• Orbán Viktor híveiben és kritikusaiban egy közös dolog van – komolyabban veszik őt, mint megérdemelné.
  
• Az évek során kiderült, hogy Orbán Viktor kiváló pártvezér, de szerény képességű miniszterelnök. Minden tényezőnek meg kellett változnia, hogy minden úgy maradhasson, mint régen volt.
  
• Orbán létrehozta az EU első magánállamát. Ennek az a lényege, hogy az állami tulajdont nem lehet elválasztani a párt- és családi tulajdontól.
  
• Orbán olyan, mint egy diszkótáncot járó Kwasniewski. Azt mondja: bátran legyetek olyanok, amilyenek vagytok. Kiabáljatok hangosan arról, amiről egyébként beszélni is alig mernétek.
  

Ez a cikk a Jagelló Klub (Klub Jagiellonski) nevű lengyel társaság oldalán jelent meg eredetileg, 2018. október 30-án, lengyelül. A pártoktól független szervezet politikáról, gazdaságról, történelemről és kultúráról ír elemzéseket, illetve javaslatokat tesz a kormánynak. A cikket Dariusz Kałan elemző, újságíró írta. Cikkei többek között a tekintélyes krakkói katolikus társadalmi-kulturális hetilapban, a Tygodnik Powszechnyben, és a balliberális véleményformáló Politykában jelennek meg. 2012 és 2016 között a Lengyel Külügyi Intézet munkatársa volt.

Az írást önmagában is érdekesnek találtuk, és különösen izgalmas látni, hogyan tekintenek Magyarországra külföldről. Mivel a cikk lengyel közönségnek készült, ezért a szerző lengyel példákkal magyaráz néha. Ilyenkor igyekeztünk rövid magyarázatot fűzni az eredeti szöveghez. A cikket Kovács János fordította magyarra.

Orbán Viktort a hívei egy új korszak hírnökének látják, számukra ő a liberalizmus alkonyának ideológusa. Szerintük olyan ember, aki megelőzte korát, és zsinórban három kétharmadot szerezve forradalmasította a modern politikát. Inspirációul szolgál Donald Trump számára, ő Charles de Gaulle és az egykori francia elnök „nemzetek Európája” eszméjének szellemi utódja. Orbán kritikusai mindezzel lényegében egyet is értenek, de azt, amit amazok esélynek vélnek, ők fenyegetésnek tekintik. Abban egyformák, hogy komolyabban veszik Orbánt, mint megérdemelné. Ezt nem csupán azért állítjuk, mert az Orbán iránti ájult rajongás mértéke fordított arányban áll országa politikai és gazdasági jelentőségével, hanem mindenekelőtt azért, mert Orbán az égvilágon semmi újat nem talált ki.

Ha figyelmesen nyomon követjük, milyen változásokat vezetett be a magyar miniszterelnök, ha elválasztjuk őket a harsány ideológiai lózungoktól, a saját elvárásoktól és félelmektől, azt láthatjuk, hogy a Fidesz minden egyes döntése, kezdve az elsővel, amellyel választójogot adott a határon túli magyaroknak, csupán egyetlen célt szolgált: a hatalom hosszú évekre történő bebetonozását. Ezt szolgálták azok az alkotmányos változtatások is, amelyek meghosszabbították a kormányzati Fidesz-káderek szolgálati idejét, ezt szolgálta a választási törvény átalakítása, a médiapiac einstandolása, a közszolgálatok rendszerének központosítása, a közeledés Oroszországhoz, a gyűlöletkampányok elindítása az Unió, Soros és a migránsok ellen.

Orbán egyáltalán nem újító. Éppen ellenkezőleg: voltaképpen visszaterelte a magyar politikát a természetes medrébe. Helyreállította azt a képet, amelyet a dicső kilencvenes évek kitakart a magasztos jelszavaival és nagy céljaival – ma már láthatjuk, ez a felhevült korszak történelmi mércével mérve kivétel volt, nem pedig szabály.

Azok a jelentős személyiségek, akik ezt a korszakot meghatározták – nálunk, Lengyelországban Geremek és Mazowiecki, Csehországban Vaclav Hável –, más történelmi körülmények között ártalmatlan holdkórosoknak minősültek volna. (Bronisław Geremek: lengyel külügyminiszter 1997-2000 között, a Szolidaritás egyik vezetője volt a rendszerváltás előtt, 2004-08-ban EP-képviselő, a liberális frakció tagja; Tadeusz Mazowiecki: szintén a Szolidaritás egyik vezetője volt, a rendszerváltás utáni első lengyel miniszterelnök, 1989-1991 között. – a szerk.) Ám akkoriban az volt a társadalmi elvárás, hogy adjunk fennkölt, nemes vonásokat a politikának, és világosan különítsük el a mi utunkat a rothadó kommunista posványtól.

Mindeközben a klasszikus idők más alkatú hősei, mint Lengyelországban Lech Wałęsa puhább változatban és a szlovákoknál a keményvonalas Vladimír Mečiar, megértették, hogy a politika mindig is shakespeare-i színjáték volt, amelynek legfontosabb, ha nem egyetlen célja a hatalom megszerzése, megtartása és kiterjesztése.

A cél tehát a hatalom megszerzése és megtartása, skrupulusok és különféle akadékoskodó elitek nélkül, nyitva az alattvalók széles tömegei felé. Az egyszerű érzelmeket és ösztönöket szítva. Nem valamiért, hanem valaki ellen. Wałęsa és Mečiar elbuktak, mert ötleteiket túl korán próbálták bevezetni a még kevéssé fogékony piacra. Csak Orbán lépett színre időben: amikor beköszöntött a harag ideje. Abban az időszakban csapott határozottan a húrokba, amikor az embereket nem a szeretet egyesítette, hanem a gyűlölet.

