt a bizonyos könnyletörlést egyszer még biztos lenyúlja magának Spielberg, olyan pofátlanul giccses. (De legalább a szerelmi szálat megspórolták, köszönet az élet aprócska örömeiért.)

Azért a Végjáték emocionális intenzitásából valamicske így is átjön, a színészek Butterfieldtől Fordon át Kingsley-ig kivétel nélkül remekelnek, néhány vizuális öltet (mint a hangyok rajzásszerűen támadó flottája, vagy az egyébként fájdalmasan kevés csatatermi jelenet) kétségkívül hatásos, sőt, emlékezetes, és a sztori fordulatait is többnyire működőképesen vitték vászonra. Kellemes néznivaló, leköti az embert, de lefogadom, hogy a hiányérzet nem csak azokban fog motoszkálni megtekintés után, akik ismerik az alapanyagot.

A stúdió egy új, nagy, pofátlanul sok pénzt fialó franchise vágyálmát dédelgette ezzel a filmmel, és azt most hagyjuk, hogy a „meh” kategóriába eső, 28 milliós nyitóhétvége után legfeljebb egynél kevesebb pezsgő pukkanhatott a fejesek irodájában. A lényeg ugyanis, hogy a Végjáték efféle pozicionálása sajnos pont arra volt jó, hogy mindenkinek nagyjából egyformán csalódást okozzon. Egyik oldalról a film messze nem olyan gondolatébresztő, provokatív és komplex, mint amilyen lehetne, mint amilyennek lennie kéne, másik oldalról az a néhány – egyébként viszonylag ügyesen – sztoriba ágyazott csatajelenet messze nem olyan látványos, hogy felvegye a versenyt az idei év bármelyik 200 milliós pusztításpornójával. Nyilván nem utóbbira, hanem előbbire kellett volna gyúrni, csak úgy meg nehézkes tömegfilmet csinálni.

A korrekt kis Végjáték két szék közt a pad alá esik, majd a padot magával rántva lebukdácsol a pincébe.

2013. november 2.

Orson Scott Card: Végjáték

"Remember, the enemy’s gate is down."

A gyerekek jelentik a jövőt. Ezt az egyszerű bölcsességet sosem értelmezték olyan drasztikusan, mint ebben az 1985-ös, elismerések és díjak armadáját begyűjtött, klasszikus sci-fiben. Itt ugyanis egyetlen kisfiún áll vagy bukik az egész emberiség sorsa. De a faj megmentéséért vívott háború legnagyobb csatái nem az űrben zajlanak, hanem az elmékben, szívekben és lelkekben, és nem lőfegyverekkel, hanem szavakkal, ideákkal, manipulációkkal és minden fontos erkölcsi mérce két lábbal tiprásával. Mint a legjobb sci-fik általában, a Végjáték is valami más a sci-fi köntös alatt. Kortalan történet az Emberről, a moralitásról, a nem egyszerűen elvesztett, hanem egyenesen elpusztított ártatlanságról, és arról, hogy milyen messzire szabad, lehet, és kell elmenni extrém körülmények között.

A jövőben az emberiség már túl van két pusztító háborún, amit egy kollektív tudattal rendelkező idegen fajjal, a hangyokkal vívott. A Föld ugyan győztesen került ki a konfliktusokból, de a vezetők nem áltatják magukat: csak idő kérdése, hogy a valószínűleg máris úton lévő harmadik inváziós sereg megérkezzen (az utazás a két faj otthona közt évtizedekbe telik), és ha a védő csapatokat nem egy olyan stratégiai lángelme irányítja majd, mint aki a második háborút annak idején megnyerte, az az emberi faj végét jelentheti. A Nemzetközi Flotta egy űrállomáson berendezett csataiskolát üzemeltet, amiben gondosan kiválasztott, 6-10 éves briliáns gyerekeket képeznek ki a messiásszerepre. A legígéretesebb közülük Andrew „Ender” Wiggin, akit tanárai ezért kegyetlenül manipulálnak, és lelki-fizikai tűrőképességének határain túl taszítanak – mert ha mindezt túléli, ő lehet majd az emberiség megmentője. Ha meg nem, úgyis vége mindennek.

A könyv sarkalatos pontja, hogy gyerekekről szól, és mind tudjuk, hogy nincs kegyetlenebb lény egy gyereknél, akinek vágyait, impulzusait koránál fogva még nem szabályozzák a társadalmi normák. Adj egy ilyen gyereknek bőven átlagon felüli, már-már félelmetes intelligenciát, és a leghatékonyabb katonai kiképzést, ami csak létezik a világon, majd tégy vele valamit, ami nem tetszik neki, és a pokol azonnal elszabadul. Az „iskolában” a jövő stratégiai zsenijeit csapatokba osztják, és súlytalanság állapotában szerveznek köztük taktikai csatákat. Ender a legfiatalabb és egyben a legbriliánsabb – már ez is elég, hogy kivívja társai irigységét és ellenszenvét, de amikor ráadásul hamar csapatvezető lesz, és szokatlan gondolkodásmódjának köszönhetően sorra nyeri még a legnevetségesebb és legnyilvánvalóbb módon megbundázott ütközeteket is, ellenfeleibe az irigység mellé befészkelődik a megalázottság érzése is. És a zseniális és veszélyes gyerekek negatív érzelmeinek forrongása és kitörése riasztóbb, mint bármilyen horror rémalakjainak őrjöngése.

Nincs még egy sci-fi (és fantasy) író, aki úgy értené az emberi természetet, mint Orson Scott Card. A Végjáték szereplőin keresztül bemutatja a legjobbat, és a legrosszabbat, amire a homo sapiens képes: szeret, tisztesség, nemesség, becsület, gyűlölet, aljasság, gonoszság, apátia. Mert Card történeteinek fő erőssége mindig a karakterek pszichológiájában, dilemmáiban és döntéseiben rejlik, olyannyira, hogy a nagy kérdés sokszor nem az, hogy a főhős meg tud-e tenni valamit, hanem, hogy morálisan van-e joga megtennie (az erkölcs, a felelősség és a túlélőösztön kaotikus és katartikus ütközése egyébként a könyv második folytatásában, a Fajirtásban éri majd el csúcspontját). És Cardnak nem szokása könnyű megoldásokkal feloldani ezekeket a konfliktusokat – sőt, még magát a kérdést sem rágja szájba, nemhogy a választ. A Végjáték egyik kényelmetlen dilemmája „a cél szentesíti az eszközt” elve köré épül. Mert mondhatjuk, hogy a cél nem szentesíti az eszközt – de minden relatív, és mi van, ha az eszköz „csak” egy kisfiú gyermekkorának, ártatlanságának, csaknem emberségének elpusztítása, a cél pedig nem kevesebb, mint az egész emberi faj megmentése? Mit ér a morális értékekhez való ragaszkodás, ha így ezek az értékek is elpusztulnak velünk együtt?

Card ezeket a kérdéseket kevésbé globális szinten is felteszi: Ender életét többször is veszélyeztetik az idősebb fiúk, és csak egészen extrém brutalitást használva képes felülkerekedni rajtuk. Az író ráadásul fel is menti hősét (emiatt a sok elismerés mellé bőven kapott hideget is), hiszen ezeket az eseményeket az életét, kiképzését irányító felnőttek idézik elő manipulációikkal, és maga Ender látványosan viszolyog attól, amit meg kell tennie az önvédelme érdekében. A tanárok és tisztek egyes fejezetek előtti beszélgetései engednek (nem egyszer keserű, a cinizmus határán egyensúlyozó) bepillantást a felnőttek nézőpontjába, és egyben árnyalják a képet: Ender számára a kiképzés során nem a hangyok, hanem ezek a felnőttek válnak az ellenségeivé, de ők nem vérben forgó szemű gonosztevők, hanem felelősségteljes, elkötelezett katonák, akik az egész emberiség érdekeit kénytelenek szem előtt tartani. A Végjátékban mindenki teszi, amit tennie kell, még úgy is, hogy tisztában van a szörnyű következményekkel. Hősök és szörnyetegek egyszerre.

És a következmények egyre súlyosabbak. Ender arra kényszerül, hogy feladja családját (bár eleve csak nővéréhez, Valantine-hoz fűzik szoros kötelékek), eltávolodjon társaitól, hogy megtagadja magától a barátságot, hogy feláldozza gyermekkorát, hogy gyilkoljon, és végül, hogy egy olyan rettenetes bűnt kövessen el, amit ember őelőtte soha. A finálé még úgy is brutális gyomorszájon vágásként hat, hogy a mai olvasók számára már könnyen kikövetkeztethető – ettől Ender tettének súlya, borzalma nem csökken. És miután Card főhőse ártatlanságának utolsó foszlányát is széjjeltépte, még mindig nem végzett. Ahogy a rettegett és gyűlölt ellenségről kiderül az igazság, ahogy ez a szörnyű rémálom hirtelen arcot és humanitást kap, amikor már túl késő, az az ember, a tolerancia és az értelem tragédiája.

vegjatek-borito.jpgA magyarul most, a klasszikus fordítás felhasználásával újra megjelent Végjáték a szerző azonos című 1977-es novellájának, szövegét, stílusát tekintve egyszerű és lényegre törő, könnyű nyelvezetű, így rendkívül olvasmányos kibővítése (az említett taktikai csatákat Card elképesztő intenzitással írja meg). Később a könyv egész regényfolyammá nőtt, egyik mellékszereplője, Ender legbriliánsabb katonája, Bean, külön sorozatot kapott (első rész, az Ender árnyéka a Végjáték történetét meséli el újra az ő szemszögéből), plusz születtek belőle képregények, és most már a filmadaptáció is a nyakunkon van (kedd este jön róla a kritika.)

Ugyan a Szovjetunió, mint potenciális ellenségkép (mindenki tudja, hogy a hangyok fenyegetésének elhárítása után az e célból egyesült emberiség ismét háborúzó frakciókra bomlik majd) pár éven belül elavult, viszont ettől eltekintve Card jövőképe abszolút autentikus. Előrevetítette az internetet és jelentőségét (Ender hozzá hasonlóan zseni testvérei a háló névtelensége mögé bújva, komoly társadalmi-politikai esszéket írva szereznek befolyást), az Óriás itala nevű, a gyerekek gondolkodásmódját és képességeit felmérő fantasy játékkal a virtuális valóság területére tévedt, a távolságtól független, azonnali üzenetváltást lehetővé tevő berendezéssel (ansible) pedig a kvantummechanika világába köszönt be. A könyv persze nem ezek miatt kortalan. A sci-fi valóban csak köntös, a sztorit különösebb erőlködés nélkül le lehetne rángatni a jelen realitásába is, üzenete, veleje sértetlen maradna. De a galaktikus színtér, a lehető legextrémebb körülmények felnagyítják, jelentősebbé teszik közlendőjét. Ami mi is? Az a legjobb benne, hogy mindenki eldöntheti maga. Card senkit nem vesz hülyére azzal, hogy könnyű válaszokat osztogat nehéz kérdésekre. Azokat találd csak meg te, ha tudod.

2013. október 16.

James S. A. Corey: Leviatán ébredése

Leviatán.jpgMit várhatunk egy olyan űroperától, amely George R. R. Martin ajánlásával érkezik, de már éppen annyi ideje megjelent külföldön, hogy köztudomású, miszerint az írói álnév alatt Martin A tűz és jég dala (sorozatjunkieknak: Trónok harca) sorozaton segédkező asszisztense és az ugyanezt a regényfolyamot képregényre adaptáló fantasy író párosa lapul? Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a Térség (The Expanse) univerzum alapötlete eredetileg egy kínai mikrotranzakciós MMORPG-hez készült, majd egy ideig a szerzők házilag készült asztali szerepjátékának világaként funkcionált, komoly kételyek merülhetnek fel az írók rátermettségét és a mű minőségét illetően. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk... ugyan a szerzőpáros első regénye sci-fi klisékből kezd el építkezni, a karakterek és a sztorivezetés mégis olyan roppant könnyedén viszik el a vállukon a vállalkozást, hogy azóta az univerzumuk trilógiává terebélyesedett, e-könyvnyúlványokat növesztett és 2012-ben Hugo- és Locus-díjra jelölték. Ami egyáltalán nem rossz teljesítmény egy regénytől, mely az Alien és a Stars Are My Destination (avagy Tigris! Tigris!, ahogy idehaza ismerik) erényeit próbálta ötvözni meglepően sok sikerrel.

Habár az emberiség a nem is olyan távoli jövőben kolonizálta a Naprendszert, de rövidlátó, rasszista, kapzsi természete jottányit sem változott: csak éppen most nem a rasszok alapján utálják egymást, hanem hogy ki a földi, ki a marsi és ki lakik a kulimunka legalját végző Kisbolygóövezetben. Ugyan az Epstein-hajtómű lehetővé tette a rendszeren belüli viszonylag gyors utazást, az új technológia gyorsulása által kiváltott emberi testre ható nehézségi erő pusztító erejét még nem tudják teljes mértékben kiküszöbölni. Ez az aprónak tűnő, hard sci-fikre jellemző részlet olyannyira jelen van a Térség világának mindennapjaiban (nem utolsósorban az űrharcok lényeges stratégiai tényezője), hogy az űropera besorolás körvonalai kezdenek elmosódni, különösen, amikor a noir és a horror is kezd betüremkedni a történetbe.

Jim Holden tisztességes munkásember, egy, az övbéliek túléléséhez oly szükséges vizet jelentő, jéghegyeket vontató bárka segédtisztje. Az űrben senki nem szól bele kiszámíthatóan monoton életébe, a fizetés tűrhető, és mindig talál valakit az ágyába a folyamatosan rotálódó legénység tagjai közül. Mindez a nyugalom addig tart, amíg vészjelzést nem fognak egy a semmiben sodródó hajó fedélzetéről. Hosszas tépődés után a rosszabbik döntést hozzák: átszállnak az elhagyatottnak tűnő Scopulira. Legnagyobb rémületükre nem csak egy sosemlátott életformára bukkannak, hanem egy álcázott hajó jelenik meg a semmiből és robbantja atomjaira a teherszállítójukat. Legénységének maradékával Holden menekülőre fogja és amikor világgá kürtöli a tényt, miszerint a támadók marsiak voltak, egy olyan ellenségeskedés parazsát szítja fel, ami az egész Naprendszerre kihatással lesz. Mindeközben az Övben, a Szárnyas fejvadász Földjének koszosabb és lehangolóbb pillanatait idéző Ceresen, Miller nyomozó, a helyi szerződéses rendfenntartó erők kiégett és alkoholista díszmadara kap egy kis mellékest hozó munkát: egy gazdag család elkényeztetett fruskáját kell megtalálnia, akit úgy tűnik, szeszélye egy a Külső Bolygók függetlenségéért harcoló politikai szervezethez hajtott. A jelentéktelen ügy természetesen valami olyan, az egész emberiség sorsát fenyegető veszély felfedéséhez vezet, ami összefonódik a Holden hajójával történtekkel, és a szörnyűséges és fertőző dologgal, ami hideg céltudatossággal halad a célja felé.

A két főszereplő, az idealista, még beláthatatlan következmények esetén is az emberek döntéshez való szabadságának elvét hirdető, ugyanakkor megingathatatlan erkölcsi kódexszel bíró Holden és a megfáradt, sokat látott, az emberiségből teljes mértékben kiábrándult és pragmatikus Miller felváltva narrálja az eseményeket, melyeknek ezzel majdnem objektív szemlélőivé leszünk, de rá kell jöjjünk, hogy az emberiség puszta létét fenyegető, feloldhatatlannak tűnő erkölcsi dilemmát csak mindkét nézőpont elfogadásával lehet semlegesíteni. Mindez persze milliárdok életére hat ki, és a szerzők nem bánnak kesztyűs kézzel a szereplőkkel sem: vannak, akiket örök életükre megnyomorít a már emlegetett pusztító nehézkedési erő vagy egy majdnem halálos sugárdózis, de ez igazából semmi a kísérleti malacként szolgáló kisbolygó komplett lakosságának elmondhatatlanul szörnyű végéhez képest. És ez csak a kezdet, hiszen a klasszikus űropera egyik sajátossága, hogy szinte mindig minimum egy trilógiában gondolkodik, vagyis az eddigi magas tétekre várhatóan rádobnak még egy lapáttal a következő kötetben. Ez pedig egyáltalán nem baj: az utóbbi évek legjobb sci-fijét itthon kiadó Fumaxnak továbbra is csak azt tudom tanácsolni, hogy kutassák fel nekünk a friss, ropogós zsánerkönyveket, a klasszikusokat pedig nyugodtan hagyják a többi kiadóra. 

2013. október 10.

Planet of the Vampires

planetofthevampires01.jpgHogy rögtön kiakasszam a bullshitmétert: a Planet of the Vampiresben egy darab vámpír nincsen. De még csak úgy nagyjából véletlenül sem. A legendás és nagyszerű Mario Bava filmjének eredeti olasz címe (Terrore nello spazio) magyarra fordítva annyit tesz, hogy „Terror az űrben”, és hogy az amerikai forgalmazó milyen indíttatásból maszatolta oda a vérszívókat, az máig rejtély, viszont utána több ország (köztük hazánk is) ezt az amerikai címet vette alapul. Persze a „vámpír” terminológiája kicsit nagyobb területet fed le, mint azt a vasárnapi horrornézők egy-két Dracula, Penge és, urambocsá’, Alkonyat alapján elképzelik, de a Planet of the Vampires lényei még a legtágabb, legmegengedőbb definícióba sem férnek be: ők ugyanis, ha már dobozolni kell, paraziták.

Az akkorra (1965-ről van szó) már befutott Bavának nem a Planet of the Vampires a legjobb filmje, sőt, még a legjobb tízben sincs benne. Mégis, minden esetlensége, olcsósága, illetve, alkalmanként kifejezett gagyisága ellenére vannak olyan kvalitásai és hatásai, amelyek miatt csaknem fél évszázaddal később is érdemes a figyelemre. Mint pl., hogy a sci-fi/horror műfajában etalon Alien makacsul felbukkana minden, a filmmel kapcsolatos beszélgetésben, legfeljebb tíz másodperccel a beszélgetés kezdete után. Noha Ridley Scott és Dan O’Bannon többször is nyilatkozták, hogy klasszikusuk elkészítése előtt nem látták a Planet of the Vampirest, a vizuális, narratív, sőt, az egyes konkrét jelenetek közti hasonlóságok, akár véletlenek, akár szándékosak, letagadhatatlanok.

Egy űrhajó egy idegen, feltérképezetlen bolygóra érkezik, miután annak felszínéről a legénység segélykérő jeleket fog. De alig kezdik meg a landolást, az emberek máris minden ok nélkül brutálisan egymásnak esnek a fedélzeten. Miután a kapitány kézbe veszi a rejtélyes szituációt, indulhat a mentőakció – kivéve, hogy bár a füstös-sziklás planétán valóban nincsenek egyedül, megmentésre pont senkinek nincs szüksége. Csak nekik maguknak.

Az Aliennel való sok-sok párhuzam egyik legnyilvánvalóbbika az a jelenet, amiben a főszereplők felderítenek egy ismeretlen, ősidők óta a bolygón rostokoló űrhajóroncsot – még az óriási idegen csontvázat is ki lehet pipálni. A hasonlóságokat lehetne tovább sorolni, de ezeknél pont sokkal fontosabbak a különbségek. Scott filmje egy mesterien felépített, klausztrofób horror, ami a borzongatást elegánsra csiszolt science-fiction környezet segítségével járatja csúcsra, a Planet of the Vampires ellenben egy hamisítatlan B-film, egy horrorisztikus elemekkel tűzdelt, földönkívülis-lézerfegyveres-menekülős-verekedős sci-fi, a ponyvák stílusában.  

planetofthevampires02.jpgEz hagyományosan együtt jár némi sutasággal: sosem derül ki pl., hogy a kapitány miért volt immunis a mindenki mást vadállattá aljasító őrületre, ahogy az sem világos, hogy a bolygót lakó paraziták később miért nem tudják újra egymásra uszítani őket. Könnyebb lenne, mint fogócskát játszani velük. Továbbá, egyéb esetlenségek adódnak a szokásos olasz utószinkronból (plusz abból, hogy a nemzetközi színészgárda tagjai mind a saját nyelvükön mondták fel a szöveget a forgatáson, és semmit nem értettek egymás szavából) és a NAGYON láthatóan szűk költségvetésből. Az űrruhák ugyan a korszakhoz képest meglepően stílusosak, de az űrhajódíszletek (különösen, ami a nagy terek kihasználatlanságát illeti) gyermetegek, a bolygófelszín pedig durván stúdiószagú. Az viszont Bava kreativitását dicséri, hogy optikai trükkökkel és különböző fényekkel megvilágított, sűrű füstfelhőkkel ennek ellenére is sikerült egy erős „idegen” atmoszférát összeharácsolnia (és ez még mindig sokkal kifinomultabb módszer, mint amit az egy évvel később elstartolt Star Trek alkalmazott, amiben a tökugyanolyan bolygókat csak az különböztette meg, hogy milyen színű volt az égboltjuk).

Ami a hangulat mellett emlékezetessé teszi a Planet of the Vampirest, az az, hogy legnagyobb vonzereje, a B-filmektől szokatlan módon, retroaktív: végig beleng mindent valamiféle furcsa szárazság, ridegség, ami a nézőt a szereplők sorsára közömbös szemlélővé degradálja, és büdös forgatókönyvírói munkától szaglik. De az orr ezúttal megvezet: Bava két remek, közvetlenül egymás után elsütött csattanóval felteszi a pontot az i-re – és lehet, hogy az az „i” kicsi és görbe, de a pont kurvára ott van rajta, és az egész filmet más szemmel nézed tőle.

2013. szeptember 25.

Marvel’s Agents of S.H.I.E.L.D. – Pilot

agentsofshield01.jpgAz év egyik legjobban várt új sorozata, a Bosszúállók gigászi sikerének hullámán lovagló, az ABC-n tegnap debütált Marvel’s Agents of S.H.I.E.L.D. legfontosabb kvalitásai leírhatók egyetlen névvel: Joss Whedon. A kultalkotóból szupergeekistenséggé mutált író-rendező (a pilot teljes egészében az ő gyermeke) rutinból hozza mindazt, amit korábbi munkái, a Firefly, az Astonishing X-Men és a Bosszúállók alapján várunk tőle – lendületes csapatdinamikát fura és egymást nem feltétlenül mélységesen szerető és tisztelő karakterekkel, akikben legalább egy közös vonás azért mindenképpen van: képtelenek nem frappáns beszólásokkal, popkult utalásokkal és okoskodó poénokkal kommunikálni. És noha ez most itt-ott kicsit csikorgósabb, mint Whedonnál általában, a SHIELD elég vicces, lendületes és vagány ahhoz, hogy pont olyan szórakoztató legyen, amilyennek reméltük.

A sorozat a New York-i csata után játszódik, és az elvileg azelőtt meghalt, gyakorlatilag mégis élő (?) Coulson ügynök egy új csapatot toboroz benne, hogy felelni tudjon a megváltozott világ új kihívásaira. A szuperhősök, különleges képességek, idegen technológiák beszivárogtak az emberek hétköznapjaiba, ebből a rejtélyes és veszélyes tortából pedig mindenki akar magának egy szeletet. Coulson emberei (csúcsügynökök, technikai és számítógépes zsenik, a szokásos felállás - egyelőre nem sokat tudunk róluk, és az egy emberként "működő" geekpároson kívül nem tűnnek túl eredetinek sem) a pilotban egy új hős, és a körülötte legyeskedő rosszemberek nyomában járnak, természetesen high-tech kütyük segítségével.

Van akció, izgalom, humor és rejtély (mindenkinek a múltjában lappang valami titok, leginkább Coulsonéban – nem, még nem derül ki, amire vele kapcsolatban mindenki kíváncsi), Whedon szokás szerint biztos kézzel ír és rendez, Clark Gregg pedig cool, de a SHIELD jövőjét eldöntő kérdés, amire egy rész után még nehéz válaszolni, az, hogy mennyire tudják majd az alkotók differenciálni egy átlag „nyomozós akciófilm gimmickkel” sorozattól. A dolog persze evidensnek tűnik, hiszen Whedonéknak rendelkezésükre áll egy hatalmas univerzum, aminek sztárjait ugyan aligha használhatják (túl drága lenne, és egyébként sem volna célravezető, ha a főhősök problémáit a vendégszereplő Thor kalapálná péppé), egyéb karakterei, motívumai, szabályszerűségei rendelkezésükre állnak, és szinte végtelen lehetőség rejlik bennük.

agentsofshield02.jpgA képregényekben már volt példa hasonló, nagyszerűen elsült koncepciókra, mint pl. a Gotham Central, ami a Batman városában dolgozó rendőrökről szólt (és a DC épp tegnap jelentette be, hogy a Foxszal tévésorozatot csinálnak a fiatal James Gordonról), vagy Brian Michael Bendis Powerse – de akár még a Marvels is ide citálható. Ezek mind többé-kevésbé átlagemberekről szóltak, akik szuperhősök árnyékában élnek. Szerencsére a SHIELD első részének leghangsúlyosabb aspektusát sem a bunyók és a robbanások képezik, hanem egy olyan fejre állt világnak az ábrázolása, amiben istenek, szuperkatonák, páncélos igazságosztók és földönkívüliek csatáznak egymással, és amiben felmerül a kérdés: mit jelent így embernek lenni? Whedon ráadásul behozza a képbe a gazdasági válságot, mint plusz terhet a civilek életén, és a kapcsolat a marveles és a való világ problémái közt meglepően simán jön létre – egyszerűen van értelme.

Ha sikerül ezen tartani a hangsúlyt a high-tech akciók és pingponglabdaként pattogó egysorosok között, és szépen kiegyensúlyozni az alapvetően könnyed hangvételt és komédiát a drámával, akkor a SHIELD kinőheti magát valami egészen naggyá is. A potenciál kétségkívül megvan benne.

Bummal és nyüszítéssel - Világvége szpesöl

Az ember hihetetlenül kreatív létforma. Pár ezer év alatt megszámlálhatatlan bombabiztos módszert talált ki rá, hogy civilizációstul, kék bolygóstul, mindenestül teljesen elpusztítsa önmagát – vírusokkal, atomháborúval, mesterséges intelligenciával, kísérletekkel, amit csak akarsz. És ha véletlenül épp lusta disznó módjára nem igyekszik eléggé, akkor a sors, a kozmosz vagy egyszerűen csak Isten siet a segítségére, hogy jobblétre szenderüljön. A világvégével kacérkodó The World’s End és a világvégét betonforrón és tűzkeményen Hollywoodra uszító This is the End alkalmából, abszolút öntörvényűen szemezgetünk az apokalipszis eljöveteléről szóló filmek közt – nézzük meg, miről maradtunk le, amikor tavaly, annyi ígérgetés után mégis kénytelenek voltunk túlélni a maja világvégét! (Avagy: az azóta is bánatos vallási fullőrültek geekz által szponzorált virtuális önsegélyező csoportja. És nyugi: előbb-utóbb összehozzuk azt az utolsó napot, meglássátok!)


12 majom
(12 Monkeys, 1995, Terry Gilliam)

Gilliam talán legismertebb és legsikeresebb alkotásában (a "legjobb" címét mindenképpen a Brazil birtokolja) egy igazi öko-világvégét ismerhetünk meg: a 90-es évek sci-fi vírusőrülete úgy kényszeríti az emberiséget a tudomány biztonságot kínáló föld alatti börtönébe, hogy egyfajta bibliai csapásként (vagy épp esélyegyenlőségi akcióként?) az állatoknak adja vissza a Föld felszínét. Hősünk ráadásul a börtönön belüli börtönből indul el, hogy őrült szektákon és elmegyógyintézeteken keresztülrángatva kapjon esélyt a múlt rendbetételére. Az időutazás itt csupán kiszolgálja a történetet, a lepusztult jövő azonban, bár látszólag inkább keretszínként szolgál, az emberiség féktelenségének, felelőtlenségének és ostobaságának kőkemény keretezése. Nyomasztó, hátborzongató és főként emlékezetes vízió egy még ma is könnyedén elképzelhető végről. (Borbíró Andris)

wend12monkeys.jpg


Az ember gyermeke
 (Children of Men, 2006, Alfonso Cuarón)

A Children of Men nem az a fajta világvége film, amiben meteorbecsapódás, nukleáris apokalipszis, esetleg idegen invázió fenyegetné civilizációnkat: itt pusztán arról van szó, hogy az emberi faj valószínűsíthetően szép lassan eltűnik a bolygóról, mivel valami rejtélyes oknál fogva tizennyolc éve született utoljára gyerek. A meddőségi hullám oka ismeretlen, de a filmbéli állapotokat elnézve azért sejthető: nincs az a valamirevaló csecsemő, aki örömmel tisztelné meg világra jöttével ezt a forrongó trágyadombot. Mikor végre úgy tűnik, egy fiatal lány csodával határos módon (illetve, elmondása szerint abszolút hagyományos úton) teherbe esett, nem fogjátok kitalálni, kiktől kell leginkább óvni a születendő kicsit: naná, hogy a semmirekellő emberiségtől. Az alkotás leginkább fájdalmasan realista jövőképével riogat, a filmbéli Nagy Britannia egyetlen óriási, szutykos, pusztulásra ítélt szeméttelep, lakói pedig túlnyomórészt önző, politikai meggyőződéseiket gond nélkül a közösség alapvető érdekei fölé helyező nyomorultak. A kevesek, akik talán elősegíthetnék a pozitív változást, szüntelenül a többséget képviselő csaholó csőcselék előli menekülésre kényszerülnek. A szakadatlan veszélyérzetet a vérbő naturalizmussal bemutatott tűzharcok és a mesteri kameramunka érintőleges közelségbe helyezik, a film lehengerlő, megrázó, néhol zsigerien sokkoló, de felemelő mestermunka. A befejezés pedig úgy tud szép és reménykeltő maradni, hogy közben nem tudjuk elfelejteni: azt a bizonyos hajót is csak emberek kormányozzák. Shantih. (Nemes András)

cm2.jpg


A káosz birodalma
(Southland Tales, 2006, Richard Kelly)

Nem tudjuk, mit szívott Richard Kelly, amikor a mára kultfilmé vált Donnie Darkót megírta, de hogy tripla adagot vett magához ugyanebből a szerből a Southland Tales megalkotásakor, az a végeredményt látva nagyjából biztos. Egy sikeres első után második filmet összehozni soha sem egyszerű feladat, a rendező vagy úgy érzi, hogy valami gyökeresen mással kellene előrukkolnia, vagy biztos, ami biztos alapon megpróbál rálicitálni arra, amivel befutott. Kelly az utóbbi opciót választotta, de A káosz birodalma egyáltalán nem biztonsági játék, sőt. Már a Donnie Darko is a világvége gondolatával játszott el a maga spleenes stílusában, de az inkább egy személyes apokalipszis (a címszereplőé) volt. A Southland Talesben jócskán megemelkedett a tét: itt tényleg a világ sorsa forog kockán – csak épp nem értünk belőle egy kukkot sem. A történetet felesleges lenne elmesélni, talán maga Kelly sem tudja pontosan, mire gondolt a költő (bár a filmhez íródott képregények állítólag segítenek eloszlatni a köd egy részét). A lényeg: a messzi jövőben, 2008-ban járunk, Los Angeles-ben, a III. Világháború javában zajlik a Közel-keleten, miközben Amerikában neomarxista ellenállók lázítanak a fasisztoid republikánus rezsim ellen. A főszereplő Jericho Kane-t nem kisebb színésznagyság, mint Dwayne „The Rock” Johnson alakítja, de Sarah Michelle Gellar mellett két kiöregedett tinisztár (Sean William Scott és Justin Timberlake) is helyett kapott a stáblistán, ami jól jelzi, hogy Kelly tudatosan próbálta belőni magnum opuszát a vérkomoly filozofálgatás és a provokatív blődli határvidékére. A Jelenések könyvének adaptációjaként is értelmezhető film így aztán mind a „korát megelőző mestermű”, mint az „emészthetetlen katyvasz” kategóriába beilleszthető lenne, és ugyan tudnánk az előbbire is érveket sorolni, egyelőre (többek közt a 160 perces játékidő miatt) inkább az utóbbi megfejtésre szavaznánk. (Beyonder)

wendsouthlandtales.jpg


Mentsétek meg a zöld bolygót!
(Jigureul jikyeora!, 2003, Joon-Hwan Jang)

A zsánerek közötti ugrálás egyértelműen a koreai filmgyártás sajátossága (erre a legismertebb példa talán a The Host), de a világvégés összeállítás ezen versenyzője valóban nem ismer kegyelmet: ártalmatlannak tűnő fekete komédiából csúszik át pszichológiai thrillerbe, onnan Fűrész és Motel durvaságú torture horrorba, aztán mindfuck tudományos fantasztikumba. Mindezt körültekerve egy Amélie-szerű tragikus-romantikus szállal. Főhősünk egy elsőre csendes bolondnak tűnő fiatalember, aki barátnője segítségével elrabol egy üzletembert, hogy megmentse az emberiséget, teóriája szerint ugyanis idegen lények férkőztek az emberek közé, hogy előkészítsék a Föld leigázását. Míg a cél szentesíti az eszközt elvet követve módszeres tortúra alá veti áldozatát, hogy megtudja az inváziót előkészítő földönkívüli herceg személyazonosságát, addig az eltűnt férfi után nyomozó detektívek szembesülnek azzal, hogy nem ő az ismeretlen tettes egyetlen áldozata, így megindul a versenyfutás az idővel, hogy életben találják, mielőtt túl késő lesz... hogy miért titulálták a filmet a 2000-es évek Plan 9 from Outer Space-ének, ami ezúttal minden aspektusában működik, hogy ez most végül is dicséret-e vagy sem és hogy miért is szerepel ezen a listán, ahhoz sajnos kénytelenek lesztek megnézni, lehetőleg még világvége előtt... sosem lehet tudni ugyanis, ahogy ezt a Save the Green Planet! nagyszerűen illusztrálja. (Nagy Krisztián)

save-green04.jpg


A nap, amikor a Föld lángra lobbant (The Day the Earth Caught Fire, 1961, Val Guest)

Az atomháborús „figyelmeztetőfilmek” egy idő után elárasztották a mozikat (és a tévéket is), de az ’50-es, ’60-as években a hidegháború forróvá hevülésétől való félelem még inkább a sci-fi és a horror frontján, idegenek, szörnyetegek és inváziók formájában csapódott le. A nap, amikor a Föld lángra lobbant a kevés kivételek egyike: a két szuperhatalom ezúttal még elpusztítani sem akarja egymást, „csak” tesztrobbantások sorozatát végzik el – de ez elég ahhoz, hogy a Földet kilökje a pályájáról, és a Nap felé taszítsa. Különösen forró nyár várható, de legalább rövid lesz. Val Guest kisköltségvetésű mozija, remek karaktereivel és dialógusaival az egyik legintelligensebb, legkifinomultabb katasztrófafilm, ami valaha készült. A világvégés látvány a nagyszerű kameramunkára és a nyitó- és zárójelenet apokaliptikus narancsos-barnás színére korlátozódik (a film amúgy fekete-fehér), a sztori inkább arra koncentrál, hogyan reagál a társadalom egésze, és különösen az újságíró főszereplő, Peter Stenning a közelgő végre. Guest érzékeny, jól kifejtett, drámai párhuzamot rajzol Stenning több okból is kisiklott élete és a Nap felé zuhanó Föld közé, és végig fenntartja a kétségbeesés és a remény ambivalens érzetét – az emberiség utolsó szalmaszála egy újabb robbantássorozat, ami, ha minden jól megy, biztonságosabb pályára löki vissza a bolygót. A finálé két szalagcímet, két lehetőséget prezentál (World Saved!/World Doomed!), de a döntés a nézőre van bízva. Meg tudjuk menteni magunkat? Illetve: érdemesek vagyunk arra, hogy megmeneküljünk? (Rusznyák Csaba)

worldsenddaytheearthcf.jpg


Ne várd a csodát! (Miracle Mile, 1988, Steve De Jarnatt)

A hidegháborús korszak atombombás rémfilmjeivel Dunát lehetne rekeszteni, de a Miracle Mile ezek sorolásakor valahogy mindig elsikkad az olyan evidens címek mellett, mint a Másnap, a Fonalak vagy akár a Bombabiztos. Pedig a szokatlan műfaji párosításnak, a feszes cselekménynek és a merész befejezésnek köszönhetően a legjobbak között van. Harry Washello (a pre-vészhelyzetes Anthony Edwards) nem is lehetne boldogabb: épp megtalálta álmai nőjét, szépség, humor, intelligencia, szerelem első látásra, mint a tündérmesékben. Aztán Harry egy technikai malőr okán lekési az éjfélre megbeszélt randit, cserébe viszont legalább kap egy téves telefonhívást egy őrjöngő ismeretlentől, aki közli vele, hogy atomrakéták vannak úton a Szovjetunió felé, a válaszcsapás pedig 70 percen belül leradírozza Amerikát a térképről. Harry eszeveszett hajszába kezd, hogy megtalálja szerelmét, mielőtt egy gombafelhő felfalja a várost, de ahogy a küszöbön lévő nukleáris holokauszt híre elterjed, az utcák brutális káoszba fulladnak. A Miracle Mile a kedves szerelmi történet és a kegyetlenül székbe passzírozó thriller meglepően hatásos kombinációja: fékeveszett versenyfutás az idővel, ahogy a civilizáció a végső pusztulása előtti percekben vadállati szintre süllyed vissza. Az ezen kívül soha semmi említésre méltót nem csinált De Jarnatt feszes forgatókönyve és egyre eposzibb rendezése a valaha volt egyik legromantikusabb, atomrobbanás erejű katarzissal emlékezetessé tett, egyszerre elragadóan bájos és totálisan kíméletlen zárójelenetben kulminálódik. (Rusznyák Csaba)

worldsendmiraclemile.jpg

A néptelen Föld (The Quiet Earth, 1985, Geoff Murphy)

Amikor Cillian Murphy kibotorkált a kórházból a 28 nappal később első jelenetében, és egyetlen árva lelket sem talált London utcáin, a nézők 99%-a elalélva csettintett, hogy igen, milyen zseniális ötlet, és milyen jól kivitelezve. A maradék 1% viszont csak hümmögve bólogatott, merthogy ők látták a The Quiet Earth című új-zélandi klasszikust, amely ugyanebből az ötletből indul ki, sőt az első félórát teljes egészében ennek az alapszituációnak a kibontására szenteli. A főszereplő egy szürkénél is szürkébb, középkorú tudós, aki egy szép napon felébred, és azt veszi észre, hogy ő az utolsó ember a földön. Nem borítják holttestek az utakat, zombik sem vadásznak ízletes agyvelőkre, egyszerűen csak eltűnt mindenki. Geoff Murphy filmje először a poszt-apokalipszis történetek szokásos nyomvonalán halad, hősünk megpróbálja kideríteni, hogy mi a waddöfak, majd mire épp kezdene becsavarodni, kiderül, hogy rajta kívül is vannak túlélők. A néptelen Föld attól igazán izgalmas, hogy bár csepegtet elég infót, ahhoz, hogy a néző fejében összeálljon egy kép arról, mi is történt a filmbéli Földön, az igazán lényeges kérdésekre nem ad választ. Ez akár baromi frusztráló is lehetne, ha a The Quiet Earth nem működne filmként – poszt-apoklipszis moziként, klasszikus sci-fiként vagy akár metafizikai tanmeseként – is kiválóan, de úgy működik, világvége előtt vagy után ezért mindenképpen érdemes bepótolni vagy újranézni. (Beyonder)

wendquiete.jpg

Terminator 3: A gépek lázadása (Terminator 3: Rise of the Machines, 2003, Jonathan Mostow)

Ez a létező legunalmasabb világvége-film, amiben az egyetlen meglepetés, az egyetlen pozitívum az, hogy világvége-film. Mert legalább annyi kurázsi volt az amúgy töketlen alkotókban, hogy a végén ne odázzák el ismét az apokalipszist, hogy majd egy negyedik filmhez ismét felolvashassák a jövőből érkező harcosok küzdelmének receptjét. Amikor a rakéták szállni kezdenek, a Terminator-franchise bizsergető módon elér egy izgalmas fordulóponthoz, egy mindaddig elhalasztgatott keserű katarzishoz (hogy azután – már tudjuk – csak a nagy halál van, más kérdés), és kegyelmet nem ismerve olvas rá a második részen végigvonuló végzet-motívumra. Kár, hogy az addig eltelt másfél óra legfeljebb közepes színvonalú pusztításorgia (oké, a teher-vagymiafranc-autós üldözés impresszív, dőlhetett bele a pénz rendesen), a finom irónián ízléstelenül túllépő, görcsös viccelődés és halovány, totálérdektelen T2-utánzat, ami már a tipikus folytatásbetegség legalább szemnek kellemes tüneteit sem tudta produkálni. Avagy nem csak, hogy jobb nem lett, de még nagyobb és látványosabb se – első számú bizonyíték: a T-X maga, ami, Kristianna Loken segge ide vagy oda, akkora visszalépés a T-1000-hez képest, mint a táviratiroda az okostelefonhoz képest. Vagy a T3 a T2 /T1-hez képest). (Rusznyák Csaba)

worldendt3rise.jpg

Az utolsó part (On the Beach, 1959, Stanley Kramer)

Le merem fogadni, hogy a filmtörténelem legkevésbé látványos pre-poszt apokaliptikus filmjével állunk szemben, amely felvonultatja a kor legnagyobb sztárjait (Gregory Peck, Fred Astaire ezúttal komoly drámai szerepben, Ava Gardner, Anthony Perkins, és így tovább), ugyanakkor ellentétben a listában található más filmekkel, itt az emberiség nem válik magából kivetkőzött állatokká, hanem szép csendben még megteszi amit lehet majd nyom nélkül eltűnik a nukleáris télben. Létezik egy 2000-ben készült ausztrál tévés feldolgozása is Armand Assantéval, szerencsére nem túl tragikus, bár az eredeti mindenképpen jobb. Az egész film voltaképpen egy hosszú - és egyesek szerint unalmas - melankolikus dráma. Gregory Peck tengeralattjárójával, a USS Sawfish-sel partot ér Dél Ausztráliában, ahol még egyelőre nem köszöntött be a nukleáris tél. Létezik remény: Julian Osborne (Fred Astaire karaktere), az alkoholista meteorológus szerint lehet, hogy Észak-Amerika felől már elvonult a radioaktív köd, ergó van esély a folytatásra. Azonban a küldetés sajnos nem jár sikerrel, és San Francisco - noha teljesen épnek látszik - ugyanúgy halálos csapda, mint amilyen majd a Sydney Öböl vidéke lesz úgy pár hónap múlva. Érdekes módon a film szerint az emberek békésen, némi autóversenyzés és vitorlázás után fognak csak kimúlni. Mindenképpen megtekintésre érdemes, hiszen talán az egyetlen olyan vízió, ahol nincsenek mutánsok vagy tartálykocsit üldöző autószörnyek. De lehet, hogy csak az én bársonnyal bélelt szellemem elfogult az ilyesmi iránt. (Forgács W. András)

beach8.jpg

2013. szeptember 24.

The World's End

The-Worlds-End-Simon-Pegg-Nick-Frost.jpgBeszélgessünk egy kicsit az időről. Nyugalom, nem lesz szükség a speciális vagy az általános relativitáselmélet mélyebb ismeretére, nem a tudományos szempontból "idő"-nek nevezett jelenségről fogunk értekezni. Arról az időről van szó, amit mi mindannyian megélünk. Nem tudom a Kedves Olvasók hogy vannak vele, de ahogy öregszem úgy változik az időhöz való hozzáállásom is: amikor még tinédzser voltam, és mit sem tudtam arról hogy X, Y vagy Z generációhoz tartozom, kétféle idő létezett. Az egyik a "matekórának" is nevezhető jelenség, vagyis hogy az idő nemhogy konstans, de konkrétan áll és nagyokat sóhajtozva nézi a körmeit - a másik pedig az a három másodperc, amíg elmegyünk hat helyre, és nagyon sok mindent iszunk, jól érezzük magunkat, majd pedig arra ébredünk, hogy Adyligetnél jár az éjszakai busz. Borzasztóan igazságtalan klisével élve, jó társaságban repül az idő. Ez azonban csak az első része a gondolatmenetnek.

