„Otthon vagyok, és olvasok. Telefoncsörgés. Elindulok a paphoz. Végre egy kis szellemi felfrissülés. Becsöngetek, kinyílik az ajtó. A pap kinéz, nincs más senki, és kétszer rázár az ajtóra. Próbálom elmondani, hogy mit érzek, és hogy mi foglalkoztat. Nem figyel rá, tereli a beszélgetést. Ez nagyon zavar engem. Magához nyúl, és ez a látvány szorongással tölt el. Közeledik felém, amit szeretnék elhárítani. Nem ezért jöttem. Csak beszélgetni szeretnék. Hozzám ér, ami iszonyattal tölt el. Mindent megtesz, hogy elmagyarázza nekem, hogy ez jó. Nekem ez nem jó, mondom. Félek, hogy elvesztem a szeretetét. Kimegy, és ellenőrzi, hogy be van-e zárva az ajtó. Gyenge vagyok. Amint visszaér, elkezd levetkőzni, és engem is arra utasít, hogy vetkőzzem le. Vívódok, és ellenkezem. Odajön hozzám, és elkezdi lehúzni a ruháimat. Mit tegyek? Meztelen vagyok, és kiszolgáltatott. Megfogja a nemi szervemet, és arra kér, hogy én is fogjam meg az övét. Undor fog el. Folyamatosan azt mondja, hogy ez nekem jó. Össze vagyok zavarodva. Ellenkezem, és belesodródom. Próbálok valami másra gondolni, máshol lenni. Nők járnak a fejemben, hátha így könnyebb. Nem vagyok jelen, csak így tudom kibírni. Végeztünk. Fellélegzem, na végre tudunk beszélgetni. De már nem megy. Látom az arcán az elégedettséget. Hazaindulok. Kavarognak a képek és a gondolatok a fejemben. Undort érzek magam iránt. Gyorsan elvonulok a szobámba, mert nem akarok senkivel találkozni. Érzem az illatát, a bűzt. Elmegyek lezuhanyozni, hogy letisztítsam magam. Sokáig súrolom a testem minden egyes pontját. Bűnösnek érzem magam.”

Ezeket a sorokat egy Baranya megyei faluban élő fiatalember írta le a kilencvenes évek közepén. Az írással próbálta feldolgozni a kamaszkorában kezdődött, éveken át tartó molesztálást, mielőtt a lehető legmélyebbre temetett volna minden emléket.

Azóta eltelt bő húsz év. Amikor találkozunk, S. már elmúlt 40 éves. A helyzet feszültsége ellenére széles mosollyal és magabiztos kézfogással köszönt. Sugárzik róla, hogy jó helyen van az életében, tartós párkapcsolat, kisgyerek, jó állás, társadalmi munka. De hosszú út vezetett idáig.

Beszélgetésünk végén felajánlom, hogy bizonyos részleteket nem közlök, nehogy azok alapján felismerjék. Azt mondja, ettől nem fél, a hozzá közelállók tudnak róla, és azon is elgondolkodott már, hogy névvel-arccal vállalja a történetét. Az tartja vissza, legalább is egyelőre, hogy a szüleinek ne kelljen szembesülnie ezzel az egésszel. „Nem értenék. Nem akarom őket kitenni annak, hogy erről kérdezgessék őket.”

Ez a kérés az oka, hogy a cikkben a pap nevének is csak a kezdőbetűje szerepel.

„Valahogy elérte”

S. az átlagnál érzékenyebb, befelé forduló, kicsit melankolikus fiúként írja le magát egy kétkezi munkából élő családban. A könyvek érdekelték, az irodalom és a pszichológia, de otthon nem volt kérdés, hogy szakmát kell tanulnia. A pécsi műszaki szakközépben hamar kiderült, hogy az nem az ő világa. Ahogy az is, hogy sem az iskolában, sem a faluban nincs olyan értelmiségi közeg, amely támogatni tudta volna. Egészen addig, míg 16-17 éves kora körül megjelent a faluban J. atya.