Korunk hőse, a sunyi bunyós

A politika mindig is konfliktusokkal telített üzem volt, de korábban soha nem volt annyira pusztító hatása, mint most. Most már nem arról van szó, mint a kilencvenes években, hogy bizonyos okokból másképp gondolkozunk az államról vagy ideológiai kérdésekről. Az új korszakban megalázzuk az ellenfelet, a földre lökjük, kivéreztetjük és a torkára tiprunk, hogy ne kapjon levegőt. Így festett végül a korábbi szövetségesek együttélése: Lech Kaczyński „együttműködése” Donald Tuskkal, Mirek Topoláneké Václav Klausszal, Viktor Juscsenkóé Julia Timonsenkóval. Egymásnak estek a politikai kalandorok, és mindezt Orbán éberen figyelte a magyar ellenzék vezetőjeként.

De a saját kis szemétdombján sem lankadt a figyelme. Az üzemanyagot, ami Orbánt a csúcsra repítette, úgy hívták, hogy Gyurcsány Ferenc. 2006-ban, Gyurcsány második kormányzati ciklusának kezdetén kitört az őszödi botrány: a miniszterelnök bevallotta, hogy hazudtak éjjel, hazudtak nappal, és mindent teljesen elkúrtak. Ekkor Orbán ajándékba kapott négy évet, amikor kénye-kedve szerint püfölhette a szocialistákat. Ki is használta a lehetőséget, hiszen büntetlenül és brutálisan cselekedhetett. Gyurcsány pedig a lehető legrosszabb módon reagált. A békés tiltakozókra ráküldte a rendőrséget. Lehetővé tette Orbán számára, hogy legyen népszavazás az egészségügyet és a felsőoktatást illetően. Mindkettő fontos dolog volt, de nem bírt jelentőséggel, mert a közvéleményt az érdekelte, hogyan lehetne végre kinyírni Gyurcsányt. A reformok elbuktak. A miniszterelnök elvesztette irányítását a gazdaság felett, amelyet villámgyorsan bedöntött az Amerikából induló globális válság.

Volt olyan pillanat, amikor mindenki, a szocialistákat és Orbán köreit is beleértve a vezérre szegezte tekintetét, és azt várta, hogy véget vet a kínos színjátéknak, és beleegyezik az időközi választásokba. Orbán erre nem volt hajlandó. Sokkal inkább kedvére való volt, hogy lássa, amint ellenfelét maga alá temeti a káosz, kivérzik és végül olyan megalázó módon bukik el, mint előtte még egyetlen miniszterelnök sem.

Négy évvel korábban Gyurcsányt a magyar Tony Blairnek nevezték, 2010-ben az anyák elfedték serdületlen gyermekeik szemét, amikor meglátták, nehogy megálljanak a növésben. Ebből a tapasztalatból Orbán olyan következtetést vont le, amely uralmának hajtóerejévé vált. Utálhatnak, de elég megmutatni, hogy van nálad sokkal rosszabb is, és rögtön államférfiként fognak tisztelni.

A korszakhatárt jelző 2010-es választáson Orbán kétharmados többséget szerzett. Ez azt mutatta, hogy a politikai színtér közepén ott áll ő, és körülötte egy csomó szerencsétlen nímand. Nem volt már Gyurcsány, aki otthagyta a szocialistákat, alapított egy törpepártot, és a margóra szorította magát.

A lengyelekkel ellentétben a magyar választók nem bizonyultak bosszúszomjasnak. Elég volt, hogy a kétharmad porig alázta Gyurcsányt. Az addigi üzemanyag kezdett elfogyni. Az ellenzéknek vezére sem volt, mert már csak papíron létezett. Nem volt olyan köztársasági elnök sem, akit azzal lehetett volna vádolni, hogy alattomosan fékezi a reformokat. Nem volt ellenség. Orbánnak tehát ki kellett találnia egyet.

Kezdetben úszott az árral. Abban az időszakban ugyanis nőni kezdett az új uniós államok önállósága. Az egykori keleti blokk országai évekig zörgették a nagyok ajtaját – a kommunizmus alatt felvett kölcsönök visszafizetése ügyében vagy a NATO- és uniós csatlakozás miatt –, aztán agresszíven lökdösődni kezdtek Brüsszelben. Amikor Orbán hatalomra került, már megindult a roham az Unió ellen: a Kaczynski fivérek (Lech Kaczyński lengyel elnök volt 2005-10-ben, ikertestvére Jarosław Kaczyński pedig miniszterelnök volt 2006-07-ben, most pedig a lengyel kormánypárt elnöke – a szerk.) és Vaclav Klaus (cseh elnök 2003-13-ban) vezették. Néha igazuk volt, például amikor Lech és Jaroslaw bírálták Németországot, amiért Lengyelország háta mögött egyezett meg az oroszokkal a gázszállítás ügyében, vagy amikor azért harcoltak, hogy megmaradjon a nizzai szerződésben rögzített súlya a lengyel kormánynak az EU tanácsában. Tehát néha tényleg igazuk volt, de általában csak handabandáztak. Senki nem suhintott oda olyan hidegen kiszámított módon, mint Orbán.

Klaus euroszkepszise professzoros, intellektuális volt, áthatotta a Brüsszellel szemben érzett felsőbbségi érzés, Kaczynskiék pedig érzelmi alapon ragadtatták el magukat, attitűdjüket átszőtte a nehéz történelmi örökség, a komplexusok és az a tény, hogy semmit nem tudtak a Nyugatról. Ehhez képest Orbán úgy viselkedett, mint a sunyi bokszoló: hirtelen teljes erőből orrba vágta ellenfelét, aztán hátralépett és kezét nyújtotta a megegyezési készség jeleként. Ezt a módszert ő maga nevezte pávatáncnak. A budapesti tömeggyűléseken az EU-t a Szovjetunióhoz hasonlította, aztán elrepült Brüsszelbe, vállat lapogatva nyájasan haverkodott Barrosóval és Junckerrel, és szinte mindent aláírt, amit elétettek.