Shaun of the Dead, 2003. Adott két meglehetősen tehetséges író-komikus figura, Simon Pegg és Nick Frost, akik afféle Underground hírnévre tettek szert egy rövid életű, ám annál sokkal nagyobb hatású sitcom (Spaced) révén. (Zárójel: a sorozatot mindenképpen ajánlom, ha még a Kedves Olvasó nem találkozott vele. Mondhatnám hogy az anti-Jóbarátok, ha ez jelentene bármit egy kevésbé jól sikerült Channel 4 promónál. Kötelező. Elvégre ez a Geekblog). Adott emellé a sorozatot rendező fáradhatatlan, ultratehetséges és másodéves mongol-altajisztika-szakosnak kinéző Edgar Wright, a fent említett páros állandó ivócimborája-kollaborátora. A Shaun of the Dead elkészül, és természetesen azonnal hatalmas siker: a zombilegendáriumot szó szerint a rögvalóságba helyező, mégis könnyed, nagyszerűen szerkesztett és elképesztően vicces film hatalmasat tarol, ha nem is a mozipénztárakban (szőrszálhasogatóknak: igen, igen, nem volt bukás, sőt) de az addigra már háromnapos szagot eresztett hollywoodi gigászok dzsakuzzijaiban is.

the-worlds-end-image06.jpgMi szokott ilyenkor menetrendszerűen történni? - adódik a kérdés. A Hagyományos Iskola azt mondaná, hogy tíz évvel a Shaun of the Dead bemutatása után a Gonosz Sárkány (ti. Hollywood) fogja és szépen elmajszolja hőseinket amúgy tízórai gyanánt - hogy aztán vállalhatatlannál vállalhatatlanabb baromságokat csináljanak, ellenben jó pénzért. Emellé a Comic Conon csak-csak előforduljanak, hiszen ott még emlékeznek rá, mekkora ászok is voltak valójában, dedikálva az ezredik eléjük tett krikettütőt, és feszes mosollyal fogadják a "You've got red on you" jellegű, összekacsintósnak szánt, bár kínosan előadott poénokat hajnalban, valami kocsmában. Növesztenek maguknak sörhasat és egy kisebb, de annál hangosabb "eladtátok a mjűvészeteteket a máninak" jellegű csapatot, akik szomorkás szemmel nézik majd a Shaun of the Deadet DVD-ről, miközben egymást böködik, hogy nézd, mikor még jók voltak. Természetesen a másik út az lehet, hogy látványosan elutasítják az Álomgyár (sic!) expliciten szexuális felajánlkozásait - ezzel kivívva a hardkór rajongótábor még mélyebb szeretetét - csinálnak néhány dolgot, amely pénz vagy egyéb hiányában már nem üt akkorát - csak nevezze meg a Kedves Olvasó Orson Welles második filmjét az Aranypolgár után - ettől persze mindenkinek rossz lesz a közérzete, marad tehát a múltból élés, ameddig kitart. De lehet hogy nem tart ki tíz évet, és mire hőseink negyvenesek lesznek, már tíz éve birtokolják a "has been" címkét.

Véleményem szerint a Hagyományos Iskolának fogalma sincs arról, hogy mi folyik a világban. A Hagyományos Iskola ugyanis nem ismer mást a bukáson kívül. Vagy egzisztenciálisan buksz vagy anyagilag vagy mindkettő - állítja. És elismerem, a Vaskabátok (de ostoba ez a magyar cím is) nem vállalt sokkal többet a Cornetto-trilógia első darabjánál. Nekem még mindig tetszik, jó kis zsánerparódia, megfelelő mennyiségű akcióval, humorral meg drámával. A közvélemény nagyobb része még elég jól fogadta a Mission: Impossible III-on innen készült produkciót. Aztán három hősünk persze különböző mélységig, de elmerült Hollywood rengetegében is - egyébként ide a rozsdás bökőt, hogy az összes művész per függetlenfilmes is odaadná a bal karját egy kis korrumpálódásért. És ezzel nincs semmi baj, csak ne "hazudgáljatok", hogy a klasszikust idézzem. Szóval, Pegg csinált néhány blockbustert színészként, aztán ott volt a Paul is, ami szintén remek, Wright megcsinálta a Scott Pilgrimet - ami ahhoz képest, hogy "stúdiófilm", nem is rossz - hogy aztán tíz évvel a Nagy Belépő után megcsinálják a The World's Endet - a sokak által várva várt Cornetto-záródarabot.

the-worlds-end-image01.jpgÓhatatlanul is felmerül a kérdés, mégis mi szükség volt az előző négy bekezdésre? Nos, a lényeg a kontextus. Olyasmit fogok mondani, amivel tudom, hogy sokan nem értenek egyet - de az a célom hogy a cikk végére bebizonyítsam, hogy nincs igazuk. A feltételezésem a következő: a The World's End méltó lezárása a Wright-Frost-Pegg trilógiának. Mire alapozom ezt? - merülhet fel a kérdés. A történet leginkább a Shaunra rímel: adott Gary King, ez a mára közel negyvenéves tinédzser, aki legjobb iskolai barátait elhívja szülővárosukba, hogy végigvigyék a kocsmatúrát, amit tizenhárom évvel korábban nem sikerült. Miközben idegenként járnak-kelnek otthonukban - hiszen jó ideje nem jártak ott - és kissé feszengenek is egymás, de főleg Gary társaságában - rádöbbennek, hogy bizony űrlények veszik őket körül, és nem a szó átvitt értelmében.

Említettem, hogy a történet leginkább a Shaun of the Deadre rímel, de arról szó sincs, hogy visszatérnénk a gyökerekhez, hacsak nem az egyik főtéma - felnőtté válás versus nem megölni a bennünk élő kisgyereket - tekintetében. Pegg - a Shaun of the Dead vagy a Vaskabátok (brr) főszerepeitől ellentétben - nem az ún. Straight Man, vagyis a Normális Ember megtestesítője, aki a nézőt képviseli a körülötte zajló őrület közepén. Ez a feladat most a kórusé, azon belül is Nick Frosté, aki a munkájának élő komoly felnőtt, felelősségteljes ember dizájnos öltönyben, szemüveggel és ásványvízzel a szokásos pint helyett. A kórus pedig szintén a legjobbakból áll: Martin Freeman ezúttal komoly méretű szerepben, mint ingatlanügynök, Eddie Marsan, az elnyomott srácból lett elnyomott autókereskedő-családapa és Paddy Considine, Pegg karakterének jobbik fele aki Garyvel ellentétben felnőtt. És persze itt van minden ismerős, Mark Heaptől Darren Boydon át Billy Nighyig.

A sztori annyiban hasonlít a Shaun of the Deadre, hogy a nagy sztori - vagyis az élien invázió - emeli globális szintre a karakterek problémáját és konfliktusait. A Shaun of the Dead sokkal inkább klasszikus paródia, ami a zombihorrorok műfaji elemeivel játszik, valódi hús-vér embereket rak bele a zsánerbe, hogy aztán azok valódi emberekként reagáljanak, ez adja a film lényegét. A The World's End azonban nem ilyen: itt a kórus és Gary közti feszültség, a Gary és a világ közti ellentét a vezérfonal, a kékvérű élienek csupán a ráadás. Óvatosan kell az ilyennel bánni, mert könnyen Another Earth válhat a történetből, amiben a sci-fi vonal csupán háttér. Az idegenek motivációja pedig meglehetősen sajátos és - ha az Igen Tisztelt Nyugati Világ hozzáállását tekintjük az általunk "fejletlennek" gondolt országok esetében - sajnálatosan ismerős.

the-worlds-end-stool-boxing.jpgMost pedig jön az indoklás, hogy honnan is veszem a bátorságot ahhoz, hogy méltónak merjem nevezni a filmet a Cornettó-trilógia végére. Itt kanyarodnék vissza a cikk elejére - ha még emlékeznek - az időre: amíg a Shaun of the Dead zombijai a konformizmus, a beszürkülés képviselői, addig itt az idegenek, ha lehet ilyet mondani, sokkal alattomosabban lépnek fel: "civilizálni" akarják az emberiséget. Nincs örök gyerekkor - bár sokan azt kívánják, hogy legyen - ez mégsem jelenti automatikusan azt, hogy mostantól minden nap öltönyben kell bejárnunk irodaházakba dolgozni. Nem a világ vége ha egy kicsit megtanulunk továbblépni. És az sem baj, ha menet közben kicsit módosítunk az álmainkon, mert lehet, hogy annak idején gondoltuk rosszul. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, a gyerekkori-fiatalkori álmok a helyesek, hiszen akkor még ártatlanok voltunk, ergó tiszták - sajnos nem mindig ez a helyzet. Ez egy sokkal érettebb, felnőttebb film - nem beszélve arról, mennyivel több pénzt tudtak belerakni. És ez nem feltétlenül rossz. Ha visszavágyunk a Shaun of the Dead látszólagos egyszerűségébe - pedig már az is komoly film volt - még mindig újra elővehetjük. De érdemes mellé megnézni a The World's Endet, hogy mennyit fejlődtek gyermekeink, és büszkén mondhatom, hogy sokat: Edgar Wright - noha a sűrűn vágott közelik már-már kezdenek klisészámba menni - jobban vezet színészt, jobban komponál jelenetet, Pegg tényleg nagyon jól játszik, de ami a legszívetmelengetőbb, az Nick Frost érettségije: belőle is rendes, drámai színész lett akire bármikor rá lehet bízni bármit. A kedves óriás aki a film lelke és - ha lehet ilyet mondani - morális iránytűje, az ő drámája teljesen egyenrangú Garyével. És ez a fajta kiegyensúlyozottság az, ami az év egyik legjobb filmjévé emeli a The World's End-et.

Utószó: a nosztalgia a vénemberek heroinja. Ha azt várja a Kedves Olvasó hogy Pegg és Frost örökké túlkoros fanboyokként fognak viselkedni, sajnos téved. Az idő ugyanis telik, változtat, formál, akkor is, ha nem akarjuk. Az, hogy hogyan viseljük ezt, az tesz minket egyedivé. Nem lehet azt kérni senkitől, hogy minden olyan legyen, mint amikor fiatalok voltunk, csak önmagunkat áltatjuk ezzel. Nem lesz olyan - pont azért mert egyrészt elmúlt, másrészt ha nem múlt volna el, nem lenne megismételhetetlen, és ezáltal szívünknek kedves. Úgyhogy én örülök a The World's Endnek, és kíváncsi vagyok, mit fognak még csinálni.

2013. szeptember 20.

VHS paradise: Predator

from-the-movie-predator-1987-76648.jpgKeményfiúk, kéziágyúk, izomhegyek, dzsungelkommandó, földönkívüli, gerinckitépés. A cicivillantáson innen a Predatorban minden, de úgy kurváraténylegminden megvolt, amiről a VHS-korszakban egy pelyhedző állú ifjonc álmodhatott – meg még az is, amiről nem. John McTiernan akcióklasszikusa zseniális jelenetek sorából áll össze egy zseniális egésszé. Schwarzenegger és Weathers CIA-szkandere. A kiszállás a helikopterből. AZ A hang, a filmtörténet talán legmegszokhatatlanabb monszterhangja – és a zene. A különítmény esőerdőirtó össztüze (nem sok ennél maszkulinabb, egyszerűbb, lényegretörőbb, masszívabb „fuck you” létezik a filmtörténetben). És ezek még csak kiragadott pillanatok. A Predator sokunk fejlődésére/hanyatlására hatással volt annak idején, jól meg is mondjuk, miért.

Borbíró Andris: Mint sok kortársam, a gyerekkoromban én is igen egyhangú mozgóképes diétán éltem (amit persze egyáltalán nem bántam!), tekintve, hogy az engem érdeklő filmek szűk csoportjához fértem csak hozzá. A választék a következő volt: bádszpenszer-terenszhill, dzsekicsen, valamint “am. akc. filmek”. Ez utóbbiak közül is külön csíptük a családban a Schwarzenegger-filmeket, talán mert az osztrák sógor kicsit “hazánk fia” volt Hollywoodban. Kőkemény volt, magabiztos és tökös, akár kommandózott, akár embereket terminált, akár barbárként keselyűt gyilkolt a fogaival. A Predator poszterén azonban, amit a közeli téka falán bámultam minden alkalommal, mikor elmentünk kazettát kölcsönözni (kis bilétákat kellett begyűjteni az üres tokok alól, ha nem fityegett ott, azt jelentette, hogy ki van kölcsönözve a film), elképzelhetetlent láttam: Svarci félt. Valamilyen elmosódott, pszichedelikus dzsungel-részlet látszott körülötte, hatalmas stukker volt a kezében, elszántan és ölni készen állt, de láttam rajta (én legalábbis úgy láttam), hogy fél. És más ember vagy lényeg nem volt a poszteren. Predator. Ragadozó. Milyen ragadozó? Ki vadászik kire? És egyáltalán, ki képes megijeszteni Svarcit?... A képzeletem nekiállt a semmit színezni. A szüleim: “Biztosan nem gyereknek való film!”. A haverok persze megnézhették, és mesélték a kattogó hangot, a megnyúzott vadakat, a karmokkal övezett szájat… Maradt a poszter bámulása egy elbaszott lépcsőkanyarban a tékában.
Mire végre meg tudtam nézni, én már rég rettegtem a láthatatlan Ragadozótól.

Elmeboy: Egen, ez akkoriban egy megtévesztő film volt. Olyannyira a hőskorszakban sikerült látnom, hogy az nem hogy VHS volt, de egyenesen falusi mozgóképszínház, ahová a pénztáros Béla bácsi a korhatárt nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva már csak azért is beengedett zsenge tízévesen, mert egyáltalán fizetővendég voltam. Schwarzenegger-filmekről akkor már a legtöbben hallottunk, az alsóbb osztályokban a menőség egyik legfőbb mércéje az volt, ki hányat látott, így a megtekintést szavatoló jegy kifizetése után jogosnak vélt büszkeséggel foglaltam el a keménytámlás moziszéket, előre vigyorogva, hogy miféle gépfegyveres akciókról fogok majd beszámolni padtársaimnak az uzsonnaszünetben. Ó, én hülye.
A Ragadozó ugyanis mindenkit átbaszott, hiszen bár tökre úgy startol, mint a korszellemnek abszolút megfelelő Schwarzi-film, a fele környékén váratlanul eszement túlélőhorrorba csap át. Lehet, hogy ezt manapság, az internet és az előre kiszivárgott plotline-ok korában nehéz elképzelni, de mikor anno egy standard kommandós film hirtelen pánikolós, jól kitalált földönkívüli agresszorral megspékelt menekülésre váltott, az nagyon szokatlan és hatásos volt. A Ragadozót a fősodor azóta összemosta, mi több, összeeresztette Giger, Scott, Cameron, vagy azóta akárki Idegenjével, ami szerintem nem igazán állja meg a helyét: a csáprágós rasztafári sosem volt akkora ász, mint a banánfejű űrdémon. Mindazonáltal az eredeti Ragadozónál meglepőbb és kompromisszummentesebb akciófilm mindmáig is alig készült, McTiernannek meg ezúton is a jó édes anyukáját, hogy a legjobb Die Hardok meg ilyesmik rendezése helyett lesitteltette magát. Szükségünk lenne rá.

Forgács W. András: Oké, vázolom: napfelkelte, két helikopter érkezik ki tudja hová. A katonák kiszállnak, majd csak annyit látsz, hogy valaki egy hatalmas zsákot rúg ki az egyikből. És alighogy kiszáll a helikopterből, már gyújtja a szivart. Ennyi. Tudsz mindent a karakterről. Két izzadó, izmos kar egymásba fonódik - minden egyes kockából csak úgy ömlik a tesztoszteron. Shane Black, mielőtt még félistenné vált volna. A Predatorban számomra keveredik az ötévesként csodálkozva a tévére meredő kisgyerek-énem a magát rendkívül műveltnek tartó, lelkiismeretlen fanboyéval. Kérdezzék meg példának okáért Báron Györgyöt - nem sorolná a filmklasszikusok közé, pedig az. Az ütődött "kopp-kopp" vicctől "nagypapin" át - ez A Lövöldözős Film, így ahogy írom, nagy betűkkel. Nincsen benne semmi túlbonyolítva, sem a karakterek, sem a sztori - és éppen ettől lesz annyira sokrétű. Nem kell nagyon messzire menni ahhoz, hogy belelássuk a Vietnám-traumát (dzsungel, láthatatlan ellenség, mindenki egyenként hullik el, a cél már nem a győzelem, csak az, hogy hazamehessünk), a férfibarátság fontosságát (Mac és Blain kapcsolatát, ha ma jönne ki a film, a slasherek már szanaszét írták volna), no meg azt, hogy akkor is Svarci a legtökösebb vadász, ha történetesen nincs nála egy kisebb mammutfenyő-méretű gépkarabély. Ezen a filmen akkor sem fog az idő, ha a CGI-t nem számítjuk, mert ilyen többet nem lesz. A férfifilm férfiaktól kisfiúknak. Ínyenceknek: mutass még egy filmet, amely ennyire csodálatosan tud műfajt váltani félúton. Megjegyzés filmeseknek: csak az első tíz percet nézzétek meg. Így kell öt karaktert bemutatni egy snittben.

Nemes András: Olvasva Andris sorait, úgy tűnik, én némiképp szerencsésebb helyzetben voltam. Az erőszakot, és/vagy trágárságot tartalmazó filmek megtekintésének korhatárhoz kötését szorgalmazó vitákat hallgatva mindig eszembe jut a jelenet, ahogy anyám, munkából hazaérve benyit a nagyszobába, ahol én a Predatort nézem őszinte ámulattal, totális transzban. A képernyőn éppen a méltán legendássá vált visszhangzó-punci poén kerül elővezetésre, anyám megkérdezi: -Mi ez a hülyeség? - majd, mikor csak valami érthetetlen választ motyogok, leül mellém, és együtt nézzük tovább a filmet. Később, ha jól emlékszem, ő kiment, mert unta, a lényegen azonban ez mit sem változtat: eszünkbe sem jutott, hogy egy film megtekintése bármilyen negatív hatást lenne képes kifejteni ártatlan, gyermeki lelkemben. Anyám nyilván úgy gondolta, ha rossz lenne nekem, nem nézném. Meg sem próbált eltiltani tőle, mert tudta, hogy ha akarom, valamilyen módon úgy is hozzájutok. Ebben a korszakban ezek a filmek szüleinknek is ugyanolyan eseményszámba mentek, mint nekünk, gyerekeknek, így némiképp jobban megértették kíváncsiságunkat, vagy egyszerűen nem hitték, hogy a filmekben ábrázolt brutalitás károkat okozhat, mivel senki (pszichológusok, gyermekvédő szervezetek) nem fenyegette őket ezzel. Félreértés ne essék, pornót azért nem nézettek velem, sőt, az Óment titokban néztem, mert éreztem, hogy az talán sok lenne nekik, a Predator kazetta is valami haveromé lehetett, de egy pillanatra sem estek kétségbe, mikor látták, hogy ilyesmi érdekel. Anyám úgy gondolta, hülyeség, ezt közölte is velem, és ennyivel lezártnak tekintette az ügyet.
Én azonban imádtam. Le voltam nyűgözve. A VHS-korszak sajátossága volt, hogy a filmekről már jóval hozzáférhetőségük előtt szájhagyomány útján terjedő legendák keringtek. Valaki mindig volt, aki már látta. A nagy stúdiók persze ma is próbálkoznak ilyesmivel, de mostanra nem hisszük egyetlen szavukat sem, annyiszor ejtettek már pofára minket, illetve mégiscsak más az, ha a legjobb haverodtól hallod, mekkora királyság egy film, mint ha valamelyik filmes oldalon olvasod ugyanezt. A Predator volt a nagybetűs DURVA film, mészárlással, kommandósokkal, gyilkos földönkívülivel, és egyetlen kocka megtekintése nélkül tudtam, hogy ez az, ami kell nekem. A VHS-korszak másik sajátossága volt, hogy a filmek általában be is váltották ígéreteiket (nem, nem csak azért, mert jó volt nekünk bármi, ami amerikai). Minden a helyén volt, sőt, még jobb is, mint reméltem: az arcok, a fegyverek, a vér, a kiomló belek, a félelmetes idegen. És a zene. Állandóan az zakatolt a fejemben, ahogy a lakótelep betontömbjeinek tövében kornyadozó bokrok fedezékéből lőttem halomra osztálytársaimat a műanyag UZI géppisztolyommal, amit azért szerettem különösen, mert a markolatába el lehetett dugni a szüleimtől csórt barna szofikat.
Maradandó élmény, na.

Dr. Sick Fuck: Fölényes értelmiségi műkritikánk friss tárgya filmtörténeti szempontból a neorealista-egzisztencialista iskola támadhatatlan diadala: a végletekig kiélezett dramaturgiai kontextusban vagy a gecire izmos Arnold sarabolja fel az űrből érkezett szörnyeteget, vagy a még hasonlóbb adottságokkal rendelkező kozmikus monszter pocsékozza meg a Kaliforniai Mamutfenyőt. That is the question. Can you dig it?
Baszomnagy stukkerek, state of the art CGI (a predator kamuflázs-ruhája a mai napig vállalható, ami nem kis szó 25 év után), pazar maszkok és fizikai trükkök, szupermacsó dumák (You're bleeding, man. You're hit. - I ain't got time to bleed.), irdatlan méretű kések és más változatos gyilkok, kifogástalanul működő, félreérthetetlen motivációval feltöltekezett karakterek; kéremszépen, erről szólt az 1980-as évek feledhetetlenül bájos akciófilm-esztétikája.
Senki ne nyígjon amiatt, hogy mennyire buta ez a film. Mert esze, hát az nincs sok, de ki a faszom kérné számon ezen a mozin a ragyogó intellektust, amikor maradéktalanul kiszolgálja a moziba járó ember legalantasabb vágyait is (megkötözött nő included). A Predator egy kétszáz százalékra teljesített vállalás, műfaji remekmű. Mutasson valaki bármi hasonlót az idei nyár felhozatalából. És ezt a mai szemmel nézve nevetséges 15 millióból hozták össze, mert akkoriban még így mentek a dolgok.

2013. szeptember 17.

Felettünk a Föld

Earth01.jpgBajban vagyok, amikor verdiktet kell mondanom a 2011-es Sundance Filmfesztivál egyik legzajosabb sikerét bezsebelő Felettünk a Föld című filmről. Ennek két oka van. Az első fejvakarásra késztető momentumból fakad a másik: a Felettünk a Föld ránézésre sci-finek tűnik, ám igazság szerint egy kőkemény dráma, egy szenvedéstörténet, tele megbánással és vezeklés utáni vággyal  – ezért aztán nem kifejezetten geek-matéria. Amiért gondolataimat mégis a Geekzre szánom, az a film egységébe szervesen beépülő, a szereplők lelki folyamatait mozgató alapkoncepció, miszerint a Naprendszerben feltűnik egy új égitest, ami úgy tűnik, a saját Földünk szakasztott mása, és szemmel láthatóan felénk tart. Vajon egy párhuzamos világból került ide? Azon a Földön minden ugyanúgy van, mint nálunk? Van egy ugyanolyan Geekzblog odafent is?

A Felettünk a Földet az elsőfilmes Mike Cahill követte el, minimális költségvetésből, jobb kezeként pedig a film főszereplője, Brit Marling segédkezett neki a forgatókönyv megírásában, illetve maga az ötlet is közös volt. Kiindulási pontjuk – vajon milyen lenne saját magunkkal találkozni – hamar kikerült a fókuszból, inkább megmaradt háttérben megbúvó motivációs szálnak, mivel a történet (és ez nem spoiler) soha nem fut ki oda, egészen a végétől eltekintve, és ott sem kielégítő módon, hogy korrektül körbejárja a kérdést. Ehelyett kapunk egy lassan csordogáló, depresszív hangulatú kvázi művészfilmet, ám mielőtt mindenki abbahagyná az olvasást, hadd említsem meg, egy egészen jól sikerült darabról van szó.

Aarth02.jpgAki vette a bátorságot és továbbolvas, de még nem látta a filmet, az készüljön fel, hogy a science fiction része valami bődületesen kidolgozatlan, látszik, hogy az alkotók pusztán azért találták ki, hogy a lelki gyötrelmek hosszan elnyújtott, ám unalmassá még nem váló perceit röpke filozófiai eszmefuttatásokkal szakítsák meg. A törekvés üdvözlendő, hiszen kit ne gondolkodtatna el egy másik Föld égboltunkra való bepofátlankodása, és a felvetett kérdéseken valóban van csámcsognivaló, ám a kellemesen megnyugtató 92 perces játékidőbe a már említett komoly drámai szál mellett maximum egy tízórai mennyiségű kattogás fért csak be. És még csak azt sem tudom mondani, hogy ez a hibája lenne a Felettünk a Földnek, mert ha a hangsúlyt átteszik az idegen bolygó közeledése által keltett fizikai következményekre, az egy egészen másfajta élményt eredményezett volna, egy totálisan másfajta műfajban, amire meg semmi szükség nem volt.

A történet főszereplője Rhoda, aki a másik Föld felbukkanásának éjszakáján épp az MIT asztrofizika szakára való felvételének alkoholmámoros megünnepléséről tart haza autójával, amikor is a megdöbbentő égi jelenség megbámulásának következményeképp letarolja John Burroughs kocsiját. A férfi ezután évekig kómában fekszik, várandós felesége és öt éves kisfia szörnyethalnak a balesetben. Rhoda négy évre a fiatalkorúak börtönébe kerül, szabadulása után pedig már csak árnyéka egykori önmagának. Családjába újra beilleszkedni képtelen, felelőtlenségét feldolgozni szintúgy. Mintegy önmaga ostorozásaként takarítói állást vállal egy középiskolában, amikor pedig egy magáncég űrutat hirdet a másik Földre (ami közben még közelebb került), az új élet és a felejtés reményében megpályázza az egyik helyet.

Earth03.jpgMerengő, mélabús beállításokon keresztül lehetünk szemtanúi, ahogyan a lány feloldozás végett megkeresi a korábban zenészként dolgozó Johnt, ám elég bátorsága nem lévén, takarítónak adja ki magát, és heti látogatásaival egyre közelebb kerül a megtört, alkoholba menekülő férfihoz. Pszichológus-palánták disszertációkat megtöltő anyagot kapnak a két sérült, szenvedésük érzelmi mocsarába belefulladni készülő ember apránként kiépülő kapcsolatáról, ami a két színész, Brit Marling és a Lostból ismerős William Mapother remek játékának köszönhetően megkapóan hiteles, egyszersmind átélhető. Az őszinte kommunikáció halálával kettejük viszonya meredek fordulatot vesz, ami még távolabb sodorja a megváltást, a bűnbocsánatot. A gyötrelmek képi dekódolása és a végig biztos rendezői kézben tartott gyeplő szerencsére gondoskodnak róla, hogy a film soha ne lépjen ki a saját maga által vájt mederből, így a lezárás, amellett, hogy újabb kérdéseket vet fel, hitelesen illeszkedik a film egységébe.

A drámai oldal ilyen mértékű kidomborítása mellett azonban valahol kilóg a sci-fi vonal, ami, mint említettem, egy rettentő vázlatos díszlet megépítésére szolgál csupán – annak ellenére, hogy az előzetesben érezhetően nagyobb hangsúlyt kap. A film gálánsan megfeledkezik az olyan elhanyagolható tényezőkről, mint hogy az éveken át egyre közelebb érő Föld 2-n vajon hogyan alakulhatott ugyanúgy az élet, mint nálunk, ha egyszer nem kering semmilyen Nap körül?! Nem is szólva arról, milyen következményei vannak, ha egy ekkora égitest belép a Naprendszerbe a maga tömegvonzásával! Persze nagyvonalúan legyintve el lehet siklani efölött, hiszen láthatóan feature és nem bug (bár akkor meg miért foglalkoztak az éjszakát bevilágító másik Föld megjelenítésével), így jobban tesszük, ha az egész tudományos megalapozatlanságot besöpörjük a szűkös büdzsé és a filmfesztek dicsősége által alkotott szőnyeg alá. Ha képesek vagyunk erre a suspense-re, egy élvezhető és nagyszerű mondanivalóval rendelkező filmet kapunk.

2013. szeptember 13.

Geexkomix 65.

batmanbw13.jpgBatman: Black and White #1

Történet: Chip Kidd, Neal Adams, Maris Wicks, John Arcudi, Howard Mackie
Rajz: Michael Cho, Neal Adams, Joe Quinones, Sean Murphy, Chris Samnee
DC Comics

Eredetileg a DC Villians Month-járól akartam írni – nem egy konkrét képregényről, hanem a koncepcióról úgy általában, de ahogy fejben végiggondoltam a cikket, az nem annyira kritika lett volna, mint inkább egy használati utasítás a kiadónak, hogy hova és hogyan dugja fel magának az egészet. Oka van annak, hogy az utóbbi hetekben a DC-ről az ostoba kis botrányai miatt beszélnek az emberek – a képregényei ugyanis egyre kevésbé érdemlik meg, hogy társalgás részét képezzék. Nade. A Batman: Black and White nem egy rosszul csengő cím, és ugye nekünk is fűződnek hozzá szép emlékeink a Fekete-fehér képregényantológiának köszönhetően. A DC most ezt a sokat (és okkal) dicsért, klasszikus sorozatát élesztette újra, és a recepten egy betűnyit sem változtatott – miért is tette volna? Tehát, nyolcoldalas történetek (szám szerint öt) különböző íróktól és rajzolóktól. Összességében nyilván egy minőségi vegyesfelvágottat kapunk, ahogy az az antológiáknak a sajátjuk. A nyitó darab Chip Kidd Don’t Know Where Don’t Know When című sztorija, amiben Batman eltűnik, és a tanácstalan Robinnak Superman segít a keresésben. Kedves, kellemes, remek dinamikájú kis comic, nagyszerű rajzokkal, az egész leginkább Bruce Timm és Darwyn Cooke stílusát idézi. A következő a Batman Zombie Neal Adams tollából: az élő legendához minden szempontból méltatlan, lapos, unalmas, buta, kínosan szájbarágós társadalmi üzenet egy roppant esetlen élőhalott-metaforával. A Justice is Served egy viszonylag szórakoztató Harley Quinn/Poison Ivy móka, remek csattanóval, a Driven egy kicsit erőltetett, de jópofa, és Sean Murphy briliáns rajzainak köszönhetően igen látványos Batmobil-romp. Az utolsó sztori, a Head Games ellenben egy nagyon is komoly és sötét, nagyszerűen kivitelezett, okos thriller Howard Mackie-től, amiben Batman egy kegyetlen baltás gyilkos nyomában jár. Legalább ezért és az első történetért megéri beruházni a Black & White új inkarnációjára – de a Batman Zombie-t leszámítva mindegyik jó kis olvasmány a maga módján. (Rusznyák Csaba)


bbandwint.jpg

Dinosaurs Attack! #2

Történet: Gary Gerani
Rajz: Herb Trimpe, Flint Henry, Earl Norem
Image Comics

Dinosaurs Attack 02.jpgMár sokat emlegettük az Image Comics színes palettáját, ám ezúttal egy valódi időutazásban vehetünk részt, ha fellapozzuk az egyenesen a nyolcvanas évekből idekatapultált Dinosaurs Attack! sorozatát. Akiknek a cím a Támad a Marsot (Mars Attacks!) juttatja eszébe, az nem jár messze az igazságtól: ez eredetileg az amerikai Topps édességgyártó rágógumihoz csomagolt gyűjtögetős kártyáinak (trading cards) kirobbanó sikere volt 1962-ben, amelyet a nyolcvanas években divatba jövő dinoszauruszos téma feldolgozásával próbáltak megismételni. Ahogy a Mars Attacks!, ez is az ötvenes években oly népszerű B-filmek (Pánik New Yorkban, Godzilla) szatírája és egyben hommage-a volt, csak éppen a modern Földet megtámadó óriásszörnyetegekre hangolva. A sztori teljesen minimalista, az 55 pulp borítókat vagy B-filmek plakátjait imitáló összegyűjthető kártya pedig tulajdonképpen  tomboló, hidakat és épületeket leromboló, emberek százait szétmarcangoló szörnyeket felvonultató festménysorozat. A várt siker sajnos elmaradt: az erre a franchise-ra alapozó képregénysorozat kiadója, az Eclipse az első szám után csődbement, a mozijogokat megvásárló Tim Burton pedig Spielberg Jurassic Parkja láttán inkább visszakozott és elkészítette helyette a Támad a Marsot. Az Image kiadó most úgy döntött, hogy az eredeti kártyasorozat 25. évfordulójára kiadja az első szám után kómába esett képregényt egy ötrészes limitált széria formájában. Az első szám egyenesen az évtizedekkel ezelőtt megjelent Eclipse füzet változatlan reprintje, de a folytatás is Gerani már akkor megírt storyboardját követi. Professzor Elias Thorne egy Timescannert hoz létre, mellyel bele lehetne pillantani a Föld őskorába, a kísérlet azonban természetesen félresikerül és felkelti egy gonosz, idegen entitás figyelmét, a planétánkat pedig elözönlik a puszta levegőből materializálódó, vérengző dinoszauruszok. A kendőzetlen erőszakban és vérben tocsogó, a tudományos tényekkel erősen hadilábon álló képregényt átlengi valami megmagyarázhatatlan nosztalgikus, megmosolyogtató báj, ami igen szórakoztató pillanatokat fog okozni mindenkinek, aki csak kicsit is fogékony erre a szörnyetegeket a modern emberrel szembeállító sci-fi szubzsánerre. (Nagy Krisztián)

022-horz.jpg


God Is Dead #1

Történet: Jonathan Hickman és Mike Costa
Rajz: Di Amorim
Avatar Press

God is Dead 001 (2013) (Darkness-Empire) 001.jpgJonathan Hickman jelenleg öt sorozatot is visz, melyből egy zseniális (The Manhattan Projects), egy kiemelkedő (East of West), kettő mainstream (Avengers, New Avengers), az ötödik pedig, melyből még csak ez az egy szám jelent meg, legalábbis ígéretes. A sztori alapvetése szerint az ősi istenek visszatérnek a Földre és nagyon nem tetszik nekik, amit látnak, így hát a görög, a germán, az azték, az egyiptomi és a hindu panteon legismertebb tagjai nekilátnak, hogy megtisztítsák az ateistáktól a világot és újra híveket toborozzanak maguknak. Ennek természetesen globális természeti (?) katasztrófák, vallási háborúk, jól felismerhető, ikonikus nemzeti épületegyüttesek menetrendszerű lerombolása a következményei, de hogy a dolgok jó oldalát nézzük, legalább újra hivatalosak lesznek az orgiák és Aphrodité templomi prostituáltjai. Az Avatar amúgy nem túl kiemelkedő tehetségű házi rajzolója, a brazil Di Amorim különösen edzett mind a vérlucskos mészárlások, mind a meztelen női testek ábrázolásában, szóval ezen a téren, azt gondolom, nem fogunk hiányt szenvedni. Míg a különböző vallások kezdik folyondárként befonni a világ országainak adminisztrációját és a tömegek gondolkodását, addig az elnökét vesztett USA-ban (aminek legfelsőbb vezetője kétségbeesésében inkább öngyilkosságot követ el) egy mindenre elszánt tábornok veszi át az uralmat, és egy underground (szó szerint) ellentábor szerveződik a Tudomány legbriliánsabb képviselőiből. Utóbbiak megérdemelnek pár szót, mert itt mintha egy szuperhőscsapat analógiája jelenne meg: egy X-et ábrázoló topban feszítő Rachel Summers hasonmás, aki a tudósok védelmét hivatott ellátni jókora kéziágyúkkal, egy tolókocsis Professzor X, valamint egy Hank McCoyra és egy Einsteinre hajazó tudós. Lehet, hogy túl sokat látok bele, de elég izgalmas ötletnek tűnik, hogy Hickman a modern világ isteneit (a képregények szuperhőseit) állítsa szembe az ókori istenekkel (Gaiman hasonló koncepciót vitt végig parádésan az Amerikai istenekben), különösen miután egy interjúban elejtette, hogy az istenekkel csak egy isteni erejű lény veheti fel a küzdelmet. Hogy végül merre veszi útját a képregény, azt az első számból nem lehet leszűrni, én mindenesetre kíváncsian várom a fejleményeket az istenek által megszállt Földről. (Nagy Krisztián)

God is Dead 001 (2013) (Darkness-Empire) 023-horz.jpg

Love Stories (to Die For)

Történet: Dirk Manning
Rajz: Rich Bonk, Owen Gieni
Image Comics

lovestor.jpgÚgy látszik, a flipbookok divatba jöttek (ld. még: Trillium). A Love Stories (to Die For) két önálló, normál hosszúságú sztorit tartalmaz, mindkettőt Dirk Manning (Nightmare World) írta. Az első (Bloodlust: Deciever of the Gods) 946-ban játszódik, és egy csapat északi vadember (vezetőjük: a nevére újra és újra rászolgáló Eric Skullsplitter) véd benne egy német kolostort az azt rohamozó vámpírok ellen. A cselekmény végtelenül egyszerű, már-már banális, de Manning kellő érzékletességgel és nyersességgel ábrázolja a vikingek szimpla, de markáns természetét, Rich Bonk (ez is egy szép név) pedig durva vonásokkal ver életet a vad, harcedzett arcokba. Persze, a dolog annyira nem is egyszerű, mint amilyennek tűnik: a sztorivégi csavar dob valamit a történet erején, az utolsó képkocka pedig pofátlanul badass. Az egyetlen, amiért kár volt, az az önálló életre kelő, és támadó levágott vámpírfej – túl over-the-top. Egyébként viszont szórakoztató kis vikinghorror ez. A második sztori (Symptom of the Universe) ellenben több egy guilty pleasure-nél, sokkal elegánsabb, szebb, kifinomultabb: egy keserű szerelmi történet egy pusztító idegen életformával megfertőzött űrállomáson, valamikor a távoli jövőben. Manning mesterien vezeti fel a cselekményt, és tologatja az olvasó szimpátiáját a négy karakter, de főleg a szerelmi háromszög résztvevői között, Gieni pedig megkapóan hétköznapi, életszerű figurákat rajzol. Mindegyik mérföldekre van nem csak a szuperhősös, hanem a hasonló sci-fi/horror tematikájú comicokban uralkodó szépségideáloktól is. És noha magukat a szörnyeket nem biztos, hogy szerencsés volt megmutatni, legalábbis nem ennyire direktben, a befejezés meghökkentően szép és emberi – talán kicsit naiv, de aki nem olvad el az utolsó kockáktól, annak nincs szíve, én mondom. (Rusznyák Csaba)

lovestor1int.jpg

X-Men #5

Történet: Brian Wood
Rajz: David López
Marvel Comics

xmen5bota.jpgAki ismer, az tudja, hogy az X-Men az abszolút szívügyem, ha szuperhősképregényekről van szó, úgyhogy semmit nem szerettem volna jobban, mint arról áradozni, hogy milyen átkozottul jó a most harmadik számánál tartó új X-crossover, a Battle of the Atom. Volt is rá esély, hogy így tehetek, mert a sztori agytrösztje Brian Michael Bendis, aki az elmúlt egy évben egész szépen pumpált friss vért a franchise-ba – de úgy látszik, ez az event az, amiben az X-könyvek összes problémája csúnyán kiütközik. Bendis az All New-ban és az Uncannyben olyan ügyesen keveri a lapokat a karakterekkel és nézeteikkel, hogy a rosszemlékű Avengers vs. X-Menben gyökeredző vadbaromságok (főleg Scott szökevénystátusza, és gyilkosnak bélyegzése, azután, hogy kb. nincs olyan szereplő a Marvel univerzumban, aki ne járt volna hasonlóképp – értsd: csúnya dolgok cselekvése külső befolyás hatására) egészen háttérbe szorulnak. De egy crossover pont a konfliktusok kiélezéséről szól, és sajnos ezek a konfliktusok ezúttal (is) durván mesterkéltek. Nem csak a már említett alapfelállás, hanem maga a Battle of the Atom koncepciója is: a jövőbeli X-Men (köztük Xavier unokája, az öreg Bestia és Kitty Pryde illetve – dobpergés! – Jean Grey) felbukkan a jelenben, hogy figyelmeztesse a csapatot, ha a múltbeli X-Men-tagokat (az eredeti bagázst) nem küldik vissza mielőbb a saját idejükbe, akkor annak katasztrofális következményei lesznek. Túl azon, hogy Bendis láthatóan teljesen belebolondult az időutazásba, mint plot device-ba, gyalázat, hogy a karakterek mennyire ostobán, agresszívan és bizalmatlanul viselkednek egymással. A harmadik részben a csapatok a fiatal Jeant és Scottot hajkurásszák, akik elszöktek, mert nem akarnak visszatérni a saját idejükbe. Miért? Csak mert. A sztorival kapcsolatos szinte összes kérdésre ezzel a két szóval lehet válaszolni, teljesen átgondolatlan és következetlen az egész. A képregény egyetlen jó jelenete az, amiben Jubilee rábízza örökbefogadott porontyát a fiatal Bestiára és Jégemberre – azon átüt Wood szellemisége és humora. A többi, David López unalomig konvencionális képeivel, elvesz a tipikus crossover nagyzolásban-felszínességben. Kár. Az X-Mennek, sok más franchise-zal ellentétben, általában a crossoverei is nagyon jók voltak, de ez az utóbbi években kezd megváltozni. (Rusznyák Csaba)

xmen5inter.jpg

2013. szeptember 4.

RIDDICK

p8592127814029.jpg"Szar sört olcsón is ihatok!", fakadt ki egy jeles barátom, mikor az Erzsébet téri nyitott bisztróban egy hatszáz forint körüli Tuborg korsó árat pillantottunk meg egy ártáblán. Hasonló érzés kerített hatalmába engem is a nemes egyszerűséggel Riddick címre hallgató filmet, Richard B. Riddick karakterének immáron sokadik mozgóképes kalandját nézve. Ennyire bűnrossz, vizuálisan fárasztó, intellektuálisan nézőjén egyenesen erőszakot tevő filmet ugyanis sokkal kevesebb melóból és pénzből is meg lehetett volna csinálni, a maradékot pedig valami értelmesebbre költeni, például szobrot állítani David Hasselhoff mellszőrének vagy szimfonikus feldolgozást csinálni a Scooter életművéből - lényegében mindegy, csak ne ezt!

Pedig Riddick keménytökű, csillagszemű űrjuhász, kinek tarkóján összefutnak ugyan a ráncok egy-egy nehéz helyzetben, ám azután sorra megoldja azokat, ha kell, nyers erőszakkal, esetleg komoly sérülések begyűjtésével és a felépülést követő nyers erőszakkal, vagy akár féktelen macsóságuk miatt kudarcba fulladó kommunikációs kísérletekkel, azaz dehogy, az azokat követő nyers erőszakkal. Ostoba, sekélyes és erőszakos ugyan, ellenben szívós és strapabíró, így igazi korunk hőse, korunk problémáival. Ismerős, amikor (SPOILEREK!) szét akarsz csapni mindenkit? Megvan, amikor megdugnál egy nőt, de leszbi, és miattad megtér? Vágási Feri, amikor beszólnak, és megígéred az osztást, és amikor tényleg, az büntet?... Nos, Riddick is pont ilyen, ezért annyira szerethető(?). Térj be bármelyik plázába, és wannabe-riddickek között fogsz pattogni bicepszről bicepszre, homlokodon BWM-s kulcstartók és aranyórák nyomaival.

Természetesen nincs igazam. Se jó, se rossz, se semmilyen ízlésben nincs demokrácia, kinek-kinek mi tetszik, ő dolga - csak Hollywoodban van demokrácia, és a nézők szavaztak. Végül is ez már a harmadik egész estés film a kánonban (elkészültéhez Vinnie saját házát is kénytelen volt elzálogosítani a forgatás befejezése érdekében, ami voltaképpen egész becsülendő is lehetne, ha volna bármi szerethető a filmben), de készültek rövidfilmek és játékok is, sőt állítólag derék színészünk további két folytatást tervez. Talán Uwe Bollt kellene megnyernie a tervhez...

