1969. október 16-án négy 21 év körüli angol férfi, William Thomas Ward, Terence Michael Joseph Butler, Anthony Frank Iommi és John Michael Osbourne bement a londoni Regent Sound stúdiójába, és mindössze 12 óra alatt felvették az első lemezüket, majd másnap Svájcba mentek fellépni éhbérért, és úgy aludtak egy szobában, hogy még az útleveleiket is begyűjtötték, nehogy lelépjenek, amíg nem csinálták meg az összes bulit. A lemez, amin a tagok minden saját számot együtt írtak, 1970. február 13-án, pénteken jelent meg, és címet nem is kapott, annyi volt ráírva, hogy Black Sabbath.

Children of the Grave

Miután az 1968-ban alakult birminghami pszichedelikus blues-rockot játszó zenekar eldobta a Polka Tulk Blues Band nevet, amit állítólag az énekes, Ozzy anyjának büdös hónalja tiszteletére vettek fel, a lemezfelvétel előtt 2 hónappal az Earth-től is megváltak, ekkor lettek Black Sabbath. Egy próba után látták, hogy a szemközti moziban épp egy 1963-as Boris Karloff-horrorfilmet vetítenek ezzel a címmel. A névváltoztatás bejelentésénél Ozzy szerint Alvin Lee is ott volt a Ten Years Afterből, és azt mondta,: „Nem hinném, hogy ezzel a névvel bármire is viszitek.”

A zenekar nem hivatalos vezetője, Tony Iommi az Iron Man című önéletrajzi könyvében így írt arról, hogy néztek ki akkoriban: „Én a szarvasbőr dzsekimben, a messziről bűzlő Bill, és Ozzy, aki akkoriban kopaszra borotvált fejjel mászkált. Geezer hosszú indián hippiruhában nyomult: béke, testvér, meg hasonlók. (…) Geezer állandóan felmászott mindenféle falakra, mert rengeteg LSD-t tolt akkortájt. Meg voltam győződve róla, hogy teljesen holdkóros.”

A Black Sabbath már a kezdetekkor, a békét virágokkal hirdető hippikorszak végén rájátszott az ördögi témákra a halottakat idéző lemezzel, a tritónusszal és a borító belsején lévő fordított kereszttel. Ozzy az önéletrajzi könyvében – ami egyébként az egyik legszórakoztatóbb a témában, de a hitelességéért senki sem tenné tűzbe a kezét – így emlékezett: „Tony mondta ki először, hogy valami gonoszat kéne játszani. Egy művelődési házban próbáltunk, aminek az oldalában állt az Orient mozi. Akármikor, amikor horrorfilmet vetítettek, a sor az utcán egészen a sarokig kígyózott. »Nem furcsa, hogy az emberek pénzt fizetnek azért, hogy összeszarják magukat?« – kérdezte Tony egyszer. – »Talán nem bluest, hanem valami ijesztő zenét kéne játszanunk.«”

„Akkoriban volt egy okkultista író, bizonyos Dennis Wheatley, akinek minden könyve ott állt az eladási listák élén. A horrorfilmek hozták be a legtöbb nézőt a moziba, a tévében pedig a Manson-gyilkosságokkal foglalkoztak, úgyhogy mindennek, aminek volt valami »sötét« oldala, keresett lett” – írta Ozzy, ezzel magyarázva a lemezborítót, amihez a zenekarnak nem sok köze volt: az oxfordshire-i Mapledurham vízimalom előtt készült, azóta sem ismert a rajta szereplő fekete ruhás nő, állítólag egy Louise nevű modell vagy színésznő volt, akit egy napra béreltek fel. Iommi szerint később felbukkant egy koncerten a backstage-ben, és bemutatkozott.

Ozzy szerint azért is volt jó ez a démonos imidzs, mert ezzel ingyenes hirdetést kaptak, de egyszer „ezek a fekete köpenyes, fehérre sminkelt pofájú barmok odajöttek hozzánk egy koncert után, és meghívták a zenekart a Highgate temetőbe Londonba, valami szellemidézős szertartásra. Mondtam nekik, hogy: »Figyelj, haver, engem csak a whisky, a vodka és a gin nevű gonosz szellemek érdekelnek!« Máskor pedig egy sátánista brigád elhívott minket a Stonehenge-hez játszani. Elküldtük őket a picsába, erre közölték, hogy ezért majd átkot szórnak ránk. Mekkora faszfejek voltak!”

Into the Void