Ki kell találni az ellenséget

Először a Nemzetközi Valutaalap került tűz alá, az az intézmény, amely a korábbi évek magyar megaláztatásainak szimbóluma volt. Az IMF vezettette be a szocialisták kormányzása alatt a megszorítások programját. Az IMF természetes ellenségként szerepelhetett, mert politikája makroszinten eredményes volt ugyan, ám rémisztő csapást mért az átlagpolgárok pénztárcájára. Hasonló volt a helyzet a szolgáltató szektor külföldi konszernjeivel, köztük a bankokkal és az energiaszolgáltatókkal, amelyek kapzsiságát leleplezte a gazdasági válság. Ennél érdekesebb azonban a rémisztgetés mechanizmusa. A tárgyalószobák csöndjében udvarias egyeztetések folytak, mert Orbán kész volt veszíteni vagy sokat fizetni, hogy megkapja, amit akar. Kívül pedig faék egyszerűségű eszközökkel operáltak: hirdetések a baráti sajtóban, pártüzenetek a tévékben, különféle formátumú plakátok hadjárata, a polgároknak küldött kormányzati levelek. E kampányokat nem nevezhetjük kifinomultnak. Egyértelmű volt az üzenet: mi – magyarok, ők – Európa. Mi védekezünk, ők pedig gyalázatosan megaláznak minket, mint 1920-ban Trianonban.

Az a trükk lényege, hogy ebben a háborúban soha nem lehet győzelmet hirdetni. Az átmenetnek mindig van következő szakasza, mindig van új végrehajtandó haditerv, legyőzendő ellenség. Ha kitörne a béke, a közvélemény elkezdené firtatni, mi van az anyagi helyzettel és a reformokkal, amelyek semmin nem változtattak. Ezért olyan fontos a tömegek érzelmeinek pontos felmérése. Hogy elaltassák az elméket és felébresszék a démonokat.

Orbán észrevette, hogy az európai intézmények ténykedése nem garantálja az állandó ostromhangulat fenntartását. Túl bonyolultan működnek, és a határozottan Európa-barát magyar közvélemény az esetleges hibákat hajlamos elnézni a kétségtelen előnyök miatt. Szüksége volt valamire, ami az egyszerű érzelmeket szólítja meg, ami kellően homályos, és az EU-ból utalt pénzek áramlásának adatait figyelő nyugati bürokraták nem tudnak belekötni.

Soros György, a Magyarországon született amerikai pénzember mindenható hatalmának mítosza a kilencvenes években született, de akkor még olyan figurák beszéltek róla, mint Csurka István, a korszak összeesküvés-elméleteinek legfőbb terjesztője, aki afféle Macierewiczbe oltott Stanislaw Michalkiewicz volt. (Antoni Macierewicz a PiS alelnöke, volt már belügy- titkosszolgálati- és hadügyminiszter is. Az egyik legfőbb terjesztője annak az elméletnek, hogy az oroszok robbantották fel Lech Kaczynski lezuhant repülőgépét 2010-ben. Stanislaw Michalkiewicz pedig egy szélsőjobbhoz húzó lengyel újságíró.) Orbán a politikai porond közepére ráncigálta Sorost. A pénzember iránt érzett gyűlöletből nemzeti vallást teremtett. Ebben jókora adag cinizmus érhető tetten, mert Orbán szempontjából Soros legfőbb erénye az, hogy olyan karakter, akit a legképtelenebb dolgokkal lehet megvádolni. Ki lehet találni a „Soros-tervet”, és az emberek fejébe lehet verni, hogy ennek célja az ország tönkretétele. Az idegenellenességre is lehet alapozni – merthogy ez a Soros nevű illető nem is egészen magyar, viszont teljesen zsidó.

A sorosozás kényelmes megoldás, mert a választók kiszabadíthatók vele a politikai korrektség jármából. A kilencvenes években a Mazowiecki és Balcerowicz köré tömörült elitek azt mondták a lengyeleknek: gyertek velünk, és kivezetünk benneteket a sötétségből. (Mazowiecki volt a rendszerváltás utáni első lengyel miniszterelnök, Leszek Balcerowitz pedig a pénzügyminisztere volt, később pedig a jegybank elnöke lett.) Orbán viszont olyan, mint egy diszkótáncot járó Kwasniewski. (Aleksander Kwasniewski baloldali lengyel elnök volt 1995-2005 között.) Azt mondja: legyetek olyanok, amilyenek vagytok. Kiabáljatok hangosan arról, amiről beszélni alig mertek. Ne féljetek az összeesküvéses elméletektől. Amazok a fejünkbe verték, hogy ezek alantas és szégyenletes gondolatok, de akik ezt mondták, már nincsenek közöttünk.

A sorosozás megerősítette Orbánt abban a hitben, hogy korszakunk alapvető küzdelme nem a kommunisták és a demokraták, de nem is a nacionalisták és a liberálisok között zajlik. Hanem a nép és az elitek között.

Orbánnak időnként a szerencse is a kezére játszott. 2015. elején, egy évvel a második kétharmad után Simicska Lajos, a régi koleszos haver, az első számú fideszes oligarcha megtagadja az engedelmességet. Az újságírók információkat gyűjtenek a fideszes elit titkos vagyonáról. Orbán első alkalommal kerül defenzívába. S ekkor Európa határánál megjelennek az idegenek. Először csak egy kisebb hullám érkezik a Balkán irányából. Kicsivel később több mint százezer szír, afgán, iraki és más háborús övezetből érkezett illegális bevándorló kel át a szerb-magyar határon. A válság szeptember közepén ér a tetőpontjára, amikor háromezer jövevény reked a budapesti Keleti pályaudvaron.

Nem tudták folytatni útjukat, mert a MÁV leállította a nemzetközi szerelvények forgalmát. A kamerák által ekkor rögzített képeket a káoszról éveken át mutogatták a tévékben. Ki és miért idézte elő ezt a helyzetet? Semmire sincs bizonyíték. Az viszont biztos, hogy Orbán a saját hasznára fordította országa adminisztrációjának inkompetenciáját és az Unió teszetoszaságát. Bár nem történik semmilyen látványos incidens, a magyarok a saját szemükkel láthatják, mit jelent az invázió. Káosz, bizonytalanság, félelem.