A Riddick tipikusan az a fajta film, amiről teljesen felesleges írni, mert épeszű ember úgysem vár el tőle minőségi szórakozást, sőt semmilyen szórakozást sem (és akkor ennek függvényében vagy megnézi, de ugye nem tud csalódni, vagy nagy ívben elkerüli), így őt felesleges tájékoztatni ezen szórakozás nemlétéről potenciális megtekintés esetén. Az összes többi ember pedig baromi jót fog derülni rajta, és egyáltalán nem érdekli őket senki véleménye az ügyben (amit persze az ő szempontjukból nagyon is jól csinálnak, hiszen engem sem érdekel, ha egy művészfilm-rajongó értéktelennek titulálja a '70-es évekbeli horror-kedvenceimet - és a dolog éppen ezen szubjektivitása teszi olyan nehézzé érvényes kritika megfogalmazását egy ilyen esetben).

Amit viszont képtelen voltam feldolgozni, ez volt: egy olyan film, melynek története, fordulatai, valamint szereplőinek színészi játéka kizárólag a 8-12 éves korosztály fantáziájában ill. készségtárában fellelhető panelokból építkeznek (számítógépes játéknak elmenne az egész, ahogy van...), hogyan szerepeltethet olyan korhatár-szigorító jeleneteket, mint az emberi test csonkítása, darabolása, illetve a legdurvább: pucér(!) női mell? Ez vajon hogy megy át a szigorú producereken? Nem éri meg kizárni a film közönségét a filmről, halljátok-e!

p8592567097319.jpgTovábbá: ha már egyszer egy csapat ember csapnivaló forgatókönyvből, vacak színészekkel, ráadásul úgy tűnik, kellő tőke nélkül nekiáll leforgatni egy potenciális bukást, az "Annyira rossz, hogy az már jó" csúcsa felé menetelve miért vetik meg lábukat szilárdan az "Annyira rossz, hogy az még bőven kurvaszar" völgyében? Miért nem lehet amúgy Feast módra simán csak kifordítani pár sablont, szembeköpni pár elvárást és röhögni egy nagyot? Miért kell a végén büszkén komolyan vennie magát?

A Riddick nem tehet arról, hogy teljesen véletlenül múlt héten néztem újra az Alien sorozat első két részét és a Mad Maxet (melyekből bőségesen merít, és melyek stáblistájának egyetlen betűjéhez sem ér fel), mint ahogy azt sem volna teljesen igazságos felróni neki, hogy mennyivel jobb az összes többi megidézett film is, amelyből műfaji kliséit összelopkodták. Mégis, valamit előbb-utóbb muszáj lesz tenni az önmaguk okán is fájdalmasan rossz fércművek garmadája ellen (a közelmúltból: 10,000 B.C.G.I. JoeA titánok harcaSucker Punch stb), melyek "egyszerűen csak szórakoztatni" kívánnak, ám olyan mértékű szándékos és időleges(?) elhülyülést igényel, hogy egyáltalán élvezni lehessen őket, ami túl fárasztó ahhoz, hogy szórakoztató legyen, mert különben hamarosan nem lesz más.

2013. szeptember 3.

VHS paradise: Őrült Stone, avagy 2008, a Patkány éve

sshauer.jpgHol a határ jó és rossz között? Ez egy olyan kérdés, amire sosem tudjuk meg a választ. És hol a határ jó és rossz film között? Ó, ez sokkal könnyebb kérdés, vágná rá sok filmkedvelő kapásból. Aztán előkerül az Őrült Stone, avagy 2008, a Patkány éve, ami máig ismeretlen okokból lett Split Secondből fenti cím-monstrum, és vagy megfagy a levegő, vagy hangos spártázás kíséretében esik egymásnak két hirtelenjében kialakuló, ízlését tekintve meghökkentően homogén csoport. Nincs még egy ilyen sarkalatos pontja a filmvilágnak, mint a csiszolatlan gyémántnak sem nevezhető Őrült Stone - szerencsénkre a Geekz szerkesztőségének tagjai a nyerő csapatot erősítik, így mikor egyenként idézik fel első találkozásukat a csoki-imádó, fegyver-fetisiszta Harley Stone-nal, aki a félig elárasztott Londonban garázdálkodó szívkitépő rettenet nyomába ered, bízhattok benne, a határ jó oldalán vagytok.

Borbíró Andris: A VHS-korszak egyik jellegzetessége volt, hogy a szerényebb lehetőségekkel (főleg ismeretségi kör) vagy ezen hobbira kevésbé fogékony szülőkkel megáldott egyszeri filmrajongó műveltsége egyenetlen volt: azt néztük, ami ment a tévében, amit valamikor fel tudtunk venni, vagy amit valaki át tudott írni kazettára. Én, mivel a nagyszüleim a Magyar Televíziónál dolgoztak, komoly VHS gyűjteményhez fértem hozzá (főként régebbi klasszikusat tekintve, a Casablancától a Tizedes meg a többieken át egészen az Emanuelle-ig, mely utóbbi nemi érésemnek fontos szereplője volt…), otthon azonban sokkal szűkebb, tematikailag igen kusza 20-30 darabos választékra voltam utalva, és ezzel a legtöbb ismerősöm is így volt.
Ezeket viszont rongyosra lehetett nézni bármikor, ha a tévében nem ment semmi, ha mozira nem volt pénzünk vagy ha nem kaptunk kölcsön izgalmasabbat (hangalámondásos Rambo, film utolsó tizenöt perce helyett tévéből felvett, vissza sosem nézett ismeretterjesztő műsort vagy osztrák szoftpornót tartalmazó, címke nélküli kazetták és társai). Így esett, hogy – még mielőtt igazán elkezdtem volna saját ízlést kialakítani és digitális formában tetemes méretű filmkollekciót gyűjteni – már tizensokszor láttam a Frigyláda fosztogatóit (a másik két Indy-filmet csak sokkal később…), a Die Hardot (azóta is imádom) vagy éppen a Tűzszekereket meg a Picasso kalandjait.  Ezt sorsolta nekem a VHS korszak!
Az Őrült Stone (avagy kétezernyolc, a Patkány éve!) azonban – valószínűleg a Geekz többi tagjától eltérően – pont nem ekkor, hanem öt-hat éve, egy ezerforintos DVD-s konténerből kitúrva talált rám. Izgalmasnak tűnt, már a borító alapján kellemes Alien- ill. Blade Runner-klón szaga volt, Rutger Hauert meg amúgy is bírom, hazavittem, megnéztem. Aztán másnap a tesómmal. Aztán harmadnap egy unokatesómmal. Aztán évente még egy-kétszer, 2008 (a Patkány éve!) szilveszterén Parraghrammával, legutóbb pedig pár hónapja. Pedig ez a fajta agyonnézés nem jellemző rám (van olyan film a top 10-es listámon – ami sok éve változatlan –, melyet csak egyszer vagy kétszer láttam). Így hát én utólag, DVD-n néztem „rongyosra” ezt a végtelenül szórakoztató, kusza, ötletszerű, vagy-lekenyerez-vagy-elmégy-mellette típusú rosszfilmet, és imádom minden pillanatát, továbbá rendszeresen őrületbe kergetem a körülöttem levőket a mértéktelen idézgetéssel (így eshetett, hogy a barátnőm és egy szegedi haverom, akit még akkor, a friss élmények hatása alatt látogattam meg, előbb tudta fejből a dialógusok felét, mint hogy a filmet látta volna). „Követtem a pasast. Belelőtt egy kukába. – Ez Stone-ra vall!”, „A túlélők bűntudata? - Á, sima bűntudat gyötri...", "Mitől van így bepörögve a haverod? - A csokoládétól. - Ááá, a csokoládétól!..." - és így tovább, a végtelenségig.
Ez is a '80-as, '90-es évek egy jellegzetessége volt: zseniális, költői szabadsággal megírt, beleéléssel (és néha túlzott érzelmi töltettel) előadott, azóta klasszikussá vált magyar szinkronok készültek. Belenéztem a Split Secondba eredeti hangsávval, és bevallom, nem élveztem: a forgatókönyv döccenései és hatalmas lyukai, az elcsépelt műfaji fordulatok tucatjai, a már-már börleszkes humorú túljátszott viccek miatt komoly filmként így sem működött, de rettenetesen hiányoztak belőle a magyar szinkron zaftos, ízes, kreatív káromkodásfüzérei, Harley Stone valamiért csak a magyar szinkronokra – talán csak a magyar férfiakra? – jellemző elégedett vagy rosszalló szuszogásai és torokhangú morgásai, és az ezek által kialakuló, a véres jelenetek és komor díszletek ellenére otthonos, kedélyes hangulat. Érzem, értem a visszásságát annak, hogy egy filmet csak magyar szinkronnal szeret az ember (a 101 Reykjavíkkal vagyok még így, ami izlandiul melodráma, magyarul viszont veszett jó komédia), és alapvetően mindig, mindent eredeti hangon nézek, ha tudok.
De az Őrült Stone esetében nem érdekel semmilyen érv: én ezt a filmet így imádom.

Chavez: Az Őrült Stone ugyanaz a kategória, mint pl. a Kobra. Ma már ugyan képesek vagyunk a helyén kezelni, és látjuk, hogy mint film, nem éppen nagy truváj, hiszen klisék, B-filmes elemek, papírmasé karakterek ötvöződnek egy síkegyszerű, innen-onnan összelopkodott sztoriban, de amikor az ember először találkozott velük (ráadásul a megfelelő életkorban és hordozón), akkor csak a tökös-véres akciót, meg az iszonyatos nagy macsóságot látta benne. Nálam a Kobra végül nem állta ki az idők próbáját, ma már kifejezetten cikinek tartom, de a Sztón, az még most is bőven vállalható.
A filmmel való első találkozásom a lehető legideálisabb korban történt meg. Akkor, amikor hormondús városi kamaszként a legtöbbet jártam moziba, és amikor haverokkal még két pofára tömtük a VHS-eket, kizárólag a borító alapján választva magunknak filmet. Így jutott el hozzám is ez a külsőre is izgalmasnak ígérkező dögös buddy-cop mozi, ami a haveri galeri körében kollektíve lett első látásra szerelem és évekig tartó beszédtéma. Rutger Hauer akkortájt már rajongott legenda volt, de az ő jelenléte önmagában még kevés lett volna a sikerhez, viszont a sötét disztópia, a noiros hangulat, a kemény főhős, a laza beszólások, a bazinagy fegyverek, és a misztikus és véres horror/sci-fi körítés által, mintegy zanzásítva kaptuk meg mindazokat, amikért korábban külön-külön, más és más filmeket már imádtunk. Mint egy kései exploitation, ahol a tálalás felülírja a tartalmat. Eredetietlen? Felszínes? Kockázatmentes? Lehet, de mint minden jó B-film, talán ez is pont a filmvilágot megváltani akarás hiánya miatt tud élvezetes lenni. Miközben ezeket a sorokat írtam, az jutott eszembe, hogy az Őrült Stone olyan, mint egy brit képregény, mint egy nem hivatalos 2000AD mozi. Véres, cinikus, sötét, morbid, és tulajdonképpen még egy vékonyka figyelmeztető üzenete is van (bár az senkit nem érdekel). 2008 és a patkány éve elmúlt, az Őrült Stone viszont még mindig hatalmas kúlság, és lesz újabb 20 év múlva is.

Desrix: Valamikor gimi tájékán történt, hogy egy nyűgös reggelen, készülődés közben megakadt a szemem egy furcsa filmen. Nem tudom, hányan vannak úgy vele, de reggel egyszerűen szükségem van rá, hogy szóljon valami, hogy hirtelen képi inger érjen, mivel - sajnos - a "lassan gyorsulok, gyorsan lassulok" típusúak táborát erősítem. Számomra is hatalmas meglepetés volt, hogy a Pro7 sitcomjai és a Nickelodeon idiótán megkapó rajzfilmjei között az akkori, és már általam korábban felemlegetett SzívTv-n hajnali 7 órakor valami szörnyes filmet adnak. Ugye akkoriban nem volt elterjedt az internet, de még a mobil se (minden alkalommal, amikor hazaértem, rögtön az volt az első kérdésem, hogy keresett-e valaki), így csak az állandóan a tv tetején gubbasztó műsorújságban lehetett tájékozódni afelől, mikor mit adtak. Ráadásul a kisebb csatornákkal kapcsolatban elég szúkszavúan nyilatkoztak, így a film címén kívül annyit tudtam kideríteni, hogy a késő éjszakai adás ismétlésébe botlottam bele (de ez is mekkora már, reggel a késő éjszakait...).
Onnantól vadásztam az Őrült Stone-ra, és szerencsére jó időben voltam jó helyen: az elkövetkezendő három hétben kétszer is leadták. Azóta soha nem néztem újra, de talán jól is tettem. Olyan jól áll az Őrült Stone-nak ez a mocskos, koszos, szakadt stílus, amit készakarva biztos, hogy nem tudnának utánozni, a nosztalgia pedig nem lenne képes bennem pont azt, pont úgy visszaszépíteni. Egyszerűsége a titka: nem akar más lenni, mint ami. Aki laza, az laza, aki nem, az meg hiába fog vért izzadni, úgysem lesz az - az Őrült Stone pont ilyen. Piszokjó kikapcsolódás, ami egy percig sem veszi komolyan magát, plusz annyi minden meg lett neki engedve, ezt a filmet élvezni muszáj.

Dr. Sick Fuck: Kávét. Csokit. Szivart. Még kávét! Még cukrot a kávéba. Ki nem szarja le a diabéteszt. Ki nem szarja le a bármit. Az anyagcserém atom. A főkapitány szerint a pszichiátriai jellemzésem vastagabb, mint az Encyclopedia Britannica. Azt se olvastam, buzi aki olvasta. De bármikor feldugom a seggébe, ha sokat pampog. Még kávét! Most megyek és kurvára picsán rúgok valakit. Vagy rögtön mindenkit picsán rúgok.
Ilyesféle magasztos gondolatok járnak-kelnek Harley Stone, az elbűvölő modorú rendőrnyomozó fejében naphosszat. A londoni rendőrség permanens felfüggesztésben élő s alkotó tisztje voltaképpen a kor kihívásait komolyan vevő brit úriember, amit jól példáz az a körülmény, hogy csak akkor folyamodik szélsőséges erőszakhoz, ha már nincs más lehetőség. Arról pedig, hogy rendszerint nincs más lehetőség, nem ő tehet. Ezen okból kifolyólag felkészült férfiú ő, kisujjában van a street knowledge: szolgálati fegyverarzenálja egy .45-ösből, egy MP15 automatából, egy Glock 50-esből és egy A3 sörétesből áll, mivel gránátvetőre sajnos nem kapott engedélyt. Holott, basszameg, mennyire rohadtul kellett volna, hiszen legújabb legjobb barátjával, Dick Durkin detektívvel az oldalán kell szembeszállnia a Sötétség erőivel, hogy végül személyesen, puszta kézzel tépje ki a Sátán koromfekete, gonosz szívét!
Az Őrült Stone rettentően faragatlan, éppen ezért mérhetetlenül bájos mozi, köszönhetően annak a ténynek, hogy senki, de tényleg senki nem vette észre a stábból, hogy elmúltak az 1980-as évek. Értem ezalatt, hogy buta film, mint a tök; innen-onnan összeollózott, felvállaltan szutyok narratíva, a komikum határáig túljátszott szerepek (a film voltaképpen egy twisted buddy movie), de a koffein-, szénhidrát- és nikotin-meghajtású Harley Stone végül csak megkapja jól megérdemelt gránátvetőjét, és rendet tesz a „kurvára kibaszott nagy stukkerekkel”.
Ha mást nem is, ezt az egy körülményt érdemes észben tartani, még mielőtt egyetlen méltatlan szót is bátorkodnánk írni erről a filmtörténeti jelentőségű mesterműről.

2013. augusztus 30.

Geexkomix 64.

batman23.jpgBatman #23

Történet: Scott Snyder
Rajz: Greg Capullo
DC Comics

Zero Year, harmadik rész. Zero Year, nulladik év. Vagyis megint Batman eredettörténeténél, Bruce Wayne korai éveinél vagyunk. MEGINT. Elmondani is nehéz, mennyire rohadtul unalmas már az íróknak a gyökerekhez való kényszeres visszatérése. Az összes nagy szuperhős közül Batman múltját basztatják a legsűrűbben. Persze, Ben bácsi halála és szólama az erőről és a felelősségről, vagy a kryptoni rakéta Földre érkezése is rendszeresen visszatérő motívumok az adott sorozatokban, de Crime Alley, az eldördülő fegyver, a földre hulló vércseppek és gyöngyszemek nélkül szó szerint egyetlen Batman-író sem tud meglenni. A baglyos és a jokeres sztori után Scott Snyder is előáll a maga eredetverziójával – valahol érthető, elvégre pl. Supermannel ellentétben a Sötét lovag születésének történetét még nem mesélték újra az Új 52 indulása óta – más kérdés, hogy talán nem is lett volna rá szükség, mert komolyam, mutasson már nekem valaki csak egy embert, aki nem a dzsungelben él, dárdával vadászva, és nem ismeri a sztorit. Úgyhogy a Zero Year nálam eleve hendikeppel indult, bár mint Snyder esetében mindig, még akkor is, ha a végeredmény nem makulátlan, meg kell jegyeznem: ez a csávó átkozottul tud írni. Egyébként pedig a koncepciója egyáltalán nem rossz: Batman mítoszának alapjait továbbviszi egy szimpla ok-okozati összefüggésnél, és a Wayne-szülők halálát kegyetlen sokként szövi bele nem csak Bruce, hanem egész Gotham életébe. Vastagon benne van ez a Red Hood Gang elleni harcban is (vezetőjüket is az említett gyilkosság „inspirálta”), sőt, a briliáns gazemberként épp felemelkedőben lévő Edward Nygma számára is valamiképpen Bruce és szülei körül forog a világ. Ez a „minden mindennel (de főleg a Wayne-szülőkkel) összefügg” szemlélet hoz némi frissességet az ezerszer elmesélt sztoriba, azt pedig meg kell hagyni, hogy a befejezés, ami számtalan variáció után (a Detective Comics 33-tól (1939) Frank Miller Első évéig (1987)) értelmezi sajátosan újra (legalábbis vizuálisan – Greg Capullo bámulatos munkát végez) a híres „I shall become a Bat” jelenetet, lehengerlő. Mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy jobban örülnék neki, ha Snyder eredeti (most röhöghetnek a szuperhősfikázók) történetek elmesélésébe invesztálná a tehetségét.
(Rusznyák Csaba)

Captain America #10

Történet: Rick Remender
Rajz: John Romita Jr.
Marvel Comics

capam10.jpgA Marvelnél két szenzációs, a tavalyi Marvel NOW! kapcsán indult sztori ért véget az utóbbi hetekben. Egyrészt Jason Aaron abszolút überelhetetlen Thorja (ez talán majd megér egy külön cikket), másrészt Rick Remender Captain Americája. Utóbbi a tízrészes Dimension Z saga, aminek már a címéből is egyértelmű, hogy nem egy tipikus csillagos-sávos hőssztori, hanem inkább valami olyasmi ponyva-sci-fi őrület, amilyenre Remender pár évvel ezelőtt a fantasztikus Fear Agenttel ragadtatta magát. Hősünk, köszönhetően egyik nemezise, Zola ténykedésének, még az első számban ottragadt ebben a kegyetlen, teljesen leamortizált, mutánsokkal, őrültekkel és halállal teli dimenzióban, ahol ellensége kisfiát a következő 10 évben sajátjaként nevelte fel. Sharon Carter felbukkanásával aztán kiderült, hogy míg ebben a dimenzióban egy évtized, „otthon” csak pár óra telt el, ellenben Zola hadigépezete készen áll rá, hogy leigázza az egész világot. Mármint a „valódit”. Remender tényleg saját Fear Angetjének receptjét követi (egyébként kalapemelés a Marvel előtt, amiért  nem ők formálják át a hozzájuk tévedő írókat egy homogén stílusú masszába, hanem hagyják az íróknak, hogy a saját stílusukat érvényesítsék akár a legnagyobb sorozatokon is – ez nem csak Remenderre és a CapAmre vonatkozik). Őrült ötletekkel és olsdchool sci-fi elemekkel teli hajmeresztő kalandot ír, és közben szinte észrevétlenül fon egyre erősebb érzelmi köteléket a karakterek és az olvasó közé, akit így teljesen felkészületlenül kap el a kulcspillanatban elszabaduló katarzis. Viszont Remender közben nem feledkezik meg arról sem, hogy nem Heath Hudsont írja, hanem Steve Rogerst: hiába futtat egy olyan sztorit a főhőssel, ami jó hatvan éves pályafutása alapján egyáltalán nem jellemző rá, mégsem cserélhető le bármilyen más karakterrel. Ez egy Amerika Kapitány történet. Csak annak üdítően újszerű és vagány.
(Rusznyák Csaba)


Chronos Commandos - Dawn Patrol #1-2

Történet és rajz: Stuart Jennett
Titan Comics

Chronos Commandos - Dawn Patrol 001.jpgMár megint egy nácis/dinós ponyva? Ne már! - reagáltam le azonnal a CC első számát, mivel akkortájt jött ki az IDW is egy hasonló koncepcióval, de mivel az egyik népszerű képregényes oldalon maximális pontszámot kapott, gondoltam, csak megnézem már magamnak, hogy mit is tud. És kellemes meglepetést okozni, azt tudott. A Titan Comics (brit független kiadó) 5 részesre tervezett sorozata ugyanis már az első számmal nem csak hogy kiválóan el tudott szórakoztatni, de már egyből el is adta nekem a folytatásokat. Pedig ha azt mondom, hogy a sorozatban időutazó 2. világháborús amerikai kommandósok hajkurásszák a nácikat a dinoszauruszok között a Kréta-korban, élükön egy übermacsó őrmesterrel, miközben odahaza maga Einstein sem rest géppuskát ragadva védeni a hazát, de legalábbis a bázist, akkor azért lehet sejteni, hogy nem éppen bradburyi magasságokban járunk. Viszont a CC egyszemélyes alkotógárdája, Stuart Jennett (kitalálta, megírta, megrajzolta, hazavitte) képes volt ezt az egyértelműen geekvakító ötletet valóban ponyva-stílusban megírni anélkül, hogy izzadságcseppek csepegnének és nyögések hangjai hallatszódnának ki az oldalak közül. A feszes ritmusú és akcióban dús sci-fi/kaland sztorija nem túl bonyolult, nincs is igazán megalapozva a háttér sem, de annyi tudományos maszlagot azért kapunk Einstein proftól, hogy ne érezzük azt, hogy csak a levegőben lóg az egész. A dialógusok is egyszerűek, lényegre törőek, de közel sem mesterkéltek vagy ostobák. A főszereplő, az Őrmester pedig igazi kőkemény, sokat látott badass baka, akinek folyton ott parázslik a szivar a vicsorgó szájában, még akkor is, amikor egyszerre két géppisztollyal tárazza tele a nemzetsztocialistákat vagy éppen a dinókat. Jennett azonban nem csak az írásban szórakoztat könnyedén és magabiztosan, hanem a rajzokban is tökéletesen hozza, amit egy ilyen típusú "giltiplezsőr" megkíván. A többi pszeudo-ponyva képregénnyel ellentétben azonban itt nem rajzfilmes vagy retró stílussal találkozunk, hanem kimondottan látványos festett képeket kapunk, karakteres figurákkal, hangulatos tájakkal, és valami egészen gyönyörű dinókkal.
A Chronos Commandos egy újabb nagyszerű modern ponyva, a rövidtávú, könnyed, de intenzív szórakoztatás biztosításának céljából, és vele kapcsolatban szintén elmondható, hogy azt adja, amiről eredetileg szóltak a képregények, és amikről talán újra szólniuk kellene. Ajánlott! (Chavez őrmester)


Red Sonja Vol2. #2

Történet: Gail Simone
Rajz: Walter Geovani
Dynamite Entertainment

reds2a.jpgA múltkor még nem értettem, hogy miért indítottak egy azonos című rebootot, miközben még fut az eredeti sorozat is, de időközben a 80. számmal véget ért a volume 1, így most már csak egy Vörös Sonja ongoing maradt. Gail Simone bemutatkozása engem még az egyébként kedvező netes kritikák ellenére sem győzött meg maradéktalanul, de a második számmal már sikeresen meg tudott venni magának. Legutóbb ott tartottunk, hogy Sonja az őt egykor felszabadító király segítségére siet a közelgő zamorrai sereg ellen, ám megdöbbenve látta, hogy a démoni haderőt Sötét Annisia vezeti, az a nő, akivel évekig együtt raboskodott a zamorrai fogságban, és akivel együtt anno rabszolgatársaik legyilkolására kényszerítették. Sonja nem érti, hogy miért táplál iránta ilyen elvakult gyűlöletet egykori sorstársa, ám az ádáz küzdelem közben Annisia olyan megdöbbentő dolgot árul el neki, amivel egy csapásra térdre és megadásra kényszeríti Sonját és az oldalán harcoló sereget. Úgy tűnik, hogy Simone most készíti elő a terepet egyfajta új kezdethez, bár az még nem világos, hogy ez az egész sorozatra lesz-e majd kihatással, vagy csak az aktuális sztorira, de az biztos, hogy az átlagosabb debüt után most egy rendkívül izgalmas és fordulatos epizódot kapunk, ami után értő kezek a folytatásokban igazán érdekes új alaphelyzetet teremthetnek, remélhetőleg nem olyan elfuseráltat, mint anno Reed csinálta. Simone Vörös Sonjája karakterében továbbra sem különbözik igazán a korábbitól, most is szexi és vad, bár nem kizárt, hogy az itt most el nem spoilerezendő új ismeretek fényében majd történik némi átalakulás a jellemében is. Geovani közel sem egy Bisley, nincs igazán saját stílusa, de a rajzai így is garantálják azt, amit elvár az ember egy mai kard és varázslat fantasy képregénytől, aminek főhősnőjét nem csak a belső erényei, de a külseje miatt is kedveljük. Különösen a nagyobb paneles, illetve egész oldalas kompozíciók állnak neki jól, az arcok viszont kissé sablonosak.
Talán még korai ezt megállapítani, de egyelőre úgy látszik jó ötlet volt nem csak a reboot maga, de az is, hogy Simone kézbe adták a sorozat írását, mert láthatóan fejlődik a sorozat és izgalmas folytatást ígér. Eddig csak kíváncsi voltam rá, most viszont már kifejezetten érdekel is. (Chavez, a hirkán kutya)


Trillium #1

Történet és rajz: Jeff Lemire
Vertigo Comics

Trillium1.jpg
A Vertigo (Nahát, kedves, teljesen-kurvára leépült, egykor nagyszerű kiadó, még életben tetszenek lenni? Hurrá, vagy mi.) ezzel a sorral hirdeti Jeff Lemire Trilliumát: „The Last Love Story Ever Told” (Az utolsó szerelmi történet). Hm, oké. Mármint kellően rejtélyesen-nagyszabásúan hangzik. Aztán. A képregény megfordítható, vagyis úgymond két eleje van, amik két külön történetet mesélnek el, hogy aztán ezek összeérjenek a két történet két végén, vagyis a képregény közepén. Az egyik egy 3797-ben játszódó sci-fi, a másik egy első világháború utánra pozícionált ponyva-kaland. Most ez vagy az év egyik legérdekesebb és potenciálisan legjobb képregénye vagy az év egyik legpofátlanabb gimmickje. Hogy melyik, az talán majd csak a nyolcrészes minisorozat végén fog kiderülni, addig is tekintsünk úgy a Trilliumra, mint egy felfedezésre – amúgyis ez az egyik központi témája a sztorinak (a szerelmi szál most, az első rész után még nemlétező, a két főszereplő épphogy találkozik egymással). A távoli jövőben egy Nika nevű tudós igyekszik megmenteni a mindössze négyezer főre aszadt emberiséget, amit egy intelligens vírus irt igen szorgalmasan és kreatívan galaxisszerte. Az annyira nem távoli múltban pedig egy poszttraumatikus stressztől szenvedő veterán, William szervez expedíciót a dzsungel mélyére – mindkettejük útja ugyanahhoz a templomhoz vezet, és a (látszólag?) többezer éves eltérés ellenére ott egymásba botlanak. Lemire tematikailag és strukturálisan is (nézzétek meg a két sztori panelelrendezéseit, oldalkompozícióit) nagyon vagány, egyszersmind megfontolt módon állítja párhuzamba a képregény két részét, bár a szimmetriát kicsit megbontja, hogy Nika motivációi sokkal világosabbak, érthetőbbek, mint Williaméi – bár talán ez is a koncepció része. A térrel és idővel játszadozó narratíva a jövőbeli karaktert a még távolabbi jövő (mi lesz az emberiséggel?), a múltbeli karaktert pedig a még korábbi múlt (milyen tragédiák formálták a karaktert) alapján határozza meg, annál ironikusabb, hogy találkozásuk pont ellenkező temporális irányba löki őket. Lemire jól szövi a sztorikat, a rajzai is hatásosak, nyers stílusúak, elevenek (bár van egy szörnyen gyengén kivitelezett, elkapkodott kétoldalas spreadje a múltbeli szálban), viszont kérdés, hogy mindebből mit tud fenntartani a folytatásra. A két szál máris összeért, a „flipbook” koncepció eztán hogy vihető tovább? Ha sehogy, mi lesz nélküle? És ez még csak egy (és fél) kérdés a sok közül, van még egy rakás. Biztató, hogy sok más első számmal ellentétben a Trillium esetében ténylegesen érdekelnek is a válaszok. Nem akarok semmiféle ítéletet elkapkodni ennyi alapján, úgyhogy a lényeg: Lemire egyelőre megnyert magának. Meg kell dolgoznia érte, ha el akar kergetni.
(Rusznyák Csaba)

2013. augusztus 29.

Stephen Baxter: Időhajók

Idohajok01.jpgStephen Baxter Időhajók című regénye – ha volna ilyen – simán beillene az időutazók tankönyvének. Az író által érintett témák sokszínűsége, sokfélesége és egyáltalán, a mód, ahogyan elénk tárja azokat, egyfelől megnyugtatóan ismerős, másfelől borzongatóan izgalmas. Az Időhajók olvasása közben úgy éreztem magam, mint egy kisiskolás, akit beültetnek egy egyetemi mélységben előadott fizikaórára, de a kezdeti rémületemet az óvodások számára is közérthetően és - nem kevésbé lebecsülendő módon - érdekfeszítően magyarázó tanár személye hamar eloszlatta. A klasszikus sci-fi műfaját teljes mértékben komolyan véve, a névtelen időjáróval olyan utazásba kezdünk bele, ami bővelkedik izgalmakban, kalandokban, alternatív történelemben, szuperfejlett civilizációkban, paradoxonok feloldásában, és egy kellemes viktoriánus mellékízt kölcsönző főszereplőben, aki személyes narrátorként tárja elénk meghökkentő élményeit.

Stephen Baxternek tudományos alaposságú fantasztikus regények egész sorát köszönhetjük, nálunk kevésbé ismert az úriember, leginkább az A. C. Clarke-kal közösen jegyzett Időodisszeia-trilógia révén kaphattunk betekintést munkásságába, de angol nyelven rengeteg könyve jelent már meg. Hogy a mennyiség vajon a minőség rovására megy-e, azt az Időhajók díjesője sem tudja eldönteni (maximum aki olvasta az összes könyvét), mindenesetre úgy tűnik, Baxter úr nem azzal a bizonyos szerves végtermékkel gurigázik, ha science fictionről van szó, ugyanis a jelenleg kitárgyalt könyv négy jeles díjat hozott el neki (köztük a Philip K. Dick- és a BSFA-díjat). Matematikusként és mérnökként konyít tehát a témához, és szerencsére az íráshoz is van érzéke (igen, Rád nézek, FlashForward). Az Időhajók egyfelől tisztelgés H.G. Wells Az időgép című műve előtt, másrészről annak továbbgondolása, méghozzá a modern tudományok korszakából visszapillantva – bár 2013-ban viccesnek tűnhet ez a mondat, hisz a regény 1995-ben jelent meg, idestova 20 éves, és mégsem látszik meg rajta (igen, Rád nézek, Ítélet könyve). Sőt!

A sztori szerint 1891-ben járunk, névtelen időjárónk az imént tért vissza kényelmes londoni kúriájába a viszontagságos jövőből, egészen pontosan a 802 701. évből, ahol megismerkedett a föld alatt élő, degenerált morlockok és a felszínt benépesítő, infantilis eloik anti-utópisztikus társadalmával (nesze Neked, Warhammer 40.000). Mivel ebben a rendkívül messzi-messzi időben nem úgy sültek el a dolgok, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, modoros dzsentlemanuszunk egy napnyi pihenést követően újra időgépébe pattan, és nekiiramodik a jövőnek, hogy helyrehozza, amit lehet. Igen ám, de 1891-ben nem hallottak még kvantumfizikáról, multiplicitásról, gravitációs szingularitásról, ennek következtében egy egészen másfajta történelem bontakozik ki előtte, majd még egy, és még egy és még egy, hogy a legvégén egy olyan grandiózus befejezésben legyen részünk, hogy csak bírjuk követni.

A történetről bővebben nem szeretnék írni, nehogy elspoilerkedjem itt a különböző idősíkokon megesett kalandokat, amik őszinte meglepetésemre rendkívüli módon lekötöttek. Amikor belekezdtem az Időhajókba, volt egy pici aggodalmam azzal kapcsolatosan, hogy vajon milyen irányba húz majd a mérleg: olvasmányos kalandregény, vagy száraz, de tudományos igényességgel megírt kőkemény sci-fi került a kezembe. Az első néhány oldal meggyőzött: az írásmód és a narráció hangulata remek, ezzel nem lesz gond, csak ne veszítsen ebből a szintből. Majd következett az első időutazás, és az annak során kifejtett kezdeti, tétova tudományos fejtegetések. És innentől nem volt megállás, mesteri módon keveredik a két irányvonal (ami valójában nem az, mert az ideális eset ugye pont olyan, mint az Időhajók), a rövid, de érzékletesen megírt fejezetek során felváltva kapunk kalandot is, elmélkednivalót is, méghozzá bőven. Sőt, ami kifejezetten tetszett, hogy a képzeletbeli léc egyre magasabbra kerül, azaz mind a cselekmény, mind az eszmefuttatások, filozofálások egyre magasabb fordulatszámon pörögnek, ahogyan elmélyülünk az egyre kacifántosabb időutazásokban.
 
Az időutazás módja - Wells után szabadon - meglehetősen egyedi: az időgép nem teleportálva közlekedik, mint azt megszoktuk, hanem ténylegesen „mozog” az időben, miközben a térben egy jottányit sem mozdul. Így gyorsított felvételen követhetjük, hogyan áll be az emberi szem számára egy sávba a Nap égbolton való látszólagos mozgása, a civilizációk hanyatlása, a flóra és fauna változása – kifejezetten vártam, mi fog ilyen alkalmakkal történni, főleg a rejtélyes és már-már horrorba illő Figyelő felbukkanását követően. De más téren is remekel a könyv: az újabb és újabb utazások olyan elméleti rétegeket nyitnak meg, amiket normál földi halandó csak kiadós dzsanga túra alkalmával tapasztalna. És ne higgyük, hogy ezek kalapból előhúzott elméletek, mindegyik a valóságban gyökerezik, nem csak meredek továbbgondolások. A regény tudományos aspektusa lenyűgöző, a jelenkor elméletei köszönnek vissza benne, amik így 18 év távlatából is remekül megállják a helyüket.
 
És hogy ne érezzük magunkat elveszve, a viktoriánus Anglia szülötte, a névtelen időjáró szemszögéből kapunk betekintést eme teóriákba. Az 1891. év emberének, még ha tudós is, idegenül hatnak a kvantumfizika és egyéb hasonló szavak, de útitársa a laikus olvasó számára is érthetően fogalmazza meg a különböző elméleti tételeket, egészen a végkifejletig, ahol azonban alapos utángondolásra szorultam, hogy akkor hogy is van ez? A bemutatott történelmek jólesően ismerősek, kapunk egy adag világháborút, annak pusztító következményeivel, világmértékű környezetszennyezést, illetve az evolúció logikus és hajmeresztő stációit. Utóbbira olyan elképzelhetetlennek hitt léptékekben pillanthatunk rá, ami miatt mindenképpen érdemes elolvasni az Időhajókat.

A könyvnek ott a helye a polcomon, minden időutazós igényemet kielégítette. Sőt, azon is túl, olyan világképeket villantott föl, ami valóban mélyen elgondolkodtat: porszemek vagyunk csupán, minden gőgünkkel és apró gondjainkkal, hisz amikor több ezermillió évről van szó, azt le tudjuk írni, ki tudjuk ejteni, de belegondolni, mit is jelent igazán… hogy a nagy emberiség pusztán egy lepkefing az idő végtelen óceánjában, hát az bizony gigantikus falat.

2013. augusztus 24.

Abe, a pszichopata, sorozatgyilkos robot

Rob McLellan sci-fi rövidfilmjét úgy nézzétek, hogy pár év múlva viszontlátjátok egészestés formában a szélesvásznon is - az MGM ugyanis megvette a jogait. Az Abe egy erősen megzavarodott robotról szól, aki legújabb áldozatának (fiatal, csinos nő, természetesen) elmagyarázza az öldöklése mögötti motivációit, amik mélyen robotosak - vagy emberiek?

2013. augusztus 16.

Geexkomix 63.