„A vallásba beleszülettem, jártam hittanra, szentmisére, úgy éreztem, része vagyok ennek” – meséli S., akit az új plébános magával ragadott. „Jól összefogta a közösséget, jól prédikált, okos volt.” Maga köré gyűjtötte a fiatalokat, elkezdtek járni hozzá mise után, vagy csak úgy, segíteni, beszélgetni. „Amiben én egyedül voltam, abban a társam tudott lenni. Azt éreztem, valakivel tudok beszélgetni, valaki segít nekem.” A világlátott, művészi körökben is otthonosan mozgó pap volt az egyetlen, aki értette a fiú másik életét. Olyan könyveket kapott tőle, amelyek a körülötte élőknek értelmezhetetlenek voltak: Descartes-ot olvastak, teológiai és filozófiai tanulmányokról beszélgettek.

„Olyan volt nekem, mint egy barát. Vagy egy szülő. Ezzel élt vissza.”

S. azóta sokszor próbálta felidézni, hogyan kezdődött a molesztálás, de az emlékei zavarosak. „Csak képek vannak, mondjuk ahogy megyek be hozzá, ő becsukja az ajtót, és bezárja.” Néha a fiú látogatta meg a papot, hogy legyen kivel beszélgetnie vagy hogy könyveket kérjen kölcsön, néha pedig a pap hívta át. Amikor kettesben maradtak, J. atya szinte mindig gyorsan a szexualitásra terelte a szót. „Nem az volt, hogy lekötözött volna vagy bármi ilyesmi. Hanem valahogy elérte, hogy lehúzza rólam a gatyát. Hogy megfogja a nemi szervemet. Bevitt a szobába, és azt mondta, hogy ez most jó lesz. Nem kell semmit csinálnom, csak úgy legyek. Csak feküdjek meztelenül. Később már nem csak nézett, hanem kielégítette magát. Persze egy idő után ez sem volt elég, akkor mondta, hogy hozzám nyúl, ő elégít ki engem.”

Kamaszként és fiatal felnőttként nem tudta megfogalmazni, mi történik vele. „Minden alkalommal szorongva mentem haza. Otthon nem mondtam semmit.” Pontos dátumokat nem tud felidézni, de ez évekig ment így. Hogy mi vitte vissza újra és újra a paphoz? Erre S. először azt válaszolja, hogy a magány. Aztán mond egy hasonlatot: „olyan volt, mintha elmennél a legbiztonságosabb közegbe, a szüleidhez mondjuk, és ott erőszakolnak meg.”

A pap hatására érettségi után a teológiára is beiratkozott, de közben egyre frusztráltabb lett, egyre jobban rátelepedett az életére ez a titok. „Már minden bajom volt.” Az elszakadás ennek ellenére nem volt se könnyű, se gyors. De megtörtént. „Egy ponton túl nem vettem fel, amikor hívott. Otthagytam a teológiát. Nem mentem misére. De a szüleimhez, a faluba se nagyon jártam ezután.”

„Vele álmodtam”

Minden bizonnyal küzdött egy darabig az emlékeivel, erről tanúskodnak a cikk elején idézett sorok, de nem sokkal később az agya mindent törölt. Nem csak a részletekre nem emlékezett 10-15 évig, hanem semmire, a szexuális közeledés tényére sem. Ami a kívülállónak hihetetlennek tűnhet, pedig a traumát átélt emberekről szóló szakirodalomban sokszor leírt jelenség.

„Ez a test és a psziché tulajdonképpen egészséges reakciója arra, amit nem tud feldolgozni”

– magyarázza Gyurkó Szilvia. Az UNICEF Magyarország korábbi gyermekjogi igazgatója, a Hintalovon Alapítvány vezetője szerint kiszámíthatatlan, mikor törnek felszínre az emlékek, de bizonyos körülmények előhívhatják ezeket. Ilyenek az áldozat életének fordulópontjai (nemi érés, házasság, gyerekvállalás és így tovább), a krízisek, az újabb erőszakélmény vagy az, ha a sajátjához hasonló helyzettel találkozik. Ezért szokott lavinaszerű emlékezés-hullámot elindítani, ha egy közösség tagja nyíltan beszélni kezd az élményeiről – mondja Gyurkó. Vannak olyanok, akik nem engedik vagy engedhetik meg maguknak az emlékezést, de akik igen, azok „jó esetben akkor veszik fel ezt a terhet, amikor már elbírják.”