Orbán gyorsan rájön, hogy a bevándorlási válság évekre meghatározza a brüsszeli viták témáját. Ez az új üzemanyag, az új Gyurcsány, amivel elzötyög a batár választástól választásig. Nem kell itt finomkodni. Felállítja a határkerítést. Villámgyorsan szigorítja a büntető törvénykönyvet. Azt állítja, hogy Európa keresztény örökségét védi. Hirdeti, hogy kormánya Isten támogatását élvezi. Dehumanizálja az ellenséget. Akkor sem engedi, hogy az emberek megfeledkezzenek az ellenségről, amikor már régen nincsenek migránsok Magyarországon. Csak egyetlen dolgot nem tesz: nem hozakodik elő semmilyen pozitív dologgal. Jól tudja, többet nyer a válság fenntartásával, mint azzal, ha megszüntetné.

A nagy reformátor mítosza

Mi végre való mindez? Orbán azt mondaná, hogy a Fidesz által bevezetett változások mértéke sokak számára elfogadhatatlan volt. Elébe kellett tehát menni a dolgoknak, és felkészíteni a közvéleményt az egész pályás letámadásra. Az a helyzet, hogy Orbán komolyan a feje tetejére akarta állítani a rendszert. Nem akart apró kiigazításokkal vacakolni, nekiment az egésznek baltával. Nem egyes területekre koncentrált, forradalma totális jellegű kellett, hogy legyen. A Fidesz alatt simán ment minden a levesbe, az egészségügy, az oktatás, a bíráskodás, a gazdaság, a média, a különféle intézmények. Orbán egyszerre látta magát nagy rombolónak és nagy építőnek. Levegőbe röpítette az alapokat, hogy a romjaikon új konzervatív rendet teremtsen, amely az ő nevét viseli és évtizedekkel túléli őt.

Húsz évvel a függetlenség elnyerése után a magyar állam valahogy elműködött, néha jobban, néha rosszabbul. Időnként nagy felzúdulást keltettek a különféle mutyik, kitörtek botrányok, mindennapos volt a küzdelem a bürokráciával. Orbán tudta, hogy társadalmi felhatalmazása van a rendszer átalakítására. Sok elődjével ellentétben azonnal munkához látott. Terveket mutatott be a közvéleménynek, tisztára, mint anno a Szovjetunióban. A tervekre jeles történelmi személyiségek neveit aggatta, és nem akárkikét, hanem az előző századforduló liberális reformátoraiét. Ezzel a Fidesz a legszebb magyar történelmi hagyományok pecsétjét ütötte a tervekre.

A reformszenvedély impozáns mértékű volt. Az első évben új média- és bírósági törvény született, a nagy választási győzelem évfordulóján új alkotmány, amit alaptörvénynek neveztek el, és bár gránit szilárdságúnak mondták, utóbb még jó párszor módosították. Orbán azzal dicsekedett első hivatali ciklusának végén, hogy a parlamenti gépezeten majdnem négyszáz törvény ment át. Senki nem kérdezte meg, miért nem csak három vagy négy, de rendesen összerakott törvényt szavaztak meg, amiket utóbb nem kell folyton módosítgatni. Most, hogy elült a csata pora, már újabb kérdést is föl lehet tenni: jobban működik az állam, mint nyolc évvel ezelőtt?

Nézzük az igazságszolgáltatás reformját. A bírák mindig könnyű célpontnak számítanak, Magyarországon ráadásul a Legfelsőbb Bíróságot a kommunisták által 1949-ben alapított testület egyenesági leszármazottjának tartották. A LB volt a terror legfőbb eszköze az 1956-os szovjetellenes felkelés leverése után. Ez pedig, a puszta vád, hogy a bírák kommunisták és bűnözők, élénken hatott a közvélemény képzeletére. Nem számított, hogy 2011-ben olyan bírák voltak hivatalban, akiknek 70 százaléka 1990. után öltötték fel a talárt, akiket pedig bármiért felelősségre lehetett volna vonni, azok nem mentek át a kilencvenes évek eleji átvilágításon.

Hogy megszabaduljanak a szakma vezető bíráitól, a Fidesz 70-ről 62 évre szállította le a nyugdíjkorhatárt. Ennek nyomán körülbelül háromszázan távoztak, a szakma nagyjából egytizede. Az Alkotmánybíróságtól elvették a lehetőséget, hogy véleményezze a költségvetéssel kapcsolatos törvényeket. Megnövelték az AB tagjainak számát, megváltoztatták a megválasztásuk alapelveit, a saját jelöltek hivatali idejét pedig 9-ről 12 évre emelték fel. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot megszüntették, helyette létrehozták az Országos Bírósági Hivatalt, amelynek elnökét a parlament választja meg. Ez a tisztség a Fidesz egyik alapítója feleségének jutott.

Ez a séma ismétlődik más területeken is. Megszüntetik a régi intézményt és újat alapítanak helyette, amelyet lojális pártkatona vezet. Mit eredményeztek ezek a változtatások? Pozitívan hatottak a bíróságok működésére? A közvélemény bíróságokba vetett bizalma alacsony, mint eddig is. Két évvel ezelőtt a World Justice Project felmérést végzett a magyar jogállamiság helyzetéről a bíróságokkal kapcsolatba került állampolgárokkal készített interjúk alapján, és a legalacsonyabb, Bulgáriáéval azonos szintű uniós érték született. A felmérésből kiderült, hogy a magyar igazságszolgáltatás a következő okok miatt bírálható: a hatalom nem kielégítő ellenőrzése, korrupció, a bűnvádi eljárások részrehajló lefolytatása és az általában nehéz hozzáférés az adatokhoz.

Haladjunk tovább ezen a nyomvonalon. Mi a helyzet az egészségüggyel?