Ghosted #1-2

Történet: Joshua Williamson
Rajz: Goran Sudzuka
Image Comics

Ghosted 2.jpg

Mostanában egyre gyakrabban azon kapom magam, hogy Image cuccokat olvasok, pedig (néhány kivételtől eltekintve) korábban valahogy nem igazán kerültek közel a szívemhez a kiadó termékei. Az utóbbi 1-2 évben azonban jól érezhetően történt valamiféle kedvező fordulat a cégnél, mert sorra jelentkeznek olyan újabb és újabb sorozatokkal, minikkel, amik alapján én már nem egyszer az új Vertigónak is kikiáltottam őket. Ugyanakkor meg nem illetném őket azért az eredetiség vagy a formabontó ötletek széles tárházának vádjával sem, egyszerűen csak remekül megírt, látványos és legfőképpen, roppant mód szórakoztató képregényekkel találkozom az "i" betűvel ellátott füzetekben, és nekem legtöbbször pont erre van szükségem. (Előző kritériumoknak pedig még mindig a 2000AD felel meg a leginkább.) A Ghostedre is azért ugrottam rá, mert azon kívül, hogy a nagy kedvenc, Sean Phillips borítói is kellő mértékben meghozták hozzá a kedvet, ma már a kiadó neve is garanciát jelent számomra, és ebben a jelen képregény sem hagyott megingani. A második számnál tartó sorozat a borító és a cím ígéretéhez hűen "szellemes" kalandot nyújt. Jackson T. Winterst kihozatja a börtönből (nem éppen a hivatalos módon) egy Markus Schrecken névre hallgató okkult gyűjtő. A kollektor azt szeretné, hogy egy jelentős összeg fejében lopjon el neki egy szellemet a hírhedt Trask család egykori rezidenciájáról, ami most üresen áll. A Traskok többek között arról híresültek el, hogy egykoron sportot űztek abból, hogy embereket raboltak el, és vadásztak le a házban. Winters, más választása nem lévén, belemegy a dologba, azzal a feltétellel, hogy maga válogatja össze a csapatát. A különféle csodabogarakból álló csoport pedig fészket ver a házban, de szigorúan csak nappal, az éjszakákat ugyanis Winters parancsára házon kívül töltik, és úgy tűnik, hogy nem minden ok nélküli az óvatosság, a házban ugyanis nem csak por és pókháló van, hanem mindenféle nem evilági dolgok is. Ha a szellemek és a szellemház a horrorfilmek világának egyik legelcsépeltebb, legolcsóbb és legunalmasabb kliséje, akkor mégis mitől működne egy képregényben? Hát úgy, hogy Williamson, ahelyett, hogy mindenáron arra törekedne, hogy valami nagyon újszerű(nek tűnő) módon nyúljon a témához, egyszerűen csak baromi jól írja az egészet, persze a szokásos és ismerős elemek mentén. A karakterei érdekesek, színesek, a szövegei lazák és a humort illetve a szórakoztató mértékű macsóságot sem nélkülözik, a történet pedig precízen kiszámított, olvasóbarát ritmusban halad, felesleges időhúzások, bonyolító mellékszálak nélkül. A második füzet végén még nem kezdődött el ugyan a szellemvadászat, de kapunk ízelítőt belőle, hogy mi is vár embereinkre a következő füzetekben, és ez már bőven elég a meggyőzéshez. A Ghosted másik vonzereje a színvonalas képi világ. Sudzuka karakteres arcokkal, kidolgozott részletekkel (az első számban a duplaoldal a házról valami mesésen csodás) és ötletes plánokkal dolgozik, Miroslav Mrva kellemes retrós színezése pedig a cseresznye a habon. A Ghosted tehát egy újabb ígéretes Image cím, amit mindenképpen ajánlott követni. (Chavez)

Infinity #1

Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Jim Cheung
Marvel Comics

Infinity 001-000.jpgSok-sok év után, pár hónappal ezelőtt abbahagytam az Avengers-címek olvasását. Mivel már Brian Michael Bendis érájának utolsó évei is elég laposak és érdektelenek voltak, örültem, hogy a franchise-hoz új író érkezik Jonathan Hickman személyében, és kétségkívül totális vérfrissítést hozott, tematikában, stílusban, hangulatban, mindenben – de ami új és egyedi, az nem feltétlenül jó is. Szóval, röviden, kurvára untam a történeteit. Az Infinty ráadásul a Marvel új, nagy, csinnbummos crossover-eventje, azok meg főleg nem sültek el túl jól az utóbbi időben. Duplán nem érdekelt az egész, mégis adtam neki egy esélyt – még szerencse. Hickman egy pofonegyszerű sztorit vezet fel az Infinityben: az Avengers tagjai a Builders egész galaktikus birodalmakat, és persze a Földet is érintő fenyegetését megakadályozandó kénytelenek kiutazni a világűrbe, és így védtelenül hagyni az emberiség bölcsőjét az invázióra készülő Thanos számára. És ennyi, ez a hatrészes minisorozat első száma. De Hickman egész fantasztikusan mesél: ezúttal (pl. a Fear Itselffel ellentétben) tökéletesen átérezni a veszély nagyságát és közvetlenségét, a totális világvégehangulat kérlelhetetlenül uralkodik a sztorin. Az író egy rakás karaktert mozgat, és többségük még csak nem is tartozik az Avengershez: egy gigantikus, univerzumméretű konfliktus előestéjének őrülten eposzi panoptikumát látjuk (Jim Cheung ehhez remek választás, rajzai nagyszerűek) – nyilván eljön majd az ideje a jelmezes héroszok szokásos akciózásának, de az Infinity az első rész alapján még csak nem is szuperhősképregény, hanem egy bazinagy űropera. Ebben rejlik Hickman sikere: oly sok év után el tudja adni a Marvel már unásig ismert világát totálisan frissnek, érdekesnek és izgalmasnak. Remélem, a sorozat legalább részben megőrzi a debütáló szám erényeit – és akkor még az is lehet, hogy Hickman többi Avengers-címének is adok még egy esélyt… (Rusznyák Csaba)

Lazarus #2

Történet: Greg Rucka
Rajz: Michael Lark
Image Comics

LAZARUS_002_COV.jpgA nem is olyan távoli jövőben, a járványok, éhínség és természeti csapások által meggyötört Földön már csak egy régi-új feudális rendszer ad lehetőséget az embereknek a túlélésre, a hatalom a nemzetek és óriásvállalatok romjain felemelkedett Családok kezében összpontosul. Az általuk uralt domíniumok népessége három részre oszlik: a társadalmi ranglétra tetején a maréknyi Családtag (Family) áll, akiket a tíz- és százezrekben mérhető, védett és mindennel ellátott Jobbágyok (Serf) szolgálnak ki, míg a semmibe nézett, semmiféle hasznot nem hajtó Söpredék (Waste) milliói mindenféle segítség nélkül tengődnek napról-napra vagy hullanak el az állandó éhezés következtében. Minden Családnak van egy tagja, akit költséget és időt nem kímélve a technológiai fejlődés és génmanipuláció csúcsának megtestesítőjévé formálnak, ő a Család kvázi elpusztíthatatlan, halhatatlan tábornoka, orgyilkosa és diplomatája egyszerre. Ő  a Lazarus, a fegyver, amit félni kell, és akit inkább tekintenek eszköznek és befektetésnek, mint élő és lélegző személynek. Legalábbis erre ébred rá Forever, a Carlyle-család Lazarus-a, akit egy kevéssé használt Carlyle telephelyen lő szitává néhány, az éhezéstől felbátorodott Söpredék: ugyanis miután feltámadt halottaiból, köszönhetően a sejtszintű génmódosításoknak, és módszeresen kivégzi támadóit, orvosa csupán mentális egyensúlya és az időközben a fennálló társadalmi renddel és az öléssel kapcsolatban felvetődött erkölcsi dilemmája miatt aggodalmaskodik. Szerencséjére sok ideje nincs ezen rágódni, mert a Morray-család összpontosított támadást indít az egyik mezőgazdasági telephelyük ellen, hogy hozzáférjen a magtárukban őrzött hibrid magvakhoz, ami véget vethetne az ő területeiken dúló gabonavésznek. Foreverre hárul hát a romok eltakarítása, valamint az ítélethozó- és végrehajtói tisztjéből következő újabb döntés: a behatolókat ugyanis belülről segítette valaki, az árulók büntetése pedig halál. Példát kell statuálni, neki azonban meggyőződése, hogy nem a Jobbágyok között van a beépített ember. Az érdekes és egyelőre még csak morzsákban adagolt új világ kibontásának ígérete (érdemes egyébként elolvasni erről az első füzet végén elkövetett elég hosszadalmas, ámde legalább annyira tanulságos kísérőszöveget), Eve-Lazarus testvéreinek egymás elleni áskálódása és a főszereplő belső vívódása egyértelműen a figyelemmel követendő sorozatok közé kategorizálta Rucka új dobását, amit ráadásul a számomra a fantasztikusan jól sikerült Gotham Centralból megismert Michael Lark illusztrál hibátlanul. (Nagy Krisztián)

Robocop: Last Stand #1

Történet: Frank Miller és Steven Grant
Rajz: Korkut Öztekin
Boom! Studios

robolaststand.jpgFrank Millernek finoman szólva nem volt szerencséje a Robotzsaru franchise-zal. Annak idején, nem sokkal a The Dark Knight Returns sikere után, őt kérték fel, hogy írja meg Paul Verhoeven szatarikus sci-fi/akciófilmjének folytatását. Miller egy véres, kegyetlen, vicces, morbid, groteszk és merem állítani, eredeti forgatókönyvvel állt elő, ami persze azonnal vészharangokat kongatott a stúdiónál – a szkriptet kilúgozták, lebutították, konformizálták, nem is csoda, hogy ami végül a mozikba került, csak halvány utánérzete volt mind annak, mind az első Robotzsarunak. Miller ettől függetlenül böcsülettel (Lóvé! Lóvé!) elvállalta a harmadik rész megírását is, de azt a forgatókönyvét még az előzőnél is jobban kannibalizálták (eztán többé szóba sem állt filmesekkel, amíg Robert Rodriguez meg nem kereste a Sin Cityvel) – és mind tudjuk, abból mi lett. A Robotzsaru 2 eredeti szkriptjéből végül Steven Grant írt egy kilencrészes comicot 2003-ban (Frank Miller’s Robocop), most pedig szintén ő dolgozta képregénnyé a harmadik mozifilm Miller-féle forgatókönyvét. A Last Standben az OCP már az egész rendőrséget szélnek eresztette (Lois halott), és exkatonákkal tartatja fenn a rendet Detroitban – a gazdagok a szegényeken élősködnek, a profit nyilván fontosabb, mint az emberélet, Murphy pedig bujkál az őt ámokfutó gyilkosnak beállító karhatalom elől, és a háttérből igyekszik igazságot osztani, már amennyire a szinte posztapokaliptikus közegben ez egyáltalán lehetséges. Miller le sem tagadhatná, hogy a képregény az ő történetéből született, az egészről ordít a The Dark Knight Returns utánérzés – még egy fiatal lány is van, aki megkeresi a főszereplőt, hogy segítsen neki a harcban. Grant atmoszférateremtése fantasztikus, az akciók elevenek és badassek, és elvileg még az sem jelente problémát, hogy a gonoszok szörnyen egydimenziósak, nem többek harsány, fröcsögő szarháziaknál – elvégre ez egy szatíra lenne. Csakhogy nem az. Míg a Frank Miller’s Robocop, noha messze nem volt hibátlan, megtartotta az eredeti kegyetlen, gonosz humorát, a Last Stand már inkább csak egy sima futurisztikus akció (pedig Korkut Öztekin rajzai pont egy szatírához passzolnának jobban). Annak egy rész után nem rossz, de a Robotzsaru franchise-nak azért ennél illik többről szólnia. (Rusznyák Csaba)

Superior Spider-Man 014-016-crop.jpg

Superior Spider-Man #15

Történet: Dan Slott
Rajz: Humberto Ramos
Marvel Comics

Superior Spider-Man 015-000.jpgNem tudom mi történt Dan Slott-al, lehet, hogy egy elfogott múzsát rejteget a pincéjében, mint Gaiman Sandman-sztorijában, de hónapról-hónapra képes megugrani a saját maga által tériszonnyal fenyegető magasságokba helyezett lécet. Amennyire hidegen hagyott az Amazing Spider-Man a Big Time sztoriszál (itt szakadt meg végre a Möbius-hurokban keringő, állandó pénz- és nőproblémákkal küszködő lúzer Peter Parker mainstream-átka) elindítása előtt, olyannyira hűséges olvasója lettem a Superior Spider-Mannek, amely menetrendszerű biztonsággal képes meglepni a húzásaival. Mennyire vártam már, hogy amikor egy szuperbűnöző felkínál egy lehetetlen választást a hősnek (ebben az esetben a Spiderslayer Oki-Pókinak, hogy válasszon a polgármester, azaz J. Jonah Jameson és ártatlan civilek megmentése között), az álarcos igazságosztó a harmadik lehetőséghez nyúljon, és semmi mással nem törődve leverje a köpni-nyelni nem tudó gyilkost, hogy soha többé ne árthasson senkinek! Ki lett volna képes megjósolni, hogy a New York polgármesteréből egyenes televíziós közvetítésben kizsarolt, eredetileg szuperbűnözőknek készült börtönsziget lesz Pókember főhadiszállása, aki Oktopusz doki-énjét meg nem hazudtolva, a saját maga építette, páncélozott póktankokkal és összetoborzott csatlósokkal (szakszóval: minionokkal) rombolja a földig egy nap alatt a Vezér (Kingpin) által uralt Shadowlandet? Ugyan mikor leplezte volna le a Vészmanó (szegény Hobgoblin technikai kütyüjein már valóságos bűnöző-generációk nőttek fel és buktak meg) személyazonosságát az egész világ előtt, hogy ezzel tegye véglegesen és teljesen tönkre? Peter Parker soha nem hozott volna ilyen döntéseket, sőt, bármilyen helyzetbe keverik, az összes döntését borítékolni lehetett volna előre. Jelenleg egyes-egyedül Slott tudja hová tart Pókember története, ezért is olyan izgalmas a sorozat jövője, melyet próbálnak kiterjeszteni több minisorozatra is több-kevesebb sikerrel: a The Superior Foes of Spider-Man ugyanis katasztrofálisan rossz (a koncepció sikerre viteléhez gyönyörű példa a Villains for Hire Andy Lanningtől), a Superior Spider-Man Team-Up pedig mindössze erős közepes. Mindez azonban semmit nem von le az eredeti sorozat értékéből, mely jelenleg nem csak a legjobb Pók-széria, de meg merem kockáztatni, hogy a legjobb A-listás hőst felvonultató Marvel-sorozat az utóbbi években. (Nagy Krisztián)

2013. augusztus 14.

Elysium

elysium01.jpgNeill Blomkamp ott rontotta el, hogy a District 9-t merészre, formabontóra, elgondolkodtatóra csinálta meg, és ezután nem csoda, ha egy közönséges akciófilm csalódásként verdesi a biztosítékot az író-rendező rajongóinál. Márpedig kár szépíteni, az Elysium egy közönséges akciófilm, aminél a sci-fi (mint manapság oly sokszor) csak látványos köntösként szolgál, a társadalmi mondanivaló pedig legfeljebb a felszínes fecsegésig jut. Innen csak az a kérdés, ki mennyire tudja lenyelni, hogy Blomkamp új filmje elejétől a végéig nagyjából olyan, mint a Disctrict 9 utolsó harmada, mindenféle komplex előzmény, kifinomultság és műfaji zsonglőrködés nélkül. Lehet sírni a rétegek és a mélységek elhagyása miatt, jogos is a siránkozás, viszont tény, hogy mint dögös, intenzív akciófilm, az Elysium többnyire megállja a helyét.

A címszereplő egy hatalmas, a kiváltságosok luxuslakásait magában foglaló űrállomás egy olyan jövőben, ahol a földi élet a túlnépesedés, a járványok és a szennyeződések miatt ellehetetlenült. Az Elysium a szegények és gazdagok közti, immár feneketlen mélységű szakadék hatalmas, szemet kiszúró szimbóluma, a bolygó-gettóról jól látható, de el soha nem érhető mennyország, az élet maga – ahol nincs betegség, nincs bűnözés, nincs halál. A nyomortelepen (értsd: Földön) élő Max Da Costa egy munkahelyi baleset miatt öt nap múlva meghal. Egyféleképpen menekülhet meg, ha valahogy feljut az Elysiumra, és az ottani csúcstechnológiával meggyógyítják. A helyzet pofonegyszerű, nincs vesztenivalója: egy exoskeletonanl felturbózva indul a megváltás felé, és útközben az Elysiumon folyó hatalmi harcokba is belecsöppen.

A forgatókönyv erősen csiszolatlan és darabos; Blomkamp, aki a District 9-ban két durva műfaji váltást is szemrebbenés nélkül oldott meg, most mintha erőlködne, hogy egyben tartsa az egyébként arcátlanul egyszerű, elnagyolt és átgondolatlan megoldásokkal (és egy büntetést érdemlően elpazarolt Jodie Fosterrel) teli sztorit. Annak az érzékenységnek, amivel debütjében a bevándorlás témájához nyúlt, nyoma sincs az Elysiumban, sőt, a „szegények és gazdagok” problémakörét a finisben egészen bagatell módon oldja fel. Szerencsére azonban nem erőlteti a mondanivalót, és azzal, hogy bátran vállalja, „csak” egy brutális, véres akciófilmet csinált, nagyjából kiköszörüli a fenti csorbákat.

elysiuim02.jpgMert egy akciófilmhez a sztori pont elég „komplikált” (meg kell szerezni valamit, amit aztán el kell juttatni A pontból B-be), a tempó pont elég vad, Blomkamp pedig pont elég feszesen, határozottan és stílusosan rendez – így nincs idő fennakadni az egyéb szempontokon. Ami még fontosabb, hogy az Elysium személyes aspektusa, vagyis Max motivációja, küldetése, háttere működik a film lelki motorjaként, és külön plusz, hogy a sztori róla szól, és nem a világ megmentéséről (ettől függetlenül a színészi pálmát nyilván nem Matt Damon viszi, hanem Sharlto Copley, aki lubickol a pszichopata vadállat, Kruger szerepében).

Az Elysium szórakoztató, pofás kis akciómozi, de a hatása csak a stáblistáig tart. És valószínűleg igen kevesen vannak, akik ennél ne vártak volna sokkal többet. És én sem tartozom azon kevesek közé.

Iain M. Banks: Félemmetes géjpezet

felemmetes.jpgA cím (eredetiben: Feersum Endjinn) az egyik legügyesebb marketinges gimmick, amivel valaha találkoztam: egyetlen pillantás, és mindenki tudni akarja, miért így van írva, mi vele a cél. Iain M. Banks, a híres Kultúra-könyvek írója, Isten nyugosztalja, pedig nem szokott üres gimmickekkel dobálózni, ha kitalál valamit, azt következetesen végigviszi, legyen szó akár narratív, akár nyelvi megoldásról. A Félemmetes géjpezet nagyjából negyedét az egyik karakter, Latra, a fiatal, vakmerő, bután fogalmazó látó meséli el, az ő sajátos dialektusában. Az eredeti szövegben ez hellyel-közzel fonetikus írást jelentett, aminek fordításbeli átadása aligha lehetett egyszerű feladat, de Gálla Nóra ügyesen megoldotta – viszont erős túlzás lenne azt állítani, hogy ez a nyelvezet a puszta érdekességen, bosszantáson (attól függ, ki hogy éli meg) kívül bármit is hozzáad a könyv egészéhez. Jópofa, egyedi és kreatív, ahogy a sztori sok más eleme, de azok többségéhez hasonlóan megmarad egy önmagában, önmagáért lévő ínyencségnek. Amivel azt akarom mondani, hogy a Félemmetes géjpezet egy fantasztikus ötletekkel és megoldásokkal teli, nem fantasztikus könyv.

A több szálon futó sztori egy világvége szcenárió körül bonyolódik. A távoli jövőben, sok ezer évvel azután, hogy az emberiség egy része kirajzott a világűrbe, a Földön maradtak visszasüllyedtek egy jóval régebbi társadalmi és technológiai szintre, ahol azonban a kódnak, a végtelen virtuális élettérnek köszönhetően mindenkinek megadatik a csaknem örök élet lehetősége. De most a szereplőknek (király, gróf, látó, tudós és egy rejtélyes „újszülött” lény) két külön irányból érkező potenciális apokalipszissel is szembe kell nézniük: miközben a digitális világot a káosz veszélyezteti, a Földet egy hatalmas és furcsa csillagközi köd fenyegeti teljes pusztulással. Egyetlen esélyük egy titokzatos bolygóvédelmi gépezet, amit őseik hagytak hátra, és amit viszont különböző érdekek különböző okokból igyekeznek megszerezni maguknak.

Banks világábrázolása lenyűgöző, de ez nem újdonság. A Félemmetes géjpezet nem egyike az ötletekben burjánzó Kultúra-könyveknek, a poszt-diaszpóra és poszt-szingularitás Földjét így a szerző a nulláról indulva húzhatta fel. Többéletes, mesterséges értelmes, digitális, állatemberes, hatalmi intrikás, világvégés szövegépítményében magától értetődő természetességgel rángatja végig az olvasót, magyarázkodás nélkül prezentálva a biológiai, virtuális és kozmikus állapotokat, avagy fedezd fel az összefüggéséket te magad. Ha sikerült, íme a jutalmad, a cselekmény központi konfliktusának megoldása: egy deus ex machina és egy McGuffin beindít egy plot device-ot. Bámulatos az az arcátlanság, amivel Banks a pontegyszerű sztorit módszeresen elgörgeti a csúcspontjáig, a szálak összefuttatásáig – hogy mennyire vagy képes elfogadni, az leginkább attól függ, hogy fogadod magát a görgetést, mert a Félemmetes géjpezet esetében nem annyira a cél a fontos, mint inkább a megtett út.

A könyv történetestül, karakterestül csak egy eszköz Banks kezében, egy panoptikum, amin keresztül megosztja gondolatait halhatatlanságról, virtuális életről, álmokról, sorsról, jövőről, emberiségről, bár mélységeket és filozófiát nem sokat találni a vékonyka kötetben. A cselekmény, mint másodlagos tényező, a gyorsaság illúziójával döcög (úgy tűnik, mintha rengeteg minden történne, pedig baromira nem), és a végén egy rakás kisebb-nagyobb élménnyel, briliáns ötletektől fejbe vágva kelsz fel – de a katarzis, a teljesség, a nagy kép érzete nélkül, azzal, hogy valami nagyon, kétségbeesetten, bődületesen hiányzik. Neil Gaiman azt írta a nekrológjában, hogy Banksnek még a rossz könyvei is jók voltak. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezzel többek közt a Félemmetes géjpezetre célzott.

2013. augusztus 6.

Firefly

Afirefly.jpgKinyilatkoztatást teszek: a Firefly az egyik legjobb dolog, ami csak történhetett a geek-társadalommal. Nem csupán ajándék, isteni kegy! Joss Whedon megvalósult látomása sok-sok, mára rajongóvá lett halandó életének vált kitörölhetetlen részévé. A Firefly olyan élménynek minősül, ami egy gimis osztálykirándulás hormonrobbanásos éjszakájához hasonlítható – több szempontból is. Árad belőle a lelkesedés, a céltudatosság csíkszentmihályi flow-ja pedig ellentmondást nem tűrően szaggat át mindennemű gátat: az alkotói szellem eme megnyilvánulása már csak ilyen, ösztönszerű és végletes. Annak eredménye pedig, hogy mégsem egy latin lávör jéghideg profizmusával, jóval inkább egy megszeppent lurkó ügyetlenkedésével megy végbe a don juani magasságokba emelkedő liázon, amiért a forró szenvedély értetlenkedő pillantásoknak adja át a helyét. Aztán embere válogatja, hogy ad-e neki még egy esélyt, netán megpróbálja meglátni a mélyben rejtőző értéket, vagy feladja, és másnál próbál szerencsét.

Joss Whedon a legtöbb ember számára a tavalyi év blockbustere, a Bosszúállók említésére lehet ismerős. Hölgyek esetleg a Buffy, a vámpírvadász, esetleg az Angel kapcsán futhattak össze a nevével, de dolgozott már képregényen is (az egyik legjobb X-Men széria, az Astonishing első futása, illetve a Runaways második etapja az ő keze munkája). Whedon bizonyos körökben a geekség egyik pápájának számít, ami, noha erős túlzásnak hat, nem áll messze a valóságtól. Bizonyítja ezt alkotásainak sokszínű, ám konzekvens, mélyen a geek témákból merítő, de populárisan is befogadható palettája. Ennek egyik gyöngyszeme, de mit is beszélek, egyenesen gyémántja a mostoha körülmények közt világra jött, s még mostohább bánásmódban részesült Firefly. Félreértés ne essék, nem vagyok egy Che Guevara, nem emiatt szimpatizálok a sorozattal – az azt körbevevő hercehurcáról még nem is volt tudomásom, amikor a pilot már rég megvett kilóra.

Bfirefly.jpgMiben rejlik ez a vonzerő, ami ilyen hatást gyakorolt rám anno és gyakorol még most is? Kezdem rögtön az alapkoncepcióval: űr-western. Oké, oké, tudom, hogy utólag aggatták rá ezt a kissé sántítóan hangzó, de valahol badass jelzőt, mindenesetre, ha egy összetett szóval kell jellemeznem a Fireflyt, akkor csak benyögöm ezt, űr-western, a magyarázattal meg ráérek a furcsálkodó pillantások kivédése után. A Firefly világa – ahogyan a real world with a twist alapú fiktív teremtés esetében már megszokhattuk – a történelmünket veszi kiindulópontnak, s helyezi azt egy attól merőben szokatlan környezetbe, ezúttal az észak-amerikai polgárháborús konfliktus, jobban mondva annak lecsengése kerül barnakabátostul, Gettyburgöstül, vadnyugatostul a világűrbe. Ez így persze nem teljesen pontos, rengeteg apró csavarintás árnyalja az összképet, például a vesztes oldalról soha nem hangzik el, hogy rabszolgát tartottak volna, plusz a kínaiak az amerikainak tűnő hatalommal szövetségben (Alliance) ülnek a kormány mögött. Ez utóbbit nem pusztán bemondásra kapjuk az arcunkba, hanem a sorozat világában (Verse) ténylegesen kifejtett kulturális hatásról van szó, amit a káromkodások és egyéb átvett nyelvi kifejezések, öltözködésmód, s megannyi apró részlet tesz szinte hétköznapivá. 2517-ben járunk, az emberiség kirajzott a világűrbe, jó szokásához híven kolonizációba kezdett, és távol a nagy öregek totalitárius berendezkedésétől megkezdődnek a hatalmi harcok Unification Wars, vagyis Egyesítési Háborúk címszóval. A sztorifonal felvételének pillanatában a háború már a múlté, a Szövetség bedózerólta az ellenállókat, megtörtént az egységesítés, mindenki boldog lehet. Kivéve a vesztes oldal minden reggel keserű szájízzel ébredő szimpatizánsait, köztük az egykori barnakabátos katonatisztet, Malcolm Reynolds kapitányt.

Ezzel el is érkeztünk egy sarkalatos ponthoz: az ügyesen felépített díszlet nem válhat rajongás tárgyává, élő, lélegző karakterek kellenek, akiket jobban megismerve már szinte szomszédunkként üdvözölhetünk az epizódok során. A Firefly ezen a téren valami hatalmasat domborít. Köszönhető ez egyfelől a lelkes színészgárdának, akik együtt éreztek a sorozattal, és állítólag nagyon jó csapat kovácsolódott belőlük. A hírek szerint a forgatásokon már-már családias volt a légkör, a leállást pedig hatalmas csalódás kísérte részükről is. A remekelés másik oka a fantasztikus érzékkel megírt és továbbgöngyölített karakterek, illetve a közöttük folyton fellépő, más, hétköznapi sorozatokhoz képest meredek, szokatlan és egyszersmind merész interakciók. Általában ez minden karakter-dráma alapvetése, ám a Firefly pimaszul beint a konformista iskolának, mondván, hé haver, én csak azért jöttem, hogy legurítsak pár sört és eldumáljak a srácokkal.

Cfirefly.jpgEbbe az életérzésbe pedig belefér minden: képes egyszerre szomorú és vidám is lenni, és habár folyton ömlik a szar, mindig jut idő egy velős beszólásra, vagy egy laza megmozdulásra. És ez a lényeg, a Firefly úgy szórakoztat, hogy közben egyetlen izzadságcsepp sem jelenik meg képzeletbeli homlokán. Gondoskodnak erről a szereplők, illetve a több főszálra felhúzott epizódikus struktúra által kínált sztorik, amik során apránként bepillantást nyerünk a Serenity névre keresztelt Firefly-osztályú szállítóhajó legénységének mindennapjaiba. A bumfordi, valóban szentjánosbogárra emlékeztető formatervezéssel megáldott űrhajó neve nem a hasraütés műve: a Gettysburgnek megfeleltethető Serenity Völgy csatája, amiből a pilot epizód nyitó képsorai alatt ízelítőt kapunk, keserű mementóként él tovább a már említett Reynolds kapitány emlékeiben – a csata, ami megfordíthatott volna mindent. Már ez rendkívül beszédes a kapitány jellemét illetően, és ha ehhez hozzáteszem, hogy kopott barna kabátban jár, akkor könnyen aktuálpolitikai felhangokat üthetnék meg, amit természetesen nem áll szándékomban.

Nathan Fillion, az ünnepelt geek-sztár, eme pozícióját a Fireflynak, no meg persze saját magának köszönheti. A veszteséget feldolgozni képtelen, a legitim rendszernek soha le nem fekvő, morózus, epés megjegyzésekkel operáló, az elveiért és társaiért bármire képes kapitány hálás szerep – ahogyan a Fireflyban minden főszereplő, ő is többrétegű, mélyen árnyalt karakter, amit Fillion nagyszerű érzékkel és látható örömmel játszik el. Mint központi figura, jut rá idő bőven, türelemmel és remek ritmusban bontakozik ki a keménynek látszó ex-katona burka alól az érző, sebezhető ember. Na, nem mintha Mal olyan fú de átkozottul penge lenne. Az önbizalom önmagában nem elég, bizonyítja ezt számtalan tévedése, mellényúlása, bénázása, vagy sértett büszkeségből való cselekvése, amik mind elősegítik az azonosulás, az együttérzés kialakulását, egyszersmind megnyugtatnak, nem holmi legyőzhetetlen akcióhősről van itt szó, hanem egy olyan figuráról, akivel simán összefuthatnánk a kedvenc sörözőnkben. Mal, mint a hajó tulaja és kapitánya, a peremvidékekre szorulva próbálja megkeresni a napi betevőt, sejthetően nem mindig a legtisztességesebb eszközökkel. Ha nagyon szorul a hurok (és általában szorul), bizony az utasok fuvarozása mellett kényelmesen megfér a csempészet, ami persze mindenféle sötét és bizalomgerjesztőnek épp nem nevezhető alakkal való seftelést jelent.

Dfirefly.jpgEzzel meg is ragadtam a Firefly lényegét: a rendszerből önként vagy kényszerből kivonult emberek erőfeszítései, botladozásai a túlélés érdekében, saját lényük, lényegük feladása nélkül. Ez a lényeg pedig kilenc különböző arcot visel, kilenc, egymástól akár homlokegyenest eltérő módon látja a világot, és az elképesztően jó karakter-dinamikát ennek köszönhetjük. Vadnyugati köntösbe bújtatott sci-fi ide vagy oda, a Firefly kilenc főszereplőjét bármely más zsánerbe átpakolva a szórakoztatásnak kábé ezt a színvonalát kapnánk. A kilenc főszereplő titulus egyáltalán nem túlzás, sőt, ennél jobban nem is lehetne megfogalmazni. Foghatnánk a fejünket, hogy na de kilenc személyiséget főszerepben kész bukta bezsúfolni egy tv-sorozatba, ám meglepő módon jut tér és idő mindegyiküknek, Whedon és társírói cirkuszi bravúrt visznek véghez, amikor belekezdenek a karakterekkel való zsonglőrködésbe. És hogy kikkel is művelik mindezt?

A kapitányt már láttuk, nézzük a többieket. Elsőként kell megemlítenem Mal katonatársát, a hajó elsőtisztjét, Zoe Washburne-t, aki a leszerelést követően hű társként követte egykori felettesét. Vérbeli harcos amazon, a kapitány jobb keze, illetve a pilóta, Wash felesége. Mindenben lehet rá számítani, tettre kész és határozott személyiség, aki akár Reynolds lelkiismerete is lehetne, már ami a kényes ügyekben való morális hátbabökést illeti. Gina Torres kifogástalanul adja a szenvtelen, ám pillanatok alatt harckészültségbe váltani képes keménykötésű nőt, és az embernek akaratlanul is egy nagymacska jut eszébe, ahogyan elegáns, lassú mozdulatokkal jár-kel, de szívdobbanásnyi idő alatt gyorsul százra. Férje, a Serenity pilótája ellenben habókos figura. Alan Tudyk kiváló választás volt a szerepre, mind megjelenése, mind orgánuma a néző azonnali szimpátiáját vonja maga után, nem beszélve arról, hogy a legelső jelenetében éppen két műanyag dinoszaurusz epikus csatáját levezényelve van alkalmunk megpillantani. A szőke, felborzolt hajú, hawaii inges Wash kilóg a hadviselt, keménykötésű legénység többi tagja közül, mégis, hétköznapiságával, esetlenségével erősebb kapcsot jelent a picinyke család számára, mint azt gondolnák. A felesége és a kapitány közötti háborús bajtársiasság okán fellépő féltékenysége pedig számos humoros helyzet forrása.

Efirefly.jpgA legénység izomembere, és egyben legkomikusabb tagja a felemás érzelmeket kiváltó Jayne. Őt Adam Baldwin kelti életre (nem, nem az a Baldwin), játéka pedig öröm saját maga és a néző számára is: Jayne IQ-ja valahol a pincében rekedhetett, ezt kompenzálandó legalább hatalmas arca van, mélyen hisz az erőszak mindent megold elvében, valójában azonban gyáva és kétszínű, de ha ez még nem lenne elég, azt hiszi magáról, hogy nagyon okos. Rendkívül ellentmondásos karakter, akiben lehetetlen megbízni, a késgyűjteménye mellett csak a pénzt szereti jobban (amit az anyukájának küld, hogy gondoskodjon róla), ezért hajlandó is bármire – mondjuk beállni a Serenity legénységébe, miután a kirabolandó kapitány többet ígér. Jayne figurája egy igazi whedoni archetípus: nem tudunk vele mit kezdeni, egyszer szimpatikus dolgokat művel, máskor pedig legszívesebben megnyúznánk. Az ő tökéletes ellentéte az utasként a hajóra kerülő Book tiszteletes, jobban mondva lelkész. A kifinomult ízlésű, elsőre ártalmatlan pap azonban jóval több, mint aminek látszik, a vészhelyzetekre adott reakciói sötét titkot sugallnak. Mondani sem kell, a viharvert legénység megtépázott morális attitűdje nem mutat minden téren kompatibilitást a Ron Glass által megformált karizmatikus lelkipásztor elveivel, sőt.

Egy űrhajó kötelező tartozéka a szerelő, a Serenity pedig szerencsés lehet, mert egy műszaki tehetség gondoskodik róla. Ő Kaylee, egy fiatal lány, a kedvesség és a női naivitás, egyszersmind a családi értékek, a világot a pozitív oldaláról történő felfogás megtestesítője. Kabinjának ajtaját szívecskék és gyerekes, színes betűk díszítik, de ne becsüljük le Kaylee szerepét, a sok álmacsó között igenis szükség van egy olyan valakire, aki képes megteremteni az otthon melegét. Jewel Staite nagyon, hogy is mondjam szépen, aranyos a babaként kinéző Kaylee szerepében. Újabb ellentét következik: Inara Serra. A modernkori gésák köztiszteletben álló megfelelőjeként Inara hivatalos bérlője a hajó egyik űrsiklójának, ami megkönnyíti utazással járó munkáját. A Társnőnek nevezett hölgyet Morena Baccarin tölti meg bájjal és kellemmel, a nőiségnek azzal a fajta kifinomultságával, ami mögött nem kevés tapasztalat bújik meg. És noha a kapitány előszeretettel használja a jelenlétében a kurva szót, ez csak azért van, mert az óvodában nem volt, akinek meghúzhatta volna a haját. A kettejük közt feszülő vonzalom így hol munkatársi, hol jóbaráti viszonyban igyekszik feloldást találni, és a remek dialógusaiknak köszönhetően nem csak a hölgyek drukkolnak nekik titokban.

Ffirefly.jpgA felsorolás végére hagytam a történeti főszálat beindító testvérpárt, akik említése már önmagában a spoiler szintet súrolja, hiszen a pilot során derül ki, hogy mi is rejtezik abban a nagy ládában, amit egy fiatal, jóképű orvos, név szerint Simon Tam (Sean Maher) cipel fel magával a Serenityre, ám a Firefly összes plakátján ott virít a River Tamet alakító Summer Glau, így úgy gondolom, ez bőven belefér. Simon olyan erők elől menekül, amik a Serenityt keresztben lenyelnék: gazdag, jó nevű család sarjaként szakmájában hatalmas karrier várt rá, ám feladta mindezt, hogy megszöktesse rendkívüli tehetséggel megáldott húgát egy titkos szervezet karmai közül. River ,a rajta elvégzett kísérletek következményeként súlyos traumán esett át, beszámíthatatlan, sőt, kiszámíthatatlan, ám olyan erők birtokosa, amik jókora meglepetést képesek okozni. A testvéri szeretet ritkán kerül ilyen explicit módon ábrázolásra, és aki rosszra gondol, az most szégyellje magát – Simon önfeláldozása, a burok elhagyása, a való világ veszélyeire való fittyet hányása elismerésre méltó tett, s még inkább az annak a fényében, hogy az ifjú doki elsőre mennyire életképtelen ebben a számára új közegben.

Mint látható, a karakterek zöme kibontakozásra váró, azt egyenesen igénylő személyiség, aminek szüksége van a 24 részes első évadra, ami során pont megfelelő tempóban épül ki a teljes történet. Erre azonban soha nem kerülhetett sor, lévén a 14. rész után a Fox leállította a forgatást, ezzel mindörökre űrt hagyva a rajongók szívében. Ha ennyire piszkosul jó egy sorozat, miért kap kaszát, merül fel a jogos kérdés. Nem áll szándékomban mentegetni a Fireflyt, az azonban tény, hogy a csatornának már a kezdet kezdetén nem tetszett a legitim hatalom elől bujkáló, a zavarosban halászó karakterek középpontba állítása, így nem is engedték, hogy a világot gyönyörűen felvázoló pilot epizód adásba menjen, rögvest a második résszel indítottak. A rosszallás miatti trehány bánásmód nem tett jót a sorozatnak, de javára legyen mondva, még így is meg tudta csillantani belső értékeit. Sőt, kevéske számú, de annál határozottabb rajongótábor alakult ki körülötte, amit nem zavart, hogy a csatorna ide-oda pakolgatta a sorozatot, hűen kitartott mellette. A show lezárását követően még hirdetést is feladtak, hogy reklámozzák kedvencüket, pénzt gyűjtöttek, a DVD eladásokat igyekeztek javítani (ami sikerült is), illetve számtalan módon terjesztették az igét. A Firefly 2002 szeptemberétől volt látható a Foxon, és hiába készült 14 rész belőle, ebből csupán tizenegyet adtak le, ironikus módon épp a pilot epizódot az utolsóként. A fanok támogatásával megjelent DVD kiadás tartalmazta a hiányzó három részt, ami őrületes fan-hype-ot követően gyönyörű eladásokat produkált, ezzel meggyőzve a Universalt, hogy leforgasson belőle egy mozifilmet – ez lett a Serenity, ám ez egy másik történet lesz majd.

Hfirefly.jpgA Firefly ezt a kurta-furcsa sikerét olyan karaktereknek köszönheti, amik elrugaszkodnak a mindennapoktól, de mégis emberközeliek, szerethetők. Olyan sztorinak, ami fittyet hány a konvenciókra, ami merészel rövidre zárni, s ezzel életszerűvé tenni bármilyen szituációt, hogy egyrészt meghökkentsen, másrészt elismerő bólintásra sarkalljon (kedvenc jeleneteim, amikor egy gondosan felépített jelenetet „porig rombolnak” egyetlen szempillantás alatt, és még meg is köszönöm nekik, sőt, magamban felkiáltok, hogy „igen, így csinálnám én is, ha ott lennék”). Olyan humornak, ami tudja, mikor és hol kell kitörnie, kit és hogyan kell megtalálnia, így sosem válik túlzottá, de mindvégig jelen van. Olyan zenének, amit később szakdolgozatírás közben rongyosra hallgatok, a főcímdal pedig egész egyszerűen fenomenális (hála Greg Edmondsonnak). És olyan nézőnek, aki nem pusztán befogadja, hanem magáévá is teszi kedvencét, s törődik is vele, ha úgy érzi szükségét – kár, hogy akkoriban még nem volt Kickstarter, megnéztem volna, mit kalapoznak össze a rajongók. Így, maradt nekünk zseniális tizennégy epizód, amit már senki nem vehet el tőlünk. Mindenesetre, ha az értelmező szótárat felütjük, a geekgasm szónál a Firefly-t fogjuk találni.

2013. augusztus 2.

FlashForward - A jövő emlékei

FlashForward.jpgEmlékeztek még, mit fogtok majd csinálni 21 év múlva? Hülye kérdés, mi? Nem az a Robert J. Sawyer által írt sci-fi regény szereplői - illetve az egész Föld lakossága - számára, akik a CERN részecske-ütköztető kísérletei miatt bő másfél percre betekintést nyernek a távoli jövőbe. Az alapszitu, illetve a cím, ismerős lehet, hiszen az ABC és az AXN csatornáján három évvel ezelőtt futott egy sorozat ezen a néven, ám a koncepción, a címen, és néhány karakter nevén kívül köszönőviszonyban sincsenek egymással. A filmsorozat hátterében egy összeesküvés állt, ami a Lost módjára apránként bomlott ki a néző előtt (a készítők nem titkoltan a Lost utódjának szánták, de közbeszólt a kasza), inkább az akcióra és a nyomozásra helyezte a hangsúlyt, egyszóval felhasználóbarát volt, teljes egy évadig. A könyv ezzel szemben a fizikusok szemszögéből láttatja a világmegreformáló eseményt és annak következményeit, statikusabb, többször dob fel elméleteket, elgondolkodtató és teljes mértékben illik rá a science-fiction megnevezés. A különbségért azonban hálásnak kell lennünk, a FlashForward eredetijét kutyanehéz lett volna megfilmesíteni, maximum mozifilmként tudom elképzelni; könyvben viszont remekül követhető a filozofálgatás, az elméletgyártás, illetve a szereplők belső vívódása.

A FlashForwarddal újra az időutazás és az idő természetének rejtélyes bugyraiba tévedünk, de ezúttal komoly tudományos hátország támogatását élvezzük – így elfeledkezhetünk a ködös, pontos kifejtésre soha nem kerülő paradoxonokról, a buktatókról, sőt, maga az egész jövőbe pillantás egy remekbeszabott gondolatkísérlet. Együtt vesszük fel a fonalat az íróval, Robert J. Sawyerral, aki egy percig sem hagy magunkra minket. Biztos kézzel vezet be abba a labirintusba, amiből láthatólag ő sem tud egykönnyen kikeveredni, ám ez utóbbi csak látszat, ami azért szükséges, hogy egy effajta világot megrázó esemény utóhatásai és elméleti, fizikai háttere még egy teve számára is világosan felvázolható lehessen. A kíváncsiság az ember egyik alaptermészete, erre pedig kifinomult érzékkel építkezik a szerző: a legapróbb részletekig feltárja előttünk a létező tudományos elméletek által a fikció vásznára rajzolt világát, csakhogy ezt óvatosan, kellő körültekintéssel teszi. Nem terhel túl sosem, mindig csak annyit közöl, ami éppen elegendő az alapos elgondolkodtatáshoz, és ha ehhez hozzáveszem, hogy közérthetően és tisztán vázol fel olyan absztrakt fogalmakat, mint a Minkowski-tér, akkor akár elméleti gyorstalpalónak is felfoghatjuk a művét.
Sawyer imént említett óvatossága a tudományos megalapozottság igényéből fakad, látszik, hogy a FlashForwardot elméleti szinten lefolytatott fiktív kísérletnek tekinti. A paradoxonokat ügyesen elkerüli az időutazás módjával: az anyag nem utazik az időben, csupán az emberek elméje, hogy láthatatlan megfigyelőként kuksoljon ki későbbi énje fejéből 1 perc és 46 másodperc erejéig. Sajnos a szellemi pilóta nélkül a „jelenben” maradt testek tehetetlenségükből fakadóan kénytelenek alávetni magukat a fizikai törvényeknek, így nem kevés ember veszti életét szerte a világon. Látomásoknak, jövőemlékezésnek hívják az eseményt, és persze kutatni kezdik az okokat. A világ kifordul magából: a látomások mozaikjaiból feldereng úgy a 21 évvel későbbi Föld képe, ahogyan az egyének sorsa. Az olvasóban önkéntelenül felmerül, ő mit tenne ha… ha semmit sem látott volna, vagyis minden bizonnyal 21 év múlva már halott lenne? Ha azt látná, hogy becsesen dédelgetett álmai nem váltak valóra és utcaseprő lett belőle? Ha egy, a jelenlegi életmódjával gyökeresen eltérő énjét látná? A regény szereplői hasonló kérdésekre keresik a választ, mindvégig eljátszadozva a megváltoztathatatlan jövő rémképével, vagy éppen annak ellenkezőjével.

A két fő történetszál ezen az alapon épül fel. A kísérletért felelős Lloyd Simcoe százezrek halálának bűntudatától gyötörten igyekszik kapaszkodni a kőbe vésett eleve elrendelés gondolatiságába, közben tudva, hogy éppen szárba szökkenő magánéletét tépi ki ezzel gyökeresen. Munkatársa, a görög Theó a többek által megerősített halálát igyekszik elkerülni, mindenáron – gyilkosság áldozata lesz ugyanis. Kettejük szerepe azonban csak a jéghegy csúcsa. A számtalan, néhol egy mondat erejéig megemlített mellékszereplők sorsa eszméletlenül színes kaleidoszkópját festi a tudatosság új szintjére emelkedett emberiségnek.

A teljesség igénye lépten-nyomon tetten érhető a könyv olvasása közben, olyan dolgokra hívja fel a figyelmet, ami talán eszünkbe sem jutna, és remekül elkápráztat vele – én magam ezeket a híreknek beállított szösszeneteket vártam a legjobban, amikben az emberek reakciót láthatjuk. Fenomenális az USA leendő elnökének internetes bejegyzése, amiben arra kér mindenkit, akinek a látomásában szerepelt, hogy ne küldjenek neki e-maileket, tudja jól, hogy ő lesz az elnök. Vagy az USA nemzetbiztonságán esett csorba, miszerint pár éves gyerekek kerültek szupertitkos információk birtokába, mivel később ott dolgoznak majd. Vagy a megnövekedett érdeklődés azon vonattársaságok iránt, amiknek egyetlen vonata sem siklott ki az emlékezések során. Sawyer mindenre kiterjedő alapossággal kocsikáztatja meg olvasóját a globális utórezgések sztrádáján, kár, hogy a könyv felétől búcsút intünk a jópofa hírmorzsáknak, én később hiányoltam őket.

Olvasás közben végig ott motoszkál bennünk a gondolat, vajon ha nem lettek volna a látomások, akkor is így történik minden? A halmozódó kérdések okozta elkerülhetetlen elméleti talajvesztést okos húzással a regény akciódús és hajmeresztően grandiózus lezárása védi ki, úgy, hogy közben az igenis emberközeli hangvételt és jövőt egy egészen más szintre emeli. Az elméletekkel való zsonglőrködés miatt még afölött is hamar szemet tudtam hunyni, hogy maga a könyv nem egy írói mestermunka. Az olvasmányos fogalmazásmódba a folytonosságot megtörő ügyetlenkedések rondítanak bele, helyenként nehezen követhetővé válik az írás, vagy egyszerűen fájdalmasan általános iskolás szintet üt meg. Szerencse, hogy ez nem a regény egészére jellemző, a szöveg csak itt-ott bicsaklik meg. Aki szívesen olvas intelligens sci-fit, az bátran vesse rá magát, igazán érdemes kíváncsinak lenni rá. Talán ráébredünk, jobb is, hogy nem látunk a jövőbe.

2013. július 30.

A légy

fly860.jpgA légy a ’80-as évek egyik legjobb horrorfilmje. És pontosan azért az, mert esszenciális, zsigeri, nyomasztó horror, ami nem áll meg ijesztgetéseknél, feszültségteremtésnél és gore-nál, hanem sokkal mélyebbre megy, átvitt és szó szerinti értelemben is. A test hanyatlásával, degenerálódásával, halálával kapcsolatos legősibb félelmeket lobbantja fel: a rettenet nem kívülről jön, hanem belülről, nem lehet elfutni előle, nem lehet nekiesni baltával vagy puskával, menthetetlenül saját rothadó húsod rabja vagy. David Cronenberg filmje a második adaptációja George Langelaan 1957-es, azonos című novellájának, amiben egy tudós feltalálja a teleportálást, de amikor magán próbálja ki a szerkezetet, az összevegyíti az ő DNS-ét egy véletlenül odakeveredő légyével. A rendező, aki már akkor is egy egész sor lenyűgöző filmet tudott a háta mögött, természetesen kikukázta a témának a novella (és az ’58-as filmváltozat) általi banális megközelítését, a légyfejűvé és légykarúvá vált férfit. Nála az átváltozás nem részleges, hanem teljes, és nem azonnal megy végbe, hanem kínos, kegyetlen lassúsággal. Ugyan 1986-ban messze ez volt Cronenberg legkommerszebb filmje (és a legsikeresebb – az Erőszakos múlt mellett máig az), ez nem jelenti azt, hogy kompromisszumokat kötött volna.