Vagyis több véletlen egybeesésnél, hogy a pannonhalmi szerzetes, M. atya áldozatai közül annak idején többen is arról számoltak be a 444-nek, hogy igyekeztek felejteni, és nem is sikertelenül. Ahogy egyikük nagy erővel megfogalmazta: „radioaktív hulladékként temettük el ezeket az emlékeket magunkban.”

Az sem számít egyedinek, hogy S. a következő időszakban nem találta a helyét. A felszínen nem látszott semmi tragikus, egyetemre járt, majd munkába állt, voltak barátnői. De valami nem stimmelt:

„depressziós voltam, mindenféle drogokat kipróbáltam, egyik pszichológustól mentem a másikhoz, de nem jutottunk előre. Azt éreztem, hogy meg vagyok rekedve.”

2010-ben aztán rátört a múltja.

„Vele álmodtam. Álmomban jött felém, egyre közelebb. Próbált velem valami aktust létrehozni. Le akart vetkőztetni. És ez annyira erős álom volt, hogy amikor felébredtem, sírva fakadtam. Akkor valami felszakadt, és elkezdtem emlékezni. Vagy hát így rájönni, hogy basszus, ez velem történt, ez megtörtént velem. Egész délelőtt sírtam.”

Ekkor elmondta a történetét az egyik legjobb barátjának. A ma már pszichoterapeutaként dolgozó férfi visszatekintve felismeri rajta a traumatizált ember tipikus viselkedését. Az álom után ő segített megtalálni a megfelelő szakembert, akivel nekiláthattak a terápiának. Mivel S-nek erre nem volt pénze, ő ment el egy jómódú ismerőséhez, aki meghallgatta a történetet, és – szigorúan inkognitóban – kifizette a pszichiátert. Ilyen lehetőség nyilvánvalóan sokaknak nem adatik meg.

Amikor a terápiáról kérdezem mint barátot és mint szakembert, azt mondja, hogy a hatás látványos volt. Az álom előtt S. olyan „érzékeny, olvasott, jó ízlésű valaki volt, aki látványosan a képességei alatt teljesített, és elképesztően rosszul tudott működni az élet különböző területein.” A terápia hatására szorongása csökkent, párkapcsolatban stabil, és a segítő munka, amit végez, szintén a megküzdése fontos eszköze – mondja a barát. „Ezek akkor is nagy eredmények, ha a fájdalom soha nem múlik el, az része marad az identitásának.”

„Nem tudtam, mit csináljak”

„A mai napig bennem van az, hogy én elmegyek és szembesítem ezzel... De nem tudom megtenni, valami gátol ebben” – meséli S., aki nem találkozott és nem beszélt a pappal azóta.

A terápiája során szélsőséges érzelmek váltogatták egymást. „Valami megnyugvás. Aztán az, hogy most erős vagyok, most megmondanám neki. Volt a düh, az agresszív szakasz. Aztán a befordulás, a közöny. Volt egy olyan fázis, amikor azt éreztem, hogy mindenkinek kikiabálnám a világba.” Hogy végül mi tartotta vissza? Kis gondolkodás után azt mondja: nem akarta sajnáltatni magát. Néhány barátjának elmondta, az akkori barátnőjének is, akivel ezek után szétmentek, nem bírta el a kapcsolat azt a sok változást, ami a férfi életében bekövetkezett.

S. a terápiáról mint sorsfordító élményről beszél, de azzal is tisztában van, hogy a sebek nem gyógyulnak be végleg. „Egy apró példa: a rejtett számról érkező hívásokat képtelen vagyok felvenni. Görcsbe rándul tőle a gyomrom, csak mert annak idején az ő számát sem írta ki a telefon.”