Központosították az egészségügyet és megemelték a szektor dolgozóinak bérét. De ez is kevésnek bizonyult, mert az Eurostat 2015-ös adatai szerint a magyar egészségügyi kiadások a GDP 7,2%-át teszik ki, miközben az uniós átlag 8,5%. Ez év elején az Euro Health Cunsumer Index a magyar rendszert a lengyellel együtt a 29. helyre sorolta (31 vizsgált állam közül). Főleg az képezi panasz tárgyát, hogy túl hosszú a várólista, illetve orvoshiány van, mert sok szakember külföldre távozik. Csak Németországban a magyar egészségügyi dolgozók száma hat év alatt a háromszorosára nőtt (a Német Orvostársaság adatai alapján).

És az oktatás? A helyi iskolákat államosították és a KLIK nevű új kormányintézmény fennhatósága alá helyezték. Ugyanez történt a tankönyvpiaccal is, az állam íratja meg és adja ki a tankönyveket. Az e reformokat bevezető államtitkárról a mai napig rossz szájízzel emlékeznek meg. A változások következménye az lett, hogy ez év elején középiskolások és egyetemisták mentek az utcára tüntetni az oktatás modernizációja érdekében. Azt követelték, hogy növeljék az oktatásra fordított forrásokat, legyen átlátható a tanári életpályamodell, állítsák vissza a szabad tankönyvválasztást és emeljék az oktatás színvonalát. Csoda-e, hogy az egyetemek sanghaji rendszer szerinti világrangsorában egyetlenegy magyar intézmény sincs? (Két lengyel egyetem szerepel a listán.)

Vegyük a szegénységet. Orbán azzal dicsekszik, hogy kivezette az országot a válságból – és bizonyos adatok láttán tényleg csak tapsolni lehet. A gazdasági növekedés négyszázalékos, ugyanilyen szinten áll a munkanélküliség is. Az államadósság 81%-ról 71%-ra csökkent. Adócsökkentés, számos könnyítés a sokgyerekes családoknak. És a bőkezű hatóságok időnként még ajándékot is adnak rezsicsökkentés vagy étkezési jegyek formájában. Ez már tényleg valami.

Magyarország ugyanakkor megállt a fejlődésben. A külföldi autógyárak olcsó munkaerőpiacává vált. A bruttó és nettó átlagkereset majdnem kétszer olyan alacsony, mint Csehországban, de Szlovákia és Lengyelország is jobban áll e téren. Nőnek az ingatlanárak és a társadalmi különbségek. Az északkeleti régiók némelyikében a lakosság több mint 20 százaléka él a nyomorszint közelében. A szegénység felszámolása helyett a kormány abszurd törvényt hoz a hajléktalanság felszámolására.

Közép-Európában olcsó mulatság a közszolgáltatások színvonalát szidni. Magyarország e tekintetben nem üt el a régiós átlagtól, ahogyan nem ütött el nyolc éve sem. De éppen ez Orbán uralkodásának legbrutálisabb fokmérője. Senki más, sem Tusk, sem Kaczynski, sem Fico, sem Babis nem kapott a sorstól ekkora lehetőséget. Mindannyiukat fékezte a parlamenti matematika, a félelem, a lustaság. Orbánnak viszont mindene megvolt ahhoz, hogy posztkommunista skanzenből modern, hatékony, gyorsan fejlődő államot teremtsen. Megvolt a teljhatalma és a gátlástalansága ahhoz, hogy felégesse az áporodott struktúrákat. De a reformok nem érdekelték, mert a düh korszakában nem reformígéretekkel nyerik a választásokat, hanem a Soros elleni gyűlöletkampányokkal, amikre majdnem 50 millió eurónyi közpénzt szórtak el. A reformok a kilencvenes években voltak divatban.

Kiderült, hogy Orbán kiváló pártvezér, de szerény képességű miniszterelnök. Csak évek múltán látszik, hogy mindenki hagyta magát átverni. Mert a Fidesz csak a díszburkolatot cserélte ki. Pontosan úgy viselkedett, ahogyan a köz elvárta. Megtette azt, ami mindig örömöt ébreszt a tömegekben, vagyis leváltott egy csomó kádert és centralizált. Új intézmények jöttek létre, amelyekre hazafias neveket aggattak, új embereket állítottak munkába, és egy kézbe került az összes gyeplő. S a köz elégedett volt. Valójában konzerválták a skanzent, és hazafias dekorációval díszítették fel. Mindennek meg kellett változnia, hogy minden úgy maradjon, ahogyan volt.

Orbán magánállamának nyolc alapelve

Valami eredetit azért csak sikerült létrehozni. Orbán megalapította az Unió első magánállamát. Uralkodásának egyik legfontosabb jellemzője ugyanis az, hogy az állami vagyont nem lehet megkülönböztetni a párt- és családi vagyontól. Állam, párt, család – minden egymásba olvad. A rendszer ellenfelei maffiaállamról beszélnek, amelyet A keresztapából ismert Cosa Nostra alapján hoztak létre – ez Orbán kedvenc filmje. Természetesen Magyarországon senkit nem lőnek le, senkinek nem tesznek visszautasíthatatlan ajánlatot, és nem raknak levágott lófejet az ágyába. De a működési elvek hasonlóak azokhoz, amikről Mario Puzo írt.

Első alapelv: a régi haverok elsőbbséget élveznek. A magyar magánállam megértésének kulcsa a Fidesz természetében rejlik. A harminc évvel ezelőtt ifjúsági mozgalomként alapított szervezet több mint egyszerű párt. Az államban kulcspozíciókat töltenek be Orbán egyetemi és gyerekkori barátai, illetve azok az ifjú titánok, akik a 90-es évek közepén léptek be a párt utánpótlását biztosító Fidelitasba. A családtagok számára is marad hely, ilyen például a kedvenc vej, Tiborcz Istán, Orbán legidősebb lányának férje. A Fidesz elitje a közeli ismerősök hermetikusan zárt köre, ahol a betöltött pozíció, a múltbéli kapcsolatok, az informális ismeretségek és a főnök iránti feltétlen hűség mindennél előbbre valók.