A kevés helyszínes, kevésszereplős, kamaradarab jellegű filmben ott van a szerelmi dráma (a tudós, Seth Brundle romantikus kapcsolata a munkáját megfigyelő riporterrel, Veronicával), a science fiction (a tudomány és a veszélyei) és a tragédia, mind a horror húsköntösébe öltöztetve. Cronenberget kezdettől fogva a test és az elme változásai, mutációi, a szexualitás és a technológia általi feljavításai, megrontásai érdekelték, és A légy az, amiben akasztják a hóhért, a tudóst, aki mindezekért felelős (Shivers, Porontyok).

fly862.jpgJeff Goldblum egész pályafutásának legjobb alakítását nyújtja Brundle szerepében, tökéletes könnyedséggel hozza a briliáns de kissé zavart, a világtól elzártan élő tudóst (akinek már a neve – Seth – is előrejelzi az átalakulást), majd a rémülten transzformálódó áldozatot, a kettő közt pedig az übermensch illúziójának arroganciáját. Mert az első reakció ez: a teleportálás erősebbé, egészségesebbé, jobbá tette Brundle-t, és ez a koncepció nem is lóg ki Cronenberg életművéből. Az ’50-es, vagy még visszább haladva, akár a ’30-as évek horrorjainak színpadiassága üti fel a fejét egy pillanatra abban a jelenetben, amiben Veronica figyelmezteti szerelmét és a kifáradhatatlan libidójával magához vonzott éjszakai pillangót a potenciális következményekre („Be afraid. Be very afraid.”). Brundle addig a pontig süket az érvekre, ő „megmártózott a plazmatóban”, szentül hiszi, hogy a létezés, az evolúció egy új fokára ért, ráadásul önerőből. Igazi varázslatra képes bűvész ő, sőt, művész, aki saját magából faragott tökéletes műalkotást.

Az említett klasszikus stílusú kiszólás után aztán egyre nyilvánvalóbbá válnak a problémák, a műalkotásból kaotikus sejtmassza lesz, és beüt a krach. Ha ez a sztori egy másik rendező kezébe kerül, „az állat felülkerekedik az emberen” téma borítékolhatóan egy szörnyfilmbe fulladt volna, a félúton léggyé alakuló főszereplő stáblistáig tartó hentelésével. Cronenberget azonban a folyamat érdekli, és az ember, akin ez végbemegy. Elsődleges célja nem az, hogy sokkoljon, és megbotránkoztasson, hanem, hogy felkutassa a hús és a technológia, az ember és az állat együttesének ismeretlen tartományait. Ahogy az igazi sci-fi nem az űrcsatákról szól, úgy az igazi horror sem a patakvérről – hanem rólunk, arról, akik vagyunk, és arról, akikké, amikké válhatunk. És ahhoz, hogy ez borzalmas legyen, nincs szükség semmilyen külső fenyegetésre. A szörnyeteg nem a sötét erdőben lopakodik, hanem a génjeinkben.

fly863.jpgA légy ráadásul egy nagyon is egyetemes, hétköznapi állapot metaforája: a halálos betegségé, az öregedésé, vagyis a haldoklásé. Brundle kondíciójára nincs gyógymód, a teleportálás indította folyamat megállíthatatlan, visszafordíthatatlan, és mivel közben nem az identitását veszti el, hanem „csak” a testét, az ekkor még pusztán néha-néha gyomorforgató horrort (tükör előtti önszemle, illetve a fürdőszobaszekrény tartalma) szívszorító emberi tragédia kíséri végig. Persze, amikor eljön a végső átalakulás, akkor már az identitás nagy része is odavan, de Cronenberg zsenijét dicséri, hogy  ekkorra, a tudomány „végtermékének”, a szörnynek a megjelenésére már annyira eladta nekünk a főhős szenvedéstörténetét, hogy a humanizmus utolsó külső jegyeit a szemünk láttára gusztustalanul levetkőző rettenetben is az embert látjuk, akinek segítségre, megváltásra, megbocsátásra van szüksége. Ráadásul Veronica volt szeretője (John Getz) száll szembe vele, maga a megtestesült simulékony gennyláda, akiért még csak véletlenül sem fog szorítani senki.

És, Cronenberbről lévén szó, mi más lehetne az utolsó lépcsőfok, mi más adná meg a kegyelemdöfést, ha nem a technológia, ami itt már nem csak közvetett, hanem közvetlen felelőssé válik, elfoglalva a helyét a húsban, és elpusztítva a groteszk ember-állat hibridet („Fusion of Brundleyfly and teleport successful” – valószínűleg a leghátborzongatóbb szöveg, amit egy filmbeli monitoron valaha olvastunk). A légy fináléja tökéletes: rövid, de észbontóan intenzív, durva, felkavaró, vasgyomrot is megfekvő és nyomasztó, csúcsra járatott horror és tragédia, gyorsan fokozódó véres kegyetlenségekkel, lemart végtagokkal, szétrobbanó fejjel. És nincs levezetés, nincs lehetőség gőzkieresztésre, megnyugvásra, a borzalomnak hirtelen szakad vége, és pont ezért is marad még sokáig ott a fejekben.

2013. július 22.

Philip K. Dick: Az utolsó szimulákrum

az-utolso-szimulakrum.jpgAz utolsó szimulákrumban Dick 25. magyarul megjelent művét köszönthetjük. Akinek volt szerencséje mindhez, talán már elmondhatja magáról, hogy kezdi megismerni a Dick-univerzumot, és lassan összeáll benne a kép. A többiek – beleértve magamat is –, akik csak az életmű töredékével, és a többnyire lebutított filmadaptációkkal találkoztak, egyelőre a sötétben tapogatóznak. Számomra Dick regényei olyanok, mintha óriási, végletekig kidolgozott regényciklusok zanzásított verziói lennének, tele olyan, mintegy mellékesen odavetett zseniális ötletekkel, amelyek önmagukban is megérnének egy regény-, novella-, vagy filmfeldolgozást.   

Az utolsó szimulákrum is épp ilyen. Olvasható disztópiaként, politikai szatíraként, klasszikus összeesküvéses sci-fiként és persze vérbeli Dick-mindfuckként. Vannak benne androidok, neandervölgyi emberek, múltból visszahozott náci háborús bűnösök, telepatikus úton kommunikáló marsi lények, és légy-méretű, élő spamként funkcionáló reklám robotok – és ezek mind csupán mellékszereplők.

A történet végig az USEÁ-ban, az Egyesült Államok és Nyugat-Németország egyesülésével létrejött országban játszódik, ahol a demokrácia egy ideje már megszűnt. Helyette sajátos elnöki rendszer működik: Nicole Thibodeaux , a First Lady képviseli az állandóságot, a nép választ számára der Altét, vagyis férjet, aki egyben az aktuális kormány feje. Tényleges hatalma azonban nincs, az egymást követő der Alték ugyanis mind szimulákrumok, a népet pedig az egyetlen csatornát sugárzó televízió segítségével kondicionálják arra, hogy rajongva imádja a First Ladyt. Mint minden tisztességes disztópiában, a társadalom itt is két részre szakadt: vannak a gék, vagyis a beavatott elit (Geheimnisträger), és a plebs, vagyis a bék (Befehalträger), a parancsvégrehajtók. Utóbbiak több tízezres, önigazgató, szigorúan szabályozott lakótelepeken élnek, míg előbbiek többnyire valamelyik kartellcég vezetőségében dolgoznak. Akinek pedig nem tetszik a rendszer, az egy félillegalitásban tevékenykedő cég segítségével kivándorolhat a kolonizáció alatt álló Marsra.

Az utolsó szimulákrum Dick könnyebben megérthető és feldolgozható regényei közé tartozik, annak ellenére, hogy az időutazás, és ennek köszönhetően a folyamatosan változó jelen témáját is felveti. Egy olyan disztópiát rajzol fel, ami nem rugaszkodik el túl radikálisan sem a ’64-es, sem a 2013-as valóságtól. Tökéletesen modellezi azt az állapotot, amelyben mindent az oligarchák uralnak, beleértve a politikát, a médiát és a gazdaságot, miközben a homályban tartott, a konzumkultúra segítségével elkábított néppel azt tesznek, amit akarnak. PKD-regény révén persze a szatíra és a társadalomkritika csak eszköz arra, hogy eljussunk oda, ahová a Dick-regényekben előbb-utóbb elszokás jutni: a valóság felfesléséhez.

Agave Könyvek, 2013. 208 oldal. Fordította: Pék Zoltán.

2013. július 20.

Snowpiercer animációs prequel

Baromira várjuk Bong Joon-ho Snowpiercer című sci-fijét, amiben egy új jégkorszak bekövetkezte után az emberiség maroknyi túlélője egy hatalmas vonat fedélzetén járja a Földet körbe... és körbe - amíg ki nem tör rajta egy osztályharc a kiváltságosok és a pórnép között. A francia graphic novel alapján készült filmhez elérhetővé tettek egy bő négyperces animációs prequelt, ami az apokalipszis bekövetkeztét és a vonat elindulásának körülményeit ecseteli. Pofás kis darab, kedvcsinálónak tökéletes.

2013. július 16.

Europa Report

europareport01.jpgNoha nem horror, legfeljebb csak nagyon áttételesen az, az Europa Reportban van az év legfélelmetesebb jelenete: egy, a Jupiter holdja felé tartó űrhajón javításokat végző asztronauta elszakad a száguldó járműtől, és tehetetlenül nézi, ahogy az egyre kisebbé zsugorodik a látóhatáron, benne társaival, akik nem tudnak segíteni neki, miközben nincs körülötte semmi, csak hideg, feketéség, űr és halál. Totális kilátástalanság, totális egyedüllét, totális terror: a felkavaróan, fülsértően csendes pillanatok az ismeretlentől és a magányos haláltól való, zsigereket tépő rettegést a maga nyers, cizellálatlan formájában testálják a nézőre.

Sebastian Cordero sci-fije formailag a valami érthetetlen oknál fogva még mindig gombamód szaporodó found footage filmek sorába tartozik, műfajilag pedig a katasztrófafilm és a horror elemeit is vegyíti (a hasonló zsánerben, szintén találtfilmes koncepcióval próbálkozó, két évvel ezelőtti Apollo 18 silány minősége nem tett szívességet a nézői elvárásoknak, de nyugi: a kettő nem is különbözhetne jobban). A sztori egyszerű: egy hatfős, nemzetközi legénységű űrhajós expedíció a Jupiter egyik holdja, az Európa felé indul, abban a reményben, hogy a Naprendszeren belül a földönkívüli élet nyomaira bukkan. A felfedezők viszonylag hamar elveszítik a kommunikációt az anyabolygójukkal, egyiküket pedig egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően elnyeli az űr. Az expedíció megmaradt tagjai folytatják az utat, de immár magukra vannak utalva.

Az Europa Report generikus katasztrófafilm-dramaturgiát alkalmaz, amely során a szereplők különböző kutatási és technikai problémák, váratlan krízishelyzetek következtében eleinte lassan, majd egyre gyorsabb ütemben fogyatkoznak. A közeg azonban a horror felé taszigálja a filmet, és a tíz kicsi indiános felállás lassan inkább rímel egy absztrakt slasherre, mint egy katasztrófafilmre. Csakhogy itt nincs szörny, nincs gyilkos (a film nem követi el azt a hibát, amint Danny Boyle Napfénye), legalábbis semmiképpen nem a szavak szó szerinti értelmében: a mumus maga a világegyetem, amit az ember felfedezni, megérteni akar, és ami ennek elkéri az árát.

Elhagyva a teremtés bölcsőjét, az expedíció tagjai olyan messzire merészkednek, mint előttük még soha senki. Fejjel előre az ismeretlenbe, a sötétségbe, a kiszámíthatatlanságba, a rettenetbe, ahol vagy az életcélt, természetet, álmot beteljesítő felfedezés vár, vagy a halál, ahogy az olvadó viasz elengedi a szárnyat összetartó tollakat – vagy mindkettő. Az Europa Report a tudásszomj e két aspektusát helyezi mérlegre, és nagyszerűen demonstrálja az expedíció pezsgő izgalmát, ámulatát, az emberi szellem tántoríthatatlanságát és elkötelezettségét az ismeretlen feltérképezésében éppúgy, mint az univerzum erejével való végső szembenézés félelmét és esélytelenségét. Legyőzhetjük a gravitációt, építhetünk űrhajókat, áthághatunk korábban elképzelhetetlennek tartott távolságokat, de akkor is csak porszemek vagyunk, aprók és jelentéktelenek. A film felfedező mentalitásából következően nem is az a lényeg, hogy ki éli túl az expedíciót (ha ugyan bárki), hanem, hogy tudományos szempontból lesz-e értelme, hogy amit megtudtak, az hasznára válik-e az emberiségnek.

europareport02.jpgA found footage jelleg (az Europa projekt kiötlőinek interjúinzertjeivel együtt) az egészet tárgyilagossá, realisztikussá teszi, a sci-fi elemeket nagyjából nélkülöző, komolyan vett technológia elhatárolja a sztorit a lehetséges hülyeségektől, és ezúttal még az adott történetmesélési forma tipikus buktatóit is gyerekjáték elkerülni, hiszen egy ilyen expedíción nyilván MINDEN be van kamerázva (Cordero pedig a lehetőségekhez képest nagyszerűen teremt feszültséget). Ugyan a film mindettől némileg száraz lesz, karakterei pedig sosem kerülnek közel a nézőhöz, de a felfedezés ideájának univerzalitása fontosabb szempont volt, mint az egyéni dráma. (Nagyjából, mint a 2001 esetében, amihez az Europa Reportot, ha nem is minőségi szempontból, de) viszonylag sokat hasonlítják, noha annak galaktikus-evolúciós léptékeit meg sem próbálja utolérni). Viszont így megkímél a film a patetikus nagyjelenetektől is – még az önfeláldozások is metodikusak, szenvtelenek, tudományos tényszerűség vezérli őket, nem érzelem.

De az emocionális visszafogottság ellenére az Europa Reportban vastagon ott van az EMBER, az ő nyughatatlan, kíváncsi, folyton előre, többre, magasabbra törő természetével, ahogy a halál torkában állva is megveti a lábát, és még a legvégső pillanatban is tanulni akar. Márpedig a jó sci-fi mindig az emberről szól.

2013. július 15.

Hannu Rajaniemi: Fraktálherceg

fraktalherceg.jpgAki úgy gondolta, hogy a Kvantumtolvaj (egyszeri, kétszeri, esetleg háromszori) elolvasása felfegyverzi azzal a tudással, amivel könnyedén megbirkózhat a Fraktálherceggel, akkor hasonló meglepetés fogja érni, mint Jean le Flambeurt, aki kénytelen rádöbbenni, hogy a zoku Schrödinger-doboz, amit olyan kalandos körülmények között szerzett meg az első kötetben, csak az első lépés az úton, ami a felelőtlenül elszabadított és felfoghatatlan léptékű játszma fináléjához vezet.

A rejtély megfejtéséhez a transzhumanizmus bölcsőjébe kell visszatérnie, a Földre, ahol az arab kultúrából újjászülető társadalom pecsétekkel védekezik a mindent ellepő, megfertőző és átformáló káoszkód ellen. A pusztító harag napja után az égből aláhullott Szobornoszt hajók szilánkjaiban menedékre lelt emberek a törékeny békeszerződés megkötését követően a sivatagban kutatnak elveszett lelkek, vagyis testetlen dzsinnek után, hogy a szolgálatukba kényszerítsék vagy pedig eladhassák őket a hszien-kuknak, akik a Nagy Terven dolgoznak: a Föld teljes feltöltésén a virtuális térbe a feltöltésmennyországokból előbányászott tudatmásolatok emlékei alapján. A szemünk előtt kibontakozó Sirr legalább olyan fantáziadús, mint a marsi mozgó városok társadalma, és tömve van sziporkázó ötletekkel.

Az Ezeregyéjszaka meséiből táplálkozó terminológia, mely a korábban már megismert fogalmakat takarja, telitalálat, ráadásul sokkal egységesebbnek hat, mint az előző kötet, ami a finn, héber, francia és orosz kultúrkörből merített. A regény felépítése is a több évszázados mesefolyamét követi: a keretes szerkezet több különböző történetbe ágyazott történetet rejt, kibontva Jean és Mieli múltját, és felfedve az eddig a háttérbe húzódó, a szálakat a távolból mozgató szürke eminenciások kilétét. Az ismerős, ugyanakkor idegen földi társadalom felépítésének különböző aspektusait az új szereplők mutatják be: Kasszár Gomelez, a hatalomért a családját is feláldozni hajlandó politikus, lányai, az egyenesen az Ezeregyéjszaka meséiből érkező Tavaddud és Dunjázád, előbbi a dzsinnek szeretője, aki szimhálón keresztül rég elfeledett és másként elérhetetlen fizikai örömöket nyújt a testetlen tudatmásolatoknak titkos tudásért cserébe, utóbbi pedig mutálib, aki feláldozta magánéletét, hogy a családját és városát (ebben a sorrendben) szolgálhassa, Abu Nuvász, a sármos gogolkereskedő, akinek a múltja súlyos titkot rejt és az Axolotl, a Testorzó, egy ősi dzsinn, aki még az aunoktól tanulta hogyan raboljon magának testet. A Földön minden technológia összefonódik a mesékkel; mágikus szavakkal, Titkos Nevekkel és dzsinnpalackokba zárt lelkekkel üzérkednek, mi pedig a transzhumanizmus újabb, és a marsitól drasztikusan különböző olvasatával kerülünk szembe.

A Fraktálhercegnek nem csak a története bonyolultabb, mint a Kvantumtolvajé, hanem az Ezeregyéjszaka vezérfonalára felfűzött fejezetek-történetek (melyek címadásukkal is mesékre hasonlítanak, mint A tolvaj és a tigris vagy a Mieli és a lélekvonat) elbeszélésmódja is ugrál egyes szám és harmadik személy, múlt és a jelen, valamint a különböző szereplők között. A fordítás minősége előtt ismét csak meg kell emelnem a kalapom, mert Rajaniemi valóban létező tudományos és az abból továbbgondolt világának kreált szavait egyáltalán nem lehetett egyszerű magyarítani. Amennyiben az első kötet nehéz olvasmánynak tűnt, akkor itt még jobban kell figyelni, ha a történet-kirakós egészének szétszórt darabjait össze akarjuk illeszteni a könyv végére, ami ráadásul egy kataklizmikus cliffhangerben kulminálódik. Összességében a Fraktálherceg olyan, mint egy oorti súlytalanság-szauna, amiben az űr vákuumával hűtjük a testünket: a jutalom megéri a kockázatot, még ha többször neki kell is veselkednünk a feladatnak.

2013. július 11.

Tűzgyűrű

pacificrim02.jpgA geekek gyakran kilóra vehetők a filmpiacon, egy nyálcsorgató koncepció már elég ahhoz, hogy hibákat, problémákat söpörjön el náluk, valahogy így: „kit érdekel a logika, bazmeg, hát itt óriásszörnyek harcolnak óriásrobotokkal!” Vagy, ahogy ánglisül mondanák, „your argument is invalid”. És a Tűzgyűrűvel tényleg vannak bajok, csúszkál logikai banánhéjakon, megerőszakol fizikai törvényeket, megdöccen dramaturgiai kátyúkon, szégyentelenül hasznosít ezerszer elnyűtt kliséket, de, és ez egy kurvanagy, vörösen villódzó neonbetűs DE, közben úgy transzformálja a nézőt szájtáti 12 évessé, hogy azért minden hülyére hype-olt hollywoodi rendezőkókler, J. J. Abramstől Zack Snyderig a fél karját és mindkét lábát odaadná. Guillermo Del Toro monszterzúzdája minden hibája ellenére a nyár messze legnagyobb moziélménye.

Nem, ez sem a forgatókönyvvel fogja lenyűgözni a nézőket, de bazmeg, hát itt óriásszörnyek harcolnak óriásrobotokkal! És annak ellenére, hogy a szkripten még lehetett volna gyúrni egy kicsit (ezért, és csak ezért nem hozza azt a tökéletes, veszettül szórakoztató popcornmozi szintet, amit tavaly a Bosszúállók), pont megvannak benne azok a nüanszok, amik az élvezetes nyári látványfilmet elválasztják a lelketlen, CGI-szörnyeteg pénznyelőktől. A karaktereknek nincs különösebb mélységük, de van szívük, vannak érzéseik, van hátterük, így amikor a sztori „nem a robot a lényeg, hanem a pilótái” mantrája elhangzik, nem tűnik parasztvakító hülyeségnek. Charlie Hunnam és Kikuchi Rinko szimpatikus főszereplők, Ron Perlman élvezettel bohóckodik, de a színészpálmát nem meglepő módon Idris Elba viszi. Ki másnál lenne hiteles, hogy miután lekispöcsöz valakit, az őszintén megköszöni neki? A csávó egy két lábon járó tekintély.

A sztori egyszerű, de hatásos, van dinamikája, struktúrája, és nem rohan fejvesztve egyik akciótól a másikig, a gyermekien megalomán óriásbunyókat emberekben, motivációkban, és apró, de beszédes inzertekben, flashbackekben, híradásokban ügyesen ábrázolt, reálisnak ható világban gyökerezteti. De most már fogjam be a pofámat ilyen triviális semmiségekről, és beszéljek a lényegről, ugye? Mert bazmeg, hát itt óriásszörnyek harcolnak óriásrobotokkal!

pacificrim01.jpgA Tűzgyűrű kaiju-jaeger pusztítástúrái észbontóan intenzívek, ötletesek, masszívak és látványosak, nem utolsósorban láthatóak, azaz nem szarrá vágottak (bár jobb lett volna, ha nem minden jelenet éjszakai esőben játszódik, de annyi baj legyen), trükktechnikai szempontból pedig felülmúlhatatlanok. A hatalmas hús- és fémdögöknek szinte érezhető a tömege, a tengeri és városamortizáló harcok döbbenetes valóságillúziót produkálnak, a méretek a felfoghatatlan grandiózusság és a még éppen felfogható emberi léptékűség tökéletes, vékony határmezsgyéjén táncolnak. Nem túlzok: többször azon kaptam magam, hogy tátva van a szám, mint a kiskölyöknek, akit először visznek cirkuszba. És ha a napokban valami furcsa hangot hallasz keletről, az Japán lesz, ahogy a premier környékén egy emberként ejakulál.

Ami a hollywoodi konkurenciát illeti, valahogy úgy képzelem a dolgot, hogy a Transformers 4 érthetetlenül megakadt forgatásán Michael Bay a lakókocsijában a félig lehúzott ablakredőnyök áteresztette, rácsozott, homályos fényben ül egy üveg whiskey mellett, és férfiatlan zokogással kóstolgatja a pisztolya csövét.  És még naplemente sincs a háttérben.

2013. július 10.

12 majom

12majom12.jpgAz időutazásos történetek alapvetően – ha közmegegyezés alapján nagyon redukáljuk a kérdéskör összetettségét – két csoportba oszthatók. Az egyik sarokban azok a fantazmagóriák sorakoznak föl, amikben az idő sodrása, szövete, hálója, medre, tudomisénmije dinamikus, ergo a nyughatatlan emberi faj úgy belenyúl, mint kétéves lurkó a kutyaszarba. A másik sarokban a polaritás ellenkezőjét látjuk felkészülni: az idő, mint olyan, statikus, megváltoztathatatlan, vagyis eleve elrendelt. Az első típus által felkínált történetlehetőségek érdekfeszítőek már említés szintjén is, noha az időutazás diverz módon kezelt törvényei számtalan logikai elakadásjelzőt és útlezárást szoktak maguk után vonni. A másodjára említett időkezelés első blikkre nem hangzik túl nagy dobásnak – most akkor minek visszamenni az időben, ha úgysem lehet változtatni semmin? Aztán megnézzük a 12 majmot és rögtön megváltozik a véleményünk.

Terry Gilliam 1995-ös filmje több olyan témát is érint, ami mind a mai napig véresen aktuális. Az időutazás, persze, az örökzöld, de emellett ráfutunk a biológiai terrorizmus, a szabad akarat, a valóság megkérdőjelezése, a társadalom és egyén közti viszony jelentette ingatag terepre. Gilliam nem csak a Monthy Pyton csapat tagjaként villantotta meg egyéni nézőpontjának vizuális formanyelvre történő dekódolását, de kaptunk tőle egy Brazilt és egy Halászkirály legendáját, hogy a későbbi Félelem és reszketés Las Vegasban-t ne is említsem (de említem, és az időutazás miatt még ül is). A 12 majom az 1962-ben készült A kilátóterasz című állóképes rövidfilm alapján született, annak egyfajta továbbgondolása.

12majom11.jpgAmit fentebbi pár mondatommal jelezni kívántam, az csak annyi, hogy Terry Gilliam ért hozzá, hogyan vágjon a képünkbe ordenáré nagy kérdőjelet. A 12 majom zsigerig szántó kezdése fantasztikusan megadja az alaphangot, amit aztán később egy percre sem veszít el. Főszereplőnk, James Cole (Bruce Willis) láthatóan nincs a legjobb bőrben: egy börtönboly apró zárkájából rángatják ki „önkéntesnek”, hogy a vírusfertőzés során embermentessé hipózott felszínre kióvakodva mintát gyűjtsön, ami segít majd a tudósoknak. Rátermettsége okán abban a megtiszteltetésben részesül, hogy visszaküldik az időben 1996-ba, azzal az eltökélt szándékkal, hogy kiderítse, mi vezetett a pandémiáig. A tudósok szemlátomást tisztában vannak az idő statikus természetével, ezért nem is arra koncentrálnak, hogy a múltat változtassák meg, ehelyett a jelen izolált környezetét megkerülve egyenesen a múltból szeretnének információt szerezni a vírust elszabadító 12 Majom Hadseregét illetően.

Elszomorító helyzetben lehetnek, ha erre a feladatra a legjobb die hardos formáját hozó Willist választják, aki érkezését követően kevéssel már agyba-főbe is vereti magát, naná, hogy rendőrökkel. Egyébként nem tudom, hogyan csinálja Mr. Willis, de valahogy annyira jól áll neki, amikor bucira vert ábrázattal, szakadt ruhában hozza a trógert, egyrészt teljesen hiteles számomra, ahogy egyik szeme feldagadva, a szájából csordogál a nyál, másrészt mintha elemében is lenne a színész ilyenkor. Mivel nő is kell egy valamirevaló sztoriba, ezért James előbb egy pszichiáternő gondos kezei közé kerül (nem úgy), azután pedig elmegyógyintézetbe. Erre a pontra érve a film már bravúros, Brad Pitt, mint kezelés alatt álló elmebeteg, egyszerűen brilliánsan vezényli az ütemet, és rázza fel az egyébként morózus és majdhogynem tapinthatóan hideg légkört. Kiderül, hogy James 1990-be került, amikor még nyoma sincs a 12 Majomnak, de már ekkor megrezdül egy borzongató gondolathúr bennünk – talán azzal, hogy visszament az időben, ő idézi elő a világvégét?

12majom10.jpgHát nem arról volt szó, hogy a múlt megmásíthatatlan? De bizony! És a borzongás újult erővel indul útjára, végiggondolni azonban nincs időnk, mert repülünk vissza a jövőbe, majd újra a múltba, ami során James egyetlen gyermekkori emléke egyre tisztábban rajzolódik ki előttünk. Viszont ez a kép a hipnotikus erejű befejező képsorokig homályban marad, részletei, ha kivehetőek is, félrevezethetnek. Akár a 12 majom maga. Éles kontúrral kínál elénk előbb egy, majd több értelmezési lehetőséget, azzal a céllal, hogy a labirintusból, amibe önszántunkból merészkedtünk be, egyhamar ne kecmeregjünk ki. James egészen odáig jut keresztes hadjárata során – ami rárótt kötelességből szívügye lesz, és ehhez elég két perc a tiszta levegőn valódi zenét hallgatva - , hogy önmaga valóságát kérdőjelezze meg, ezáltal gyarapítva az értelmezési ingovány területét. A film ráadásul zseniálisan vezet az orrunknál fogva, a 12 Majom Hadseregének keresését a múlttal való játszadozás szélmalomharcával állítva párhuzamba.

A láthatatlan ellenségtől való félelem gyilkos poénként simul a 90-es évek apokalipszist váró attitűdjébe, vészjósló tekintélyéből és az emberiség lesben álló hóhérjának fenyegető mivoltából azonban cseppet sem veszített. Emiatt időtálló alkotásként teljesen megérdemelt helyen dicsérhetjük ma is a 12 majmot. Mondanivalója, szerkezete, tévútjai, borzasztó jóslatai az elkerülhetetlen végzetet vetítik elénk, de egyszersmind a reményt is. Mindemellett piszkosul jól szórakoztat, a 90-es évek világképe egyszerűen önmagát adja, az időutazóknak pedig újabb figyelmeztetés – törölköző nélkül ne induljanak útnak.

2013. július 9.

Connie Willis: Ítélet könyve

Doomsday.jpgAz Ítélet könyvének címe frappáns módon incselkedik olvasójával – magyar nyelven legalábbis, mivel angol kiadásában a Doomsday Book címet viseli. Hozzáteszem, nem véletlenül, a végítélet ugyanis központi témáinak egyike (állítólag magyarul azért nem lett Végítélet könyve, mert a kinézett betűtípussal olvashatatlan lett volna a borító). Olvasása közben sokat és sokszor mondtam felette ítéletet, önkéntelenül tört fel belőlem az indulat megannyi verbális formája, és ha a kitartás próbatétele volt az egyik szándéka az írónőnek, jelzem, átmentem. Kínlódva, többször szünetet tartva, de sikerült végigolvasnom, hiába az írói és fordítói – nyilván nem szándékos – igyekezet, hogy földhöz, netán falhoz vágjam az egyébként csalogató koncepcióval rendelkező könyvet. Sikerült, és most itt vagyok, hogy elmondjam, én hogyan éltem meg ezt a jópár napot, amit közösen töltöttünk el.

Kezdek mindent időrendben, hogy tiszta képet kapjunk. Az Ítélet könyve egy Connie Willis nevű amerikai írónő regénye, aki 1945-ös születése ellenére, mai napig aktívan alkot a SF területén. Az időrégészekkel foglalkozó első regénye az Ítélet könyve, ami 1992-es megjelenésekor - számomra érthetetlen módon - zajos sikert aratott, és mint ilyen, azóta megért néhány folytatást. A Galaktika kiadója 20 évnyi kvázi szépirodalmi lemaradást szeretett volna bepótolni az írónő kultszámba menő alkotásának magyar nyelvű adaptációjával. Sem a döntést, sem a mű olvasókra gyakorolt hatását nem áll jogomban megkérdőjelezni, nem is tenném, ízlések és pofonok alapon. Azt azonban elöljáróban már most leszögezem, hogy ez a 20 év késés nem tett jót az Ítélet könyvének, és ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül.

De hogy rátérjek a lényegre: a történet helyszíne Anglia, Oxford, időben pedig a 2050-es években járunk. A társadalom ránézésre alig változott, sőt, olyan érzést kelt, mintha a 60-as vagy 70-es évek elevenednének meg, és erre nagyobb rálátásunk nem is lesz. Feltalálták azonban az időutazást, pontosabban rájöttek, hogyan lehet megnyitni az időhálót és azon keresztül átküldeni embereket. Hogy ez miként történik, ne várjunk rá választ, el kell fogadnunk a tényt, hogy van és kész. Említésre kerülnek az időparadoxonok, miszerint minden kőbe van vésve, a múlton nem lehet változtatni, csupán megfigyelni azt, valamint az idő csak akkor engedi át az időutazót, ha az ezekkel a fenti axiómákkal teljesen kompatibilis. Vagyis garantált, hogy nem hurcol át magával fertőzést, villámágyút, mobiltelefont. Bocsánat, mobiltelefont mondtam volna?! Én oktondi! De hisz a 2050-es években MÉG NINCS mobiltelefon! Tudom, tudom, egy 20 éves regényen ne kérjem számon a saját jelenem technológiai szintjét, de attól sem tudok elvonatkoztatni, hogy már az 50-es évek sci-fi író-lángelméi olyan technikai eszközöket írtak le, amik jóval túllépnek a 90-es, de akár a mostani évek kütyüin is (az más kérdés, hogy a valóság sokszor őket is kínos helyzetbe hozta).

Két főszereplőt kapunk, Kivrint, a vakmerő és tettre kész történészhallgatót, illetve Mr. Dunworthyt, a lány tanárát. Őket nézőpont-karakterekként kísérjük végig a történet folyamán, vagyis csak azt látjuk és halljuk, amit ők. Kivrin a sztori kezdetén 1320-ba ugrik, hogy ott töltsön két hetet, így a Karácsonyt is, és felvevőjébe mindent rögzítsen, Mr. Dunworthy legnagyobb ellenkezése dacára. Az öreg rendkívül veszélyesnek tartja a középkort, amit a végtelenül ellenszenves dékánhelyettes a főnöke távollétében nyit meg, egy hülye számára is gyanúsan sok óvintézkedést hagyva figyelmen kívül. A sztori így két szálon göngyölög majd, és most erősen túloztam ezzel a szóval, de rögvest visszatérek rá. Egyrészt a múltban egy vidéki udvarház életébe csöppenünk, ahol valami nincs rendjén, másrészt a jelenben az aggodalmaskodó tanár urat látjuk, amint a kispolgári angol pitiánerség minden állatfajtája futkosnivalóval látja majd el bő két hétre.

Az Ítélet könyve vaskos, a Galaktikától szokatlan módon a Metropolisos szélesebb formátumban adták ki a könyvet, és az még így is 540 oldalas. Soha nem szoktam egy regény hosszúságára panaszkodni, sőt, egy jó könyv esetében az minél hosszabb, annál több időt tudok az aktuális kedvenceim körében tölteni. Az Ítélet könyvének szereplőit azonban nem tudtam megkedvelni. Kivrinnel alapvetően nincs gond, igyekszik beilleszkedni a korabeliek közé, mégsem éreztem, hogy hajjde tudnék vele azonosulni. Dunworthy tanár úr már egy fokkal szimpatikusabb volt, amit viharos sebességgel aknázott alá kezdeti tesze-toszasága, érdektelen, blőd és helyenként a kreténséggel határos ügyekben való folyamatos bénázása. Egy halálos járvány karanténjának kellős közepén ragadva apró-cseprő ügyeket talál fontosabbnak annál, hogy immunizáltassa magát!

Ez egyébként a könyv első felére igaz: pofátlan időhúzás az egész. Az írónő olyan idétlen és kínos kifogásokat dobál be karakterei elé, amik láttán a falat kapartam kínomban. És mindezt 300, wait for it, leírom, háromszáz oldalon keresztül. A könyv első háromszáz oldala egy dögunalmas, brutálisan túlírt naplóregény. Ától cettig minden elénk tárul: oldalak mennek el azzal, hogy a tanár vezetékes telefont (!!!) keres, majd minden érintett fél számát betárcsázza, és piszlicsáré dolgokon vekeng. És ezt legalább tízszer eljátsza, holott már az ötödiknél ordítóan felesleges és átugorható lett volna. Ezek az idegesítő tiszteletkörök csupán az egyik felét alkotják annak, hogy miért nem veszem a kezembe soha többet ezt a könyvet. Az amerikai szemmel humorosnak vélt angolok értelmi szintje körülbelül Szupernagyi és Gazember Campbell IQ-jának közös metszetén belül található valahol, ha nagyítóval keressük és jó sokáig. De ha Basil Waczak urat említem meg, még beljebb vagyunk (félreértés ne essék, szeretem a Waczak Szállót). Én elhiszem, hogy ezen valahol, valaki nevetett, mert én például igen – csakhogy kínomban. A doktornő és Colin, a tíz éves rátermett fiúcska az egyedüliek, akik konkrétan cselekszenek is, ráadásul ésszerűen. A többiek a debilség ötven árnyalatát prezentálják.

Az első háromszáz oldalon alig történik valami említésre méltó:  Kivrin visszautazik a múltba, a jelenben pedig megbetegszik a technikus (aki echte kretén módjára egyfolytában annyit hajtogat, hogy valami baj van, de hogy mi, a büdös fenéért nem nyögné ki, neeem, majd a négyszázadikon!!! Hozzátenném Kivrinnek is csak ugyanekkor jut eszébe, hogy megkérdezze, vajon a kiszemelt évbe sikerült-e az ugrás.). Ötven oldalban simán le lehetett volna tudni – így azonban a kitartás erőpróbájává válik eljutni a roppant hangulatos  befejezésig. Mert a hátralévő kétszáznegyven oldal maga a megváltás. A sztori hirtelen magasabb sebességbe kapcsol, jóval magasabba. Az írónő hihetetlen érzékkel tárja elénk Európa legsötétebb korszakát, a pestisjárványok idejét. Szívbemarkoló jelenetek sora száguld el mellettünk, a korábban hosszan elnyújtott karakterbemutatás végre értelmet nyer, már ami a drámaiságot illeti. A járvány jelentette döbbenet és feszültség egyik érzelmi helyzetből dob a másikba, és az emberiség egyik legrettegettebb félelme válik valóra a lapokon: a láthatatlan ellenség, a vírus, ami nyakló nélkül tombol és kaszálja le Európa fél lakosságát.

Egyszer, próbaképpen, mindenkinek ajánlom az Ítélet könyvét. Az utolsó száz oldalért kiváltképpen – de hogy addig el is kell jutni, ez óriási szálka a köröm alatt. Kritikusai szerint Connie Willis igazi erőssége novellistaként mutatkozik meg, csak akkor azt nem értem, hogyan eshetett meg az a bizonyos első háromszáz oldal. Remélem, hogy az időtörténészek további kalandjai élvezhetőbbek lesznek, mindenesetre a koncepció még mindig érdekel.

2013. július 3.

Szellemirtók

ghostbusters30.jpgA filmkészítés, mint köztudott - ha esetleg mégsem lenne az, kérdezze meg a Kedves Olvasó a feltehetően mellette álló elhanyagoltnak tűnő, szarbarna  színű és cigiszagú kardigánt viselő szabadbölcsésztől a belváros bármelyik szabadon választott kocsmájában - időigényes dolog. A világ boldogabbnak vélt felén is gyakran évek telnek el az ötlet felbukkanása (ti. csináljunk filmet kezeslábasba öltözött fickókról, akik unott arccal mindenféle dimenzióátjáró démonokat üldöznek) és a bemutató között. 1983 májusában, amikor Ivan Reitman besétált a Columbia egyik légkondicionált tárgyalójába, az akkor már eléggé ismert rendező is tisztában volt ezzel az egyértelműnek tűnő természettudományos ténnyel. Mégis, amikor Frank Price, a stúdió akkori feje gondolkodás nélkül ("Mondj egy számot" "Harminc" "Oké" - valahogy így hangozhatott a párbeszéd) azt mondja, hogy márpedig '84 június 10-én lesz a bemutató, arra csak egy válasz adható: persze, nincs gond.

"Back off man, I'm a scientist."

Pedig abban a lélektani pillanatban még kész forgatókönyv sincs. Reitmannak azonban van három név a zsebében: Aykroyd, Ramis és Murray. Hogy érthető legyen; a Bombázók a seregnek és a Dilibogyók után ha valaki azzal a fegyverténnyel járja Los Angeles kevésbé szimpatikus utcáit, hogy márpedig Bill Murray benne lesz a filmjében, azzal automatikusan jegyet váltott a város összes frissítőkkel és kubai szivarokkal ellátott fontosemberéhez. Nem sokkal a fent leírt jelenet előtt Ivánunk - hiszen csak innen a szomszédból, Párkányból dobbantott szüleivel harminc-negyven évvel korábban, ezért jár neki a kéretlen-kellemetlen, összekacsintós-oldalba böködős bizalmaskodás, amely oly' jellemző az Oderától Keletre - Dan Aykroyddal és az ő furcsa, jövőben játszódó nyolcvan oldalas valamijével találkozott, amely átláthatatlanul bonyolult cselekményével engedett bepillantást az ezotériával bensőséges viszonyt ápoló, viszont rettentően intelligens kanadai tekervényeibe. A sajnos rövid életű John Belushival közös projektet végül is Reitman közbelépése mentette meg azzal, hogy bevonta Harold Ramist társszerzőnek, csak hogy legyen egy nagyon picit a történet egyik sarka valami megfogható mellé horgonyozva.

ghostbusters123.jpegAz operatőrnek felkért Laszlo Kovacs (Igen, az angol átírást fogom használni. Sajnálom. Továbbmehetnénk?) számára is igazán nagy kihívás a projekt, hiszen speciális effektekkel zsúfolt, 65mm-es filmre forgatott film, amelyre nincs sok idő vagy pénz - ezek bármelyike képes izgatottá tenni egy legalább közepesen felkészült operatőrt. Mindez rengeteg munkát, szívást, letört lábujjkörmöket és egyszerre őszülő-kopaszodó fővilágosítókat jelent. Most közepesen unalmas névsorolvasás következik: John De Cuir, legendás díszlettervező és az ő súlyos Art Deco monstrumai, Richard Edlund effekt-főnök-zseni, akinek kifejezetten ezért a filmért kalapáltak össze egy céget, William Artherton, aki a nyolcvanas évek nagyrészét seggfejek alakításával töltötte, Reginald VelJohnson, az örök epizodista (lásd: Drágán add az életed), Signoury Weaver, aki akárki akármit mond még mindig csúcsformában van (lásd: Paul), Rick Moranis aki maga a megtestesült jobbra törekvés (jut eszembe, ő most hol lehet?) (UPDATE: Igen, közben rájöttem mi történt.) és persze Ernie Hudson, aki, ha megemelkedik svájcifrank-alapú lakáshitelének törlesztője, bármikor képes lenyilatkozni, hogy márpedig készül a harmadik rész és hogy majd benne lesz.

Ki nincs itt? - adódhat a kérdés. Nincs itt Eddie Murphy - ő nem vállalta, elment Beverly Hills-i zsarunak, nincs John Candy - akinek furcsa elképzelései voltak Lewis Tully szerepéről, mint hogy legyen kutyája, meg német akcentusa - és nincs itt sajnos John Belushi. Illetve hát nem biztos, hogy sajnos. (Zárójel: attól még, hogy a filmből nem hiányzik, még nem jelenti azt, hogy általában véve hiánya ne lenne fájó. Ha kellenek érvek, akkor tessék Blues Brotherst nézni. Vagy akár 1941-et. Tudom, kelletlenül összehordott szirupos trágyahalomnak tűnhet Spielberg Első Nagy Bukása, Belushi mégis szenzációs. Majd legközelebb megvitatjuk, jó ötlet volt-e tengerbe ölni Sir Christopher Lee-t. Zárójel bezárva.) Nélküle ugyanis le kellene maradnunk Bill Murray második legnagyobb filmjéről (persze hogy az Idétlen időkig az első). A Szellemirtók nem tökéletes film, nyilván nem az. Mondhatjuk, hogy Csatahajón és társain nevelkedett szemünknek lassú és különben is bagóznak benne (!) Ilyesmi elképzelhetetlen volna napjaink tökéletes, vegetáriánus, egészségesen élő társadalmában (Isten hozott Snake Plissken). Viszont, mint bármelyik jó mozi, nagyszerűen mesél a korról, amiben készült: a környezetvédelmi bürokrata, aki nem lát tovább az orránál, viszont az ő pozíciója a legfontosabb, és vele senki sem packázhat, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy New Yorkot elárasztják a szellemek. Bármit becsomagolhatunk jól hangzó reklámokba, el lehet adni a szellemirtást is. A hatóságok teljesen életképtelenek, tehetetlenek és szemlátomást fogalmuk sincsen a világról. Mindenki csak magára számíthat, ha bekopogtat Gozer. És ha elég pofátlan vagy, akkor nem csak hős leszel, de tiéd lesz a nő is - ez maga a nyolcvanas évek.