Felteszem a nehéz kérdést: eszébe jutott-e az elmúlt években, pláne amíg aktív volt a plébános, hogy ha bejelentést tesz, akkor azzal megelőzheti más gyerekek zaklatását? Azt válaszolja, hogy ezen sokat tépelődött, a pszichológusával is többször beszéltek róla. „De nem tudtam, mit csináljak.”

Vádolja is magát: talán „gyávaság” volt, hogy nem mert belevágni egy ilyen eljárásba.

Azon püspökségeknél és szerzetesrendeknél, amelyek hallgattak a vatikáni tisztviselők és a független szakértők egybehangzó tanácsaira, már hosszú ideje rendelkezésre állnak telefonszámok és netes felületek külön a szexuális visszaélések bejelentésére. A magyar egyházmegyék ilyeneket az elmúlt két évtized számos ismert esete ellenére sem hoztak létre. Csak most, egy kötelező vatikáni törvény hatására kezd el kidolgozni ilyen jelzőrendszert a püspöki kar.

„Ha lett volna olyan anonim fórum, amin tudom az esetet jelenteni, talán megtettem volna. Nem mondom biztosra, de azt igen, hogy kevésbé éreztem volna magam kiszolgáltatottnak” - mondja S.

J. atyának egy további áldozatáról tudok; őt közvetítőn keresztül kerestem meg, de azt üzente, hogy már inkább elfelejteni szeretné a történteket.

„Tegyen feljelentést”

„A gyermeki mosoly simogató lágyan átvonul ajkadon” - írta egyik versfordításában J. atya, aki a szépirodalom mellett a humán tudományokban is jártas, doktori címet szerzett, több nyelven beszél. A nyolcvanas évek első felében emigrált, a nyugati magyar értelmiség ismert figurája lett, a rendszerváltás után tért haza. Egy róla készült tévés portréműsorban a következő párbeszéd hallható:

„Talán tapintatlan vagyok, de meg kell kérdeznem: a cölibátus azt jelenti, hogy vér szerint neked utódod nem lehet. Hogy képzeled el mégis életed utódlását?

Minden vágyam az, hogy papi hivatások keletkezzenek körülöttem. És ha lesznek papok, akkor nekem is lesznek utódaim.”

Bár a kora ezt nem feltétlenül indokolta volna, J. atya néhány évvel ezelőtt maga kérte nyugdíjazását, egészségi állapotára hivatkozva. Azóta is vannak nyilvános szereplései Baranyában, és egy országos hírű intézmény etikai bizottságában is részt vesz. Beszélgetésünk során S. akkor nevet fel először hangosan, amikor ez utóbbit elmeséli.

Szerettem volna beszélni J. atyával, meghallgatni és megírni az álláspontját, de a Pécsi Egyházmegye nem reagált a kérésemre, hogy kössenek össze vele.

A cikksorozatunk előző részében is fontos szerephez jutó Udvardy György megyéspüspök nem válaszolt azokra a kérdésekre sem, hogy folyt-e bármilyen eljárás J. atya ellen az elmúlt évtizedekben, vagy hogy érkezett-e hozzájuk bármilyen panasz róla. A püspök titkárságvezetője, Loószné Dömötör Enikő mindössze annyit írt, hogy ha „bármilyen törvénysértés vagy bűncselekmény megalapozott gyanújára vonatkozó információval rendelkezik, haladéktalanul tegyen feljelentést a világi és az egyházi hatóságoknál.”

A cinikus válasz ellenére visszakérdeztem, hogy kihez forduljon az áldozat, ha történetesen szeretne feljelentést tenni az egyházi hatóságoknál, de erre már egy sort sem írtak. S. egyébként azt mondja, nem vár az egyháztól se bocsánatkérést, se kártérítést. „Nem akarok tőlük semmit, csak azt, hogy nézzenek szembe a valósággal, és ne hagyják, hogy mással is megtörténjen, ami velem.”

Címlapi kép: Tbg. Az eredeti MTI-fotó a pécsi Havas Boldogasszony-templomnál készült, és ehhez a történethez semmi köze.