Második alapelv: lojalitás mindenek felett. Elképesztő, hogy a neten keringő szóbeszédek, a pletykamagazinok és a Twitter korában milyen keveset tudunk a Fidesz belső működéséről. Senki sem panaszkodik arra, hogy a pártot autokratikusan irányítják. A médiába nem jutnak el hangok a rossz tanácsadók befolyásáról vagy a főnök elhatalmasodó tébolyáról. Az utolsó pártszakadás 25 évvel ezelőtt történt, amikor az Orbán akkori barátja körül tömörülő liberálisok, elégedetlenek lévén a jobbkanyarral, asztalra csapták a párttagkönyvüket. Aztán már jó volt, mert a párt hatalomra került (1998-2002), utána meg egy kicsit rossz, mert ellenzékben kellett politizálni. Ám senki nem kérdőjelezte meg Orbán vezető szerepét, a pártvezetés tagjai közül senki nem állt ki a csatasorból. (Simicska Lajos bukásáról külön ejtek szót.)

Harmadik alapelv: a párt nem hagy cserben, és te sem a pártot. Előfordult, hogy Orbán kirúgta inkompetens vagy népszerűtlen munkatársait. De soha nem vetemedett arra, hogy nyilvánosan megalázzon valakit, ami Kaczynski és Tusk (Donald Tusk lengyel miniszterelnök volt 2007-14-ben, azóta az Európai Tanács elnöke) közös jellemzője. Az a káder, aki elvesztette Orbán bizalmát, hirtelen más területen találta magát. Orbán egykori egyetemi tanára, második kormányának minisztere nem állt a helyzet magaslatán az IMF-fel folytatott tárgyalásokon, és ma egy vagyont keres az Orbán által alapított magyar-amerikai alapítvány élén. A Fidesz egyik alapító tagja, aki végül nem lett külügyminiszter, az egyik parlamenti bizottság elnöki tisztségét kapta. Az egyik menesztett vezető diplomata gyorsan az Irodalmi Múzeum igazgatói székében találta magát.

A párt üzenete világos: ha csalódást is okoztál, gondoskodunk rólad. Továbbra is közülünk való vagy. Túl sokat tudunk rólad, és te is túl sokat tudsz rólunk, ezért nem engedhetjük el egymást. Az egyik látványos kivételt az amerikai magyar nagykövet asszony visszahívása jelentette. A nagykövet asszony határozottan kiállt Orbán mellett a kilencvenes években, sziklaszilárdan védelmezte a kormány minden egyes döntését. Ugyanakkor egy éve, a diáktiltakozások idején váratlanul visszahívták, amit a hidegvérét általában megőrző Orbán úriemberhez kevéssé méltó módon így kommentált: „nőügyekkel nem foglalkozunk”. Ma az egykori nagykövet asszony az egyik befolyásos amerikai think tank munkatársa, de jellemző, hogy habár nem köti semmilyen formális kapcsolat a Fideszhez, esze ágában sincs Orbánt kritizálni.

Negyedik alapelv: nincs kegyelem saját táborunk árulói számára. Ezt a saját bőrén érezte Simicska, Orbán egykori megbízható consigliere-je, aki Orbán egyetemi szobatársa volt, aztán az ország vezető építőipari cégének tulajdonosa lett, amely évente több mint egymilliárd eurót nyert a közbeszerzéseken. Több mint három éve látványosan szakítottak egymással. Simicska médiája elkezdte különféle dolgokért hibáztatni a miniszterelnököt, ő maga pedig az ellenzék mellett kötelezte el magát.

Orbán könyörtelen ellentámadást indított, és végül ő lett a győztes. A Fidesz által megnyert idei választások után néhány órával Simicskának fel kellett adnia médiaportfólióját és eltűnt az első frontvonalból, és azóta is sorra veszíti el üzleti érdekeltségeit. Simicska bukása intő jel mások számára: így járnak azok, akik megkérdőjelezik Orbán vezető szerepét. Jellemző egyébként, hogy senki nem csatlakozott az egykori consigliere pártütéséhez, senki nem kelt a védelmére, senki nem döngette miatta a párt kapuit.

Ötödik alapelv: a politika üzlet. Játszottak már szerepet a magyar közéletben tehetős emberek, de rendszerint eleve gazdagon jelentek meg a politikában, mint például Gyurcsány Ferenc. Orbán alatt a politika a vagyongyűjtés eszközévé vált. A gazdaság visszamagyarosítását úgy hajtották végre, hogy egymás között osztották fel a tortát. Létrejött a hatalomközeli oligarchia, bár ez a meghatározás pontatlan, mert a klasszikus oligarchiának politikai és gazdasági befolyása van, Magyarországon viszont a Fidesz üzletemberei távol tartják magukat a politikától. A média és a közbeszerzések érdeklik őket. A nagy pénzek.

Honnan van a pénzük? Kezdetben a törvényi változásokat és az állami Eximbank olcsó hiteleit használták ki. Több mint 126 ezer közbeszerzés elemzése alapján kimutatható, hogy Orbán emberei összesen 2,5 milliárd dollár nagyságrendű összeggel gazdagodhattak, jórészt uniós forrásokból. Mészáros Lőrinc felcsúti víz- és gázvezeték-szerelő, Orbán gyermekkori jó barátja például három év alatt a tizetnötszörösére növelte a vagyonát.

A Fidesz vezető politikusainak meggyűlt a bajuk ködös anyagi ügyeik miatt. A miniszterelnökséget vezető nagy hatalmú miniszter nem tudta megmagyarázni, miként került tízéves kisfia nevére egy több tízmilliós értékű budai lakás és egy szőlőbirtok. A frakcióvezető és a diplomácia vezetője magyarázkodni kényszerültek luxuslakásaik miatt. A belügyminiszter kijelentette, hogy egykori őrző-védő cége merő véletlenségből nyer kormánymegrendeléseket. A miniszterelnök pénzügyi csalással vádolt nemhivatalos tanácsadója és PR-osa közölte, semmit nem hajlandó mondani, mivel nem közszereplő. Orbánt is kérdezték a vagyonával kapcsolatban, ezért luxusházait kénytelen volt apja nevére íratni.