Ghostbusters-Screencaps-ghostbusters-29574915-1920-1080.jpgNyolcvanas évek filmjeiről írni nehéz. Legalább olyan nehéz, mint húsz év múlva lesz írni a jelen filmjeiről. Mindazt, amit ma gyűlölni lehet a Sátán Birodalmában (ti. Hollywood), akkor kezdődött: felfedezték a tinédzsereket, mint kiaknázható korosztályt - senkit se tévesszen meg a látszat, mind a mai napig 14 éves fiúk az első számú célcsoport - videó, kábeltévé, ömlik az erőszak és Jerry Springer, környezetszennyezés, a világ vezetői teljesen elveszítik valóságérzetüket, állandó fenyegetettség terrortól/atomháborútól, szar zene, mindenütt neonok, ostoba, ízléstelen és viselhetetlen ruhák, borzasztó hajak és egyéb szőrök. Senki sem gondolta volna harminc éve, hogy lesz akár egy ember is aki nosztalgiával gondol majd vissza a Reagan/Thatcher éra akármelyik pontjára - úgy tűnt, a kilencvenes évekkel eljön az Apokalipszis gépemberek (Halálosztó) formájában. Szóval a nyolcvanas évek filmjei nagyjából két részre oszthatóak: az első csoport azoké a filmeké, amelyekben minden kúl és rendben van - vagy lesz - miközben Aerosmith-t hallgatunk a nyolcsávos egyirányú autópályán doboz alakú platós teherautóban döngetve, a másik csoportban pedig gyötrelmes kínhalált halunk a nem olyan távoli jövőben, minden remény nélkül. Az egyetlen mentség a nosztalgia: akkor voltunk fiatalok. Nem is igazán a kor hiányzik, hanem az, hogy nem vagyunk már tinédzserek és nincs meg az az egészséges tévképzetünk, hogy mindent tudunk a világunkról - mik a menő zenék, helyek, csajok, kocsik, mindenki helyettesítse ide be az akkor fontosnak gondolt dolgokat.

A Szellemirtók abba a kivételes kategóriába tartozik, ahol a világ el van b… armolva, ez talán nem is fog változni, de ma legalább megúsztuk egy babilóniai isten haragját. (Tudom, Sumér volt). Az egész világ Peter Venkman, pardon Doktor Peter Venkman szemén keresztül látszik a legélesebben: minden pénzt el lehet és el is kell kérni, mert a többiek nem érdemlik meg. A világ kicseszik velünk, cserébe mi is kicseszünk a világgal. Kitesztek az egyetemről? Azt gondoljátok, hogy a paratudomány nem is igazi tudomány? Na, akkor nézzük, több pénzt tudok-e keresni vele, mint ti a nyomorult, szűklátókörű, cigiszagú világotokban. És benne leszünk a tévében, meg az újságban, és nekünk kimondhatatlanul jó lesz, ti meg nem tehettek ellene semmit. És ha tényleg nagy a baj? Ha visszajön teszem azt Boris Karloff és nem lesz kedves? Hát maximum szétrúgjuk a seggét. Ez a fajta melankolikus erőszak, párosulva a lehengerlő hízelgéssel az, ami a leginkább visszataszító embertársainkban - és érdekes módon Bill Murray-nek sikerül úgy eljátszania mindezt, hogy megértjük, megbocsájtjuk, sőt, ünnepeljük érte. Hiszen értünk szól: napjaink nagy részében kerüljük a konfliktust, ha valakinek mégis hízelgünk egy kicsit, abban nincs semmilyen kigondolt stratégia, csak meg akarjuk úszni a pillanatot. Venkman egyáltalán nem akarja megúszni ezeket a pillanatokat, ő lubickolni akar bennük. És ha az egyik játszma nem működik, szemvillanás alatt vált át a másikra. Egyesek szociopatának neveznék. Lehet, hogy az is.

5260_8647192013.jpgÉs sajnálom, én kedvelem Harold Ramist, de a Dilibogyók óta meggyőződésem, hogy valójában egy darabból öntötték annak idején a gyárban. És ez annyira nem tűnik fel, hiszen Egon sem az az érzelmes típus, de azért mégis. Olyan őt látni, mint a korabeli videóklippekben a zenészeket, ha történetesen valami narratívát is kitaláltak a videóhoz: nehezen hiszed el, hogy ő most valaki mást játszik, de valamiért mégsem baj. Hiszen az arca érdekes úgy alapból is, aztán meg az, hogy képtelen lenne Desdemonát alakítani a Royal Shakespeare Company tagjaként, az senkit sem érdekel. Őt nevezhetnénk akár - a Szőr Austin Powersből kölcsönvett running gaggel - Exposition-nek: ő az, aki elmondja szépen a dolgok, emberek előtörténetét, közli azt az "információt" (vö. chicagói Szent David Mamet Levele Az egységbeliekhez), amely a cselekmény megértéséhez szükséges. A csendes második, a tudós, akinek szociális képességei nincsenek, ugyanakkor ez a tény egyáltalán nem zavarja (v.ö. Sheldon Cooper). Sztoikus figura, akit a legkevésbé sem érdekelnek embertársai, csak és kizárólag saját kutatása. Minden részvét nélkül kérdezi meg Rick Moranist az utolsó jelenetben, hogy hajlandó lenne-e mintát adni az agyszöveteiből. És most, hogy a gondolatmenet végére elérkeztem, lehet hogy ezért jó a mi Haroldunk erre a szerepre: nincs mit "művészkedni" rajta, ez a fajta szárazság az, ami ennek kellett - és hát ugye ő az egyik társíró, szóval nyilván nem írt magának olyasmit, amit nem tudott volna megcsinálni.

Ahogy Aykroyd is: a legjellemzőbb jelenet a karakterére az, amikor a hármas éppen szemrevételezi a bázisnak kinézett egykori tűzoltólaktanyát, amelyet Venkman és Egon dörzsölt kofa módjára szapul az ingatlanos előtt - hogy olcsóbban megkaphassák az amúgy is romokban levő épületet "egy demilitarizált övezet" kellős közepén - amikor is Ray lecsúszik a tűzoltópóznán, és közli hogy a hely fantasztikus. Ő a gyermek mind közül, ő az, aki a leglelkesebb, a legelesettebb és neki vannak olyan erotikus álmai, amelyek nekem voltak utoljára tizenötéves koromban. És ő az, akinek a filmtörténet legfélelmetesebb Bibendum-babáját, a Stay Puft Marshmallow Mant köszönhetjük, amikor mindenki igyekszik kiüríteni a fejét, nehogy valami baj történjen, akkor ő a gyermekkorának legártatlanabb figurájára gondol: ebből lesz a szörny. Ne várjunk nagy karakterfejlődéseket: ez nem az a műfaj. Ha valaki, akkor a Tisztelt Lakosság és a hatóságok azok, akikre ráfér némi továbbképzés. Hogy van más is ezen a Földön rajtuk kívül, és talán ideje lenne némi figyelmet szentelni a dolgoknak. Különben jön megint Gozer, hogy emlékeztessen.

"Ray, when someone asks you if you're a god, you say 'YES'!"

ghostbusters.jpgLehet így is nézni a Szellemirtókat, de mégiscsak szellemeket kergetünk, van bézs kezeslábas benne meg jól eltalált embléma, meg aranyos zöld valami (ennek majd a rajzfilmsorozatban lesz igazán jelentősége) meg frankó villogó hátizsák ilyen lézerpisztolyszerű izékkel. A Szellemirtók nem egy francia egzisztencialista monodráma, ez egészen nyilvánvaló. Mégis - és itt csak és kizárólag a saját véleményemet mondom - szerintem legalább olyan értékes, hiszen benne van a Zeitgeist (Tudom, a "korszellem" a nyelvművelők által preferált fordulat, szerintem viszont a Zeitgeist hangalakjában van valami határozott és kézzelfogható). Ahogy a Sebhelyes arcú sem tűnik meghaladottnak - tudom, hogy ezzel fognak vitatkozni - úgy a Szellemirtók sem tűnik kevésbé frissnek vagy eredetinek. A világ legnagyobb kutatóintézetei ma is azt kutatják, miből lesz az időtállóan (sic!) sikeres film és a válasz továbbra sincs meg: van valami abban a pillanatban, helyen és időben, amikor az a húsz-harminc-százötven ember összejön és csinálnak valamit, ami megismételhetetlen. Mintha visszatérnénk a hétfői Daciák korába: számít, hogy ki volt a műszakvezető, hogy mennyire volt berúgva a hegesztő és hogy vajon résen voltunk-e az átvételnél Csepelen. Ma már az autógyártás nem ilyen, ritka kivételtől eltekintve mindegyik gyárból kikerülő autó ugyanolyan jó. A filmgyártásban ezt a hibaszázalékot megközelíteni sem lehet még a legjobb szándékkal sem - még Hollywoodban sem. A legnagyobb titok arrafelé az, hogy végső soron fogalma sincs senkinek mitől működik az egész. A nyilvánvaló dolgok mellett ezért is készülnek folytatás-filmek: hátha vissza lehetne hozni azt a jót, amit az elsőnél eltaláltunk, akár ha véletlenül is. És lehet vitatkozni a második részen - a magam részéről azt gondolom, hogy vannak benne jó ötletek, de annyira nem működik, mint az első - viszont a Szellemirtók hálás volt készítőihez: sok pénzt hozott, mindenki jól járt, és nélküle valószínűleg nem érkeznének a havi csekkek Ray Parker Jr. magánnyugdíj-számlájára.

2013. június 21.

GEEXKOMIX 61.

Amala’s Blade #2

Történet: Steve Horton
Rajz: Michael Dyalinas
Dark Horse

prv16280_cov.jpgA Dark Horse Presents antológia számos azóta kultsorozattá váló címet indított útjára (nem is kell különösen messzire mennünk, hiszen a Hellboy és a Sin City nevek még a kevésbé geek földi halandók számára is ismerősek), mi pedig ezúttal egy új fantasy sorozatot veszünk tüzetesebben szemügyre, ami ugyancsak ott debütált, hogy aztán egy négy részes miniben teljesedjen ki. Sem Horton, sem Dyalinas nem túl ismert még a képregényes berkekben, ezért okozott akkora meglepetést, hogy a DHP-ben felskiccelt, kis fókuszú, teljes egészében egy kalózhajón játszódó sztori ekkora sikert aratott. Az egyáltalán nem tipikus női főhős, a rendkívül jól megkoreografált harci jelenetek, az Amala és meggyilkolt áldozatainak árnyai közötti kapcsolat és az ügyesen csöpögtetett steampunk elemek hatására az olvasók többet akartak. A Dark Horse által felkarolt címben így hát kinyílik a világ: első blikkre ordas klisékbe botlunk, hiszen Naamaron világán két Birodalom néz farkasszemet egymással egy törékeny béke által fenntartott senkiföldje két oldaláról, a Módosítók (Modifiers) és a Megtisztítók (Purifiers), melyekben a mostanában olyan divatos steampunk és a biopunk egyáltalán nem kendőzött képviselőire lelhetünk, az egyik tábor ugyanis katódcsöves kiberverekkel tömi tele magát, míg a másik gőzzel hajtott járműveket és fegyvereket vet be ellenségei ellen. Nem kell persze megijedni, hiszen a sikert sikerre halmozó Saga is hasonlóan elcsépelt (mágikus birodalom versus science-fiction világ) elemekből épített fel egy teljesen eredeti ötletekkel teletűzdelt történetet és a szerzők itt sem okoznak csalódást. Horton saját bevallása szerint főhősünket a dalai láma ihlette, ami annak a ténynek a fényében különösen meglepő, hogy ő a két Birodalom leghalálosabb (de messze nem sebezhetetlen) orgyilkosa, akinek olyan jövendölés nyomja a vállát, amelyből természetesen legkevésbé sem kér (Hellboy, itt rád nézek). Az első füzetben in medias res csöppenünk az események sűrűjébe, majd egy majdnem félresikerült munka és egy leégett fogadó után apránként adagolva megtudjuk milyen sajátos kapcsolat van Amala és az őt kísér(t)ő szellemek között, miért kap öngyilkos küldetést a megbízójától, milyen sors elől menekül pontosan és hogyan bukkan egy olyan titokra, amelynek kiderülésétől függ, hogy az elkövetkezendő napokban újra polgárháború söpör-e végig az ideiglenes béke oltalmában élő kontinensen. A rajzfilmszerű stílus nagyszerűen jeleníti meg a humort és a vérontást, valamint az ötletes gőz- és biopunk elemeket, a sztori pedig egy pillanatra sem ül le, egyszóval vétek lenne kihagyni ezt a csemegét a (többé-kevésbé) fantasy zsáner amúgy is sajnálatosan szegényes palettájáról.
(Nagy Krisztián)

Breath Of Bones: A Tale of the Golem #1

Történet: Steve Niles és Matt Santoro
Rajz: Dave Wachter
Dark Horse

Breath-of-Bones_A-Tale-of-the-Golem1.jpgA zsidó folklór hírhedt agyagzombiját, vagyis a Gólemet ráküldeni a nácikra akkora high concept, hogy nem is értem, eddig miért nem lett még a téma feldobva filmen, vagy legalábbis képregényben, én legalábbis nem emlékszem ilyenre. Most viszont Steve Niles és írótársa úgy tűnik, végre beteljesíti ezt a geekálmot is. Mondjuk Niles megítélése részemről legalábbis hullámzó. Alapvetően szeretem, mert tud ő nagyszerű dolgokat, ha akar, de néha meg annyira összecsapottra, fájóan középszerűre rontja az egyébként jó ötleteit, hogy olyankor legszívesebben valagba rúgnám. Majd meglátjuk, egyelőre azonban kellemes meglepetés ez a füzet. 
1944-ben már hírek szállingóznak a rádióból, hogy a szövetséges erők úton vannak, de a Noah nevű kisfiút ez nem nyugtatja meg, mert apja, a falu többi harcképes férfiújával együtt elindult a frontra. Nem sokkal ezután a falu határában lezuhan egy brit gép, és a sérült pilótát a lakosok Noah nagyapjának műhelyében rejtik el. A pilóta és az öreg is tudja, hogy a fritzek hamarosan jönni fognak, és nincs sok esélyük szembeszállni velük. A nagypapónak azonban a birtokában van egy bizonyos ereklye, amit most szeretne továbbadni a kisunokának, és ami talán esélyt jelenthet a túlélésre. A Breath Of Bones: A Tale of the Golem egy háromrészes minisorozat lesz, és pont ezen vagyok kicsit megakadva. Az első szám ugyanis egy rendkívül jól sikerült felütés, viszont elég gyorsan elolvasható, és a Gólem igazából még semmilyen szerepet nem kapott benne, csak az utolsó oldalon vezetődik fel valamelyest, én meg aggódok, hogy ha ilyen dinamikával bírnak a folytatások is, akkor a hátralévő két rész csak egy szimpla nácitaposó zúzdára lesz majd elég, aminél azért többet várnék el. De nem akarok feleslegesen károgni, ez csak az én gyanúm, mindenesetre roppant kíváncsi vagyok a folytatásra. És nem csak az eddig kimondottan kellemes sztori várható menete miatt, hanem Dave Wachter zseniális szürkeárnyalatos rajzait is szeretném tovább bámulni, mert csak az ő munkája legalább két plusz pontot érne, ha osztályoznánk. Ezt a szépen, aprólékosan kidolgozott, hangulatos stílust, bár nagyon élvezem itt is, de komolyabb, tartalmasabb, valóságszagúbb történeteket kínáló GN-ekben még inkább el tudnám képzelni.
A Tale Of The Golem tehát egy látványos és izgalmas mininek ígérkezik, csak könyörgöm, ne legyen összecsapva!  Itt egyébként egy garantáltan kedvcsináló trailer a képregényhez, bár inkább csak magához a sztorihoz.
(Chavez)

Five Ghosts: The Haunting of Fabian Gray #3

Történet: Frank J. Barbiere
Rajz: Chris Mooneyham
Image Comics

Five Ghosts - The Haunting of Fabian Gray 3.jpgManapság óriási divat lett a képregényiparban a ponyva, aminek persze örülünk, mert összességében jól sülnek el az ilyen dolgok, de ha őszinték akarunk lenni, akkor ezek is csak olyanok, mint pár éve a neo-exploitation filmek voltak. Sem a feltámasztott egykori pulp-hősök, sem pedig a retró stílusában fogant újak nem idézik meg igazán hitelesen ezeknek a régi idők filléres olvasmányainak az elbűvölő naivitását. Sok pulp-revival cím csak külsőségekben hozza a retrót, de maga a történet már nagyon is 21.századi stílusban íródik, a kor elvárásainak megfelelve, és csak ritkán van meg az olvasóban az instant, eldobható csomagolásba burkolt kaland élménye, hangulata. Az öt részesre tervezett Five Ghost viszont végre igazi, hamisítatlan ponyva-ekszperienszt kínál.
Frank J. Barbiere, és remekül kiválasztott rajzoló partnere, Chris Mooneyham ugyanis nem mást csinálnak, mint a régimódi fantasztikus kaland-képregények dramaturgiai és vizuális stílusában egy már a banalitást súroló, egyszerű sztorivezetésű, elképesztően dinamikus, alapvetően klisékből dolgozó, de pont ezek miatt baromira szórakoztató ponyva-képregényt, amiben akció akciót ér, amiben a karakterek a legcsekélyebb mértékben vannak csak kidolgozva, és amiben nincsenek fárasztó, a sztorit lassító felesleges közjátékok, hosszú szöveges részek vagy semmitmondó, unalmas narrációk, csak pont annyi duma, ami a sztori előrelendítéséhez szükséges. És pont ettől lesznek ezek a füzetek olyanok, mint a korai 10 centes kalandok (legyen szó képregényről vagy novellákról), amiket az ember nem a szövevényes történet vagy a mélyebb tartalom, hanem pusztán a gyors lefolyású, rövid ideig tartó, és szellemileg sem túl megterhelő szórakozás élményéért olvas szívesen és rendszeresen, mondjuk a vonatra várva, vagy egy fárasztó nap végén a fotelben. De persze nem csak bevált elemeket pakoltak egymásra a szerzők, a hozzáadott érték is magas, aminek köszönhetően mégsem lett a végeredmény olyan megmosolyogtatóan és fárasztóan bugyuta, mint mai szemmel nézve azok a bizonyos korai történetek. Az alapsztori egy a 30-as években játszódó fantasztikus és klasszikus irodalmi elemekkel ötvözött Indiana Jones-típusú kaland, amiben Fabian Gray, egy különleges képességekkel rendelkező kalandor egy varázserejű kő nyomába ered a társával. Fabian különlegessége abban áll, hogy időnként az öt benne lakozó szellem speciális képességét hívhatja elő, hogy segítségére legyen. (Ennek eredetéről csak egy mondatos ismertetést kapunk a címlapon, semmi többet.) Ezek a szellemek egytől-egyig jól ismert, ám a képregényben néven nem nevezett irodalmi alakok. Konkrétan: egy íjász (Robin Hood), egy varázsló (Merlin), egy detektív (Sherlock), egy szamuráj (Musashi) és egy vámpír (találd ki!). Fabianen kívül persze gonosz nácik és sötét démoni erők is munkálkodnak vele párhuzamosan, nyilvánvalóan ártó szándékkal, de többet nem is akarok lelőni, szerintem így is kellően érdekessé tettem már a koncepciót. Mooneyham kiváló rajzai is pont olyanok, mint a történet. Nincsenek túlbonyolítva, könnyedek, lazák, látványosak, mozgalmasak, az élénk színezés és a régi idők képregényeit idéző címfeliratok pedig egyszerre hozzák a retró/vintage hatást és a modern, divatos pop-art stílust. Bocs, hogy most az aktuális rész helyett inkább általánosságban (és sokat) beszéltem a sorozatról, de fontosnak éreztem felhívni rá a figyelmet. A Five Ghost, ha nem is valami mély, de egy üdítően kellemes kis időtöltő olvasmány, ami remélem, nem ér véget majd az ötödik rész után. Egyetértek az egyik kritikus véleményével, miszerint valami ilyesmiről kellene szólnia a képregényeknek manapság is.
(Chavez)

Snapshot #4

Történet: Andy Diggle
Rajz: Jock
Image Comics

Snapshot 004-000.jpgA képregényiparban a szerelemgyerek sikerre van ítélve (a kétkedőknek elég csak fellapozni a Mesmo Delivery-t), ám ha a boldog apuka évekig a 2000AD szerkesztője volt, dolgozott a DC-nek és a Marvel-nek is, ráadásul olyan munkák kerültek ki a keze közül, mint a The Losers, Swamp Thing, Hellblazer, Thunderbolts, Daredevil és a személyes kedvenceim közé tartozó, Leinil Yu-val elkövetett Silent Dragon, akkor minden szerkesztő üdvözült mosollyal az ajkán tapsikolva szórná a kiadásra szánt bankókat a lába elé. A hivatalos munkák közötti szünetekben nyolc évig készülő sorozat a Judge Dredd Megazine-ban debütált, mielőtt a jenkiknek is bemutatkozott volna egy zömök, négyrészesre összerántott minisorozatban (a britek nem csak tévésorozatoknál, hanem a képregényekben is jobban szeretik a feszesebb és rövidebb formátumot, amit én személy szerint meglehetősen üdvözítőnek találok). Hősünk, Jake Dobson, aki viszonylag kényelmes életet él a képregényboltját vezetgetve, egy nap okostelefont talál a parkban, ami fenekestül felfordítja az addig középszerű és nyugalmas életét: fotókat talál rajta, amin gondosan homlokon lőtt férfi látható, levágott kisujjal. A titokzatos telefonon hamarosan jelentkezik egy gyilkossági nyomozó, aki persze nem az, akinek mondja magát és a hangtompítóval felszerelt szájzár elől csak az utolsó pillanatban sikerül megmenekülni. A rendőrségen természetesen nem hisznek neki, ráadásul a képeken szereplő és szemmel láthatóan nagyon is élő halott besétál az őrsre, hogy visszakérje a telefonját. Jake-et azonban nem hagyja nyugodni a rejtély és ekkor aztán tényleg minden széthullik körülötte: egy épp csak megismert lánnyal együtt kénytelen menekülni titokzatos üldözői és a legjobb barátja meggyilkolásával őt gyanúsító rendőrség elől, hogy megtaláljon egy erdő mélyén eldugott cégtelephelyet, ami választ adhat a kérdéseire. A sztori mindvégig elemi erővel szorítja az olvasó tökeit és itt minden tettnek következményei vannak,  így aki hollywoodi feloldást vár és a gonoszok megbűnhődését, annak nagyon rossz meglepetésben lesz része. Diggle tettestársa, Jock is régi motoros, lehúztak már együtt pár évet a 2000AD-nél, a The Losers és Green Arrow: Year One is közös munkájuk, szálkás és szikár, fekete-fehér rajzai pedig nagyon jól illenek a mostani pörgős thrillerükhöz is. Rövid, de ütős szórakozás a brit képregény rajongóinak, de ha valaki esetleg még mindig bizonytalankodna, annak összeütöttek egy trailert, ami biztosan meggyőzi őket is.
(Nagy Krisztián)

Superman Unchained #1

Történet: Scott Snyder
Rajz: Jim Lee (bónusz sztori: Dustin Nguyen)
DC Comics

supunchained01.jpgA DC biztosra ment: legrégibb, az egész szuperhősőrületet elindított, és egyik legnagyobb karakterüket odaadták egyik legnagyobb írójuknak és egyik legnagyobb rajzolójuknak, hogy egy nagy, vadiúj sorozattal durrantsanak valami eszméletlenül nagyot a nagy mozifilmhez és a nagy 75. évfordulóhoz igazítva. Ez sok „nagy”. Az egészről üvölt, hogy ez nem egy képregény, hanem egy EVENT, így önmagában. Mert akkora. Aztán elhessegetem a bazinagy füstöt, és alatta megint csak egy pici láng pislákol. A fő probléma ezzel a képregénnyel az, hogy semmilyen szempontból nem tűnik eventnek, inkább csak egy átlagos Superman-sztorinak, egynek az olyanok közül, amik miatt bő egy éve leálltam az Acélemberről szóló összes sorozattal. Mert érdektelenek és lagymatagok. Snydertől pedig elvártam volna, hogy ennél többet nyújtson. És tényleg, a nagyszerűség csírái azért ott vannak a comicban. Az író remekül elkapja a karaktereket, és nem csak a főhőst (akinek narrációja egészen remek, de az már a Batmanből is látszott, hogy ebben Snyder otthon van), minden inspiráló, földönkívüliségében is végtelenül emberi mivoltával, hanem a mellékszereplőket is, Loistól Luthoron át Jimmyig, a nagaszakii expozíció pedig az a fajta, ami után akkor is folytatni akarod az olvasást, ha épp készül elmosni egy cunami. Aztán jön a középszerűség: mérsékelten izgalmas és érdekes, az átlagnál persze jobban rajzolt, de Jim Lee-től, megkockáztatom, így is kevés akciójelenet egy whudonitba szőve, egy olyan cliffhangerrel, ami a már dicsért expozíció hatását inkább rombolja, mint emeli. Nem rossz ez, csak olyan átlagos – pedig pont az lenne a lényege, hogy minden legyen, csak ne az.
(Rusznyák Csaba)

The True Lives of the Fabulous Killjoys #1

Történet: Gerard Way, Shaun Simon
Rajz: Becky Cloonan
Dark Horse Comics

fabulouskilljoys1.jpgAz ilyesmi sem mindennapi eset: a Killjoys annak a Danger Days című zenei albumnak a folytatása, amit az egyik író, Gerard Way (Umbrella Academy) bandája, a My Chemical Romance adott ki még 2010-ben. A másik író a zöldfülű Shaun Simon, bő tíz éve Wayékkel turnézott, és akkor merült fel bennük a sztori ötlete – a zenei előismeretek egyébként nyilván nem szükségesek a képregény megértéséhez, ami háttérinformáció kell hozzá, az mind elhangzik menetközben. Nem is akárhogy: Way és Simon egy rádióbemondó segítségével „narrálják” az eseményeket, és adagolják az infodumpokat, és ezzel nem csak a narratíva egyenletes folyását érik el, hanem az atmoszféra sűrűsödését is. Az atmoszféra pedig eleve erős: egy disztópikus jövőben vagyunk, 12 évvel azután, hogy a címbeli forradalmár-hősök, a Killjoyok, elestek a zsarnoki megavállalattal, a Better Living Industries-zel vívott harcban. Az élet a nagyvárosban, a BLI által uralt Battery Cityben nehéz, a sivatagban, ahol a Killjoyok kultuszának követői folytatják underground küzdelmüket, még nehezebb. És a konfliktusba belekeveredik „a lány”, a Killjoyok egykori védence, akinek elvileg valamiféle messiásszerepet kellene majd betöltenie. A sztori bármiféle összegzése szánalmasan kevés a képregény hangulatának, szimpatikus őrületének, vad ötletsorozatának, bravúros világábrázolásának, történetmesélési eleganciájának és ritmusának érzékeltetéséhez. Az első szám bolhaszőrszálnyira van attól, hogy túlzsúfolt karakter-, sztoriszál- és információ-kártyavárként összeomoljon, de ez a bolhaszőrszál pont az, ami a katasztrófát elválasztja a zsenialitástól. És akkor még ott vannak Becky Cloonan egyszerűséget, bájt, fenyegetettséget és erőszakot vegyítő rajzai, megdobva néha egy kis plusszal, mondjuk egy Szárnyas fejvadász utalással. Ha bárkinek kétségei lettek volna Gerad Way írói képességeit illetően, ideje kikukáznia azokat: most már holtbiztos, hogy az Umbrella Academy (mindkettő) nem véletlenül sikerült szenzációsan.
(Rusznyák Csaba)

2013. június 13.

Acélember

manofsteel20132.jpgKicsit megint megvezettek, pedig már tudhattam volna, hogy Zack Snyder filmjeinek mindig csak az előzetesei igazán jók. Hiába pumpált bele a DC bő 200 millió dollárt és a Bosszúállókat hóra hívó pusztításorgiát a Superman-mítosz szélesvásznú (és mindentől függetlenül, tegyük hozzá: rég megérett, rég esedékes) rebootjába, és hiába igyekeztek annak hangvételével meglovagolni a jelen filmben is producerkedő Christopher Nolan Sötét lovag-trilógiájának trendjét, az eredmény csak félsiker. Jó kis időtöltés az Acélember a vödör popcorn és a fél liter kóla mellé, de a rá költött pénzen, a rá pazarolt tehetséges szereplőgárdán és Hans Zimmer fantasztikus zenéjén kívül nem sok minden fog megmaradni belőle.

Az egyébként unalomig ismert, nagyjából semmi újdonsággal nem szolgáló kryptoni prológus kiváló zanzáját nyújtja a rákövetkező két órának: a vékonyka, következetlen sztorit (Ha Zod tudja, hogy a bolygónak úgyis annyi, mit akar elérni a katonai puccsal?) feleslegesen elnyújtott, megalomán akció takargatja, amiben Snyder minden alkalmat megragad arra, hogy valami grandiózust mutasson, és ezzel folyamatosan agyonnyomja a koncepcióban rejlő drámát.

Davis S. Goyer forgatókönyve egyértelműen a Batman Begins dramaturgiáját hasznosítja újra (ami meg persze a ’78-as Superman dramaturgiáját kölcsönözte, úgyhogy a kör teljes). Eredettörténet után felnőttkori „ki vagyok én, és mi a helyem a világban” útkeresés, meg-megszakítva gyerekkori flashbackekkel, félúton felbukkanó gonosztevőkkel (ha már a kryptoni tanács megtette nekik azt a roppant logikus szívességet, hogy bűneikért száműzte őket a bolygó szétrobbanása előtt), és városamortizáló fináléval. De ami az említett „elődökben” működött, az itt kevésbé. Goyer sokkal ügyetlenebb író, mint Nolan (akivel a Beginst még együtt jegyezték), nem ért a karakter megalapozásához, a dráma felvezetéséhez, a belső konfliktusok tálalásához, így a történet érzelmi vetületeivel képtelen bármi érdemlegeset kezdeni. Az első egy órán az látszik, hogy minél előbb le akarja tudni a Supermanné válás folyamatát, a „szükséges rosszat”, minél előbb a zúzáshoz akar érni, és olyanokat akar írni a szkriptbe, hogy „és akkor még hat felhőkarcoló összeomlik a harcoló felek körül”.

manofsteel20131.jpgEnnek megvalósításához viszont Zack Snyder legalább ért, ez kétségtelen, és ezúttal még a hülye pózolós beállításait és lassításait is képes hanyagolni. A film második fele eszméletlen akcióhullámvasút, brutális erejű látványorgia, szuperdinamikus pusztításmaraton, aminek eposzisága és intenzitása tényleg csak a Bosszúállók fináléjához mérhető. Lesznek eltátott szájak és kikerekedő szemek, csak, mint Hollywoodnál oly sokszor, most is pusztán a cirkuszi mutatványnak szólnak, nem a történetnek, ráadásul amikor a szereplők a hatszázadik falon repülnek keresztül harc közben, és a nyolcvanadik autót/vonatot/tartálykocsit dobják egymásra,  akkor már túl zsibbadt a néző ahhoz, hogy le legyen nyűgözve.

A film egyszerűen üres, és még Superman felemelő, reménykeltő, inspiráló természetét, hatását is csak félig-meddig sikerül érzékeltetni. Pedig Henry Cavill isteni Acélember lenne, ha igazán hagynák neki, ha több dolga lenne annál, hogy jól mutasson, ha nem csak az számítana, hogy tartása, kiállása, megjelenése tökéletes legyen, és hogy jó nagyokat tudjon ütni.

Ugyanakkor magában a filmben is csak ezek számítanak.

2013. június 12.

Snowpiercer trailer

Posztapokaliptikus-jégkorszakos, hatalmas vonaton játszódó sci-fi vérmocskos osztályharccal, a zseniális Bong Joon-hótól. Hollywood csomagolhat.

2013. június 5.

A Föld után

afterearth01.jpgVégre, M. Night Shyamalan most megmutatta, hogy másfél évtizede nem véletlenül tartották a mozi új reménységének, a feszültségkeltés új mesterének. Oly hosszú idő, 13 év, sok kritikai és pénzügyi bukás után összeszedte magát, és ismét csinált egy nagyszerű filmet. Na, jó, nem, csak vicceltem. Bocs. Valahogy fel kell kelteni a figyelmet, mert az, hogy Shyamalan megint elkúrta, természetes, és senkit nem érdekel. Illetve, úgy általában, Shyamalan már senkit nem érdekel. Kivéve a direkt széllel szemben pisálókat, akik a filmet elmarasztaló kritikust divatfikázással vádolják. Meg különben is, ott volt az a finom modorú filmítész a maestro Lány a vízben című opusában, aki olyan kellemetlen véget ért, és nyilván azóta is minden firkász amiatt áll bosszút az író-rendezőn. Pedig én nem tehetek róla, hogy Shyamalan (már) nem tud normális filmet csinálni, sem arról, hogy eleve ezzel a tudattal ülök be a moziba*.

De akkor vegyünk még egy fordulatot, csak hogy érdekes legyen a dolog. A Föld után egyáltalán nem annyira rossz, mint az indiai kegyvesztett legutóbbi agyhalálai, aminek, ha cinikus akarok lenni, az az oka, hogy túl egyszerű ahhoz, hogy nagyon el lehessen rontani: nincs valamirevaló sztori, sem nagy csavar, az egész egy „el kell jutni A pontból B-be” túlélőkaland. Letisztult, botegyszerű műfaji cucc, még egy-két egészen jól kivitelezett jelenet is szorult belé, Will Smith pedig törött lábakkal egy helyben ülve, egyre pocsékabbul érezve magát is képes kiváló játékot hozni. Szereti a fickót a kamera, na, és nem hiába.

Ő meg a fiát szereti, ami természetes, de legközelebb, ha ezt éreztetni akarja vele, inkább vegyen neki egy nyalókát filmszerep helyett, mert az hagyján, hogy az egész mozi egy Smith-családi egotrip, de Smith Jr.-nak ráadásul nagyon nem sikerült örökölnie apuka színészi kvalitásait, Shyamalan meg rögtön az első jelenetben még az arcába is nyomja a kamerát, hogy erről minél hamarabb és minél közelebbről megbizonyosodhassunk. És sajnos, ugyanazért, amit fentebb írtam, hogy ti. miért nem katasztrofálisan rossz a film, szóval ugyanazért nem tud, nem hogy jó, de még csak közepes sem lenni – esetleg tévéfilmként, vagy számítógépes játékként (ha már tipikusan olyan szerkezete van) megütné utóbbi szintet.

afterearth02.jpgA távoli jövőben (amikor nem használnak lőfegyvereket, mert akkor nem lenne értelme a filmnek) a Föld anti-Pandorává vált, ennek dzsungelében folyik az űrhajótörés utáni rohangálás, ami kicsit sem izgalmas, ellenben repetitív és helyenként (óriásmadár) igen giccses, „tragikus múlt” háttere unalmas, rendezése, különösen az akciójelenetekben, félelmetesen alulinspirált. Science fiction kontextuson belül nézve, a film (élővilág, egzotikum) hatalmas kihagyott lehetőség, csomagolóanyagként használt zöldüzenetét tekintve szottyadt és szájbarágós, az emocionális hatást (feszült apa-fiú kapcsolat fokozatos oldódása) pedig a Shyamalantól várható csikorgó dialógusok csapják agyon.

Vádolták még A Föld utánt szcientológia propagandával is (a kulcsmotívum, a félelem legyőzése miatt), de ezt a témát meghagyom azoknak, akiket akár a szcientológia akár a szcientológiafikázás érdekel. Tökmindegy, mert ez egyszerűen egy rossz, jellegtelen, érdektelen film. Hogy a rendezőnek még így is előrelépés az elmúlt évek után? Az, de ez legyen az ő baja. Számunka nem történt lényegi változás.

Az ég kék, a fű zöld, Shyamalan rossz filmeket csinál.

*Hogy előítéletes vagyok Shymalannal szemben? Igen! Becsülettel megdolgozott érte.

2013. június 3.

Bizonytalanságban – Star Trek: Hollywood megbukott egy sikerfilmmel

stdh1.jpgNem, ígérem, nem arról fog szólni a cikk, hogy J.J. Abrams új Star Trek-filmjei mennyire két lábbal tapossák a lassan fél évszázados franchise klasszikus eszmeiségét – legalábbis főleg nem. Már többször gondolkodtam rajta, a jó hollywoodi felfogásnak megfelelően, hogy két évvel ezelőtti sikercikkemhez kéne egy folytatás. De, a jó hollywoodi felfogással ellentétben, mindig arra jutottam, hogy nincs miről írni, mert az akkor felvázolt állapot egy mérsékelt szellentés erejével sem mozdult semmilyen irányba. Szóval, nincs új a nap alatt. De most, ahogy elnézem a Sötétségben bevételeit, és a film marketingkampányára gondolok, meg arra a sok üveg pezsgőre, ami mind bontatlanul marad a Paramount fejeseinek irodáiban, lassan körvonalazódik előttem, hogy milyen abszurd öngólt lőtt magának a stúdió. A kiindulási pont? Természetesen Hollywood imádkozása modern istenéhez: a brandhez.

Lássuk a tényeket! A Paramount a 2000-es évek végén azon ügyködött, hogy új életet leheljen haldokló, sőt, akkoriban lényegében tetszhalott franchise-ába, a Star Trekbe. Nem kellett túl sokat agyalniuk azon, hogy járjanak el, ott volt előttük a Warner példája: Christopher Nolan Batmanjei. A helyzet igen hasonlóan festett. Adva volt egy nagy, jól ismert név, a Batman (Star Trek), aminek utolsó filmes inkarnációja, a Batman & Robin (Star Trek: Nemesis, Enterprise) csúfos kritikai és pénzügyi kudarcot fialt a stúdiónak. Az illetékesek jó pár évig szomorúan ingatták a fejüket a franchise romjai felett, majd úgy döntöttek, ismét próbálkoznak, de az új produkciót, a Batman Beginst (Star Trek, 2009) a lehető legmesszebb viszik stílusban a korábbi buktától. A számításuk bejött, a film tarolt, a franchise újra élt, a közönség és a kritikusok is szerették. A folytatás, A sötét lovag (Sötétségben: Star Trek) szintlépésre adott lehetőséget: akkor már nem a Batman & Robin (Nemesis) volt a mérce, hanem a Batman Begins (Stark Trek, 2009), ergo a nézőket nem egy kudarcot vallott, rosszemlékű, hanem egy sikeres, jó filmmel életre hívott franchise új etapjára kellett becsalni. Eleve nyertes helyzet, de a Warner (Paramount) még rátett egy lapáttal, és brutális marketingkampányba kezdett (aminek egy markáns ellenséget, Jokert (khm, John Harrison) állítottak a középpontjába), biztos, ami biztos.

stdh3.jpgA felvázolt analógia nagyon szépen működött, egészen két héttel ezelőttig, amikor a Sötétségben nemhogy nem triplázta meg elődje első hétvégi bevételeit, mint anno A sötét lovag (ezt persze senki nem is várta), de minden pozitív előjel ellenére még ugyanazt az összeget sem tudta hozni. A Star Trek 2009-ben 75 millióval nyitott, a sokkal drágább, és nagyobb hírveréssel mozikba küldött folytatás csak 70 millióval (a drágább 3D-s jegyek ellenére), és azóta ráadásul az elődjénél nagyobb iramban fogynak a nézői, vagyis esélye sincs rá, hogy annak 257 milliós összbevételét elérje (kétséges, hogy meg tudja-e majd közelíteni egyáltalán). Igaz, ezek az adatok csak az amerikai piacra vonatkoznak, és a Paramount nagy szerencséje, hogy a világ többi részén folytatott kampánya sikerrel járt. Az Amerikán kívüli területekről a Sötétségben már most, két hét alatt több bevételt kapart össze, mint elődje a teljes pályafutása alatt (ettől a pezsgők még mindig behűtve maradnak, mert a nemzetközi piacról – ami egyébként egyre fontosabb Hollywoodnak, ld. a Vasember 3 kínai változatát – a jegybevétel jóval kisebb hányada jut vissza a stúdiókasszába, mint az amerikairól).  

Szóval, a kérdés: miért nem működött a Sötétségben esetében A sötét lovag receptje? Valószínűleg azért, mert olyanok kezébe került a sorozat, akiknek fogalmuk sincs, mit jelent a Star Trek, és hogy kell eladni, és itt most nem csak Abramsékre gondolok. A külföldi terjesztésért felelős stúdiófejes konkrétan azt nyilatkozta, hogy a reklámkampányban arra törekedtek, hogy a film a lehető legkevésbé látszódjon star trekesnek („we've tried to get away from the Trekkiness of it all”). Bármibe lefogadom, hogy erről a célkitűzésről az írók és a rendező is megkapták a memót, jóval a forgatás, de talán már a 2009-es rész előtt is. És van ebben valami teljesen abszurd. Tudjuk mind, hogy Hollywoodnak milyen őrülten fontos a brand. A ’90-es években még sztárkultusz volt, az emberek a színészek miatt ültek be a filmekre, de ennek az utolsó nyomai valószínűleg pont tegnap párologtak el, amikor A Föld után szépen kivégezte magát rögtön az első hétvégéjén, az eddig sikert sikerre halmozó Will Smith ellenére. Manapság az emberek történetekre ülnek be, pontosabban, koncepciókra, amik több tényezőből állnak össze. A Vasember azért hatalmas siker, mert a címszereplő páncélban zúz, páncél nélkül pedig Robert Downey Jr.-ként frappáns egysorosokat puffogtat. Akár Downey-t, akár Vasembert vesszük ki a képletből, a siker ígérete odalesz (ezért van bajban most a Marvel, a színész szerződésének lejártával). Ugyanez vonatkozik a Halálos iramban sorozatra: menő verdák, dögös csajok, Vin Diesel. Utóbbi nélkül (második, harmadik rész) a franchise döglődött.

A Paramount azt felejtette el tudatni a méregdrága kampányában a közönséggel, hogy mi a Star Trek 2013-ban. Nagy robbanások? 200 milliós látványvilág? Borongós hangulat? Kösz, arra ott a Vasember 3, és abban még Downey is benne van. Ja, hogy ez egy sci-fi, űrhajók meg… izé, meg minden? Kösz, de lesz idén még vagy tucatnyi sci-fi, és azok látatlanban is sci-fisebbnek tűnnek, mint ez az űrbe és jövőbeli Földre pakolt akciófilm. A stúdiós jóember fenti idézete alapján: először is fogták a Star Treket, mert az egy brand, ergo a biblia szerint kezdeni kell vele valamit, hisz pénz van benne. Aztán szépen átgyúrták azt a brandet egy átlag nyári blockbusterré, merthogy szegény egy kicsit megkopott, és eredeti formájában nehezen eladható – és erre még büszkék is voltak a kampányukban. De akkor mi értelme a brand használatának? A brand lényege a megkülönböztetés, az, hogy a termék rendelkezik bizonyos egyedi tulajdonságokkal, és éppen azért veszi meg az ember, mert ezeket más termékektől nem kapja meg. Ez olyan, mintha a Toyotát azzal reklámoznák, hogy ugyanolyan, mint az összes többi autó („Toyota: It’s JUST like the others!”). Pénzt költenek egy brandre, majd pénzt költenek arra, hogy azt mondják, ez nem az a brand. Agyrém.

stdh4.jpgPersze, értem én, hogy miért fáztak a Paramountnál attól, hogy a trekkie-séget propagálják, és egyébként itt ütközik ki a különbség a Star Trek és a korábban példának hozott Batman között. Lehet, hogy a Warner megégette magát Joel Schumacher homoszexuális lázálmával, de ez csak egyetlen bukás volt a Sötét lovag számára (a Batman mindörökké még piszkosul sikeres volt, legalábbis anyagilag), aki zavartalanul folytatta karrierjét a képregényekben. Abban a médiumban pedig hosszú évek óta a legstabilabb eladásokat produkálja, függetlenül attól, hogy éppen ki írja/rajzolja – olyannyira, hogy a terjesztők hivatalos eladási statisztikáiban a Batman jelenti a standardot, amihez az összes többi sorozatot viszonyítják. A Star Trek népszerűsége ellenben fokozatosan csökkent már a ’90-es években (miután az évtized elején csúcspontjára ért), a 2000-es évekre pedig teljesen elterjedtek róla a negatív sztereotípiák, gúnyos élcelődések, mémek céltáblájává, a legrosszabb értelemben vett nerdség egyik definíciójává vált, és az esetleges tévés ismétléseket leszámítva évekig nem volt köztudatban.

A kibicnek mindig könnyű (főleg utólag), de a folytatással egy régi-új irányt kellett volna vennie a franchise-nak. Oké, a 2009-es filmnél szükség volt egy akciódús kalandra, hogy megnyerjék a fiatalokat, és elhatárolják magukat a korábbi bukásoktól. De a második részhez már vissza kellett volna térni a gyökerekhez – persze, nem úgy, mint a ’79-es film, mert olyanon 10 perc után aludna a mai plázaközönség. De felfedezésről, emberségről, moralitásról szóló történetet is lehet látványosan, vagányul, akcióval fűszerezve, a fiatal nézők igényeire szabva mesélni, és az markánsan megkülönböztette volna a produktumot a tucatblockbusterektől, azt lehetett volna úgy hirdetni, hogy lejöjjön belőle: ilyet máshol nem kapsz, ez az élmény nem helyettesíthető egy Vasember 3-mal (esetleg még 200 milliót sem kellett volna eltapsolni rá). Mert ami a fiatal nézőket illeti? Pont ők maradtak leginkább távol Abrams második Star Trek filmjétől. A Sötétségben 30%-kal kevesebb 25 év alatti nézőt vonzott, mint az első rész, márpedig ez alapján a franchise bajban van, ugyanis pont ez a legszorgalmasabban moziba járó korosztály, a nagy nyári filmek elsősorban nekik, az ő pénztárcájukra éhesen készülnek. A Sötétségben is rájuk próbált építeni, de a Vasember 3, a Másnaposok 3 és a (mellesleg profin pozícionált) Halálos iramban 6 szorításában nem tudott kitűnni a jellegtelenséget sugalló kampányával, főleg nagy sztárok hiányában (Pine, Quinto és Cumberbatch csak bizonyos körökben jól hangzó nevek, a széles közönségnek nem sokat jelentenek).

stdh2.jpgA Sötétségben valószínűleg sikeres lesz (ha a mozikban nem, a DVD/BD-eladásokból majd biztos, bár az a fejeseknek már késő), viszont a hollywoodi brand koncepciója ezzel most megbukott, mert a film talán minden eddiginél jobban rámutatott arra, hogy a producerek, stúdiófőnökök gondolkodásában van egy feloldhatatlan ellentmondás. A film egyrészt legyen hangos, látványos, cool, amihez megvannak az egyes műfajokhoz évek óta többnyire jól bevált, standard terméktartozékok, a bizonyos stílusú képi világ, vágási technika, történetstruktúra, fő- és mellékszereplő típus, zenei hangzás. A film másrészt legyen egyedi az adott brandnek megfelelően. És ez persze így nem megy. Ebből többnyire csak homogenizált katyvasz lesz, amiben az adott brand külső jegyeit (Enterprise, Bruce Willis, mint McClane) rádobálják az említett sablonra. Felismered, hogy Star Trek, mert ott a kétgondolás-tányéros űrhajó, és felismered, hogy Die Hard, mert kimondják a főhős nevét, de a lényegi, a designon túlmutató jellemzők feloldódnak az átlagosságban.

És hogy mi lesz a Star Trekkel? A Paramount biztos nem hagyja annyiban a dolgot (elvégre brand!), ráadásul három év múlva a franchise 50 éves lesz, és a jubileumot biztos meglovagolják valahogy. Talán egy harmadik filmmel, ami a Star Warshoz igazolt Abrams (bárcsak!) nélkül, és az eddigi írók (bárcsak!!!) hiányában képes lesz a fiatalokhoz szólni ÉS star trekesnek maradni közben (az hülyeség, hogy ez a kettő összeegyeztethetetlen). Vagy esetleg elindítanak egy új tévésorozatot, a rajongók annak örülnének a legjobban. Amiben biztos vagyok, hogy a franchise végül így vagy úgy, de túl fogja élni a jelenlegi hollywoodi marketingtrendek hülyeségeit. It’s only logical.

2013. május 31.

GeexKomix 60.

B.P.R.D.: Vampire #3

Történet: Mike Mignola, Gabriel Bá, Fábio Moon
Rajz: Gabriel Bá, Fábio Moon
Dark Horse

B.P.R.D. - Vampire 003-001.jpgMár rengeteget lelkendeztünk a Hellboy-univerzumról és az abból szárba szökkenő, saját jogán óriási sikereket elérő B.P.R.D (gyengébbeknek: Bureau for Paranormal Research and Defense) sorozatról, ám mostanában számomra is érthetetlen módon hanyagoltuk a Dark Horse istállójának legszilajabb paripáját, így ezt ezennel orvosolni kívánom. Mindig nagy öröm volt látni, ahogy ismertebb vagy kevésbé ismertebb vendégrajzolók teszik le kézjegyüket Mignola világában, de bármennyire is rajongok Guy Davisért, nagyot dobbant a szívem, amikor megtudtam, hogy Gabriel Bá és Fábio Moon újra csatlakozik egy minsorozat erejéig a zsenihez, akinek a fejéből kipattant a vörös démon, aki szó szerint a jobb kezében tartja a világ sorsát. Nagyon is igazat adok a B.P.R.D.: Vampire oldschool levélrovatában örvendező Scott Allie-nek: a testvérek (pontosabban ikertestvérek) eddig bármihez nyúltak, az arannyá vált, elég csak példaként felhozni néhány ismertebb címet: Casanova, Daytripper, Umbrella Academy. Ezúttal is részt vettek az írásban és Simon Anders, a két vámpírnő által kísértett ügynök történetét mesélik el saját, egyedi vizuális stílusukban, ráadásul külön unikum látni, ahogy brazil rajzolók életre keltik egy negyvenes évekbeli csehszlovák kisváros életét. A sztori szerint Anders egy vámpírokból álló Hecate-kultusz nyomait kutatja egy 12. századi főúr életútját követve, aki a századok során újra és újra feltűnt más és más nevek alatt. A szálak Cesky Krumlovba vezetnek, ahol természetesen kiderül, hogy az ügynök az őt manipuláló két vámpírnő árnya és egy titokzatos kultusz játszmájának kellős közepébe csöppent, ráadásul egy régóta szunnyadó vámpírúrral is szembe kell szállnia. Ahogy az általában lenni szokott a Hellboy köpönyegéből kilépő képregényeknél, a hangsúly itt is inkább az atmoszférikus vizuális részekre tolódik, különös tekintettel a vendégrajzolókra, de a történetszövésre sem panaszkodhatunk: nagyon ajánlott olvasmány a klasszikus vámpíroktól ínséges időkben.
(Nagy Krisztián)

Green Lantern #20

Történet: Geoff Johns
Rajz: Doug Mahnke
DC Comics

gl20gk.jpgKedvem lenne megkönnyezni egy kicsit ezt a 20. számot. 2004 végén debütált a Green Lantern: Rebirth első része, ami hosszú évek után visszahozta az élők sorába a legismertebb Zöld Lámpást, Hal Jordant. Az volt Geoff Johns első sztorija, amit a galaktikus rendfenntartó erő elsőszámú földi tagjáról írt, és most, bő 8 évvel később, a Green Lanternnek az Új 52 során újraszámozott huszadik száma az utolsó tőle. Johns érdemei elvitathatatlanok: a 2000-es évek elején épp csak vegetáló sorozatot szinte a semmiből hozta vissza a DC egyik legnagyobb franchise-ává, kibővítette, izgalmasabbá, szó szerinti és átvitt értelemben is színesebbé tette a Zöld Lámpás univerzumot, az általa írt fő címhez, a nagy siker hatására, az évek során további sorozatok csatlakoztak (a Green Lantern Corps fut a legrégebben, és nem egyszer Johns szériájának színvonalát is megfejelte). Mindez idő alatt csak kisebb minőségi ingadozások voltak, egyébként az író teljesítménye, annak ellenére, hogy az egész DC egyik legsótlanabb karakterét kellett vinnie (és ezen nem is tudott változtatni), abszolút bravúr. A 20. szám a legutóbbi univerzumrengető esemény, a Wrath of the First Lantern lezárása, Johns így, saját szavaival élve a „csúcson” távozik a sorozattól. És nem, ez a sztori egyáltalán nem a legjobb, amit nyolc év alatt írt, de ne kötözködjünk a búcsú pillanataiban, aminek fényét egyébként olyan szerzők is emelik a füzet utolsó, bónusz oldalain, méltatva Johns teljesítményét, mint Neil Gaiman, Richard Donner, Jim Lee vagy Grant Morrison. Túl, azon, hogy a képregényre áll mindaz, ami az író korábbi Green Lantern történeteire általában (vagyis pörgős, látványos, izgalmas és őrületesen eposzi), az utolsó pár oldala a legérdekesebb benne, ott ugyanis valami olyasmit láthatunk, amit a végtelenségig, szappanoperaszerűen gyűrűző mainstream szuperhőscomicokban normál esetben soha: meselezáró epilógust, teljes, végleges szálelvarrást, „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”-ot. Nem akarok lelőni belőle semmit, de nagyon szép, nagyon katartikus, és szinte példa nélkülien teljes, kerek egésszé teszi Johns bő 8 évét (egyetlen apró labdát dob fel irigylésre cseppet sem méltó helyzetben lévő utódainak, de még ez sem tűnik úgy, mintha későbbi sztorikat lebegtetne meg). Elolvasva az az érzése van az embernek, hogy innen egyszerűen NEM kéne folytatni a sorozatot. Persze, fogják (a 21. számot Robert Vendetti jegyzi), és valószínűleg ez az epilógus sem lesz hosszú távon érvényes, de ez nem is számít. A lényeg, hogy Johns Zöld Lámpása most már végképp az utóbbi 10 év egyik legjobb sorozata.
(Rusznyák Csaba)


Half Past Danger #1

Rajz és történet: Stephen Mooney
IDW Publishing

Half Past Danger 001.jpgA borítón szvasztika és Tigris tank, nindzsa és dinókoponya, random géppisztolyos macsó és femfatál. Mint amire ráborult a b-kategóriás klisékosár, én meg egyelőre nem is tudom, hogy örüljek vagy sírjak. Aztán elolvastam, és most utólag se tudom egyértelműen, hogy melyik érzelmi reakciót produkáljam, de mindenesetre egy dolgot biztosan kijelenthetek: a borító frankón nem téveszt meg, nem hazudik nekünk. Merthogy a rajta felvonultatottak mindegyikéből kaptunk egy kicsit már ebben a debüt-számban is. 1943-ban egy csendes-óceáni szigeten baktat néhány G.I., mikor is legnagyobb meglepetésükre japánok helyett a másik ellenséggel futnak össze a dzsungel mélyén, vagyis a nácikkal. Az amcsik persze nem kapnak szikrát az eltévedt germán bázis láttán, de sem erejük, sem idejük nincs a felszámolására, ezért pár fotó elkészülte után némi kerülővel továbbmennek, egészen a következő, még a fricceknél is nagyobb meglepetésig, amik még mindig nem a japánok, hanem őslények! (Krakoom!!) A nem várt találkozásnak csak egyetlen emberi túlélője marad, akit két hónappal később már egy new yorki kocsma pultjának támaszkodva láthatunk viszont. Innentől aztán jóformán már csak egy hosszabb kocsmai bunyót tartogat számunkra a füzet, a többi izgalomra várni kell. Stephen Mooney eredetileg rajzoló (Angel), de most valamiért úgy érezte, hogy írnia is kell, ami még nem feltétlenül baj. A Half Past Dangerről egyértelműen lejön, hogy ez valamiféle perszonális álomprojekt akart lenni a számára, vagyis valószínűsíthetően volt pár régóta dédelgetett vad, bár nem túl eredeti elképzelése egy áltimét retró ponyva- és B-film jellegű képregényszériához (kinek nincs ilyen?), és most végre lehetősége nyílt ennek megvalósítására. Alapvetően vevő vagyok az ilyen típusú tét nélküli durrbelebumm cuccokra, és most sem mondom, hogy nem tetszett, hogy ne érdekelne a folytatás, de a kissé sután megírt, ám kimondottan pörgős, akcióban (ám fazekakban nem) dúskáló bemutatkozó szám után erősen félő, hogy a sztorifolyam a továbbiakban is nagyrészt leírható és összefoglalható lesz az első szám borítójával, azaz túl nagy meglepetésekre nem számíthatunk. (Ráadásul a DC-nek volt egy hasonló "katonák vs. dinók" szériája a 60-as években, amit pont tavaly újított fel.) De a viszonylag magas szórakoztató-faktora miatt egyelőre még fenn tudja tartani az érdeklődésemet, aztán majd meglátjuk.
(Chavez kapitány)

Superior Spider-Man #10

Történet: Dan Slott
Rajz: Ryan Stegman
Marvel Comics

SupSpider10.jpgAzt hiszem itt az ideje, hogy újabb számvetést végezzünk a sokakat felkavaró Superior Spider-Man jelenlegi állása kapcsán, ahol újra kalapot kell emeljek Slott előtt és meg kell tépjem a ruhámat, valamint hamut kell szórjak a fejemre mea culpa gyanánt, amiért nem bíztam eléggé a képességeiben, hogy (nem hiszem, hogy ennél a pontnál ez bárkinek is spoiler lenne, de soha nem lehet tudni, egyszóval: FIGYELEM SPOILER!sőt, SPOILEREK!) a Peter testébe kerülő doktor Oktopusz húzása rövid életű kliséhalomba fog fulladni, mielőtt minden visszaállna az eredeti status quo-ba, hogy megfeleljenek az átlag Pókrajongók elvárásainak. Nem csak, hogy nem ez történt, hanem a sorozat kilencedik számában, ami szinte teljes egészében a drága jó doktor fejében játszódik, Oki egész egyszerűen kipurgálta az elméjéből a közkedvelt hálószövő utolsó tudatszilánkjait is. Slott akkora jakuzatetoválásokkal borított macsótököket növesztett a szememben, hogy szinte már felállhat Joss Whedon mellé a pulpitusra órákat adni a többi írónak. A fentebb említett blaszfémiának is beillő fordulat után, nemhogy nem arról szól a tizedik szám hogyan hullik ki hőstársai kegyéből a nem közéjük illő magatartása miatt, hanem (úristen!) egyenesen minden dolga jól alakul: a rendőrök kitörő örömmel üdvözlik überhatékony tevékenységét, ahogy felszámolja az utcai bandákat (mindössze talán a humoros egysorosait hiányolják/juk), J.J. Jameson szinte Pókember első számú rajongója, May néni végre megkönnyebbülten lélegezhet fel, ahogy Peter sínre teszi az életét a doktorátusának megszerzésével és egy Mary Jane-en kívüli lánnyal való randevúzással. Ilyet még nem láttunk: Oki önelégülten kérkedik saját magának és nem jön egy szuperhős sem, hogy az arcpirító szupergonosz monológja után feltörölje vele a padlót. Ezzel párhuzamosan a félreállított bűnözők csatlósait valaki szépen elkezdi összegyűjteni és kisebb sereget kovácsol, valamint Mary Jane-nek rá kell döbbennie, hogy már nincsen önsorsrontó védelmezője, aki mindent azonnal félredob, amint ő bajba kerül... brávó, így kell vérfrissíteni egy évtizedek óta a saját maga által körbe-körbe kitaposott ösvényen (mit ösvény, mostanra már várárok) keringő brandet. Akinek pedig nem tetszik, annak ott a többi Pókfüzet, én viszont azt hiszem maradok ennél a címnél.
(Nagy Krisztián)


The Wake #1

Történet: Scott Snyder
Rajz: Sean Murphy
Vertigo Comics

thewake01gk.jpgAz év egyik leginkább várt képregénysorozata számomra Scott Snyder és Sean Murphy 10 részes The Wake című vízalatti sci-fi/horrora, és az első szám alapján nem is fog csalódást okozni. A sztori főszereplője Dr. Lee Archer, a tengeri emlősök, és az általuk kiadott hangok szakértője, akit a Nemzetbiztonsági Hivatal keres meg, hogy legyen segítségükre egy rejtélyes esemény dekódolásában. Archer és a Hivatal múltbeli kapcsolata enyhén szólva nem felhőtlen, de miután ígéretet kap, hogy segítségéért cserébe visszaszerzik neki gyereke felügyeleti jogát, a nő igent mond. Persze a helyzet komplikáltabb, mint amilyennek tűnik, és Archer a kormány egy titkos, vízalatti olajfúró tornyán találja magát, majd más tudósok társaságában egy kísérleti tengeralattjáróval süllyed egyre mélyebbre az óceánban. Az elszigeteltség, a bezártság, pontosabban, az összezártság valamivel (mert a horror természetesen lassan belopózik a képekre), kicsit John Carpenter The Thingét idézi, a kellemesen ráérős, karakterbemutatós expozíció pedig a jobb formájában lévő Stephen Kinget. Snyder profiként adagolja az információkat, és teremti a feszültséget, és bár ez az első rész még csak egy felvezetés (ahogy az általában  lenni szokott az első részekkel), az atmoszféra, a karakterviszonyok és a „valami nincs itt rendben” érzete nagyszerű folytatást ígér. És akkor még nem is beszéltünk a felütésről és a lezárásról. Az előbbi kétszáz évvel a jövőben, az utóbbi 100 ezer évvel a múltban játszódik, és mindkettőben igen érdekes, noha egyelőre megmagyarázhatatlan dolgok történnek (erről sajnos már Damon Lindelof jutott eszembe, ami nem jó, de sebaj, mert biztos vagyok benne, hogy Snydernél olyan szépen össze fog állni a végén minden egy szép, kerek egésszé, ahogy Lindelofnál soha). Ami pedig a rajzot illeti, kell annál többet mondanom, hogy Sean Murphy? Gyönyörűek, aprólékosan kidolgozottak, roppant kifejezőek a képek, és külön jót tesz nekik Matt Hollingsworth szokásosan hűvös, elegáns, visszafogott színezése. Ez eddig hibátlan.
(Rusznyák Csaba)

X-Men #1

Történet: Brian Wood
Rajz: Olivier Coipel
Marvel Comics

xmen01gk.jpgBrian Wood tavaly már írt egy X-Men sztorit, és bár nem volt rossz, messze nem voltam tőle elájulva sem. Ettől függetlenül bíztam benne, hogy most, hogy a Marvel NOW relaunch vagy reakármi keretein belül újraindítják a sorozatot, Wood, kiegészülve a nagyszerű Olivier Coipellel, jobban megembereli magát – annak ellenére, hogy a koncepció, miszerint ebben a címben kizárólag az X-Men egyes női tagjai szerepelnek, nincs sok logika. Mármint jól hangzik a dolog, csak nehéz elképzelni egy olyan, a Marvel világán belüli, természetes szituációt, amiben egy konfliktushelyzet kezelésére spontán és véletlenül pont csak a női szuperhősök verődnek össze (főleg, hogy a történet a fél X-Ment tömörítő Jean Grey iskolában startol), mert a férfiak mondjuk épp meccset néznek. Még szerencse, hogy Wood tényleg megemberelte magát, és ha egyszer elkezded olvasni a képregényt, akkor a sztori simán magával ragad annyira, hogy az utóbbi pár sor fejtegetései egy csöppet se érdekeljenek. Az első szám revelációja, hogy az anno Grant Morrison által bevezetett John Sublime-nak, aki ugye egy intelligens, emberi formában tevékenykedő baktérium, van egy nővére, akivel a földi idők kezdetén háborút vívott, majd legyőzte őt, és végül száműzte az űrbe. Most azonban visszatér, és vélhetően zabos egy kicsit, amit nem csak Sublime, hanem az X-Men is meg fog sínyleni. Vagy akár az egész világ, ha nem vigyáznak. Wood szépen vezeti fel a sztorit a rejtélyes követője elől egy szintén rejtélyes bébivel a karjaiban menekülő Jubilee-vel, egy se nem különösebben fontos, se nem különösebben izgalmas, viszont jól megvalósított, és a tempót jó helyen felpörgető akcióval, egy milliószor látott, de az alapozásnak köszönhetően mégis hatásos cliffhangerrel. Jól megnézve, nincs semmi különös az új X-Men széria történetében, viszont a kivitelezés első osztályú, ez pedig a képi világra is áll, mert Coipel baromi jól rajzol – ezt rég tudjuk. Ígéretes kezdet.
(Rusznyák Csaba)

2013. május 25.

Judge Minty

jminty.jpgMiközben abban reménykedünk, hogy Karl Urban nemrég tett nyilatkozatát, miszerint a Dredd folytatása a korábbi hírekkel ellentétben mégsem halott ügy, előbb-utóbb hivatalosan is megerősítsék, néhány lelkes rajongónak hála úja ellátogathatunk Mega City One-ba; de főleg a Cursed Earth-re. Egy ideje már elérhető a Judge Minty című fan-film, ami egyfajta Dredd spin-off, ha úgy tetszik, és nem mellesleg a 2000AD áldásával készült, egy 1980-as, természetesen John Wagner írta képregény alapján. A sztoriban a kiöregedett bíró elhagyja a nagyvárost, hogy a mutánsokkal, bűnözőkkel, őrültekkel, szörnyekkel teli senkiföldjére vigye a törvényt - akkor is, ha beledöglik.

Steven Sterlacchini filmjének nyilván megvannak a rajongói produkciók tipikus hátulütői, és ezalatt nem csak az alacsony költségvetést kell érteni, hanem pl. az operatőri és vágói munkát is (több beállítás nagyon suta, sokszor tévéfilmes jellegű az egész), összességében mégis toronymagasan emelkedik ki a hasonló művek közül. Stílusos, kemény, hangulatos és szórakoztató, Edmund Dehn nagyszerű a címszerepben (maga a mellékszereplő Dredd, akit Greg Stalpes képregényrajzoló játszik, sajnos kevésbé meggyőző), ráadásul a CGI sem rossz, Mega City One-ról is kapunk egy-két lenyűgöző látképet, a Cursed Earth pedig nagyszerűen megvalósított posztapokaliptikus helyszín (külön piros pont jár a Killdozerért). Ha van ma szabad fél órád, erre töltsd!

2013. május 22.

Them!

them00.jpgSenki nem szereti a rovarokat. Na, jó, vannak, akik igen, de azokra mi, normális emberek hajlamosak vagyunk furcsán nézni. Kicsik, visszataszítóak, mindenhova beférnek, zavaróan sok lábuk van, és általában piszokkal, betegséggel asszociálják őket (a rovarokat, nem azokat, akik szeretik őket – bár…). Csak idő kérdése volt, hogy az ’50-es évek szörnyfilm-hullámának hollywoodi éllovasai kiaknázzák ezt az egyetemes undort is. Mert mi lehet nem csak félelmetesebb, mint egy hatalmas majom, űrlény vagy dinoszaurusz, hanem ráadásul hátborzongató, gusztustalan is egyben? Igen, egy óriásrovar. Vagy még jobb: egy egész hordányi óriásrovar.

A Pánik New Yorkban 1953-as sikere után készített Them! volt az első (és máig a legjobb) „big bug” film, amit aztán pár éven belül számtalan másik követett. 1954-ben már jött a Tarantula a vadászpilótaként pár másodpercre feltűnő Clint Eastwoodal (a Them!-ben egyébként Leonard Nimoy köszön be), 1957-ben pedig hatalmas sáskák lepték el Amerikát a híres-hírhedt Beginning of the Endben. De talán még ennél is jelentősebb, hogy a Them! volt az első a hasonszőrű filmek sorában (hónapokkal előzve meg még a japánok Godzilláját is), amiben az óriásszörnyek világra szabadulása az atomkor közvetlen következménye volt.

A hangyák az első kísérleti robbantásoknak köszönhetően nőnek óriási méretűre, és a végén, amikor a hadsereg győzelmet arat a Los Angeles alatti fészekben, a főszereplő felteszi a nyilvánvaló kérdést: ha mindez a sok évvel ezelőtti kísérletek eredménye, akkor mi lehet az eredménye az azóta levezényelt rengeteg robbantásnak? A válasz, hogy senki nem tudja. Beléptünk egy elbaszott, bizonytalan korba, aminek kezdetén belekontárkodtunk a természet rendjébe, és sejtelmünk sincs a rettenetekről, amik várhatnak ránk. A Them! hasonlóképpen a tudományt teszi meg mumusnak, mint az 1951-es The Thing from Another World. A teremtés koronáját csak saját maga taszíthatja le a trónjáról, de becsületére legyen mondva, keményen dolgozik az ügyön.

them03.jpgMai szemmel a Them! elsődleges vonzerejét nem az annak idején Oscarra jelölt, és a Richard Fleischer Némó kapitányával szemben játszmát veszített vizuális effektusok jelentik (bár az életnagyságú, mechanikus hangyákat pont elég óvatosan és kevésszer mutatják ahhoz, hogy ne lógjon ki túlságosan a lóláb – de talán bölcsebb lett volna stop motionnal dolgozni), hanem komoly, no bullshit attitűdje, amit kompetens író és rendezői munkával támaszt alá. Felejtsd el az ’50-es évek szörnyfilmjeinek tipikus, mai szemmel akaratlanul is campbe forduló, erőltetett nagyzolását, a Them! nem szorul rá hogy a sokat használt „bájosan gagyi” jelzős szerkezettel kelljen mentegetni.

A film Gordon Douglas nagyon szép, elegáns, suspense-es rendezésével úgy kezdődik, mint egy krimi. Egy kislány sokkos állapotban vándorol az amerikai sivatagban. Két rendőr felveszi, és visszaviszi ideiglenes otthonába, egy elhagyott, megtépázott lakókocsiba – ez még csak az első „bűntett” helyszíne. A játékidő nagyjából harmada eltelik, amikor először felbukkannak az óriáshangyák, és az addig megmagyarázhatatlan, különös gyilkosságok értelmet nyernek. Ez a jelenet szintén nagyszerű: nyugtalanító organikus hangok jelzik előre a bajt, szélvihar hordja a sivatag porát, a furcsa nyomok halmozódása, és a helyszínre érkezett két tudós (apa és lánya) titkolózása már-már abszurddá válik. Aztán egyszer csak ott van egyikük: felharsanó zene, durva ijesztőeffekt nélkül szimplán megjelenik a háttérben.

A hasonszőrű filmekben itt veszi kezdetét a térképek fölé hajolgatás, a pattogós tábornoki mellkasverés, a fontoskodó áltudományos tényközlés, és nagyjából semmi érdemleges nem történik a fináléig, amiben a szörny(ek) végül elhull(nak) a katonaság erőfeszítéseitől. A Them! alkotói azonban ezután is ragaszkodnak a krimiszerkezethez: a hangyák a föld alatt élnek, ezért bármilyen nagyok, nehéz megtalálni őket. A rendőrök és az FBI-ügynökök nyomoknak járnak utána, keresnek, kutatnak, emberekkel beszélnek, potenciális tanúkat hallgatnak ki. Az emberiségre leselkedő veszély elhárítása nem csak a bazooka helyes kezelésétől, hanem a fárasztó láb- és agymunka elvégzésétől is függ. Ettől az intelligens történetvezetéstől lesz a Them! olyan életszagú, olyan realisztikus, ettől érezni át a szituáció baljós, sötét mivoltát, és ettől emelkedik magasan a kortársak átlaga fölé. (A tipikusan felesleges szerelmi szálat is szépen kispórolták – nem teljesen ugyan, de ami van, az csak egy-két pillantásra, félmondatra és érintésre korlátozódik.)

them02.jpgAz egyetlen karakter, aki kilóg ebből a hiteles, szenzációhajhászást és frázispufogtatást üdítően mellőző közegből, az a professzor. Ő a zsáner tipikus alakját képviseli, vagyis tízpercenként színpadiasan, figyelmeztetően kiszól a nézőhöz valami egyszerre kriptahangulatú és tényszerű megjegyzéssel arra vonatkozóan, hogy éppen mekkora szarban van az emberiség, és mennyi idő van hátra, amíg a hangyák elsöprik a civilizációt. Sebaj, ennyi belefér. A bennem lévő szörnyfilm-rajongó még annyit tud nehezményezni, hogy „ők” nem szabadulnak el a fináléban Los Angeles utcáin, hogy letaroljanak pár autót és épületet, és elfogyasszanak néhány lassú honpolgárt, de mivel cserébe kap egy izgalmas, klausztrofób leszámolást a nagyváros alatti vízelvezető rendszerben, kegyesen és elégedetten megbocsát. Apropó: rémült, sokkos állapotban talált kislány, és királynő vezette rovarszörny-kolóniát lángszóróval kifüstölő katonák. James Cameron biztosan imádta ezt a filmet. Nincs vele egyedül.

2013. május 15.

Riddick trailer

Vin Diesel még mindig nem fél a sötétben, a társai/ellenségei meg még mindig megdöglenek benne. Az új trailer kicsit olyan benyomást kelt, mintha a Pitch Black remake-e lenne, de akkor is baromi jól néz ki.

2013. május 9.

A hívó - interjú a magyar sci-fi rövidfilm alkotóival

plakathivo.jpgMint azt már egy korábbi posztban kifejtettük, a jó magyar sci-fi ritka, mint a fehér holló, ezért nagyon meg kell becsülni, amikor egy profi alkotás születik a zsánerben, ezúttal pedig egyenesen egy Budapesten játszódó neo-noirt kapunk ajándékba, aminek az előzetesét korábban itt már láthattátok. Úgy gondoltuk, nem csak a mi érdeklődésünket keltette fel ez az unikumnak számító vállalkozás, ezért még a film vasárnapi premierje előtt sort kerítettünk egy rövid interjúra az alkotókkal, amiben a képregényből született kisfilm evolúciójának körülményeiről kérdeztük őket.

Bár képregényes körökben téged sokan ismernek, bemutatnád Horváth Áront és jómagadat a Geekz olvasói kedvéért?

Odegnál Róbert: Grafikusként végeztem a Képzőművészeti Egyetemen, majd forgatókönyvírást és filmrendezést tanultam.  A mostani, A hívó című kisfilmünk alapját adó történetet elég régóta próbáltam már valamilyen filmes formában megvalósítani. A képregény után egy ebben a világban játszódó animációs film ötletével megnyertem a Fade-In treatment pályázatát, illetve bejutottam az I. Magyar Forgatókönyvbörze tizenkettes mezőnyébe is. Horváth Áron, a kisfilm írója és társproducere forgatókönyvíró, a filmiras.hu szakmai oldal egyik szerzője, a Budapest Film tavalyi forgatókönyvíró versenyének harmadik helyezettje, akivel évek óta együtt dolgozunk különböző filmes projekteken.

Horváth Áron: Rólunk a legfontosabb talán mégis az, hogy mindketten tagjai vagyunk a Blue Duck Arts forgatókönyves és filmes műhelynek ( www.blueduck.hu ). Ez egy héttagú, nem csak szakmailag, de barátilag is összetartó csapat, amely immár negyedik éve működik töretlenül, hála Istennek egyre szebb filmes eredményekkel.

Az interjú apropója A hívó című, 2005-ben megjelent képregényedből készült sci-fi rövidfilm. Összefoglalnád röviden a képregény születését és dióhéjban a sztoriját?

O. R.: Mikor a képregényt készítettem, Magyarországon éppen tetszhalott állapotban volt a műfaj.  A magyar.film.hu szerencsére elindított valamit, mikor kiírták a „Vadkelet” képregény pályázatot 2004-ben. Az ottani pályázók egy része hozta létre például a Magyar Képregény Akadémiát. A pályázatra készítettem először digitálisan festett képregényt, és ezt a technikát szerettem volna kipróbálni egy hosszabb lélegzetű, és tematikailag hozzám közelebb álló műben. Nagyon szeretem a film noir és a sci-fi műfajt, persze ki nem?

H. Á.: Én ismerek olyat. De csak egyet, és őt is letagadom.

O. R.: A film noirt és a sci-fit gyúrtam egybe egy olyan karakter főszereplésével, aki képes a látomásait fotópapírba égetni. Ő a címbéli „hívó”.  Már akkor is Magyarországon képzeltem el a történet helyszínét, de mikor néhány kisebb amerikai kiadóval kapcsolatba kerültem, szó volt róla, hogy talán ők kiadnák az elkészült albumot. Itthon ugye ez az esély akkor egyenlő volt a nullával.

Szerencsére megkeresett Tóth H. Józsi, a Vadvirágok Kiadó alapítója, és tett egy visszautasíthatatlan ajánlatot.  Vagyis, hogy adjuk ki itthon, lesz ami lesz.

korai_latvanyterv_2.jpg

A hívó a három részes Rév-ciklus első kötete. Mi újság a folytatással? Mennyire befolyásolja ezt a filmadaptáció fogadtatása?

O. R.: Képregényben egyelőre nem tervezem a történet folytatását, csak talán pár rövidebb történet erejéig, ahhoz mindenképpen lenne kedvem. A kisfilm más, annak a története nem azonos a képregényével. Annyiban hasonló, hogy mindkettő egy megbízásról szól, amit egy „hívó” kap, és amit nem életbiztosítás elvállalni. De ez a momentum a film noir műfajának sajátja. A filmnél összesen két forgatási nap állt a rendelkezésünkre, a trükk utómunkát is egymagam csináltam az otthoni számítógépemen, úgyhogy kicsit összébb kellett húzni a nadrágszíjat, már ami a megvalósítást és a látványt illeti. De itt végre már magyar helyszínekben gondolkodhattunk, hiszen van-e szebb és izgalmasabb főváros Budapestnél?

H. Á.: Magyarországon biztos nincs. De komolyra fordítva, amikor a kisfilmet nézem, engem mindig magával ragadnak a valóságból kifordított, jól ismert fővárosi képek. Bár az alkotás műfaja továbbra is neo noir, egy olyan világot tár elénk, amely a hatvanas évek kommunizmusát idézi a maga szigorával és abszurditásával. Ez a kisfilmben nincs kimondva, hiszen egy egész világ bemutatására kevés a játékidő, de külsőségekben (kosztümök, tárgyak, épületek) és a karakterek egymáshoz való viszonyában próbáltunk egy sajátos kelet-európai diktatúrára utalni. A filmvilágban rengetegen próbálkoznak a rendszer és az egyén ellentétének bemutatásával, mi úgy gondoljuk, ha valahol ilyen történet hitelesen megszülethet, akkor az a hely a poszt-szocialista Magyarország.

O. R.: A folytatásról azt mondhatom, hogy nemrég, még a kisfilm elkészültét megelőzően, elkészült a Rév univerzumában játszódó új történetünk közel százoldalas forgatókönyve. Próbálunk előre menekülni.

igy_keszult_2.jpg

Mi indított arra, hogy rövidfilmet készíts az eredeti történetből? Hogyan találkoztatok Áronnal, ő hogyan kerül a képbe?

O. R.: A Rév története számomra nem ért véget a képregény megírásával, mindig is úgy gondoltam, ez a történet, ez a látványvilág talán filmen is működne. Kaptam kontaktot pár producerhez, és persze semmi sem lett a dologból. Naiv módon így kezdtem a leveleket: „Bár forgatókönyv még nincs, de van egy 48 oldalas képregény album…” Úgyhogy elvégeztem egy forgatókönyvíró iskolát, aztán egy rendező sulit. Horváth Áron úgy kerül a képbe, hogy ugyanabba a konditerembe járunk. :) Viccet félretéve, bár Áronnal ugyanabban a filmes iskolában tanultuk a forgatókönyvírás alapjait, csak évekkel később ismertük meg egymást, amikor 2009-ben Vékes Csaba megalapította a Blue Duck Arts forgatókönyvíró és filmes műhelyt, ahová mindketten meghívást kaptunk. Viszonylag hamar kiderült, hogy hasonló a filmes ízlésünk és sokban egyezik a filmdramaturgiáról alkotott elképzelésünk.

H. Á.: Talán a legnagyobb különbség, hogy míg Robi a filmrendezést célozta meg, addig én szigorú önmegtartóztatással megmaradtam a monitor mellett, azaz a filmírásnál. Ez a szemléleti különbség a későbbi munka során aztán remek együttműködést tett lehetővé.

O. R.: Így visszagondolva furcsa, hogy csak két évvel a Blue Duck Arts megalakulását követően, 2011-ben merült fel az, hogy közösen gondoljuk újra a Rév képregényt. De ekkor végeztem a rendező suliban, és vizsgafilmet kellett (volna) készítenünk. Lelkesen megírtam egy húsz perces filmet a képregényem alapján, aztán kidobtam az egészet a szemétbe. Nem nagyon tudtam ugyanis eltávolodni az eredeti történettől, és átültetni egyetlen helyszínre, pedig nagyjából ennyire lett volna lehetőségünk. Végül nem lett semmi az egész vizsgafilmezésből, gondolom financiális okok miatt, a lelkesedésem viszont maradt.

H. Á.: Nagyjából ezen a ponton kerültem én a történetbe. Épp akkor fejeztem be egy szentimentális történetet a kötődésről, ami megvalósítás híján azóta is a fiókban hever. Emiatt kissé kedvetlen voltam és üres akkortájt, akárcsak A hívó főhőse. Mondhatni, a lehető legjobb hangulatban talált meg ez a sötét történet. Ismertem Robi eredeti képregényét, ismertem Robi stílusát, és nagyjából a kisfilm pénzügyi lehetőségeivel is képben voltam. Ezekhez képest írtam meg A hívó első változatát, amit kisebb módosításokkal másik három követett még. Az átírások során a saját elképzelésemet, Robi vízióit és a megvalósíthatóság szempontjait próbáltuk kiegyensúlyozni, amolyan háromágú mérlegen, ami nem volt egyszerű. Az írót fejlesztés közben gyakran beszippantja a története, megszereti annak fordulatait, belehabarodik a karaktereibe, és el sem tudja képzelni, hogy bármi is másképp történjen, vagy bárkit is kihagyjon a sztoriból. Épp ezért, mikor Robi és én már-már elvesztünk a Rév világában, külső, objektív szemként Gönye Lászlót kértük meg, hogy segítsen rendet vágni a gondolatainkban. Így ő lett A hívó dramaturgja.

3D_1.jpg

Mennyire tett próbára titeket és az alapanyagot a váltás egyik médiumból a másikba?

H. Á.: Egy korlátozott költségvetésű kisfilm más dramaturgiát kíván, mint egy képregény. Ezért egészen a történet gyökeréig, a fő karakterig nyúltunk vissza. Magyarul, a kisfilmünk egy másik történetet mesél el, mint a képregény, és másképpen. Ez az újragondolás aztán olyan gondolatokat ébresztett bennünk, amik e nélkül sosem kerültek volna felszínre. Sokat tipródtunk például azon, hogyan is alakult ki ez a szürreális világ, ami a képregényben szerepel, vajon mi állhat a hátterében történelmileg. Bár ez az eredettörténet a kisfilmben nem köszön vissza, de nekünk, alkotókként mégis tudnunk kellett, hogy a karakterek és a fordulatok hitelesek legyenek ebben a teremtett valóságban.

O. R.: Próbáltunk arra figyelni már forgatókönyv szinten is, hogy ne szálljunk el a „cool” képregényes megoldások irányába. Egy verekedést vagy lövöldözést nem biztos, hogy meg tudtunk volna hitelesen valósítani filmen, képregényen viszont jól működnének. Illetve erről a kelet-európai miliőről is eléggé leestek volna ezek az elemek.

igy_keszult_4.jpg

Rövidfilmetekben ismert színészek is szerepelnek, őket hogyan sikerült bevonni a projektbe? Milyen támogatást kaptatok a forgatáshoz?

O. R.: Mikor már biztos volt, hogy valahogyan leforgatjuk a kisfilmet, teljesen ismeretlenül írtam pár sort Romwalter Juditnak, a Sparks vezetőjének, hogy tudna-e bármilyen technikai segítséget nyújtani. Másnap már be is hívott az irodájába, elolvasta a könyvet, megnézett pár korai látványtervet, illetve megnézte a „Dezertőr” című első kisfilmemet is, és igent mondott. Ez a tempó nagyon tetszett. Az eddigi producerek, akikkel kapcsolatba kerültem, remekül tudtak ígérgetni, de sosem történt semmi.

A technikai segítségen túl felajánlotta a Sparks egész területét a forgatáshoz, beleértve a műtermüket, valamint vállalta a gyártásvezető szerepét, és társproducerként is beszállt Horváth Áron és mellém a produkcióba. Neki köszönhetjük többek között Kamarás Iván és Sághy Timi szereplését. Ivánnal szintén szerencsénk volt, éppen idehaza tartózkodott, mikor Judittal megkerestük, elolvasta a könyvet, kérdezett kettő rövidet Árontól a történetről, aztán rábólintott. Mohai Tamást láttam a Paktum című kisfilmben, és rögtön arra gondoltam, hogy ő megfelelő lenne a „hívó” szerepére. Fél év múlva pedig láttam egy színdarabban, és azt gondoltam, ez a másik srác is pont olyan karakter, mint akit keresek. Ennyit az arcmemóriámról.

H. Á.: Jáger Szabolcs pedig az én ötletem volt, mint negatív figura. Nagy kedvencem ő azóta, hogy szerepelt a Blue Duck műhely első színpadi darabjában, Vékes Csabi rendezésében. Mindig röhögnöm kell, amikor eszembe jut, ahogyan káromkodva beviharzik a színpadra, és az egész nézőtéren megfagy a levegő.

O.R.: Feltétlenül meg kell még említenem Pálos Gergőt, aki a film operatőre volt. A film nagyon szép, azt hiszem ezt bátran kijelenthetem. És ezt most nem az utómunkára értem, hanem a részletgazdagon és értő módon felvett anyagra, amit Gergőnek köszönhetünk.

igy_keszult_1.jpg

A 2. Magyar Képregényfesztiválon megkaptad az Alfabéta-díjat, és még ugyanabban az évben a legjobb európai grafikusnak járó kitüntető elismerést a kijevi 28. Euroconon. Azóta hogyan alakult a szakmai karriered?

O. R.: Elkezdtem tanárként dolgozni egy művészeti iskolában. Mellette nagyrészt storyboardokat rajzolok reklámfilmekhez. Szerencsére nem temet maga alá a munka, úgyhogy röpke másfél év alatt el tudtam készíteni a kisfilm trükkjeit.

Mesélnétek arról a majd száz oldalas forgatókönyvről, ami ugyancsak A hívó világában játszódik? Mik a további terveitek?

H. Á.: Tudom, kicsit ködös ez így, de ha többet mondanék, az már erős spoiler lenne.

Amikor a kisfilm készítése kapcsán újragondoltuk a Rév teljes univerzumát, rengeteg olyan ötlet merült fel, amelyek nagyon tetszettek nekünk, de valahogyan mégsem illettek a kisfilmbe, vagy éppen nem fértek már bele. Leginkább az izgatott minket, milyen egyedi karakterek népesítik be ezt az elképzelt diktatúrát, milyen nagyhatalmi játszmák tartják fenn ennek a szürreális világnak az elnyomó rendjét. Ezek mentén aztán számos izgalmas karaktert megalkottunk, akik szinte ordítottak saját történetért. Aztán megkezdődött a kisfilm forgatása, ami Robit rendezőként, engem társproducerként meglehetősen lekötött. Mikor azután enyhült a nyomás, és az utómunkák időigényes fázisába lépett a projekt, egy napon felhívtam Robit, és azt mondtam, kész, eddig bírtam, és még aznap elkezdem megírni a kisfilm történetének folytatását. Ez volt tavaly novemberben. Idén márciusra készült el a történet első olvasata, egy 97 oldalas forgatókönyv, amely a kisfilm folytatásának mondható. Ennek első olvasatát a Blue Duck tagjai körbe-véleményeztek. Igen, ez az egyik hatalmas előnye a műhelyünknek, hogy bármelyik tag munkájához rendkívüli segítséget jelent a másik hat író véleménye. Kivéve, ha hárman ezt mondják, a másik három meg az ellenkezőjét, ami szerencsére igen ritka. Jelenleg a vélemények alapján továbbfejlesztett könyvvel, és a kész kisfilmmel próbálunk meg további támogatókat megnyerni ennek a „fantasztikus” projektnek.

korai_latvanyterv_1.jpg
Köszönjük az interjút, ha minden igaz, akkor találkozunk A hívó premierjén.

Amennyiben más is kíváncsi A hívóra teljes terjedelmében (és miért ne lenne?), annak csak el kell néznie a 9. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválra május 12-én a Millenárison, és beülnie a reggel 10.30-as premierre vagy a 17.00 órás második vetítésre, ahol még az alkotókkal is elbeszélgethet (vagy akár velünk is, hiszen mi biztosan ott leszünk).

2013. május 8.