Hatodik alapelv: a biznisz mindenek felett. Ezt bizonyítja az is, hogy Magyarországnak nincs külpolitikája. Kereskedelmi politikája van. A diplomácia vezetőjének fő feladata, hogy befektetési lehetőségeket és olcsó hiteleket találjon, továbbá kereskedelmi kapcsolatokat építsen – innen a széles nyitás Kína és Oroszország felé. A keleti országokkal könnyű párbeszédet folytatni, mert nem érdeklik őket a belső változások, ellentétben az Unióval. Másfelől azonban ezek az új kapcsolatok megalázó kompromisszumokhoz vezetnek, ilyen például a paksi atomerőmű bővítéséről kötött szerződés, amely 10 milliárd euróért teljes ellenőrzést biztosít az oroszoknak az erőmű felett.

Hetedik alapelv: a média a politikacsinálás eszköze. Orbán előtt a médiapiacon egészségtelen volt a külföldi szereplők aránya, például a nyomtatott sajtón három multi, az Axel Springer, a Ringier és a Sanoma osztozott. Orbán a másik oldalra fordította a mérleg nyelvét. Amikor a hozzá közel álló üzletemberek elkezdtek médiát vásárolni, Orbánnak egyszer sem csúszott ki a száján, hogy a BBC-t tekinti mintának, pedig évek óta ezt mantrázták máshol Közép-Európában. Orbán az egyszerűséget választotta. A médiumokat harcos hangvételű párt-szócsövekké alakította, rossz emlékű történelmi tapasztalatokat idézve fel. Az elektronikus médiában porondra küldte az olcsó tömegszórakoztatás szakembereit, ennek köszönhetően nem csupán ostoba propaganda ömlik a kormánytévékből, hanem vetélkedők, sorozatok és sport is.

A magánállamban a független újságírók közellenségnek számítanak. Mi a teendő, hogy kisebb legyen a mozgásterük? A Fidesz üzletemberei megvásárolják a független médiumokat és átalakítják a profiljukat, vagy egyszerűen megszüntetik őket, ahogyan a legnagyobb ellenzéki napilappal, a Népszabadsággal történt. Ezenkívül a minisztériumok és nagy állami cégek hirdetései rendre a kormánynak kedves médiumokban landolnak. A kormány korlátozta a hozzáférést a közérdekű információkhoz. Az újságírókat perek fenyegetik, a parlament által választott Médiatanács pedig megtagadhatja a rádiós és a tévés koncessziók megújítását.

Nyolcadik alapelv: a korrupció elleni harcnak nincs értelme. Egyszer megkérdeztem egy fideszes elemzőcég vezetőjét, hogy az a rendszer, ahol a támogatás odaítélése vagy a verseny kimenetele a miniszterelnök jóindulatától függ, nem a korrupció melegágya-e. Vállat vont. „A korrupció mindig is jelen volt Közép-Európában – mondta. – Az ország érdeke, hogy létrejöjjön a nemzeti tőke.” A magyarok talán el is fogadják ezt a magyarázatot. A Transparency International besorolása, mely szerint Magyarország korruptabb, mint Montenegró és Görögország, nem hozza ki őket a sodrukból. Hozzáállásukat jól illusztrálja Hofi Géza híres mondása: „Korrupció az, amiből engem kihagytak.” Orbán tudja ezt. Jobban érzi a közhangulatot, mint bármelyik elődje.

Vajon hol áll meg az elszabadult Fidesz?

Orbán az irracionalizmus, a düh, a tömegeknek való hízelgés korának gyermeke. Bebizonyította, hogy a közvélemény nem a békét és a nyugalmat szereti, hanem a permanens választási kampányt, üres ígéretekkel, az ellenség kijelölésével, gyújtó hangvételű szónoklatokkal. Stratégiája olyan egyszerű volt, hogy most talán csodálkozik, hogy eddig senki más nem próbálkozott vele. Durva propaganda a médiában? Az államvagyon eddig nem tapasztalt mértékű pazarlása? A korrupció mint a lojalitás fenntartásának alapvető eszköze? Hermetikusan zárt elit? Totális központosítás? Megalázó ügyletek Oroszországgal euromilliárdokért? Sokan próbálkoztak, de az utolsó pillanatban megtorpantak. Néhányan túl gyengék voltak hozzá, másokat megállítottak az ellenőrző szervek, és a többségnek nem is volt hozzá gusztusa. Azt gondolták, a társadalom túl okos ahhoz, hogy mindezt csak úgy bevegye. Pedig dehogy.

Orbánnak nem voltak illúziói. Csak egyszer visszakozott. 2014. őszén a kormány bejelentette, hogy az internetadó bevezetésén dolgozik, ami a kétségbeesés jele volt, és sokat elárult arról, hogy milyen állapotban van a költségvetés. Több mint 100 ezer ember ment az utcára, de Orbán nem emiatt ejtette a tervezetet. Budapest mellett ugyanis a vidék is lázadozott. A főváros Orbánt nemigen érdekelte, rossz emlékeket őrzött abból az időszakból, amikor ott tanult. A vidékkel viszont más a helyzet. Azok, akik Magyarországgal foglalkoznak, gyakran elkövetik azt a hibát, hogy a kozmopolita, kávéházas Budapest perspektívájából értékelik a dolgokat. Pedig a magyar főváros csupán magányos sziget. Orbán tudja, hogy az ország többi része az obskurus képzelgések, suttyó mutyik, balkáni állapotok földje – és ő ezt szereti.

Orbán nem bonyolult politikus. Hívei – különösen Lengyelországban – prófétát, váteszt látnak benne, és mögöttes tartalmat keresnek a szónoklataiban. Pedig Orbánnak nincsenek értelmiségi ambíciói. Az értelmiségieket ki nem állhatja, mert fél tőlük. A vaskos vicceket, a dakota közmondásokat meg a focit szereti. Hiányzik belőle Kaczynski kifinomultsága vagy Tusk éleslátása és személyes sármja. Rá a falusi fiú egyszerűsége, szabadossága és gátlástalansága jellemző. Jellemző, hogy amikor szemtől szembe találja magát ellenfeleivel, könnyen elvész a magabiztossága – emlékezzünk csak a 2002-es és 2006-os tévévitákra a szocialista vezetőkkel. Viszont kitűnően illik hozzá a néptribun szerepe. A tömeggyűléseken olyan nyelvezetet használ, amely az eliteknek talán nem tetszik, de a vidékiek szívéhez szól. Úgy érzik, hogy Orbán egy közülük.

A paradoxon ott érhető tetten, hogy Orbánt sokan új korszak hírnökének tartják, miközben ódivatú eszközöket használ. Az Unióban sokan megütköznek azon, hogy a 21. század második évtizedében, Európa közepén megjelent egy különös képződmény, amely inkább emlékeztet közép-ázsai satrapiára, mint nyugati típusú demokráciára. Egyesek azt fogják mondani, hogy az államszervezet ötletét azon melegében a kommunizmusból vették át – és igazuk is lesz. Mások hozzá fogják tenni, hogy a gyökerek még mélyebbre nyúlnak, Horthy Magyarországáig, vagyis a Trianon által létrehozott amputált államcsökevényig, amely az első világháború után megpróbálta konzerválni a császári és királyi monarchia modelljét – és nekik is igazuk lesz.

A régens vagy a pártfőtitkár uralkodása alatt konszolidált hatalom, a centralizált gazdaság, a kasztosodott társadalmi rendszer, amelynek csúcsán elidegenedett pártállami elit trónol, a mindent átható korrupció, az általános meggyőződés, hogy "mindent azonnal el kell lopni, ami nincs lebetonozva, különben mások lopják el" – ez a tősgyökeres magyar állami hagyomány a múlt század első és úgyszintén a második feléből. Orbán a ’45 előtti időkből transzponálta a nemzeti és keresztény értékek iránti látványos rajongást, a szovjet korszakból pedig azt a meggyőződést, hogy jobban ki lehet jönni a kiszámítható oroszokkal, mint a kaotikus Nyugattal. A múlt tanulságait és a jelen társadalmi elvárásait összegyúrva létrejött Orbán rendszere:

a nemzeti posztkommunizmus.Az összegzéstől még messze vagyunk, mert Orbán rendszere továbbra is él is virul, és ha nem avatkozik közbe egy véletlen baleset vagy a történelem szeszélye, még legalább egy kormányzati ciklusig kitart. És ebben a kitartásban rejlik a legnagyobb veszély. Orbánt ugyanis nem elégi ki, hogy tartós a rendszere, Tuskkal ellentétben, aki örvendezik afelett, hogy kényelmesen elüldögélhet a kandalló mellett. Ez Orbán számára nem fér bele abba a rendszerbe, amelyet létrehozott. Magyarországon a hatalom ellenőrizetlen természetéből az fakad, hogy ha nem talál ellenállásra, egyre erősebb lesz a szorítása, újabb és újabb területeket foglal el. Képtelen megállni, képtelen visszakozni. Kivész belőle az egészséges önkorlátozó ösztön, kiengednek a fékek, mindig új vért kíván.

A rezsim olyan határokat is átlép, amelyek meghaladása korábban elképzelhetetlen lett volna. Hiszen ki gondolta volna, hogy Orbán és környezete bezárja a legnagyobb ellenzéki napilapot? Ki látta volna előre, hogy könyörtelen támadást intéznek a CEU és a civilek ellen? Ilyet Putyin szokott csinálni, nem az EU egyik tagállamának vezetője. Ha valaki korábban azt jövendöli, hogy Orbán, aki harcos antikommunistaként kezdte, úgy benyal majd Moszkvának, hogy azzal messze túltesz baloldali elődjein, rögvest beutalják a pszichiátriára. Mi lesz itt? Orbán nemrég azt ígérte, bosszút áll Magyarország ellenségein. Kikről beszélt? Talán az oknyomozó újságírókról, akik a pénztárcájában kutakodnak?

Nyolc éve Orbán azt mondta: tiszteljetek minket, mert mögöttünk ott ólálkodik a Jobbik a fasiszta félkatonai alakulataival meg az EU-s zászlókat égető csőcselékével. Lehet minket nem szeretni, de mi, konzervatívak vagyunk az egyetlen mentsvár a fekete dögvésszel szemben. Ma már meg sem próbálja, hogy ilyen pózba vágja magát. Mindegy neki. A Fidesz rosszabb lett a Jobbiknál, amely közben rájött, hogy talán érdemes a szélsőjobb perifériájáról Európa-barátabb pozícióba sasszézni. Orbánon elhatalmasodott a harmadik kétharmad mámora. Ráadásul eltűnt a láthatárról a félelmetes csendőr, az Egyesült Államok, amely Barack Obama és Hillary Clinton hivatali ideje alatt látványosan megalázta őt. Trump viszont még ennyire sem akar szóba állni Orbánnal, mert az ő kereskedői észjárása szerint a pöttöm Magyarországnak nincs semmi jelentősége, ezért nem is érdekli őt.

Miután a korlátlan hatalom mindent megszerzett a saját országában, amire rátehette a kezét, átlép a határokon. Ártatlanul kezdődik: Orbánék jobboldali médiumokat gyűjtögetnek a Balkánon. Tévécsatornákat és internetes portálokat vettek Macedóniában, csatornákat, heti- és pletykalapot Szlovéniában, és évek óta támogatják a romániai magyar lapokat. Jobboldali médiakonglomerátum létrehozásáról álmodnak, ahol Orbán mondja ki a végső igazságot. Ami ennél is rosszabb, felélednek a magyar kisebbségekről folytatott viták. A konfliktus a meggyengült Ukrajnával, amely a lehető legrosszabbkor hozott egy sokat támadott oktatási törvényt, csak élesedni fog. Hogy fog mindez végződni? Nehéz megmondani. Sokat segítene Magyarországon, ha jönne valaki, és azt mondaná Orbánnak: elég volt!

(A címlapkép Szabó Sára munkája.)