Star Trek: Sötétségben

stintod0.jpg(Spoilermentes) Előre megfogadtam, hogy akár jó lesz a Sötétségben, akár rossz, nem fogom amiatt verni rajta a port, hogy mennyire nincs köze az eredeti Star Trekhez, sőt, igyekszem önmagában élvezni. Saját magam legnagyobb meglepetésére sikerült is. J.J. Abrams filmje teljesen maga mögött hagyja a franchise olyan fő eszményeit, mint a felfedezés, a moralitás és a humanizmus, sőt, olyan pofátlanul militáns (hadihajó van, titkos akció, Kirkre pedig orgyilkosküldetést bíznak), hogy én szégyellem magam Gene Roddenberry öröksége nevében, viszont hangos, zajos, durva, csilli-villi, látványos akcióorgiaként működik.

Az Enterprise legénysége ezúttal a Föderáció egy renegát tisztje, John Harrison nyomába ered, aki kegyetlen terrortámadást hajt végre Londonban, majd pedig az amiatt összehívott válságtanácskozás résztvevőit tizedeli meg. A tettes a nem éppen baráti Klingon Birodalom területén bújik el, így Kirkék háborút kockáztatva próbálják levadászni a titokzatos férfit, aki természetesen nem az, akinek mondja magát, és még csak nem is a személyazonosságával kapcsolatos titok az egyetlen, amit őriz.

A cím ne tévesszen meg senkit, a Vasember 3 után a Sötétségben zsinórban a második hollywoodi blockbuster idén, aminek marketingjében félrekalkulálták az első résznél valójában csak egy árnyalattal borúsabb hangvételt: van egy rosszember, aki csúnya dolgokat csinál, és emiatt sokan meghalnak.  De ez csak ürügy az akciózásra, nincs mögötte igazi, átérezhető veszteség és feszültség, még kevésbé van mögötte bármiféle dráma, moralitás, belső konfliktus, a lényeg csak az, hogy a szereplők elkezdjenek fejvesztve rohanni rögtön a legelső jelenetben, és aztán meg se álljanak a stáblistáig. Ha mégis felmerül valami komoly probléma, legyen az akár lelki, akár fizikai, azt instant lelkifröccsel/csodaszerrel megoldják, még mielőtt igazán ki tudná fejteni a hatását.

Ettől függetlenül van karakterfejlődés, Kirk emberként és kapitányként is hozzánő a parancsnoki székhez, és végre felelősséget vállal, még ha ennek ábrázolása kissé el is van maszatolva (még ugyanazt a komcsajelenetet is megkapjuk, mint az első részben, a bánatát piával öblögető Kirkkel és a hegyibeszédet tartó Pike-kal). Triumvirátusa Spockkal és McCoyjal pedig ismét nagyon jól működik (színészileg is), annak ellenére, hogy ehhez a jó doktort egy minden értelmes ok nélkül folyton a hídon lógó, a parancsokba kéretlenül és kellő autoritás nélkül beleugató kotnyeleskedővé kellett faragni.

A rosszakon viszont már megint majdnem elcsúszik az egész film. Az egyébként remek Benedict Cumberbatch vagy faarccal irt, vagy dühösen vicsorog, háttere, motivációja majdnem annyira elnagyolt, mint Neróé az elődben, a sztori másik gazembere meg csak szimplán háborúzni akar, mert… mert az jó móka (hát már tényleg teljesen képtelenek jó gazfickószerepeket írni odaát?). A klingonok – most még – csak épphogy beköszönnek, és amellett, hogy új designjukért szeretnék megverni valakit, inkompetens homokzsákokként debütálnak a rebootolt franchise-ban – nem baj, a harmadik részre majd biztos keményebb gyerekek lesznek.

stintod2.jpgEgyébként szépen ki van glancolva a film, ahogy azt a mai fiatal közönség elvárja, az akciók látványosak, a hajók és a robbanások nagyok („fiam, ha egy folytatással nagyobbat akarsz durrantani, csak viríts még több lóvét”), a díszletek fényesek, a tempó őrületes, a kameraszögek döntöttek, és egy csomó lens flare-t észre sem venni (mert kitakarja a többi lens flare). És itt most megszegem a magamnak tett fogadalmamat, de ha te egy zúzós, pörgős akciófilmet vársz, és egyáltalán nem érdekel, hogy viszonyul ez a klasszikus Star Trekhez, akkor ne is olvass tovább: menj a moziba, meg fogod kapni a szórakoztató két órát a pénzedért.

Ha még itt vagy: ez már tényleg nem Star Trek, csak címében, karakterei nevében és űrhajói formájában, és ez még akkor is igaz, ha a karakterek interakciói tényleg jók, és ha a fináléban ott az a gyönyörű öt-tíz perc, amitől még a hardcore rajongókat is bizsergető érzés fogja átjárni. Ugyanis a régi Star Trekek közül még azok is szóltak valamiről, amik ehhez hasonlóan akcióközpontúak voltak – ez már nem szól semmiről, nem vet fel kérdéseket, csak (na, jó, inkább így: „csak”) székbeszögez egy akció-kalanddal, ami futhatna akármilyen más címen (részemről ez jót is tenne neki), vagy hívhatnák akár Star Wars demónak is. Jó kis nyári blockbuster a Sötétségben, de végleg kinyírt egy franchise-t, ami ennél több, mélyebb, intelligensebb volt, és ezért kár.

2013. május 7.
2013. május 6.

Az Agave és a sci-fi

endymionagave.jpgIdén ünnepli fennállásának első évtizedét a szórakoztató irodalom egyik hazai zászlóshajója, az Agave, ami jól mutatja, hogy a normálisan megírt és prezentált szórakoztató műfaji regényekre nem hogy még mindig nagy, de talán egyenesen növekvő igény van. Ehhez persze az is kell, hogy értő kezek gondozzák, de itt szerencsére ezen a téren nincs gond. A jubiláló Agave felhozatalának már kezdetektől fogva fontos része volt a sci-fi és a fantasy, nemrég pedig újult lendülettel vetette magát a témára, ami nekünk csak jó. Ennek kapcsán beszélgettünk az alapító tag Csurgó Csaba főszerkesztővel, valamint Velkei Zoltán marketingessel.

Megtennétek, hogy röviden bemutatkoztok az olvasóinknak?

CsCs: Az Agave Könyvek 2003-ban alakult, pontosan tíz éve. Négyen alapítottuk, különösebb kiadói tapasztalat nélkül, de valahogy jó ötletnek tűnt, hogy egyrészt a magyar polcokról bántóan hiányzó kedvenc szerzőinket kiadjuk, másrészt pedig az egész jobb sorsra érdemes szórakoztató irodalmat megpróbáljuk picit feljebb pozicionálni. Egyfelől kultúrmisszió, másrészről pedig úgy éreztük, hogy igenis léteznek azok az igényes, értő olvasók, akik krimit vagy sci-fit akarnak, de elegük van az olcsó borítókból vagy a nem megfelelően gondozott szövegekből. És nagy merészen azt gondoltuk, lehet erre a gondolatra egy egész kiadót alapozni. Tíz évvel később még mindig ugyanebben a szellemben adjuk ki a könyveket, úgyhogy olyan nagyot nem tévedhettünk.


Meglehetősen sokrétű, részben szépirodalmi profilú kiadó vagytok. A 2003-as induláskor mennyire volt egyértelmű, hogy a tágabban vett szórakoztató irodalomnak is meglesz majd a helye nálatok?

CsCs: Teljesen egyértelmű volt, hogy krimiket vagy kémregényeket, thrillereket is ki fogunk adni. Lawrence Block például óriási szerelem, őt a kezdetektől fogva gondozzuk, és az évek során valahogy úgy alakult, hogy több szerző is, akikért régen csak olvasóként rajongtunk, az Agavéhoz került. Nem is feltétlenül kergettük őket aktívan. Ha egy kicsit misztikusan akarnék fogalmazni, azt mondanám, megtaláltak minket. Gondolok itt John le Carréra, vagy a néhány hete debütált Scott Turow-ra.

Az egyéb kategóriák mellett mennyire hangsúlyosan szerepel nálatok a fantasztikus irodalom, már ha beszélhetünk egyáltalán ilyen prioritásokról? Akad, ami jóval fontosabb, vagy igyekeztek minden műfajt egyenletesen képviselni?

CsCs: A fantasztikus irodalom kiemelkedően fontos, de azt sem szeretnénk, ha sci-fi kiadóként lennénk elkönyvelve. Philip K. Dick olyan űrt töltött be a magyar könyvkiadásban, ami miatt sokan még mindig csak a sci-fivel azonosítanak minket. A repertoár szélesen tartása egyrészt üzleti megfontolás, másrészt a saját ízlésünk sem csak a sci-fire terjed ki. Abból indulunk ki, hogy mások is ilyenek. Rajonghat valaki Bradburyért, és közben izgatottan várja, hogy mikor jelenik meg az új C. J. Sansom. Szóval nem méricskéljük patikamérlegen a műfajokat, de előfordult már olyan, hogy egy adott pillanatban úgy éreztük, rá kellene erősíteni valamire.

Szerintetek az egyéb, sci-fivel foglalkozó kiadók mellett mi az, amiben ti mást tudtok nyújtani?

CsCs: Tíz éve kitaláltunk valamit, és ezt a gondolatot nyomjuk makacsul azóta is, a szerzők kiválasztásában, a borítók esetében, a kommunikációban. Benne van mindegyikünk személyes ízlése, rengeteg vita, a piac és az olvasók visszajelzései, az aktuális trendek, minden. De ennyi idő után is sikerült hitelesnek és egységesnek maradnunk, az Agave Könyvek, mint brand ugyanazt jelenti most is. Jóval több szerzővel, több zsánerrel, de amit nyújtunk, az nem változott, 2013-ban is ugyanolyan érvényes. Ezt valószínűleg nem sokan mondhatják el magukról, erre kifejezetten büszkék vagyunk.

Viszonylag rendszeres időközönként igyekeztek itthon új szerzőket megismertetni, elfogadtatni. Ezek kiválasztásában mennyit nyomnak a latban a piaci szempontok, és mennyit a saját ízlésetek, urambocsá rajongásotok?

CsCs: Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondani fogok, de minden egyes könyvért, ami nálunk megjelenik, valaki a szerkesztőségben lelkesedik. Különben nem tudnánk csinálni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a piaci szempontokat figyelmen kívül hagynánk. Sőt. Kénytelenek vagyunk számításba venni, különben holnap lehúzhatnánk a rolót. Ha éppen menők a vámpírok, akkor nem tehetjük meg, hogy ebből a tortából ne vegyünk el mi is egy szeletet. De hozzáteszem, ilyenkor is ugyanazt a hozzáállást követjük. Megkeressük azt a szerzőt, aki van olyan jó, hogy lelkesedni tudunk érte.

Aztán általában a rajongásunk mértéke határozza meg, hogy mennyi esélyt adunk egy szerzőnek a magyar piacon. Nem tudom, ez mennyire profi hozzáállás, mindenesetre nálunk így működik. Ránézünk a számokra, elkeseredünk, nem értjük, hogy egy ilyen jó írót miért nem olvasnak többen, aztán elhatározzuk, hogy lesz ami lesz, adunk neki még egy esélyt.

venekagave.jpgMagyarország sajnos jócskán megkésve követi a sci-fi külföldi, főleg nyugati trendjeit. Ezeket figyelemmel követitek, és ha igen, számítanak a kiadványaitok kiválasztásánál?

VZ: Én nem értek egyet azzal, hogy a hazai sci-fi könyvkiadás jócskán megkésve követné a nyugati trendeket. Maximum mennyiségben. Természetesen valamekkora “lemaradás” mindig lesz, de szerintem ez régebben sokkal nagyobb mértékű volt, mint ma. Elég csak az Agave Könyvek indulására gondolni: Iain M. Banks Játékmester című regénye kis túlzással az első volt a piacon az akkori modernnek nevezhető, kortárs űroperákból. Az ő művei biztosan nagy teret nyitottak rengeteg más könyvnek az elmúlt tíz évben, így alapvetően a helyzet is változott, javult. Az igaz, hogy kevés kiadó foglalkozik ezzel még mindig, de szerintem mindannyian megpróbáljuk a lehető legtöbbet megtenni, és korszerűek maradni.
Hogy válaszoljak a kérdésre is: igen, számítanak a trendek, nem annyira m
űvészeti, mint üzleti szempontból. John Scalzi könyveivel például különösen jókor jöttünk, hiszen a mozik, illetve nagy általánosságban a popkultúra is akkor állt rá arra, hogy ismét szeresse, sok emberhez elvigye az akciódúsabb sci-fit. Nézd meg a várható filmeket: most mindenki ilyet csinál. Így könnyebb eladni Scalzit is. Persze olyan is van, amikor nem számít a trend, és presztízsből próbálunk megszerezni címeket. Erre remek példa Ernest Cline-tól a Ready Player One, vagy China Miéville itthon igencsak hányattatott életműve, amit szeretnénk megpróbálni rendbe tenni.

Az előbbi kérdést ragozva, mit tartotok fontosabbnak: a külföldön akár jó pár évtizede már bejáratott, szinte klasszikusnak számító, itthon azonban jobbára ismeretlen szerzőket, vagy a jóval aktuálisabbakat?

CsCs: Is-is. Bradburynek ugyanúgy nem tudtunk ellenállni, amikor kopogtatott a lehetőség, mint mondjuk a Ready Player One-nak. De magyar nyelven kiadatlan klasszikusból egyre kevesebb van, úgyhogy nagyobb erőkkel figyeljük, hogy éppen mi történik a sci-fiben.

A közelmúltban számos új sci-fi szerző került fel a palettátokra, gondolunk itt Brandon Hackettre, Dan Simmonsra vagy China Miéville-re. A már futó szerzőitek mellett ez tudatos ráerősítés, vagy így jött ki a lépés?

CsCs: Inkább tudatos. Azt vettük észre, hogy a sci-fiben kezdünk elmaradni attól, amit kitűztünk magunk elé. Nem voltunk annyira progresszívak, mint szerettük volna. Brandon Hackett adódott, de ha nem szerettük volna a könyvet, nem adjuk ki csak azért, mert nekünk éppen sci-fi kell. Simmons és Miéville nem is volt kérdés, amikor megérett az elhatározás, hogy új SF-szerzőkre van szükségünk.

Mi a helyzet a magyar szerzőkkel? A kínálatotokon átszaladva műfajon belül Izing Róbert és Trenka Csaba Gábor nevén kívül mással nem nagyon találkozunk. Ennyire nem próbálkoznak az itthoniak, vagy ennyire nem üti meg a szintet a többségük? Szerintetek mit kell tudnia a jó magyar sci-finek?

CsCS: Örülünk a magyar szerzőkkel kapcsolatos kérdésnek. Tavaly a könyvhétre jelent meg Brandon Hackett (Markovics Botond) regénye, Az ember könyve. És az idei könyvhétre is készülünk egy magyar szerzővel, aki eddig SF-ben utazott, de most írt egy zseniálisan imádnivaló, igazi magyar urban fantasyt, amiben a népmesék bújnak elő a valóság álcája alól. László Zoltán Egyszervolt című regényéről van szó. A jó magyar SF-nek ugyanazt kell tudnia, mint a jó SF-nek általában, de előnyt jelent, ha valamilyen magyar vonatkozása van a történetnek.

A megcélzott olvasótáborotok talán eleve más, de legalábbis jóval heterogénebb összetételű, mint egy kizárólag a fantasztikumra koncentráló kiadóé. A zsánerbe tartozó könyveitekkel inkább a keményvonalas rajongókat gondoljátok megszólítani, vagy úgy látjátok, a jó sci-fi beállítottságtól függetlenül bárkinek élvezetes lehet, aki egyébként nyitott a minőségi szórakoztató olvasmányokra?

VZ: 2013-ban már nem engedheted meg magadnak azt, hogy csak az egyik, vagy másik olvasótábort szólítod meg a könyveiddel. Túlságosan kevés potenciális vásárló van ahhoz, úgyhogy muszáj mindenkit. Érted, régen elég volt írnod egy színvonalas blogot, és jöttek maguktól ezrével az érdeklődők, ma pedig azon izmozunk órákat, hogy egy bejegyzéssel a lehető legtöbb embert elérjük Facebookon, mert egyébként már senkit nem érdekel semmi.

Az utóbbi éveket áttekintve viszont megállapítható, hogy például a sci-fi regényeink alapvető olvasótábora nem a műfaj hazai keménymagos rajongótáborából kerül ki. Persze ők is olvasnak minket - mindig próbálunk tájékozódni erről például a blogszférán és a Molyon keresztül -, de mi inkább azt látjuk, hogy ezeknek a könyveknek nincsen általános jellemzőkkel meghatározható olvasótábora. Ami egyrészt tök jó, másrészt sokkal nagyobb munkát igényel részünkről: ha kiadunk egy új könyvet, akkor jó eséllyel arra minden korosztály, vagy csoport fel fog figyelni. Ugyanakkor pont azért, hogy megszólíthassunk mindenkit, sokkal nagyobb kommunikációs hadjáratok megtervezésében kell gondolkodnunk. Úgyhogy a magam részéről azt mondom, hogy a jó sci-fit bárki szeretheti, akinek nincsenek előítéletei. Az utóbbi időkben például egyre több nő olvassa, s minek lehet igazán örülni, ha nem ennek? :) A párom például teljesen oda, meg vissza volt a Ready Player One-tól, és most épp a Szellemhadtestet darálja. Azt mondja, hogy idejét nem tudja mikor olvasott utoljára ilyen jó könyveket.

Milyen a sci-fi könyveitek fogadtatása? Látni azt, melyik kiadványok milyen olvasói rétegnél találnak célba?

VZ: Változó. John Scalzit például most nagyon szereti mindenki, és ez lehetővé teszi, hogy kicsit felgyorsítsuk a sorozata kiadását. Iain M. Banks-nek van egy nagyon kitartó és lelkes rajongótábora, nélkülük képtelenség lenne tizedik éve gondozni a szerző életművét. Ezekre az emberekre különösen büszkék vagyunk, és örülünk, hogy még mindig velünk vannak, mert itthon továbbra is óriási fegyvertény egy ennyire nehéz sorozatot tíz éven át sikeresen vinni. Dan Simmons is úgy tűnik, hogy megtalálta a maga körét, de vele idén befejezzük a Hyperion Cantost, és nagyon nagy kérdés, hogy a többi regényére mennyire lesznek nyitottak az emberek, kíváncsiak-e azokra egyáltalán. Nála a jövő évi címen rengeteg minden áll, vagy bukik. Ray Bradburynek megvan a maga stabil tábora, de őt azért alapvetően inkább szépirodalmi szerzőként próbáljuk gondozni.
S persze nem lehet szó nélkül elmenni Philip K. Dick mellett sem, akinek a könyvei körül ugyan már nincs az a nagy lelkesedés, mint pár évvel ezel
őtt, de huszonöt (!) kötet után ez benne van a pakliban. Még mindig van akkora rajongótábora, hogy évi egy könyvet ki lehet adni tőle.

hackettagave.jpgAnélkül, hogy nagyívű elemezgetésekbe kívánnánk bocsátkozni, a geekség és vele együtt az akár még csak pár éve is szűk rétegeket érdeklő műfajok napjainkra erősen popularizálódtak. A ti oldalatokon ez hogy csapódik le, lehet érezni a megnövekedett érdeklődést vagy a megváltozott olvasói preferenciákat? Merészebb kérdés, de honi vonatkozásban lehet olyat mondani, hogy ebben nektek is szerepetek van?

VZ: Erre nehéz objektív választ adni. Biztos, hogy van benne szerepünk - egyesek szerint sok, mások szerint kevesebb. Az mindenesetre nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy valamekkora lökést adtunk a hazai színtérnek azzal, hogy tíz éve elkezdtük gondozni Philip K. Dick és Iain M. Banks könyveit. Akkoriban semmi ilyen nem volt kapható. A megnövekedett érdeklődést pedig pont az támasztja alá, hogy később úgy tudtuk kiadni Dan Simmonst és John Scalzit, hogy nem csak szerelemből tettük, hanem meg is térültek a könyveik. Lehet, hogy ez nem mindenkinél hangzik szimpatikusan, de nagyon fontos, hogy üzletileg is működjenek ezek a címek. Nyilván lehet szerelemből is kiadni műveket - nincs értelme tagadni, nálunk is van ilyen -, de egy negyedik, hatodik, vagy tizedik részre abból már nem futja.

Nem tudom, mennyire üzleti titok az ilyesmi, de esetleg elárulnátok valamit arról, milyen kiadványokat várhatunk tőletek sci-fi vonalon, tágabban a fantasztikum terén a nem túl távoli jövőben?

VZ: Hogyne. A Könyvhéten adjuk ki László Zoltán regényét, az Egyszervoltot, ami egy nagyon klassz urban fantasy. Napjaink Budapestjén játszódik, és a népmesék ismert figurái elevenednek meg benne egy izgalmas kaland során. László Zoli olyan biztos kézzel, olyan szerethetően és annyi humorral mutatja meg nekünk Budapest eddig ismeretlen oldalát, hogy az még Neil Gaimannek is a becsületére válna.

Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a Könyvhétre sajnos nem, de másfél héttel utána kiadhatjuk Neil Gaiman új regényét is, az Óceán az út végént. Nagyon várjuk, erre biztosan nagy érdeklődés lesz. Júliusban folytatjuk a Vének háborúja-sorozatot Scalzitól, érkezik majd Az utolsó gyarmat. Ősszel pedig befejezzük a Hyperion Cantost Dan Simmons-tól, várhatóan szeptemberben, vagy októberben jelenik meg az Endymion felemelkedése (ez egyelőre csak munkacím, változhat a jövőben). Brandon Hackettnek is van már egy majdnem kész története, a következő hetekben derül ki, hogy befér-e idén. S lesznek még ezeken kívül is jó dolgok, de azokról ráérünk később beszélni :).

2013. május 3.

GeexKomix 59.

ageofultron7.jpgAge of Ultron #7

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Brandon Peterson, Carlos Pacheco
Marvel Comics

Az Age of Ultront kétségkívül senki nem vádolhatja azzal, hogy csak egy újabb „jófiúk nekiesnek a világpusztító/uraló ambíciójukkal hepciáskodó rosszfiúknak” sablonhaddelhadot kényszerít le a hű crossover-vásárlók torkán. Pedig nagyjából úgy indult: Ultron átvette az uralmat a Föld nagy része felett, a hősök döntő többsége elbukott, szóval posztapokalipszis volt, menteni kellett a menthetőt. Csakhogy Rozsomák úgy gondolta, a mentés nem azt jelenti, hogy le kell verni Ultront, hanem azt, hogy vissza kell utazni az időben, és megakadályozni, hogy egyáltalán létrejöjjön. És mivel Ultront Hank Pym teremtette, szuperhős szuperhősnek lesz farkasa, mert a kanadai mutáns nem hisz abban, hogy egy apokalipszis-szcenárió veszélyének fennállásakor elég a szép szó, így a „légyszi ne kreálj egy Ultron nevű mesterséges intelligenciát, mert egyszer majd kicsinálja a Földet” helyett inkább csak annyit mond, „snikt”. Ezzel ért véget a hatodik rész (mit mondjak, nem számítottam rá, hogy ilyen fordulatot vesz a sztori). Rozsomák és útitársa, Sue Storm most visszatér a jelenbe, ami persze múltbeli akciójuknak hála megváltozott, de legalább nem hever romokban, és nem halt ki az emberiség fele. De attól még vannak bajok. Pl., hogy nagyon úgy tűnik, ebben a jelenben egy diktatórikus Tony Stark tartja vasmarkában Amerikát (vagy az egész világot?). A koncepció érdekes (alig várom a következő részben az ok-okozati összefüggések levezetését, a „pillangó-hatás” kifejtését), Bendis izgalmasan ír, a rajzok is rendben vannak (bár a múltbeli jelenetekért felelő Carlos Pacheco munkájához viszonyítva a jelen képekbe öntéséért felelős Brandon Peterson bizony felsül), de, csak hogy kicsit kötözködjek is, nem bántam volna, ha az előző rész merészségéből erre is jutott volna. Mert az, hogy majd kiderül, ez a jelen sem feltétlenül jobb, mint amit Ultron robbantott szét, a könnyű megoldás, sokkal érdekesebb lett volna, ha Pym kinyírása után a főhősök egy olyan világba térnek vissza, amiben nagyjából rendben mennek a dolgok. Szép morális gordiuszi csomó lett volna belőle.
(Rusznyák Csaba)


Helheim #2

Történet: Cullen Bunn
Rajz: Joelle Jones
ONI Press

Helheim002.jpgFolytatódik az Oni Press vérben tocsogó, óriás viking Frankenstein szörnnyel démoni vad harcosokat felhentelős horror-fantasy sorozata. Hamlet kb. így kezdené a szokásos geekgazmus hatása alatt született cikkét a Helheimről, de tulajdonképpen tényleg így lehet a legjobban leírni, hogy miről van szó. Az első rész végén a frissen megmurdelt helyi híróból, Rikardból, és halott harcosok hozzáadott testrészeiből összebarkácsolt élőhalott viking-Hulk most már bevetésre is kerül, ami során felaprít egy horda mutáns banditát, megmentve ezzel egy családot. Továbbá megtudjuk azt is, hogy bár a draugr-Rikard erős meg nagy, de nem elpusztíthatatlan, viszont szerencsére könnyen és helyben javítható, hiszen pótalkatrész ugye akad bőven arra, amerre jár. Nincs mit szépíteni rajta, a Helheim nem éppen a komplexitása, a bravúros sztorivezetése, a jól kidolgozott karakterei, vagy úgy általában az eredetisége miatt jó, hanem simán csak a magas szórakoztató-faktora miatt. Sallangmentes, egyszerű, villámgyorsan abszolválható olvasmány, ami ideális lehet mondjuk két fajsúlyos eposz közötti könnyed agylazítónak, vagy egy kakkantás időtartamára, de túl sokat valószínűleg nem fognak, mivel nem is tudnak kihozni belőle a jövőben. De ez nem baj. A második szám még gyorsabban kivégezhető, mint az első, hiszen csak az egyetlen hent maga 6 oldalt foglal el, és ezen kívül sem egy szószátyár képregény, ugyanakkor azzal  sem lehet vádolni, hogy nem is halad a történet. Ami számomra meglepő, hogy a két szám között jól láthatóan forrt egy nagyot Joëlle Jones stílusa, mert ugyan még mindig maradtak a rajzfilmes rajzok, de a karakterek már  kevésbé karikatúraszerűek, a vérontás is merészebb és látványosabb lett, és összességében is észlelhető a minőségi javulás, amitől aztán könnyebben befogadhatóbbá vált az egész látvány is. Elnézve az egyébként csini művésznő portfólióját, úgy láttam, hogy kimondottan kellemes és barátságos stílusban szokott dolgozni, emiatt azt gyanítom, hogy az előző szám során talán kísérletezni próbált egy kicsit. Részemről így is, úgyis szerethető volt. Mostanra tehát bebizonyosodott, hogy a Helheimnél semmi nagyszabásúra nem kell felkészülni, egyszerű kis B-képregényes móka lesz, de annak viszont eléggé szimpatikus, pláne, hogy mindössze úgy 5 percet kell havonta rászánnunk.
(Chavez)

Judge Dredd Year One #2

Történet: Matt Smith
Rajz: Simon Coleby
IDW

JDYO02.jpgMostanra már abszolút bebizonyosodott, hogy Matt Smith nagyon érti a dolgát íróként is, és a Judge Dredd Year One második füzetében még taszajtott is egy kicsit azon a lécen, amit már az egyébként is izgalmas felvezetésben is elég magasra tett fel. Remélem ez exponenciálisan növekedő tendencia lesz nála, és akkor a mini végére kimerülhet majd a szuperlatívuszkészletem. A második füzetben folytatódik a nyomozás a szokatlan pszi-aktivitások után, ami kizárólag gyerekeknél jelentkezik, és kimondottan egy bizonyos szektorban lévő gyerekeknél. A szkeptikus Dredd nem igazán tud mit kezdeni a jelenségekkel, ő maga a földhöz van ragadva, és különben is, az akadémián ilyet nem tanítottak, ezért elsősorban racionális magyarázatokat keres, de csak nem talál. A főbíró viszont elmondja neki, hogy több dolgok vannak földön és egen, és hogy próbálja megszokni, hogy vannak más, párhuzamos világok is a miénken kívül, márpedig ezek újabb, és korábban még nem tapasztalt veszélyforrásokat is jelenthetnek, amikre fel kell készülniük. Márpedig jelen ügyben is úgy tűnik, hogy az igazság odaát van. A sztori szépen, jó ritmusban gördül tovább, nem maradnak el a látványos (és brutális) akciók sem, ugyanakkor szerencsére már nem csak lebegtetés folyik, hanem kapunk válaszokat is, és egy nagyon ütős cliffhangert is a végére, hogy még kegyetlenebbé tegye a várakozást a folytatásig. Az egyetlen "fogást" itt találni rajta, mert hogy a sztori végén Dreddék találnak egy teleportkapuszerű energia-akármit, amibe hősünk gondolkodás nélkül belesétál, ami azért necces, még tőle is. A Year One másik nagy erénye, hogy eredeti rendeltetésének megfelelően eredettörténetként is funkcionál, hiszen most látjuk pl. az okát a psi-osztály létrehozásának, és úgy általában a Dredd univerzum természetfeletti része is itt látszik megalapozódni, valamint ugye Dredd sem teljesen az a kőszikla még, mint amilyenek ismerjük, bár hatékonyságban és keménységben már most is az élen jár. Simon Coleby realista (de egyáltalán nem szárazan), élénk színvilágú rajzai továbbra is zseniálisak, minden részletre kitérőek, az akciók kimondottan nagyszabásúak és látványosak, és különösen értékelem, hogy nem próbálta meg a korai évek látványvilágát áterőltetni a következetesség miatt. A járművek, az épületek, az eszközök és ruhák a mai igényeknek is megfelelő korszerű, illetve inkább futurisztikus külsőt kaptak, miközben a korai évek egynéhány jellegzetessége így is megmaradt. (Pl. a korai években használt, hosszabb csövű Lawgiver, ami azért itt is korszerűbb kinézetet kapott.) Smith minisorozata az egyik legizgalmasabb dolog a mostani kínálatból, ami hálistennek gyorsan segít felejteni a másik IDW-s széria gyalázatos középszerűségét. Kár, hogy nem ebből lett az ongoing. Ha valamiféle veled született képregényes előítélet miatt még mindig nem olvasod ezt a fasza kis sorozatot, akkor jó szar neked, és így jártál!
(Judge Chavez)

Jupiter’s Legacy #1

Történet: Mark Millar
Rajz: Frank Quitely
Image Comics

jupiterslegacy01.jpgMár hosszú évek óta ott tartunk, hogy nem csak a hagyományos szuperhőstörténetekkel lehet  Dunát rekeszteni, hanem az azokat kiforgató, parodizáló, cinizmusba vagy realizmusba ágyazó, azokra reflektáló variációikkal is. Mark Millar is írt jó néhány ilyet, a Kick-Asstől a Nemezisen és a Wantedet át a Supercrooksig, és a Jupiter’s Legacy is ezek sorába tartozik. Szerencsére az első rész alapján ez a képregény nem a Nemezis-féle értékelhetetlen agyrémeire, hanem a kifinomultabb, érettebb, komolyabb, urambocsá’, elgondolkodtatóbb munkáira rímel. A sztori a ’30-as évek elején kezdődik, amikor egy férfit, aki a világválságban mindent elveszített, egy sziget „hívja” magához valahol az óceán közepén. Barátai egy kis csapatával engedelmeskedik a hívásnak, és a szigeten (egyelőre tisztázatlan körülmények közt) mind szuperképességekre tesznek szert, Amerika büszkeségei, hősei, inspirációi lesznek. Ugrás a jelenbe: újabb világválság van, az egykori hősök tanácstalanul nézik, ahogy a világ szétesik körülöttük, miközben csak annyit tehetnek, hogy megalomániás gonosztevőket ütlegelnek – az új generáció hősei pedig kicsinyesek, szenzációhajhászok, önzők és gyávák. Millar éles kontrasztot rajzol aközött, hogy milyennek kellene lennie Amerikának (illetve milyen volt egykor), és milyen valójában. A szuperhősök, akik közel egy évszázadon át harcoltak a mostanra megkopott és elkorcsosult ideákért, lassan a nemzettel együtt degradálódnak. A fő konfliktus két testvér közt látszik kialakulni: egyikük maradna a hagyományos szuperhősködésnél, azokra bízva a világ sorsát, akiket a nép megválasztott vezetőinek, a másik maga venné kézbe a dolgokat. Millar jól építi fel a sztorit, érdekesek a karakterei, és ha következetesen végigviszi a képregény fő motívumait, és nem bagatellizálja el az egészet egy szimpla hős-gonosz harcra, akkor ebből valami nagyon jó is kisülhet. A kezdet mindenestre ígéretes, Frank Quitely rajzai pedig nagyszerűek.
(Rusznyák Csaba)

Ten Grand #1

Történet: J. Michael Straczynski
Rajz: Ben Templesmith
Image Comics

tengrand01.jpgNoir-horror. Straczynski. Templesmith. Ezek egyike is elég lett volna, hogy rávessem magam az Image (jelenleg minden valamire való geek kedvenc kiadója) új képregényére. De mind a három? Óóóó, hát engem itten kényeztetnek. A felesége halálától gyötört misztikus magánnyomozó(szerűség), Joe Fitzgerard, megbízást kap egy lánytól, hogy találja meg a nővérét, akinek egy Divine Will nevű, gyanús vallási szekta berkein belül veszett nyoma. Csakhogy a fickónak, aki a szektát elvileg vezeti, hősünk két évvel azelőtt röpített golyót a fejébe. Szóval ez sem egy rutinügy lesz, de hát komolyan, látott, olvasott valaha bárki olyan noirt, amiben a főszereplő ténylegesen egy rutinüggyel birkózott? Na, ugye. Akárhogy vesszük, a sztori így, elmesélve, nem tűnik különösebben érdekesnek. Van egy kopó, aki a mennyország piszkos munkáját végzi a Földön, van egy tragikus megözvegyülés, és van némi ronda, mocskos múlt mindennek a hátterében – de Straczynski az ismert hozzávalókból valami bámulatosan izgalmas, az olvasót magába rántó, szenzációs atmoszférájú képregényt gyúr. Az első szám forgatókönyvét tanítani lehetne, olyan hatásosan, precízen vezet be az okkult noir világába, olyan mesteri érzékkel adagolja a főhőssel kapcsolatos információkat (sejtetéssel, dialógussal, flashbackkel), és olyan váratlan emocionális erővel ragad tökön a cliffhangerben. A misztikum és a modern technológia (elsősorban az internet) magától értetődőnek tűnő összeboronálásért külön piros pont jár. És Templesmith képei… dinamikus, gyönyörű szín- és formakavalkádok. Minden panel szinte megszólal. Tökéletes. Az év egyik legjobb debütálása. (A Ten Grand egyébként JMS saját, Image-en belüli, innovatív „Joe’s Comics” nevű projektjének első címe – amit nemcsak olvasni lehet, hanem a füzetben lévő QR-kód segítségével hallgatni is, ugyanis néhány színésszel felvették a dialógusokat.)
(Rusznyák Csaba)

Whispers #5

Történet és rajz: Joshua Luna
Image Comics

whispers-5.jpgA Luna-testvérek (Joshua és Jonathan) már eddig is nem keveset letettek az asztalra az Image berkein belül: szuperhős drámát a szuperhőscelebek hétköznapjairól (Ultra), horrorisztikus elemekkel tűzdelt science-fictiont egy láthatatlan burok alatt rekedt kisváros lakóiról, ahol a nők a férfiak ellen fordulnak (Girls), mágikus-realista eposzt a hatalomról és a bosszúvágyról (The Sword). A fivérek munkái eddig nagyszerűen sikerültek, ezúttal azonban Joshua szólóban próbál szerencsét, hogy elmesélhessen egy eléggé személyes témájú természetfeletti thrillert, melynek középpontjában a szabad akarat kérdése áll. A történet főhőse Sam, egy krónikus pszichiátriai zavarral küszködő srác, aki egyik napról a másikra felfedezi, hogy álmában képes elhagyni a testét és nem csak, hogy ebben az asztrális formában olvasni tud mások gondolataiban, de azok megfelelő irányba lökésével befolyásolni tudja a döntéseiket. Barátnője, akivel frissiben szakított, természetesen nem hisz a fantazmagóriáiban, de a szomszéd lány arra buzdítja, hogy próbálja felfedezni képessége határait. Sam így is tesz, és kiderül, hogy szerte a világon démonszerű lények sarkallják az embereket gyilkosságra, kannibalizmusra és hasonlóan szörnyű tettekre. Hősünk úgy dönt, hogy a tűz ellen tűzzel jegyében egy drogügyletbe keveredett ismerősét fenyegető dílert manipulálva szolgáltat igazságot egy gyerekgyilkos üzletemberen, ám a terv visszafelé sül el: nem csak, hogy a saját személyes és szerettei biztonsága kerül veszélybe, hanem legközelebbi projektálása során kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy egyre inkább kezdi felölteni a már látott démonok külső jegyeit, és valaki más éppenséggel az ő cselekedeteit befolyásolta a kezdetek óta. Joshua Luna nagyon jó érzékkel adagolja a revelációkat, ráadásul a rajzai még a fivéréinél is jobbak, akinek eddig a forgatókönyveket írta. A hat részes limitált széria éppen a finálé előtt áll és az eddig olvasottak alapján valószínűleg nem kell félni attól, hogy nem a kellően hátborzongató lezárást kapja a Whispers.
(Nagy Krisztián)

2013. május 2.

Star Trek II. - Khan haragja

k-bigpic.jpgA várva várt Star Trek - Sötétségben (hozzátéve, hogy aki ezt a '90-es évek eleji francia művészfilmek forgalmazási címeivel vetekedően ostoba nevet adta, az a Gyehenna Tüzép telepén ítéltessen örök szénlapátolásra) kapcsán elkerülhetetlenül felmerül egy korábbi második rész. Azonban hogy megérthessük a Khan haragja valódi jelentőségét - legalábbis a Star Trek fanchise történetében - vissza kell mennünk egy picit az időben. Mert korántsem ugyanaz a helyzet most, mint akkor.

Isten hozta önöket 1977 nyarán, amikor egyedül a nyomott áron kínált kokain tartotta vissza Hollywood stúdiófejeseit az öngyilkosságtól. Jött egy ilyen lézerkardos-űrhajós baromság, és lerabolta a piacot. "Most mi legyen?" hördültek fel egyszerre. Persze csak magukban, ebben a szakmában az ember nem mutathat gyengeséget. A Paramountnál sem történt ez másként, ott azonban nem sokáig vacilláltak, volt nekik ez a korábban bebukott, majd számukra teljesen érthetetlen módon kultstátuszt elérő sorozatuk. Nosza, csinálj belőle filmet, fiam - mondta a Mindenható Pénztárca Gene Roddenberrynek, a Star Trek atyjának. És csináltak is. És 1979-ben akkorát buktak, hogy ahhoz képest a Moonraker sikeresnek és fiatalosnak nézett ki a már akkor 52 éves Roger Moore-ral.

Sötét napok jöttek. Egyértelművé vált hogy a Paramount még egyszer nem fog kidobni három és fél Csillagok háborújányi pénzt. Ugyanakkor már ismerték a mondást, miszerint ha valakinek franchise-a van, akkor abból simán csinálhat pénzjegynyomdát. Ehhez azonban komoly sebészetre lesz szükség. A stúdió ki is rúgta Roddenberryt - oké, nem ki, hanem fel: kapott irodát, telefont, meg egy Executive Consultant címet, viszont a telefon nem volt bekötve sehová. Megnyesték a költségvetést is, az első rész 46 millió dollárja helyett valamivel több mint 11 millióra. A feszültség végig tapintható volt a fejlesztés és a gyártás során: az egy dolog, hogy bukás esetén mindenki egy emberként vonul a Munkaügyi Központba segélyért, de mellesleg örökre eltemethetik a lapostányér-fejű űrhajókat valahová a Comic-Con hátsó standjai alá.

Khan-Star-Trek-26122012.jpegNem maradt más mint menekülés a győzelembe. A Khan haragja nem egy nagy, hosszú, elnyújtott expozíció egy önmagában érdekes de nagy vásznon hamar lényegtelenné váló jelenethez, mint az első rész. Khan egy legókészletből összepakolt, klasszikus bosszúvágy-motivált antagonista, viszont a Khan haragja azon ritka filmtörténeti pillanatok egyike, amikor a színész egymaga (esetünkben a kiváló Ricardo Montalbán) képes emlékezetessé tenni. Az első résszel ellentétben itt végre komoly, személyes konfliktusokat láthatunk, komoly dilemmákkal - vajon jó ötlet-e létrehozni egy terraformáló fegyvert, akkor is ha a legjobb szándék vezérel? Vajon minden rosszembert elfelejthetünk, ha elég régen végeztünk velük? Vajon másszunk tovább a létrán, és legyünk pocakosak vastag váll-lappal? Vajon meddig játszhatunk magányos hőst, mielőtt lomhára öregszünk? És persze az örök kérdés: okos dolog-e leállni Kirk kapitánnyal (pardon, admirálissal) fézer-párbajra? Ez utóbbira azért elég kézenfekvő a válasz. Régimódi sci-fi ez, olyasmi, ami a Galaktika könnyedebb, akciódúsabb novelláira emlékeztet. És igen, a vége felé ott van az a jelenet, ami mindennél többet mond el Spock karakteréről. Ez az a jelenet, amely mérföldkő a sorozat életben - és amely miatt annyi fejfájásuk volt később a producereknek, hogy hogyan hozzák vissza Leonard Nimoyt. Aki persze a Khan haragjának sikerére meggondolta magát, és mégis csak vissza akart térni a következő részbe.

2.-Star-Trek-II-The-Wrath-of-Khan_v2.jpgAzt vettem észre, hogy mindenki azt kéri számon a Star Trek-filmeken, amit a sorozatokban, novellákban láthatott-olvashatott: korunk komoly társadalmi-filozófiai kérdéseit, problémáit kell hogy boncolgassa egy, a jelentől és a valóságtól elemelt világban. Ez ugye minden sci-fi alapja, nincs is ezzel gond. Engem is mindig lenyűgözött, főleg a Star Trek: Az új nemzedék egyes epizódjainak humánus, emberi végkifejletei. Hogy nem minden konfliktust kell erőszakkal megoldani. Ez mind nagyon szép és nagyon jó, csak egy probléma van vele: ha el akar az ember adni úgy egymilliárd dollárnyi mozijegyet, akkor az emberek nagy része mégiscsak űrcsatákat meg kalandokat vár. (Ezzel együtt sincs mentség az Űrlázadásra, ami egyszerűen csak rossz.). Viszont még ezeknek az elvárásoknak a fényében sem lehet panasz a Khan haragjára.

Igen, lehet hogy egy cseppet teátrális. Igen, Shatner még mindig elég szar színész (bár szerintem ez az egyik legjobb alakítása). Igen, a Csillagok Háborújával ellentétben a Khan haragja rosszul öregszik, csak ha az effekteket meg a produkció dizájnját nézzük. Igen, mai szemnek egy kicsit lassú és hát nincs benne másodpercenként ötszáz vágás. És azt bármilyen körülmények között aláírom, hogy a kétharmadánál leül fűcsomókat bámulni. Viszont ennek ellenére is mondhatom, hogy jól van megírva a maga régimódi, kicsit tévés módján. És ha itt el is búcsúzott volna az Eredeti Gárda, akkor talán nem kellene emlékeznem Shatner rendezői munkásságára. Vagy Leonard Nimoy fejpántjára.

2013. április 29.

Új Pacific Rim brutáltrailer

Akit nem győzött meg az, amit eddig a Pacific Rimből látott, az most kapaszkodjon meg valamiben mind a húsz ujjával. Akit meg még ez sem hoz lázba, az nem is tudom, mit keres itt egyáltalán. (Most komolyan: egy óriásrobot teherhajóval osztogat sallert egy óriásszörnynek. Értem?)

Tovább a múltba